SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

A Birodalom visszavág – a királynő a Diana-évforduló előtt „üti le” végleg Harryt és Meghant

Diana egyik barátnője, Simone Simmons szerint a walesi hercegné kiskorukban megeskette a két fiát, hogy „soha nem engedik, hogy bárki közéjük álljon”. Diana július 1-jén lenne 60 éves. Vilmos és Harry között pedig fájóan sok minden áll: Meghan Markle, egy óceán, és egy állóháború, amit vélhetően a királynő fog megnyerni. 

Link másolása

A Kensington-palota kertjében, azon a részen, ahol Diana a legszívesebben időzött, a hercegné születésének hatvanadik évfordulóján, július 1-jén ünnepélyesen leleplezik a szobrát. Ian Rank-Broadley tervezte. Ő alkotta meg a királynő arcképének dombornyomatát is, amely minden egyes brit pénzérmén látható. A szűk körű ünnepségen jelenlegi ismereteink szerint hárman jelennek meg a királyi családból: Vilmos herceg, Katalin hercegné és Harry herceg. 

Senki sem tudja, hogy egy 24 éve halott anya mit gondolna. De egy dolgot feltételezhetünk: a lassan két-három éve húzódó, egyre keserűbb és egyre mélyebb sebeket ejtő állóháború, amely a két fia kapcsolatát szinte a végletekig mérgezte, összetörné a szívét. Nem ezt akarta, nagyon nem.
 

Harry és Meghan viselkedéséről, főként azóta, hogy másfél évvel ezelőtt bejelentették a királyi családból való távozásukat, már írtam.

Az állásfoglalásom egyértelmű: lehet szeretni vagy nem szeretni a királyi családot, ez a britek dolga, de a sussexi hercegi pár az én szubjektív megítélésem szerint akkor is feleslegesen sok szégyent és fájdalmat okozott nekik. Főként, amikor Harry nagyapja, Fülöp herceg haldoklott. Azzal viszont én is tisztában vagyok, hogy a világ talán leghíresebb családja körül rengeteg a pletyka és a félinformáció (a filmekről, filmsorozatokról ne is beszéljünk, amelyeket sokan az egy és osztatlan igazságnak fogadnak el). Ezért most igyekszem az elérhető leghitelesebb hírforrásokra támaszkodni. Vagyis Harry és Meghan saját, a televízió nyilvánossága előtt kimondott szavaira, a szóvivőjük útján és a honlapjukon kiadott, hivatalos közleményeire, a Buckingham-palota közleményeire, illetve a nagyvilág előtt zajló, szemmel látható történésekre.

Hogy a Megxit (ez a sussexiek "lelépésének" általánosan használt neve) körül kinek volt igaza, és kinek nem, abba most ne menjünk bele. Valószínűleg egy kicsit mindenkinek, ahogy az a családi vitáknál általában lenni szokott. Induljunk most el 2021. március 7-től, amikor Harry és Meghan a szó szerint világbotrányt okozó, leleplező nagyinterjút adták az amerikai CBS csatornán, a sokáig a "talkshow-k királynőjének" tartott Oprah Winfreynek. A CBS beszámolója szerint az interjú felvételről ment, kb. két héttel korábban kezdték meg a forgatását Kaliforniában, órákkal azelőtt, hogy a királynő férjét, Fülöp edinburgh-i herceget szívproblémákkal kórházba szállították Londonban (ez nyilván véletlen egybeesés). 

Az interjú felvétele előtt pár héttel Erzsébet hivatalos közleményt adott ki, amelyben hírül adta, hogy az egy évvel korábban, 2020. január 13-án tartott Megxit-megállapodás értelmében Harrytől és Meghantól 2021 áprilisától elveszi az összes királyi patrónus-címét, valamint Harry összes, tiszteletbeli katonai rangját.

Egyedül a kapitányit tarthatja meg, mert arra tíz éves katonai szolgálata során saját jogán rászolgált, a többit a királynő adományozta neki, vagy Fülöptől örökölte a nagyapja hivatalos viszavonulásakor. Hogy ez – az egyébként teljesen várható és megjósolható – döntés mennyiben befolyásolta az Oprah-interjú tartalmát, nem tudni. Mindenesetre Harry és Meghan az interjúban (sok egyéb mellett) a következő állításokat tette:

 

1.

A királyi család egyik "senior" tagja (tehát valaki a "nagyok" közül) aggodalmát fejezte ki Harrynek (csak Harrynek) amiatt, hogy milyen sötét lesz Meghanék születendő gyermekének, Archie Harrisonnak a bőrszíne, hiszen Meghan anyja afroamerikai. A megjegyzés forrását nem voltak hajlandóak elárulni ("it would be too damaging", mondták, vagyis "túl ártalmas lenne"). A megjegyzés időpontjában eltért a hercegi pár beszámolója: Harry szerint még az eljegyzésük előtt hangzott el, Meghan szerint a terhessége alatt. Meghan azt is megerősítette a rákérdező Oprah-nak: Archie valószínűleg a bőrszíne miatt nem kapott a születésekor hercegi rangot.

2.

Károly herceg a sussexiek távozása után, tehát 2020 elején "anyagilag elvágta" a fiatal párt, és nem fogadta Harry telefonjait. Ezért kényszerült Harry üzleti megállapodásokat kötni a Netflix-szel és a Spotify-jal, valamint hozzányúlni édesanyja, Diana rendelkezésére álló örökségéhez (ez kb. 7 millió font, vagyis 2,8 milliárd forint). 

3.

A Palota nem segített Meghannak, amikor 2018 őszén, miközben Archie-t hordta a szíve alatt, öngyilkossági gondolatai voltak. Meghan beszámolója szerint felkereste a személyzeti főnököt, aki nem értette, miért hozzá fordul, és kérte, hogy erről inkább a királyi családdal beszéljen. Harry pedig azt mondta, nem merte bevallani családjának, hogy Meghan öngyilkos akar lenni, mert szégyellte. Itt megint volt egy kis ellentmondás, előtte ugyanis azt állították, hogy a család és az udvar emberei elutasították, hogy Meghan pszichiátriai segítséget kapjon, mert "rossz fényt vetne a Palotára." Ezek szerint Harry mégis elmondta nekik.

4.

Amikor Meghan csatlakozott a királyi családhoz, elvették az útlevelét, a jogosítványát, a kulcsait. Volt idő, amikor négy hónapon át ki se engedték a palotából, még a barátaival se mehetett el vacsorázni a városba. Gyakorlatilag fogoly volt. 

5.

Katalin megríkatta Meghant az esküvői ruhapróbán. 

6.

Harry azért hozta el Meghant és Archie-t Angliából, mert "nem akarta, hogy a történelem megismételje önmagát" (ezzel egyértelműen édesanyja, Diana tragikus sorsára utalt, akinek haláláért a herceg régóta az agresszív sajtót és a rideg, közömbös királyi családot hibáztatja). 

Az interjút gyakorlatilag az egész világsajtó lehozta, és a beszámolókban rendre előbukkant a kifejezés, miszerint Harry tízmilliók előtt, jelképes "atombombát dobott a családjára."

II. Erzsébet majdnem két napig hallgatott, majd egy szűkszavú közleményt adott ki, amelyben sajnálatát fejezte ki Harry és Meghan megpróbáltatásai miatt. Megerősítette, hogy komolyan veszik és "családon belül" kivizsgálják az ügyet. Továbbra is nagyon szeretett családtagnak tekintik a herceget és a hercegnét. Egyetlen finom odaszúrás volt csak a közleményben: "Recollections may vary". Vagyis "A visszaemlékezések eltérőek lehetnek."

Egy hónappal később, április 9. reggelén Fülöp herceg meghalt. Semmilyen információ nincs arról, hogy ez alatt az egy hónap alatt Harry meglátogatta volna. A temetésére eljött, majd a hazatérése után az Amazon stream-szolgáltatón megjelent, megint csak Oprah-val készített, a mentális egészségről szóló interjújában a herceg kijelentette, hogy a családjában "genetic pain", vagyis "genetikai fájdalom" fut végig. Az ő nagyon nehéz gyerekkorát Károly herceg okozta, ami nem csoda, hiszen őt is így nevelték (ezzel közvetve az akkor csak pár hete halott Fülöp és a gyászoló királynő szülői teljesítményét illette ismét nyilvános kritikával). 

Az azóta eltelt csaknem három hónapban elképesztő PR-háború kerekedett az ügy körül. Komoly és kevésbé komoly lapok, tévécsatornák, királyi szakértők, talk-show házigazdák, és persze a cikkek alatt és a közösségi médián százezerszám felbukkanó kommentelők háborogtak Harry és Meghan hányattatásain.

Úgy tűnt, az első hetekben megszületett a népítélet: a királyi család (és sokak szerint a brit nép is en bloc) rasszista, rideg, elnyomó, valósággal fogva tartotta Meghant, megtagadta a mentális segítő szakembert egy öngyilkosságra készülő, terhes anyától, majd anyagilag földönfutóvá tette a sussexieket. Ugyanúgy elbántak Meghannal, mint hajdan Dianával, mekkora bátorság volt Harrytől, hogy kimenekítette a feleségét a biztos halálból.

A Palota mélyen hallgatott, egyetlen ember szólalt meg: Vilmos herceg, akit egy hivatalos eseményen az utána futó riporterek arról faggattak, vajon tényleg rasszista-e a családja. Visszafordult, és érezhetően elfojtott indulattal ennyit mondott: "Egyáltalán nem vagyunk rasszista család." Míg a világ Meghanékat sajnálta, bevallom őszintén, én inkább a királyi családot. A királynő lassan 70 éves uralkodásának egyik kőbe vésett alapszabálya szerint ugyanis ("Never complain, never explain" – "Soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj") némán tűrniük kellett a Sussex-osztag (valóban ez a nevük a neten, "Sussex Squad") elképesztő, olykor brutálisan fenyegető gyalázkodásait. Egyetlen szóval sem vághattak vissza, nem cáfoltak, nem magyarázkodtak.

És ekkor történt valami. Meghan és Harry június 4-én, a honlapjukon hivatalosan bejelentették kislányuk világra jöttét, akit a közleményük szerint Lilibet "Lili" Diana névre kereszteltek. Mint írták, a Lilibet a királynő gyerekkori, családi beceneve, a Diana pedig természetesen tisztelgés Harry édesanyjának emléke előtt.

A Palota közösségi média felületein udvariasan gratulált, örülnek a jövevénynek. A világ elolvadt: micsoda gesztus, a királynő beceneve, utoljára Fülöp szólította így, nincs itt semmi baj, minden dédmama elolvadna a megtiszteltetéstől. Igen ám, de itt már kezdett kétfelé szakadni a közvélemény. A brit, az ausztrál, a kanadai (nemzetközösségi országok, tisztelik a királyi családot) bulldog-újságírói akkorra már ízekre szedték a hírhedt Oprah-interjút. Archie nem a bőrszíne miatt nem kapott hercegi rangot, hanem V. György király 1917-es rendelete alapján, miszerint az uralkodó dédunokáinak nem jár, csak a közvetlen trónörökös esetében. Ezt Harry és Meghan pontosan tudta.

További kétségek: hogy lehet, hogy Meghan útlevelét elkobozták, amikor a házasságkötésük utáni egy évben dokumentáltan, videók és fotók tömkelegével alátámasztva 13 külföldi utat tett meg (többek között egy New York-i, félmillió fontba kóstáló, öt napos, babaváró bulit, ahonnan George Clooney feleségével, Amal Clooney-val repült vissza magángépen Londonba)? Ez egyébként épp akkor volt, amikor a terhes hercegné állítólag hónapokig "fogolyként" élt a Palotában.

Ha öngyilkos gondolatokkal küzdött, mit keresett a Palota személyzeti főnökénél, miért nem szólt a férjének, aki több brit, mentális egészségügyi szervezet és alapítvány királyi mentora, sőt, saját bevallása szerint ő maga is évek óta pszichiáterhez jár (ezt épp az Amazonos Oprah interjúban erősítette meg)? Meghan anyja, Doria is mentális segítő szakember. Őt nem tudták felhívni? Senkit sem tudtak felhívni? Nem volt térerő? 

Ekkor ütött be a Lilibet-ügy. A közhangulat ekkor már lassan, de biztosan kezdett a sussexiek ellen fordulni. Rengetegen voltak ugyanis, akik nem értették: ha az életemet mentve menekülök el egy elnyomó, rideg, rasszista családból, majd mindezt a tévében világgá is kürtölöm, miért nevezem el a kislányomat ugyanennek a családnak a fejéről? Ráadásul a legbensőségesebb, gyermekkori becenevét használva, amit még az édesapjától kapott, és amelyen a családban SENKI nem szólította tiszteletből, csak a férje és a vele szinte egykorú unokatestvérei?

Az első viharjelzés néhány nappal Lilibet születése után kezdett villogni. A hivatalos, brit közszolgálati adó, a BBC a Buckingham Palota egyik magas rangú, de névtelen tisztviselőjétől a következő, velős mondatot idézte: "A királynőt nem kérdezték meg a névről."

A BBC-nek akkora súlya van, a királyi forrásaik olyan atombiztosak, hogy Harryék is megérezték a közelgő bajt. Ügyvédi irodájuk azonnal rázúdult a csatornára, perrel fenyegette meg őket, ezen kívül hosszú közleményben bizonygatták, hogy a királynőt rögtön a baba születése után Harry felhívta, és "reményét fejezte ki, hogy a babát róla nevezhetik el" (sokan furcsállták a megfogalmazást, és azt is, hogy ezt miért nem tette meg korábban, hiszen kilenc hónapja volt rá). Harry egyértelműen abban reménykedhetett, hogy a királynő mellé áll, és cáfolja a BBC állítását. De nem így történt. Sőt. A BBC később azzal is előállt: "A királynőt nem kérdezték meg, csak informálták."

Harryék úgy elhallgattak, mint az a bizonyos...hmmm...a fűben. A brit médiában terjedni kezdett a hír, hogy a királynőnél a gyermekkori beceneve "elkobzásakor" telt be a pohár. Akkor döntött úgy: szakít a több évtizedes, no comment elvvel, nincs több méltóságteljes csend. Az udvar emberei ezentúl minden "pontatlanságot" hivatalosan korrigálhatnak, ami a királyi család tagjairól a sussexiek háza tájáról megjelenik. A királynő mindent üt, sakk-matt.

Azóta egy hét telt el, és bármi is legyen az igazság, az érezhető, hogy Harryékre eddig soha nem tapasztalt ellen-össztűz zúdul. Nyilvánosságra kerültek a hivatalos okmányok, miszerint a hercegi pár egy héttel Lilibet születése előtt domain-névként bejegyeztette és levédette a "Lilibet" és a "Lilibetdiana" neveket. Ezt pár napra rá, a szóvivőjük útján ők maguk is kénytelenek voltak megerősíteni, hangsúlyozva, hogy ezzel csak "védeni akarták a lányukat". De akkor hogy lehet, hogy a királynő engedélyét a névhasználatra csak egy héttel később, a baba születése után kérték? 

Nem sokra rá a Korona hivatalosan nyilvánosságra hozta a 2020-2021-es év elszámolásait, vagyis azt az adófizetők által is elérhető dokumentumot, amelyben a dolgozó királyi családtagok költéseit listázzák. Eszerint Károly herceg 2020 nyaráig, tehát az elköltözésük után bő fél évig 2,2 millió fonttal, azaz közel 1 milliárd forinttal támogatta Kanadában, majd Kaliforniában élő fiát és családját. Ehhez jön Diana 2,8 milliárdja (forintba átszámolva), és egy egyelőre nem pontosan ismert, de szintén fontmilliókra rúgó összeg, amelyet Erzsébet édesanyja, az anyakirályné hagyott Harryre még 2002-ben.

Károly tehát nem "vágta el anyagilag" a fiát 2020 elején. Sőt, pontosan annyi pénzt adott neki abban az évben a magánvagyonából, mint a másik fiának, Vilmosnak. Harryék "bosszúját" épp az válthatta ki, hogy 2021-ben viszont tényleg elzárta a pénzcsapot.

A Netflix- és Spotify szerződésből, amelyekről tavaly, a megkötésükkör Meghan és Harry közelményeikben azt állították, hogy dollár tíz-, sőt százmilliókat hoznak majd nekik, eddig egyetlen, 35 perces, mérsékelt hallgatottságú, decemberi podcast realizálódott. Most pedig 5 hónapos "szabadságon" vannak mindketten, hogy zavartalanul együtt lehessenek a kisbabájukkal. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy az elmúlt másfél évben a kaliforniai luxuséletüket főként Károly és Diana pénzéből fedezték.

A legkeményebb "atombomba" (ha már így nevezik mindenütt) azonban Vilmos felől jött. Az ő PR főnöke, Jason Knauf juttathatta el (még az Oprah interjú előtt) azt a 2018-as e-mailjét a The Times-nak, amelyben hivatalosan komoly aggályait fejezte ki azzal kapcsolatban, ahogyan az akkor friss házas Meghan a személyzettel bánt. Knauf akkoriban Meghanék sajtófőnöke volt. A levelet a Palota személyzeti főnökének, Samantha Carruthers-nek, és William személyi titkárának, Simon Case-nek címezte.

"Nagyon aggasztónak találom a szinte naponta hozzám beérkező beszámolókat a hercegné elfogadhatatlan viselkedéséről. Szemtanúk által alátámasztott esetekről tudok. Eddig két személyi asszisztenst üldözött el az állásából, egy harmadiknak pedig komolyan tönkretette az önbecsülését...A beszámolók szerint a hercegné állítólag rendszeresen kipécéz valakit, főleg fiatal nőket." A Palota akkor még diszkréten kezelte a dolgot, ám az Oprah-interjú után hivatalosan is megbíztak egy független ügyvédi irodát, hogy vizsgálják ki az ügyet.

A munkahelyi lelki bántalmazás, angolul "bullying" ugyanis Angliában komoly jogi retorziókat vonhat maga után az elkövetővel szemben. Meghan és Harry azonnal felháborodott közleményben tagadták, hogy a hercegné bármikor, bárkit is bántott volna, és követelték, hogy adják ki nekik a vizsgálat részleteit.

Az ügyvédi iroda ezt nem tette meg, a vizsgálat végéig, az összes tanú, illetve maga Meghan hivatalos meghallgatásáig nem is tehetik. A vizsgálatról a Palota csak annyit árult el, hogy jelenleg is folyik, a többi már nem megerősített szivárogtatás Robert Lacey könyvéből, aki a két fivér harcát írta meg: eszerint Meghan ellen eddig több mint tíz alkalmazott volt hajlandó tanúskodni. A sussexiek emberei kifejezetten "mérgező" hangulatról, rettegésről, "érzelmi kegyetlenségről", rendszeres üvöltözésről számoltak be, mind Meghan, mint Harry részéről, ha valami nem úgy ment, ahogy ők akarták. Mire Vilmos tudomást szerzett az ügyről, még akkor, 2018-ban, az egyébként amerikai Jason Knaufnak már egész dossziéja volt a "Sussex-terrorról". Vilmos telefonon azonnal kérdőre vonta az öccsét. A beszélgetés állítólag dühös kiabálásba torkollt, és Harry lecsapta a telefont. Vilmos ekkor döntött úgy, hogy "kitessékeli" az öccsééket a Kensington Palotából, a királynő pedig a Londontól kb. egy órányira lévő Windsori kastély parkjában, a viszonylag elszigetelt udvarházat, Frogmore-t jelölte ki nekik lakóhelyül. A két fivér azóta gyakorlatilag alig van beszélő viszonyban egymással. 

Ezek azok a többé-kevésbé igazolható tények, amelyek Diana szobrának leleplezése előtt pár nappal Harry és Vilmos, és úgy általában Harryék és a királyi család viszonyáról árulkodnak. Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetjük, hogy ez nem egy családi idill. Károly sokatmondóan távol is marad az eseménytől, Skóciába utazott.

Bár a két fivér édesanyjuk iránti tiszteletből minden bizonnyal kifogástalanul viselkedik majd a szoboravatón (Harry állítólag már megérkezett Angliába, a COVID miatt kötelező karanténban van), Diana legfőbb vágya, úgy tűnik, nem teljesült. A fiai között mélyebb szakadék tátong, mint a Grand Canyon, a közvéleménykutatások szerint a britek túlnyomó része igen rossz véleménnyel van Harryről, és nem tudni, hogy a helyzet mikor lesz jobb. Visszatér-e valaha a bizalom, mindkét oldalról? Az igazságok, féligazságok, és hazugságok hálójába belegabalyodott, egykor elválaszthatatlan királyi sarjak megtalálják-e újra az utat egymáshoz? 

Édesanyjuk, Diana szobra mindenesetre július 1-jétől a Kensington-palota kertjében várja majd, hogy a hercegné fiai egyszer rátaláljanak a békére, amelyre neki, a saját életében nem sikerült. 

(Források: CBS, BBC, The Times, The Telegraph, The Royal Family, Clarence House, dukeandduchessofcambridge, https://archewell.com)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: