„1200 milliárd Ft-ot kell belerakni az egészségügybe ” – Komáromi Zoltán az ellenzék egészségügyi programjáról
Az ellenzék szerint két terület van, ahol gyors változtatásra van szükség: az oktatás és az egészségügy. A tanárok sztrájkjától hónapok óta hangos az ország, az egészségügy csendes. Az ellenzék egészségügyi programjának egyik kidolgozójával, Komáromi Zoltánnal beszélgettem.
– Mi az amit jól csinált az előző kormány?
– Az első négy évben Szócska Miklós volt az egészségügyi államtitkár. Ő akkor egy nagyon beható és nagyon alapos elemzést végzett a csapatával arról, hogy milyen szükségletek vannak Magyarországon az egészségügyi ellátásban. A Semmelweis terv arról szólt, hogy közép- és hosszútávon hogyan kellene átalakítani Magyarország egészségügyi rendszerét, hogy jobb legyen az ellátás. Aztán jött a Széll Kálmán terv, ami az egészet tulajdonképpen leállította. A másik pozitívum az EESZT, az Egységes Egészségügyi Szolgáltatási Tér, aminek a megszervezése lehetővé teszi, illetve ha jól megcsinálják, akkor lehetővé válik, hogy egy orvos online utána nézhessen az általa ellátott beteg korábbi adatainak akkor is, ha a beteg elvesztette azokat, vagy nem hozta magával, vagy akut ellátás kapcsán ismeretlen beteget kell ellátnia. A rendszernek alkalmasnak kellene lennie arra, hogy az online beutalással egyidőben időpontot is foglaljon a betegnek. Tehát ne kelljen a betegeknek utána napokat eltölteni telefonálással, ami szinte lehetetlen sok esetben. Tehát voltak jól indult projektek, csak soha nem fejezték be igazán, mert vagy a politika, vagy a gazdasági érdekek ezt mindig keresztül húzták.
– Fordítsuk meg akkor. Mi az, amit nem csináltak jól?
– Egyrészt: ültek az adatokon. Az egész szakmának tizenkét éves panasza, hogy senki sem juthat hozzá olyan adatokhoz, melyek egyébként benne vannak a rendszerben, megtalálhatóak az OEP adattárában. Ezek fontos adatok, melyekre a szakmának, és az önkormányzatoknak is szüksége lenne, hogy jól tudjanak adott esetben dönteni.
Jó példa erre a járványügy, ahol olyan elképesztő bakugrások voltak, hogy tévedésből mondtak nagy számot, utána kisebbet. A legutóbbi őrület az, hogy a péntek-szombat-vasárnapi adatokat egyszerre közlik. Pedig gyűjteni gyűjtik, dokumentálni dokumentálják. Nem adják meg továbbá területenként, például járásonként az új fertőzöttek számát. Nagyon sokáig titkolták azt, hogy hány tesztet csináltak aznap. Most is titkolják azt, hogy ebből a tesztből mennyi a gyorsteszt és mennyi a PCR. A járványügyet megpróbálnak úgy lemenedzselni, hogy kevés információt hoznak nyilvánosságra. Csak egy a gond, hogy 45 ezer embert elvesztettünk ebben a két évben! És ez ez iszonyatos nagy szám, főleg lakosságszámhoz viszonyítva.
– Ha felteszem, hogy győz az ellenzék, és a járvány folytatódik, nem lesz idő rögtön mindent átalakítani, ezzel a struktúrával kell azonnal folytatni a járványkezelést. Lehet jobban csinálni ezt a mostani feltételekkel?
– Három dolgot kell nagyon gyorsan, nagyon alaposan és jól megcsinálni. Nagyon fontos dolog, hogy nyáron folyamatosan működjön az egészségügy a jelenlegi keretek között. Ilyenkor szerencsére alacsony a fertőzésszám. Viszont szeptemberben nagyon sok változás lesz és ezeket nagyon alaposan és szakszerűen kell előkészíteni.
A stratégiai tervezésben sem jelent előnyt az, hogy egy ilyen csúcsminisztériumot hoztak létre. Mire egy problémát végigfuttatnak, azt egy kisebb szakminisztérium már réges-régen megoldhatta volna. Szeretnénk egy nem papíralapú minisztériumot csinálni, használni az informatikát és a számítástechnika adta lehetőségeket, pontosan azért, hogy gyors legyen az adatáramlás, hogy visszakereshetőek legyenek az adatok, hogy azok az elemzések amik készülnek, minél gyorsabban átkerülhessenek a gyakorlatba.
Az Országos Tisztifőorvosi Szolgálatot szintén helyre kell állítani. Az ugyanis nem lehetséges, hogy a járásokban és a megyékben csak a kormányhivatalokban legyen egy osztály nagyon csekély önállósággal, szakembergárdával, és emellett legyen egy országos vízfej.
Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak valamilyen szinten vissza kell adni az önállóságát azért, hogy valóban szolgáltatást tudjon vásárolni. Szükség van továbbá egy ágazati minőségbiztosítási rendszerre is. Magyarországon bár néhány intézmény kialakított ilyet, de ebből országos rendszert nem szerveztek. A betegeknek fogalmuk nincs, hogy egy kórházban, egy rendelőintézetben vagy akár egy osztályon milyen munka folyik, hogy ott hány orvos dolgozik és hogyan? Mennyi műtétet csinálnak egy évben, azokból a műtétekből hánynál kellett újraoperálni a beteget, milyen volt sebfertőzések aránya, hogy mennyi az adott betegségnek az átlagos gyógyítási ideje, hogy hány beteg halt meg bizonyos betegségekben, vagy kórházi fertőzésben, illetve hány beteget gyógyítottak meg.
Ezáltal az emberek tájékozottabbak lesznek, de arról is szó van, hogy egy ilyen transzparencia biztosan rá fogja venni az adott intézmény menedzsmentjét arra, hogy javítson a mutatókon. A másik fontos teendőnk lesz a betegjogi képviselet helyreállítása. Szeretnénk egy betegközpontú egészségügyi rendszert újraszervezni, ahol az intézményeknek nem a politikai és a gazdasági elvárásoknak kell megfelelni, hanem abban legyenek érdekeltek, hogy a betegeket szolgálják ki.
– Mi van az emberi tényezővel? Hogyan és kikkel lehet ezt a változást végigcsinálni?
– Az utolsó pillanatokban vagyunk. Ott van az a gárda például, akik 1989 után részt vettek a népegészségügyi intézményrendszer átalakításában, akik Kertai Pál professzor vezetésével létrehozták az ÁNTSZ rendszerét, amelyik egy működőképes, a kistérségek felől építkező intézmény volt, ahol rengeteg kiváló szakember helyben oldotta meg a problémákat.
Nagyon sokan jelentkeztek önként, hogy ha meglesz ez a koncepcióváltás, szívesen visszajönnek dolgozni, hogy újraépíthessék azt a rendszert. Én azt mondtam nekik, hogy akkor jöjjenek vissza, ha hoznak magukkal három fiatalt is, akiket betanítanak.
A minőségfejlesztési intézettel kapcsolatosan megvannak a külföldi protokollok, jó néhány külföldön járt szakember elhivatottan már dolgozik ezen. A betegjogi központnak az átszervezése szintén elindult a régi szakemberekkel. De ha még négy évig ezt a káoszt kell az országnak elviselnie, annak három következménye lesz. Tehetséges szakemberek fognak elmenni még nagyobb számban külföldre, és onnan már nagyon nagyon nehéz lesz őket haza csábítani. Tovább folytatódik az a kontraszelekció, amelyik eltávolítja a valódi szakembereket a rendszerből. Nem lesz utánpótlás: a frissen végzett, nyelveket beszélő szakemberek végzés után rögtön külföldön fognak elhelyezkedni, ha nem találnak perspektívát egy alulfinanszírozott, szervezetlen, túlterhelt egészségügyben.
– Van arra tanulmány, adat, hogy ezekkel az átalakításokkal hány életet lehetne megmenteni? Mennyivel kell javulni a statisztikának, hogy azt mondhassák majd, hogy oké, megcsináltuk?
– Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy van tanulmány, ami ezzel foglalkozik, a magyar kormány rendelte meg és fizette ki. Ez a Boston csoport munkája, de ezt évtizedekre titkosították, tehát nem lehet hozzáférni. Remélhetőleg a kormányváltás után változik a titokgazda személye, és fel fogjuk oldani ezt, mert elképzelhető hogy ebben is benne van az átalakítás egy ilyen típusú koncepciója.
Tehát mindig körülbelül másfél évvel a történtek után kullogunk, amikor visszaérnek az Eurostatból és az OECD-ből az adatok. Ez így nagyon méltánytalan, az emberek életével való packázásnak is tekintem ezt.
– Mennyibe fog ez kerülni? És honnan lehet ezt az összeget előteremteni az egészségügy számára?
– Az állami statisztikák most 7–7,5%-ot mutatnak ki, amit az ország az egészségügyre költ. Csak arról feledkeznek el, vagy pedig az azt hallgatják el taktikusan, hogy ennek az összegnek az egyharmadát, 33%-át az emberek fizetik be. Saját zsebből. Tehát az állam csak a kétharmadát adja az állami költségvetésből, ami viszont 4,5%-os arányt jelent a GDP hez viszonyítva. Mindenhol a környékünkön, akár a visegrádi országokat nézzük, akár a közép-európai országokat, 7,5-8,5% az állami ráfordítás.
Ez attól is függ, hogy mennyire rabolja ki a kasszát a jelenlegi kormány, vagy mekkora hitelt vett fel a választási célú osztogatásra. Egy dologra biztosan költeni kell: az első négy hónap az átszervezés munkáira, és az egészségügyi szakdolgozók valamint az egészségügyben dolgozó gazdasági műszaki szakemberek közel 10 éve halogatott béremelésére.
– Ez mennyi?
– A költségvetési adatok pontos ismerete nélkül jelenleg nem tudjuk megmondani, hogy milyen arányban és mennyi idő alatt tudjuk elérni a kitűzött szintet. Amikor szembesülünk azzal, hogy hogy állunk, akkor majd meg tudunk egyezni a gazdaságpolitikai kabinettel, mivel ők is látják, hogy itt szükség van egy nagyon jelentős tőkeinjekcióra.
1200 milliárd forintban határozzuk meg azt a nagyságrendet, amit bele kell rakni az egészségügybe. De itt nagyon fontos aláhúzni, hogy a működésbe. Ugyanis majd 700 milliárd forint európai uniós pénzt fordított az előző kormány is az egészségügyre, viszont ezzel a régi struktúrát betonozta be, a szó legszorosabb értelmében.
A 21. században a kórházaknak világszerte sokkal kisebb a szerepük, mint mondjuk száz, vagy ötven évvel ezelőtt, annyit fejlődött az orvosi technológia, az informatika, a hírközlés, hogy gyakorlatilag egyes szakmákat újra kell gondolni. Például a gyomorfekélyről amikor én 1980-ban végeztem, akkor mi sebészetből tanultuk, mert akkor annak a kezelése nagyon gyakran egy hatalmas nagy műtét volt, és ezután a betegek életminősége jelentősen romlott. Ma hirdeti a tv, a rádió, az újság, hogyha ég a gyomrod, akkor menjél be a patikába ezért és ezért gyógyszerért. Számtalan példát tudnék erre mondani, sok olyan betegség van, amit nem kórházi osztályon, hanem járóbeteg ellátásban, esetleg egynapos sebészettel, vagy kúraszerű kezelésekkel kell gyógyítani. Számtalan olyan betegség van, amit haladéktalanul valamilyen nagy centrumba kell eljuttatni, ott kell ellátni, például a stroke, a szívinfarktus, érelzáródás.
Ez másféle gondolkodásmódot jelent. Ezeket a technológiákat a betegekkel is meg kell szerettessük. Ehhez azonban egy jól működő országos rehabilitációs rendszer, és például egy működőképes otthonápolási szolgálat kell, olyan színvonalon, hogy valóban a beteg a saját otthonában is megkapja azokat a kezeléseket, kötözést, gyógytornát, infúziót, ami szükséges a gyógyulásához. Ezeket az információkat szinte minden beteghez el kell juttatni ahhoz, hogy a betegek ne legyenek ellenségesek ezekkel az átszervezésekkel szemben, ez nagyon fontos szempont. Lassabban kell csinálni, mint ahogy mi nagyon szeretnénk.
– Honnan lesz elegendő szakember ezekhez az ambiciózus tervekhez?
– Vannak elsősorban azok, akik pár éven belül hagyták ott az egészségügyet, főleg egzisztenciális szempontok miatt. Ők itt vannak Magyarországon és elmentek máshova, hogy pénzt tudjanak keresni. A Nyugat-Dunántúlon pedig az az általános, hogy egyszerűen átmennek Ausztriába, a határ másik oldalára, és ott normális munkaidőben, normális bérezést kapnak. Tehát őket meg kell próbálni visszacsalogatni a rendszerbe.
– De ehhez normális munkaidő és normális bérezés kell.
– Ahogy mondja! Reméljük, hogy az ápolóknak, a szakápolóknak és a kórházi szakdolgozóknak tudunk 50% körüli, jelentős béremelést adni, és a munkakörülményeiket is javítanunk kell. Én egészen biztos vagyok benne, hogy ez el fogja indítani ezt a folyamatot. Akik már három-négy évvel korábban hagyták ott az egészségügyet, az ő helyzetüket sem látom reménytelennek. Viszont őket már át kell képezni, meg kell nekik tanítani nekik az utolsó három-négy évnek a technikáját, be kell gyakorolni bizonyos tevékenységeket. Erre alkalmas lesz az egészségügyi szakközépiskolák hálózata, amit szeretnénk visszaállítani.
Ugyanez vonatkozik a külföldre menekült szakorvosokra is. Nekik is nem csak az alacsony fizetés a gondjuk, hanem a rendszerrel, a társadalmi megbecsüléssel van bajuk, amiből menekültek. Tehát, ha normális munkakörülményeket biztosítunk, biztos vagyok benne hogy a 30-40 év körüli szakorvos gárdából nagyon sokan vissza fognak jönni Magyarországra. Sajnos nagyon sokan már nem.
– Hogyan lehet csökkenteni ezeket a várólistákat?
– Mindenhol megpróbálják az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést szervezetté tenni. Ennek a legjobb módszere, hogy a betegeket egy kicsit porlasztom. Tehát ha egy nap egy reumatológus a hatórás rendelése alatt mondjuk 25-30 beteget tud ellátni, akkor el kell érnem, hogy ne mind reggel nyolc órára jöjjenek, mert akkor dugig lesz a váró. Viszont, ha úgy adok időpontot egy betegnek, hogy mondjuk diagnosztikai vizsgálatra egy héten belül vagy 10 napon belül kap időpontot, krónikus betegséggel való gondozásra körülbelül két héten belül kap időpontot, akkor az a tapasztalat hogy a beteg pontosan meg fog jelenni az időpontra.
Persze nem 300 forintért, hanem 30 ezer vagy akár 60 ezer forintért. Ezt nem jelenti be az állami járóbeteg ellátásra. Ha viszont a járóbeteg ellátásra megvan a kvóta, hogy erre a napra ennyi beteget várunk, és abból tíz nem jön el, akkor ennek a szakrendelések a finanszírozása bedőlhet. Mert az alapján kapnak finanszírozást az intézmények, hogy hány beteget láttak el. Az a megoldás, hogy belátható időn belülre kell csökkenteni a várólistákat
– És ezt hogyan lehet megcsinálni?
– Egyrészt nem szabad olyan buta miniszteri rendelkezéseket hozni, hogy járványhelyzetben teljesen leállítom az elektív műtéteket, a diagnosztikai kapacitásokat, mert ennek az lett a vége, hogy amikor felszabadították ezeket a lehetőségeket, akkor rázúdult az előző hónapokban visszatartott tömeg az egészségi ellátó rendszerre, ráadásul sokkal rosszabb állapotban lévő betegekkel.
Nem mindegy hogy a csontritkulásra akkor jövünk rá, amikor a beteg már rommá töri a karját, csuklóját, vagy pedig még idejében kimutatjuk csontsűrűség méréssel, hogy neki bizonyos gyógyszerekre szükség van. Tehát rengeteg többletmunkát hoz az, hogy a szervezetlenséggel és dilettantizmussal a minisztérium leállította ezeket a feladatokat.
– De én tisztán emlékszem arra, hogy sehol nem volt még a Covid, amikor már ugyanilyen borzalmasak voltak a várólisták.
– Igen, mert nem finanszírozta árán az intézményeket az OEP, illetve a kormányzat, és amikor a TVK-t a teljesítményvolumen-korlátot elérte az adott intézmény, onnantól kezdve büntették, ha többet dolgozott.
– Egy nagy beruházásnál általános, hogy azt mondják, ez 150 milliárd forint lesz, de a végén kiderül, hogy 200 milliárd forint lett. Miért ilyen merev a határ az egészségügynél?
– Ezt kell megkérdezni a jelenlegi kormánytól, hogy neki ez miért jó ez.
Mivel nekünk összesen egyetlen rendszerre való szakemberünk van, így aztán, ahogy több pénz megy át a magánellátásba, egyre több embert fognak átcsábítani a magánszférába. Ez tovább növeli az ellátási bajokat a közfinanszírozott ellátásban.
És van még egy dolog, amit megint csak nem gondoltak át. Amikor meghozták az orvosi béremelést tartalmazó egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, akkor nagyon nagyvonalúnak tűnő ígérvényt raktak bele ennek a mellékletébe. Az orvosok bérét többszörösére növelték, de itt is elkövettek egy kapitális hibát, hogy egyetlenegy mérőszám van: az egészségügyben eltöltött évek száma, hogy az illető szakembernek hány éves gyakorlata van. Ha egy rendelőintézetben két reumatológus dolgozik, és mind a kettő 35 éve végzett, akkor nekik forintra azonos a fizetésük akkor is, ha az egyik naponta öt beteget lát el, a másik pedig harmincat. A menedzsment kezébe nem adtak olyan pénzügyi ösztönzőket, amivel motiválhatnák a többet teljesítő dolgozókat.
Zombor Gábor államtitkár idején megtiltották a közfinanszírozott intézményeknek, hogy ott olyan betegeket is ellássanak, akik fizetősek. Pedig ehelyett csak pénzügyileg ketté kellett volna választani a két tevékenységet.
Jelenleg legálisan a kórházban az egyágyas szobáért, meg az extra étkezésért lehet külön fizetni. Holott adott esetben ezeket az egyelőre parlagon heverő kapacitásokat is fel lehetne használni.
– Márki-Zay Péter azt is mondta, hogy bizonyos kapacitáshiányok esetén pedig szerződést lehetne kötni a magánegészségügyi intézményekkel, hogy az OEP náluk is tudjon ellátásokat vásárolni.
– Ez külön eseti megállapodásoknak lehet az alapja. Ha adott esetben kapacitáshiány jelentkezik az állami intézményekben, akkor fordulnánk a magánintézményekhez.
És a magánszolgáltató ugyanazt a finanszírozást kapja, amit az állami intézmény kapna érte. Jelenleg óriási különbség van a magánellátóknál kifüggesztett díjtételek között, és aközött, amit adott esetben az OEP fizet egy adott ellátásért. Ha jól működő egészségügyet akarunk, akkor az állami szférában is közelíteni kell a finanszírozást a tényleges költségekhez.
– Megmarad a Kórházi Főigazgatóság? Vagy visszakerülnek a kórházak az önkormányzatokhoz?
– A Kórházi Főigazgatóságot azért hozták létre, hogy minisztérium nélkül is legyen egy operatív intézmény, amelyik működtetni tudja a kórházakat. Viszont bebizonyította százszor, hogy alkalmatlan erre a feladatra, emiatt ebben a formában biztos, hogy meg fog szűnni. Sok funkciója a minisztériumban folytatja tovább a tevékenységét remélhetőleg jobb eredménnyel, mint ahogy most dolgoznak. Viszont a városi kórházak esetében biztos, hogy a négy hónap felkészülési idő alatt
Ez soha nem csak egy városra vonatkozik, mindig a kistérséget, a járást is bele kell érteni. Az ottani betegeket is az adott városi kórházban látják el, ugyanis. De leülünk a szakmai szervezetekkel is, és az önkormányzati szövetségek képviselőivel is, hogy milyen módon, milyen szakmai kapacitásokat tudunk odatelepíteni, és ebből az önkormányzat mit vállal. Például ha egy városban úgy döntenek, hogy ők a cukorbeteg gondozással akarnak foglalkozni, de a jelenlegi városi kórház és rendelőintézet kapacitása mondjuk havonta csak kétszáz betegnek a vizsgálatára alkalmas, akkor lehetősége legyen az önkormányzatnak egy szolgálati lakással segíteni. Így az önkormányzat tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy szakembert tartson meg, vagy új szakembert hozzon az intézményébe.
– Sok helyen nincsen háziorvos. Hogy lesznek egyáltalán mindenhol háziorvosok?
– Jelenleg 600 praxissal kevesebb működik, mint húsz éve. 6.440-ról 5.800-ra csökkent a háziorvosi praxisok száma. Ráadásul ezek közül 667-ben jelenleg sem tudják betölteni a háziorvosi állást. Idén márciusban 888.582 embernek nincs állandó háziorvosa, a szomszéd városból, vagy községből jár ki heti 4-6 órában egy helyettes, ami éppen csak arra elég, hogy az akut problémákat kezelje, gondozásról, prevencióról szó sem esik.
Ha a háziorvosi rendszert meg akarom reformálni, akkor egyrészt, nagyon szépen meg kell kérnem valamennyi 70 év feletti kollégát, hogy négy-öt évig próbáljon még maradni, és a minisztérium segít neki abban, hogy egy fiatal orvost a szakképzés keretében saját maga betaníthasson. Ha a fiatal orvos egy adott praxisban megismeri a körülményeket, akkor valószínűleg, ott is tud maradni. Az sem baj, ha párhuzamosan dolgozik az öreg orvos meg a fiatal. Gógl Árpád annak idején, amikor a praxisjog intézményét kitalálták, ugyanígy gondolta.
Ráadásul, aki ilyen helyzetbe kerül, a gyakorlatban jobban megtanulja a szakmát is, mivel sokkal több problémát kell saját magának megoldania, mint egy városban dolgozó kollégájának – a kórháztól 500 méterre.
Ami nem változott, hogy az egy orvosra jutó szakdolgozó száma maradt az 1,1, magyarul minden tizedik praxisban dolgozik kettő nővér. A háziorvosi praxisokban, a nagyobb praxisokban növelni kell a szakdolgozók számát. Például egy adminisztrátort fel tud venni fel tud venni, akár két praxis is megosztva. Vagy egy praxisközösség alkalmazhat egy gyógytornászt, vagy egy dietetikust, esetleg egy betegút-menedzsert is, mert elszámoljuk nekik ezt a tevékenységet. Innentől kezdve három-négy orvos sokkal jobban el tud látni nagyobb területet is.
Most a háziorvosi praxisok jelentős része 1000-1200 körüli beteget lát el. Egy orvos, egy nővér, 1200 beteg. Például növelhetem a szakdolgozók számát, ráadásul a szakmai kompetenciáját is úgy, hogy egy panaszmentes cukorbeteg, vagy egy panaszmentes hipertóniás beteg gondozását, kontrollját a nővér is elvégezheti. Ma is meg tudja csinálni, de a jogszabályok ezt nem engedik meg. A vérvételt is meg tudja csinálni, a laboreredményt is tudja értékelni, a szemfenék vizsgálat, vagy a csontsűrűség mérés eredményét is tudja értékelni, ha nincs gond.
Nyugatabbra egy háziorvos átlagosan 2-2500 embert lát el. Négy szakdolgozóval. Így is javítható a háziorvosi ellátás, a szakdolgozók számának növelésével. Az üresen álló praxisoknak nagyjából a fele ezer fős, vagy az alatti. Egy ilyen falu, község önállóan nem tud eltartani egy háziorvost.
– Ha elviszik a legkiszolgáltatottabb falvakból az orvosi ellátást, márpedig, ha nem életképesek a kis praxisok, akkor ebből ez következik, akkor azok kerülnek még nehezebb helyzetbe...
– Láthattuk most a Békemeneten, hogy rengeteg községnek van a Darányi-tervből, vagy egyéb EU-s forrásból egészen jó állapotú mikrobusza. Ha az önkormányzat kap forrást arra, hogy minden nap bevigye a rászoruló embereket a szomszédos nagyobb községbe, ahol a rendelő található, akkor az orvosnak nem kell kitelepülni a faluba.
Ehhez mind személyzeti fejlesztés kell, jogszabályokat kell átalakítani és pénzt kell a rendszerbe tenni. Úgy nem fog menni, hogy nem emelem a keretösszegeket és limitálom, hogy mennyit kereshet valaki.
– Néhány rövid kérdés még a végére: sokan halnak meg rákban, arányaiban a legtöbben az EU-ban. Mit tehetünk ez ellen?
– Bár nagyon sok korszerű intézkedés történt az onkológia területén, mégis a statisztikákon nem látni a javulást. Azért sem, mert ezek a fejlesztések is leginkább ad-hoc módon történtek, szinte úgy, hogy amikor akadt egy kis pénz, gyorsan elköltötték valamire. Azt például fontosnak tartom, hogy bizonyos bonyolultabb onkológiai kezeléseket, beavatkozásokat csak a megfelelő centrumokban végezzenek. Ha szétterítem ezeket kisebb kórházakba, akkor csökkentem a színvonalat. Nem megfelelően használom ki az erőforrások koncentrálásában rejlő plusz lehetőséget.
Egy példát mondok, másik területről: az országban több, mint húsz helyen van intervenciós kardiológiai ellátás. Amikor valakinek szívrohama van, a rohamkocsi beviszi az adott centrumba, ott nagyon hamar és szakszerűen elvégzik azokat a beavatkozásokat, amivel megmentik az életét. Ebben utolértük az európai átlagot. Majdnem olyan jók az eredményeink, mint Franciaországnak, Németországnak, Egyesült Királyságnak. De az egyéves túlélése ezeknek a betegeknek már sokkal rosszabb, a két-hároméves túléléssel pedig Európa végén kullogunk. Összegezve:
Ha a beteg maga nem harcolja ki, hogy szanatóriumba kerüljön, testsúlycsökkentő programban vehessen részt, gyógytornázhasson, akkor a saját alapbetegségében két-három éven belül vagy meghal, vagy sokkal rosszabb állapotban lesz, mint lehetne. És itt jön a városi kórházaknak az óriási szerepe: a rehabilitáció. Ami fenntartja azt az eredményt, amit elértünk azzal, hogy szakszerűen és európai színvonalon megmentettük az életét. Ilyen szemlélettel lehet javítani az onkológia számain is.
– Tartunk már ott, hogy személyre szabott gyógyszereket kapjanak a betegek megfelelő genetikai vizsgálatok után?
– Igen. De ennek is ki kell dolgozni a szakmai protokollját.
– Vállalná az egészségügyi miniszteri posztot?
– Aki ismeri a parlamentáris játékszabályokat, az tudja, hogy akik megnyerik a választást, másnap leülnek, és koalíciós tárgyalásokon eldöntik, milyen személyi összetételű kormány álljon fel. Ez sokszor nem is rövid tárgyalás. Tehát nem az egyéni ambíciók...
– Nem is az egyéni ambíciókról beszélek. Hanem arról, hogy nincsen sok idő.
– Ön meg tudja mondani, hogy az egyes pártoknak hány képviselője lesz a parlamentben? Mert az fog dönteni.
– Azt nem tudom megmondani, én csak azt tudom, hogy egy ilyen helyzetben talán minél több dologban már előre dönteni kell.
– Ez így is van. Az anyagok készülnek, hónapok óta együtt dolgozunk egy 60-80 fős szakembergárdával, akiknek jellemző módon egy része nem szeretné, hogy nyilvánosságra kerüljön a neve.
De a csapat egyben van, készülnek az anyagok. Ezeket időről időre egyeztetjük a gazdaságpolitikusokkal is, az oktatáspolitikusokkal is. Április negyedikére meglesznek ezek a háttéranyagok, gondolom annak az asztalára kerülnek majd, aki majd vezetni fogja a minisztériumot.