SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„1200 milliárd Ft-ot kell belerakni az egészségügybe ” – Komáromi Zoltán az ellenzék egészségügyi programjáról

Az Egységben Magyarországért szakpolitikusa szerint nemcsak pénzre van szükség, szemléletváltásra is. Az ellenzék a több pénz mellett nagyobb szabadságot és nagyobb nyilvánosságot ígér.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. április 01.


Link másolása

Az ellenzék szerint két terület van, ahol gyors változtatásra van szükség: az oktatás és az egészségügy. A tanárok sztrájkjától hónapok óta hangos az ország, az egészségügy csendes. Az ellenzék egészségügyi programjának egyik kidolgozójával, Komáromi Zoltánnal beszélgettem.

– Mi az amit jól csinált az előző kormány?

– Az első négy évben Szócska Miklós volt az egészségügyi államtitkár. Ő akkor egy nagyon beható és nagyon alapos elemzést végzett a csapatával arról, hogy milyen szükségletek vannak Magyarországon az egészségügyi ellátásban. A Semmelweis terv arról szólt, hogy közép- és hosszútávon hogyan kellene átalakítani Magyarország egészségügyi rendszerét, hogy jobb legyen az ellátás. Aztán jött a Széll Kálmán terv, ami az egészet tulajdonképpen leállította. A másik pozitívum az EESZT, az Egységes Egészségügyi Szolgáltatási Tér, aminek a megszervezése lehetővé teszi, illetve ha jól megcsinálják, akkor lehetővé válik, hogy egy orvos online utána nézhessen az általa ellátott beteg korábbi adatainak akkor is, ha a beteg elvesztette azokat, vagy nem hozta magával, vagy akut ellátás kapcsán ismeretlen beteget kell ellátnia. A rendszernek alkalmasnak kellene lennie arra, hogy az online beutalással egyidőben időpontot is foglaljon a betegnek. Tehát ne kelljen a betegeknek utána napokat eltölteni telefonálással, ami szinte lehetetlen sok esetben. Tehát voltak jól indult projektek, csak soha nem fejezték be igazán, mert vagy a politika, vagy a gazdasági érdekek ezt mindig keresztül húzták.

– Fordítsuk meg akkor. Mi az, amit nem csináltak jól?

– Egyrészt: ültek az adatokon. Az egész szakmának tizenkét éves panasza, hogy senki sem juthat hozzá olyan adatokhoz, melyek egyébként benne vannak a rendszerben, megtalálhatóak az OEP adattárában. Ezek fontos adatok, melyekre a szakmának, és az önkormányzatoknak is szüksége lenne, hogy jól tudjanak adott esetben dönteni.

De patikamérlegen, kicentizve csorgatják az adatokat.

Jó példa erre a járványügy, ahol olyan elképesztő bakugrások voltak, hogy tévedésből mondtak nagy számot, utána kisebbet. A legutóbbi őrület az, hogy a péntek-szombat-vasárnapi adatokat egyszerre közlik. Pedig gyűjteni gyűjtik, dokumentálni dokumentálják. Nem adják meg továbbá területenként, például járásonként az új fertőzöttek számát. Nagyon sokáig titkolták azt, hogy hány tesztet csináltak aznap. Most is titkolják azt, hogy ebből a tesztből mennyi a gyorsteszt és mennyi a PCR. A járványügyet megpróbálnak úgy lemenedzselni, hogy kevés információt hoznak nyilvánosságra. Csak egy a gond, hogy 45 ezer embert elvesztettünk ebben a két évben! És ez ez iszonyatos nagy szám, főleg lakosságszámhoz viszonyítva.

– Ha felteszem, hogy győz az ellenzék, és a járvány folytatódik, nem lesz idő rögtön mindent átalakítani, ezzel a struktúrával kell azonnal folytatni a járványkezelést. Lehet jobban csinálni ezt a mostani feltételekkel?

– Három dolgot kell nagyon gyorsan, nagyon alaposan és jól megcsinálni. Nagyon fontos dolog, hogy nyáron folyamatosan működjön az egészségügy a jelenlegi keretek között. Ilyenkor szerencsére alacsony a fertőzésszám. Viszont szeptemberben nagyon sok változás lesz és ezeket nagyon alaposan és szakszerűen kell előkészíteni.

Meg kell szerveznünk az önálló Egészségügyi Minisztériumot, mert az EMMI, ez a gigantikus dinoszaurusz országos problémákat sem tud megoldani.

A stratégiai tervezésben sem jelent előnyt az, hogy egy ilyen csúcsminisztériumot hoztak létre. Mire egy problémát végigfuttatnak, azt egy kisebb szakminisztérium már réges-régen megoldhatta volna. Szeretnénk egy nem papíralapú minisztériumot csinálni, használni az informatikát és a számítástechnika adta lehetőségeket, pontosan azért, hogy gyors legyen az adatáramlás, hogy visszakereshetőek legyenek az adatok, hogy azok az elemzések amik készülnek, minél gyorsabban átkerülhessenek a gyakorlatba.

Az Országos Tisztifőorvosi Szolgálatot szintén helyre kell állítani. Az ugyanis nem lehetséges, hogy a járásokban és a megyékben csak a kormányhivatalokban legyen egy osztály nagyon csekély önállósággal, szakembergárdával, és emellett legyen egy országos vízfej.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak valamilyen szinten vissza kell adni az önállóságát azért, hogy valóban szolgáltatást tudjon vásárolni. Szükség van továbbá egy ágazati minőségbiztosítási rendszerre is. Magyarországon bár néhány intézmény kialakított ilyet, de ebből országos rendszert nem szerveztek. A betegeknek fogalmuk nincs, hogy egy kórházban, egy rendelőintézetben vagy akár egy osztályon milyen munka folyik, hogy ott hány orvos dolgozik és hogyan? Mennyi műtétet csinálnak egy évben, azokból a műtétekből hánynál kellett újraoperálni a beteget, milyen volt sebfertőzések aránya, hogy mennyi az adott betegségnek az átlagos gyógyítási ideje, hogy hány beteg halt meg bizonyos betegségekben, vagy kórházi fertőzésben, illetve hány beteget gyógyítottak meg.

Ezek olyan adatok, melyek mindenhol a civilizált világban teljesen nyilvánosak a betegek számára.

Ezáltal az emberek tájékozottabbak lesznek, de arról is szó van, hogy egy ilyen transzparencia biztosan rá fogja venni az adott intézmény menedzsmentjét arra, hogy javítson a mutatókon. A másik fontos teendőnk lesz a betegjogi képviselet helyreállítása. Szeretnénk egy betegközpontú egészségügyi rendszert újraszervezni, ahol az intézményeknek nem a politikai és a gazdasági elvárásoknak kell megfelelni, hanem abban legyenek érdekeltek, hogy a betegeket szolgálják ki.

– Mi van az emberi tényezővel? Hogyan és kikkel lehet ezt a változást végigcsinálni?

– Az utolsó pillanatokban vagyunk. Ott van az a gárda például, akik 1989 után részt vettek a népegészségügyi intézményrendszer átalakításában, akik Kertai Pál professzor vezetésével létrehozták az ÁNTSZ rendszerét, amelyik egy működőképes, a kistérségek felől építkező intézmény volt, ahol rengeteg kiváló szakember helyben oldotta meg a problémákat.

Ezek az emberek már elég idősek. Most még megvan bennük az a tűz és lelkesedés, hogy részt vegyenek ebben a munkában, de négy év múlva jó eséllyel kevésbé lesznek teherbíróak. A tapasztalataikat most még át tudják adni.

Nagyon sokan jelentkeztek önként, hogy ha meglesz ez a koncepcióváltás, szívesen visszajönnek dolgozni, hogy újraépíthessék azt a rendszert. Én azt mondtam nekik, hogy akkor jöjjenek vissza, ha hoznak magukkal három fiatalt is, akiket betanítanak.

A minőségfejlesztési intézettel kapcsolatosan megvannak a külföldi protokollok, jó néhány külföldön járt szakember elhivatottan már dolgozik ezen. A betegjogi központnak az átszervezése szintén elindult a régi szakemberekkel. De ha még négy évig ezt a káoszt kell az országnak elviselnie, annak három következménye lesz. Tehetséges szakemberek fognak elmenni még nagyobb számban külföldre, és onnan már nagyon nagyon nehéz lesz őket haza csábítani. Tovább folytatódik az a kontraszelekció, amelyik eltávolítja a valódi szakembereket a rendszerből. Nem lesz utánpótlás: a frissen végzett, nyelveket beszélő szakemberek végzés után rögtön külföldön fognak elhelyezkedni, ha nem találnak perspektívát egy alulfinanszírozott, szervezetlen, túlterhelt egészségügyben.

– Van arra tanulmány, adat, hogy ezekkel az átalakításokkal hány életet lehetne megmenteni? Mennyivel kell javulni a statisztikának, hogy azt mondhassák majd, hogy oké, megcsináltuk?

– Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy van tanulmány, ami ezzel foglalkozik, a magyar kormány rendelte meg és fizette ki. Ez a Boston csoport munkája, de ezt évtizedekre titkosították, tehát nem lehet hozzáférni. Remélhetőleg a kormányváltás után változik a titokgazda személye, és fel fogjuk oldani ezt, mert elképzelhető hogy ebben is benne van az átalakítás egy ilyen típusú koncepciója.

Abszurd, hogy az Eurostat és az OECD visszaérkező adataiból tudunk a magyarországi állapotokra következtetni, mert a Központi Statisztikai Hivatal és a magyar egészségügyi szakigazgatási rendszer, a járványügyi rendszer nem hoz nyilvánosságra adatokat.

Tehát mindig körülbelül másfél évvel a történtek után kullogunk, amikor visszaérnek az Eurostatból és az OECD-ből az adatok. Ez így nagyon méltánytalan, az emberek életével való packázásnak is tekintem ezt.

– Mennyibe fog ez kerülni? És honnan lehet ezt az összeget előteremteni az egészségügy számára?

– Az állami statisztikák most 7–7,5%-ot mutatnak ki, amit az ország az egészségügyre költ. Csak arról feledkeznek el, vagy pedig az azt hallgatják el taktikusan, hogy ennek az összegnek az egyharmadát, 33%-át az emberek fizetik be. Saját zsebből. Tehát az állam csak a kétharmadát adja az állami költségvetésből, ami viszont 4,5%-os arányt jelent a GDP hez viszonyítva. Mindenhol a környékünkön, akár a visegrádi országokat nézzük, akár a közép-európai országokat, 7,5-8,5% az állami ráfordítás.

Egy ilyen emelést egy menetben nem lehet megcsinálni.

Ez attól is függ, hogy mennyire rabolja ki a kasszát a jelenlegi kormány, vagy mekkora hitelt vett fel a választási célú osztogatásra. Egy dologra biztosan költeni kell: az első négy hónap az átszervezés munkáira, és az egészségügyi szakdolgozók valamint az egészségügyben dolgozó gazdasági műszaki szakemberek közel 10 éve halogatott béremelésére.

– Ez mennyi?

– A költségvetési adatok pontos ismerete nélkül jelenleg nem tudjuk megmondani, hogy milyen arányban és mennyi idő alatt tudjuk elérni a kitűzött szintet. Amikor szembesülünk azzal, hogy hogy állunk, akkor majd meg tudunk egyezni a gazdaságpolitikai kabinettel, mivel ők is látják, hogy itt szükség van egy nagyon jelentős tőkeinjekcióra.

1200 milliárd forintban határozzuk meg azt a nagyságrendet, amit bele kell rakni az egészségügybe. De itt nagyon fontos aláhúzni, hogy a működésbe. Ugyanis majd 700 milliárd forint európai uniós pénzt fordított az előző kormány is az egészségügyre, viszont ezzel a régi struktúrát betonozta be, a szó legszorosabb értelmében.

Betonban, csővezetékben, villanyvezetékben, térkőben, cserépben van ez a pénz, ebből lehet lopni ugyanis. Logikus, hogy nem a működésre és a humánerőforrás megőrzésére költötték ezt a pénzt.

A 21. században a kórházaknak világszerte sokkal kisebb a szerepük, mint mondjuk száz, vagy ötven évvel ezelőtt, annyit fejlődött az orvosi technológia, az informatika, a hírközlés, hogy gyakorlatilag egyes szakmákat újra kell gondolni. Például a gyomorfekélyről amikor én 1980-ban végeztem, akkor mi sebészetből tanultuk, mert akkor annak a kezelése nagyon gyakran egy hatalmas nagy műtét volt, és ezután a betegek életminősége jelentősen romlott. Ma hirdeti a tv, a rádió, az újság, hogyha ég a gyomrod, akkor menjél be a patikába ezért és ezért gyógyszerért. Számtalan példát tudnék erre mondani, sok olyan betegség van, amit nem kórházi osztályon, hanem járóbeteg ellátásban, esetleg egynapos sebészettel, vagy kúraszerű kezelésekkel kell gyógyítani. Számtalan olyan betegség van, amit haladéktalanul valamilyen nagy centrumba kell eljuttatni, ott kell ellátni, például a stroke, a szívinfarktus, érelzáródás.

De másnap harmadnap a betegségnek a rehabilitációja, a további gondozás már nem feltétlenül a megyei vagy egy országos centrumban kell folytatódjon, hanem a városi kórházakban, a járóbetegellátás keretében, a beteg lakóhelyéhez közel.

Ez másféle gondolkodásmódot jelent. Ezeket a technológiákat a betegekkel is meg kell szerettessük. Ehhez azonban egy jól működő országos rehabilitációs rendszer, és például egy működőképes otthonápolási szolgálat kell, olyan színvonalon, hogy valóban a beteg a saját otthonában is megkapja azokat a kezeléseket, kötözést, gyógytornát, infúziót, ami szükséges a gyógyulásához. Ezeket az információkat szinte minden beteghez el kell juttatni ahhoz, hogy a betegek ne legyenek ellenségesek ezekkel az átszervezésekkel szemben, ez nagyon fontos szempont. Lassabban kell csinálni, mint ahogy mi nagyon szeretnénk.

– Honnan lesz elegendő szakember ezekhez az ambiciózus tervekhez?

– Vannak elsősorban azok, akik pár éven belül hagyták ott az egészségügyet, főleg egzisztenciális szempontok miatt. Ők itt vannak Magyarországon és elmentek máshova, hogy pénzt tudjanak keresni. A Nyugat-Dunántúlon pedig az az általános, hogy egyszerűen átmennek Ausztriába, a határ másik oldalára, és ott normális munkaidőben, normális bérezést kapnak. Tehát őket meg kell próbálni visszacsalogatni a rendszerbe.

– De ehhez normális munkaidő és normális bérezés kell.

– Ahogy mondja! Reméljük, hogy az ápolóknak, a szakápolóknak és a kórházi szakdolgozóknak tudunk 50% körüli, jelentős béremelést adni, és a munkakörülményeiket is javítanunk kell. Én egészen biztos vagyok benne, hogy ez el fogja indítani ezt a folyamatot. Akik már három-négy évvel korábban hagyták ott az egészségügyet, az ő helyzetüket sem látom reménytelennek. Viszont őket már át kell képezni, meg kell nekik tanítani nekik az utolsó három-négy évnek a technikáját, be kell gyakorolni bizonyos tevékenységeket. Erre alkalmas lesz az egészségügyi szakközépiskolák hálózata, amit szeretnénk visszaállítani.

Úgy gondolom, az Egészségügy Visszavár programnak köszönhetően sok ezer ember vissza fog jönni az ágazatba. Mert dolgozott már húsz-huszonkét évet az egészségügyben, azért lett szakdolgozó, mert ő ezt szerette csinálni.

Ugyanez vonatkozik a külföldre menekült szakorvosokra is. Nekik is nem csak az alacsony fizetés a gondjuk, hanem a rendszerrel, a társadalmi megbecsüléssel van bajuk, amiből menekültek. Tehát, ha normális munkakörülményeket biztosítunk, biztos vagyok benne hogy a 30-40 év körüli szakorvos gárdából nagyon sokan vissza fognak jönni Magyarországra. Sajnos nagyon sokan már nem.

– Hogyan lehet csökkenteni ezeket a várólistákat?

– Mindenhol megpróbálják az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést szervezetté tenni. Ennek a legjobb módszere, hogy a betegeket egy kicsit porlasztom. Tehát ha egy nap egy reumatológus a hatórás rendelése alatt mondjuk 25-30 beteget tud ellátni, akkor el kell érnem, hogy ne mind reggel nyolc órára jöjjenek, mert akkor dugig lesz a váró. Viszont, ha úgy adok időpontot egy betegnek, hogy mondjuk diagnosztikai vizsgálatra egy héten belül vagy 10 napon belül kap időpontot, krónikus betegséggel való gondozásra körülbelül két héten belül kap időpontot, akkor az a tapasztalat hogy a beteg pontosan meg fog jelenni az időpontra.

De ha most március végén azt mondom valakinek, hogy június harmadikára adok neki időpontot, akkor lehetséges, hogy annyira türelmetlen lesz, vagy már nem bírja elviselni a fájdalmat, vagy a bizonytalanságot, hogy összekaparja a család a pénzt, és elmegy magán ellátórendszerbe, és ott csináltatja meg a vizsgálatot.

Persze nem 300 forintért, hanem 30 ezer vagy akár 60 ezer forintért. Ezt nem jelenti be az állami járóbeteg ellátásra. Ha viszont a járóbeteg ellátásra megvan a kvóta, hogy erre a napra ennyi beteget várunk, és abból tíz nem jön el, akkor ennek a szakrendelések a finanszírozása bedőlhet. Mert az alapján kapnak finanszírozást az intézmények, hogy hány beteget láttak el. Az a megoldás, hogy belátható időn belülre kell csökkenteni a várólistákat

– És ezt hogyan lehet megcsinálni?

– Egyrészt nem szabad olyan buta miniszteri rendelkezéseket hozni, hogy járványhelyzetben teljesen leállítom az elektív műtéteket, a diagnosztikai kapacitásokat, mert ennek az lett a vége, hogy amikor felszabadították ezeket a lehetőségeket, akkor rázúdult az előző hónapokban visszatartott tömeg az egészségi ellátó rendszerre, ráadásul sokkal rosszabb állapotban lévő betegekkel.

Mert azok a betegségek a „szilencium” alatt nem álltak meg, azok a panaszok bizony súlyosbodtak. Nem mindegy mondjuk, hogy valakit egy 8-as vércukorral kezdünk kell kezelni, vagy 28-assal.

Nem mindegy hogy a csontritkulásra akkor jövünk rá, amikor a beteg már rommá töri a karját, csuklóját, vagy pedig még idejében kimutatjuk csontsűrűség méréssel, hogy neki bizonyos gyógyszerekre szükség van. Tehát rengeteg többletmunkát hoz az, hogy a szervezetlenséggel és dilettantizmussal a minisztérium leállította ezeket a feladatokat.

– De én tisztán emlékszem arra, hogy sehol nem volt még a Covid, amikor már ugyanilyen borzalmasak voltak a várólisták.

– Igen, mert nem finanszírozta árán az intézményeket az OEP, illetve a kormányzat, és amikor a TVK-t a teljesítményvolumen-korlátot elérte az adott intézmény, onnantól kezdve büntették, ha többet dolgozott.

– Egy nagy beruházásnál általános, hogy azt mondják, ez 150 milliárd forint lesz, de a végén kiderül, hogy 200 milliárd forint lett. Miért ilyen merev a határ az egészségügynél?

– Ezt kell megkérdezni a jelenlegi kormánytól, hogy neki ez miért jó ez.

Az elmúlt 2-3 évben egyre többen mondtuk ki azt, hogy az az érzésünk, a NER-lovagok azért vásárolják be magukat a magánegészségügyi, főleg a nagyobb magánegészségügyi intézményekbe, mert az állam leszorítva tartja az állami intézményekben a kapacitást, így a betegeket átkényszeríti a magánellátásba.

Mivel nekünk összesen egyetlen rendszerre való szakemberünk van, így aztán, ahogy több pénz megy át a magánellátásba, egyre több embert fognak átcsábítani a magánszférába. Ez tovább növeli az ellátási bajokat a közfinanszírozott ellátásban.

És van még egy dolog, amit megint csak nem gondoltak át. Amikor meghozták az orvosi béremelést tartalmazó egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, akkor nagyon nagyvonalúnak tűnő ígérvényt raktak bele ennek a mellékletébe. Az orvosok bérét többszörösére növelték, de itt is elkövettek egy kapitális hibát, hogy egyetlenegy mérőszám van: az egészségügyben eltöltött évek száma, hogy az illető szakembernek hány éves gyakorlata van. Ha egy rendelőintézetben két reumatológus dolgozik, és mind a kettő 35 éve végzett, akkor nekik forintra azonos a fizetésük akkor is, ha az egyik naponta öt beteget lát el, a másik pedig harmincat. A menedzsment kezébe nem adtak olyan pénzügyi ösztönzőket, amivel motiválhatnák a többet teljesítő dolgozókat.

Zombor Gábor államtitkár idején megtiltották a közfinanszírozott intézményeknek, hogy ott olyan betegeket is ellássanak, akik fizetősek. Pedig ehelyett csak pénzügyileg ketté kellett volna választani a két tevékenységet.

Miközben volt olyan CT készülék, amelyik naponta 8 órát működött. Mindenhol a világon két vagy három műszakban működtetik az ilyen drága berendezéseket, mert általuk gyorsan tudnak diagnózishoz jutni.

Jelenleg legálisan a kórházban az egyágyas szobáért, meg az extra étkezésért lehet külön fizetni. Holott adott esetben ezeket az egyelőre parlagon heverő kapacitásokat is fel lehetne használni.

– Márki-Zay Péter azt is mondta, hogy bizonyos kapacitáshiányok esetén pedig szerződést lehetne kötni a magánegészségügyi intézményekkel, hogy az OEP náluk is tudjon ellátásokat vásárolni.

– Ez külön eseti megállapodásoknak lehet az alapja. Ha adott esetben kapacitáshiány jelentkezik az állami intézményekben, akkor fordulnánk a magánintézményekhez.

Mindenképpen az a prioritás, hogy először az állami intézmények lássák el a betegeket, oda menjen az OEP finanszírozás. Ha ez nem megoldható, akkor jöhetnek a magánintézmények.

És a magánszolgáltató ugyanazt a finanszírozást kapja, amit az állami intézmény kapna érte. Jelenleg óriási különbség van a magánellátóknál kifüggesztett díjtételek között, és aközött, amit adott esetben az OEP fizet egy adott ellátásért. Ha jól működő egészségügyet akarunk, akkor az állami szférában is közelíteni kell a finanszírozást a tényleges költségekhez.

– Megmarad a Kórházi Főigazgatóság? Vagy visszakerülnek a kórházak az önkormányzatokhoz?

– A Kórházi Főigazgatóságot azért hozták létre, hogy minisztérium nélkül is legyen egy operatív intézmény, amelyik működtetni tudja a kórházakat. Viszont bebizonyította százszor, hogy alkalmatlan erre a feladatra, emiatt ebben a formában biztos, hogy meg fog szűnni. Sok funkciója a minisztériumban folytatja tovább a tevékenységét remélhetőleg jobb eredménnyel, mint ahogy most dolgoznak. Viszont a városi kórházak esetében biztos, hogy a négy hónap felkészülési idő alatt

le fogunk ülni a települési önkormányzatokkal, akiknek volt kórházuk, csak elvették tőlük, és megkérdezzük, akarják-e működtetni. Természetesen akkor vissza kell adni nekik azt a pénzt is, amit az államosítással együtt a kormány lenyúlt tőlük.

Ez soha nem csak egy városra vonatkozik, mindig a kistérséget, a járást is bele kell érteni. Az ottani betegeket is az adott városi kórházban látják el, ugyanis. De leülünk a szakmai szervezetekkel is, és az önkormányzati szövetségek képviselőivel is, hogy milyen módon, milyen szakmai kapacitásokat tudunk odatelepíteni, és ebből az önkormányzat mit vállal. Például ha egy városban úgy döntenek, hogy ők a cukorbeteg gondozással akarnak foglalkozni, de a jelenlegi városi kórház és rendelőintézet kapacitása mondjuk havonta csak kétszáz betegnek a vizsgálatára alkalmas, akkor lehetősége legyen az önkormányzatnak egy szolgálati lakással segíteni. Így az önkormányzat tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy szakembert tartson meg, vagy új szakembert hozzon az intézményébe.

– Sok helyen nincsen háziorvos. Hogy lesznek egyáltalán mindenhol háziorvosok?

– Jelenleg 600 praxissal kevesebb működik, mint húsz éve. 6.440-ról 5.800-ra csökkent a háziorvosi praxisok száma. Ráadásul ezek közül 667-ben jelenleg sem tudják betölteni a háziorvosi állást. Idén márciusban 888.582 embernek nincs állandó háziorvosa, a szomszéd városból, vagy községből jár ki heti 4-6 órában egy helyettes, ami éppen csak arra elég, hogy az akut problémákat kezelje, gondozásról, prevencióról szó sem esik.

Ha a háziorvosi rendszert meg akarom reformálni, akkor egyrészt, nagyon szépen meg kell kérnem valamennyi 70 év feletti kollégát, hogy négy-öt évig próbáljon még maradni, és a minisztérium segít neki abban, hogy egy fiatal orvost a szakképzés keretében saját maga betaníthasson. Ha a fiatal orvos egy adott praxisban megismeri a körülményeket, akkor valószínűleg, ott is tud maradni. Az sem baj, ha párhuzamosan dolgozik az öreg orvos meg a fiatal. Gógl Árpád annak idején, amikor a praxisjog intézményét kitalálták, ugyanígy gondolta.

A skandinávoknál, a finneknél, ha valaki fiatal orvosként aláír öt évet, hogy a sarkkörön túl vállal munkát, akkor a neki járó fizetésnek a dupláját kapja. Ehhez hasonló meghonosítható nálunk is.

Ráadásul, aki ilyen helyzetbe kerül, a gyakorlatban jobban megtanulja a szakmát is, mivel sokkal több problémát kell saját magának megoldania, mint egy városban dolgozó kollégájának – a kórháztól 500 méterre.

Ami nem változott, hogy az egy orvosra jutó szakdolgozó száma maradt az 1,1, magyarul minden tizedik praxisban dolgozik kettő nővér. A háziorvosi praxisokban, a nagyobb praxisokban növelni kell a szakdolgozók számát. Például egy adminisztrátort fel tud venni fel tud venni, akár két praxis is megosztva. Vagy egy praxisközösség alkalmazhat egy gyógytornászt, vagy egy dietetikust, esetleg egy betegút-menedzsert is, mert elszámoljuk nekik ezt a tevékenységet. Innentől kezdve három-négy orvos sokkal jobban el tud látni nagyobb területet is.

Most a háziorvosi praxisok jelentős része 1000-1200 körüli beteget lát el. Egy orvos, egy nővér, 1200 beteg. Például növelhetem a szakdolgozók számát, ráadásul a szakmai kompetenciáját is úgy, hogy egy panaszmentes cukorbeteg, vagy egy panaszmentes hipertóniás beteg gondozását, kontrollját a nővér is elvégezheti. Ma is meg tudja csinálni, de a jogszabályok ezt nem engedik meg. A vérvételt is meg tudja csinálni, a laboreredményt is tudja értékelni, a szemfenék vizsgálat, vagy a csontsűrűség mérés eredményét is tudja értékelni, ha nincs gond.

Miért ne végezze ő a krónikus betegek gondozását? Hiszen neki nem kell majd ott ülni a gépnél pötyögni, ha arra egy kiképzett adminisztrátor lesz felvéve. Ezáltal az orvosnak rengeteg kapacitása szabadul fel.

Nyugatabbra egy háziorvos átlagosan 2-2500 embert lát el. Négy szakdolgozóval. Így is javítható a háziorvosi ellátás, a szakdolgozók számának növelésével. Az üresen álló praxisoknak nagyjából a fele ezer fős, vagy az alatti. Egy ilyen falu, község önállóan nem tud eltartani egy háziorvost.

– Ha elviszik a legkiszolgáltatottabb falvakból az orvosi ellátást, márpedig, ha nem életképesek a kis praxisok, akkor ebből ez következik, akkor azok kerülnek még nehezebb helyzetbe...

– Láthattuk most a Békemeneten, hogy rengeteg községnek van a Darányi-tervből, vagy egyéb EU-s forrásból egészen jó állapotú mikrobusza. Ha az önkormányzat kap forrást arra, hogy minden nap bevigye a rászoruló embereket a szomszédos nagyobb községbe, ahol a rendelő található, akkor az orvosnak nem kell kitelepülni a faluba.

Ráadásul, ha megnövekszik a nővérek kompetenciája, akkor egy kis faluba oda lehet telepíteni egy nővért, aki minden nap kinyitja a rendelőt és ellátja azokat a betegeket, akiknek csak a krónikus betegségüket kell kontrollálni, vagy csak gyógyszert kell felírni nekik.

Ehhez mind személyzeti fejlesztés kell, jogszabályokat kell átalakítani és pénzt kell a rendszerbe tenni. Úgy nem fog menni, hogy nem emelem a keretösszegeket és limitálom, hogy mennyit kereshet valaki.

– Néhány rövid kérdés még a végére: sokan halnak meg rákban, arányaiban a legtöbben az EU-ban. Mit tehetünk ez ellen?

– Bár nagyon sok korszerű intézkedés történt az onkológia területén, mégis a statisztikákon nem látni a javulást. Azért sem, mert ezek a fejlesztések is leginkább ad-hoc módon történtek, szinte úgy, hogy amikor akadt egy kis pénz, gyorsan elköltötték valamire. Azt például fontosnak tartom, hogy bizonyos bonyolultabb onkológiai kezeléseket, beavatkozásokat csak a megfelelő centrumokban végezzenek. Ha szétterítem ezeket kisebb kórházakba, akkor csökkentem a színvonalat. Nem megfelelően használom ki az erőforrások koncentrálásában rejlő plusz lehetőséget.

Egy példát mondok, másik területről: az országban több, mint húsz helyen van intervenciós kardiológiai ellátás. Amikor valakinek szívrohama van, a rohamkocsi beviszi az adott centrumba, ott nagyon hamar és szakszerűen elvégzik azokat a beavatkozásokat, amivel megmentik az életét. Ebben utolértük az európai átlagot. Majdnem olyan jók az eredményeink, mint Franciaországnak, Németországnak, Egyesült Királyságnak. De az egyéves túlélése ezeknek a betegeknek már sokkal rosszabb, a két-hároméves túléléssel pedig Európa végén kullogunk. Összegezve:

rengeteg pénzzel, korszerű eszközökkel megmentjük az emberek életét, utána azonban nem törődünk velük.

Ha a beteg maga nem harcolja ki, hogy szanatóriumba kerüljön, testsúlycsökkentő programban vehessen részt, gyógytornázhasson, akkor a saját alapbetegségében két-három éven belül vagy meghal, vagy sokkal rosszabb állapotban lesz, mint lehetne. És itt jön a városi kórházaknak az óriási szerepe: a rehabilitáció. Ami fenntartja azt az eredményt, amit elértünk azzal, hogy szakszerűen és európai színvonalon megmentettük az életét. Ilyen szemlélettel lehet javítani az onkológia számain is.

– Tartunk már ott, hogy személyre szabott gyógyszereket kapjanak a betegek megfelelő genetikai vizsgálatok után?

– Igen. De ennek is ki kell dolgozni a szakmai protokollját.

– Vállalná az egészségügyi miniszteri posztot?

– Aki ismeri a parlamentáris játékszabályokat, az tudja, hogy akik megnyerik a választást, másnap leülnek, és koalíciós tárgyalásokon eldöntik, milyen személyi összetételű kormány álljon fel. Ez sokszor nem is rövid tárgyalás. Tehát nem az egyéni ambíciók...

– Nem is az egyéni ambíciókról beszélek. Hanem arról, hogy nincsen sok idő.

– Ön meg tudja mondani, hogy az egyes pártoknak hány képviselője lesz a parlamentben? Mert az fog dönteni.

– Azt nem tudom megmondani, én csak azt tudom, hogy egy ilyen helyzetben talán minél több dologban már előre dönteni kell.

– Ez így is van. Az anyagok készülnek, hónapok óta együtt dolgozunk egy 60-80 fős szakembergárdával, akiknek jellemző módon egy része nem szeretné, hogy nyilvánosságra kerüljön a neve.

Ez is egy szörnyű helyzet, hogy egy ország egészségügyének megmentéséért ténylegesen dolgozó szakemberek nem mernek a nyilvánosság elé állni, mert nem tudják, milyen retorzió érheti még április harmadikáig, vagy utána őket.

De a csapat egyben van, készülnek az anyagok. Ezeket időről időre egyeztetjük a gazdaságpolitikusokkal is, az oktatáspolitikusokkal is. Április negyedikére meglesznek ezek a háttéranyagok, gondolom annak az asztalára kerülnek majd, aki majd vezetni fogja a minisztériumot.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: