A Maty-éri kajak-kenu versenyek „hangja” az olimpián bíráskodik
A dunaújvárosi sportolókon és edzőn felül van még egy helyi résztvevője a tokiói olimpiának. Ugyanúgy öt év munkája van benne, mint az előbbieknek, hogy Magyarországot képviselve ott lehet Japánban. Ő a dunaújvárosi, jelenleg Kulcson élő Weixl Mónika, aki rövid kitérőtől eltekintve csak a kajak-kenu sportágban és sportért dolgozik évtizedek óta.
A világ legnagyobb sporteseményével kapcsolatban rendre csak a sportolók, edzők kerülnek rivaldafénybe, holott nagyon sokak munkája kell ahhoz, hogy a „show” tökéletesen és zökkenőmentesen menjen végig. Egyrészt a helyi szervezőké és önkénteseké, másrészt a szintén a világ minden pontjáról érkező további közreműködőké, akik a különböző sportágak delegáltjaiként vesznek részt a lebonyolításban. Kajak-kenuban is van egy magyar résztvevő, aki szerényen ezt nem verte nagy dobra.
– Menjünk vissza kicsit a kezdetekhez, milyen út vezetett odáig, hogy most ott van az olimpián?
– Gyerekként cseppentem bele Dunaújvárosban a sportágba, de aztán a tanulás lett a hangsúlyosabb, ezért ifjúsági korosztály után abbahagytam a versenyzést. Az ezt követő évben, húszévesen már le is tettem a hazai versenybírói vizsgát, majd 2005-ben a nemzetközit, azóta veszek részt világversenyeken is. Mellette 2003-tól 2011 végéig a Magyar Kajak-Kenu Szövetség irodavezetője és szakmai titkára voltam, de közben volt két év szünet 2004–2006 között. 2012-től 2018-ig pedig a Dunaferrben edző – ekkor csak nemzetközi színtéren bíráskodhattam –, s idén március elsejétől lettem a sukorói Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia alapítványi titkára. Most ha összeadom, több mint harminc éve vagyok a sportágban.
– Ez azt jelenti, hogy nem akart, tudott elszakadni a közegtől, miután a versenyzést abbahagyta?
– Ez abszolút szerelem, kétszer próbáltam meg rövid ideig más területen dolgozni, de mindig rájöttem, nekem másutt nem jó, itt vagyok otthon.
– Miért pont versenybíró akart lenni?
– Hubikné Éva néni vetette fel, amikor indult egy tanfolyam, hogy vegyek részt rajta, mert szerinte alkalmas lennék rá. Letettem a vizsgát, ez volt a kezdete mindennek.
– Aztán egyszer csak tréner is lett, emlékszem, a Dunaferr évzáróin rendre meghatódva értékelte kis tanítványai munkáját. Azt is szívvel és lélekkel csinálta, ám mégis abbahagyta.
– A szövetségnél rettentő megterhelő volt a napi szintű ingázás 2010-ig Újvárosból, majd utána Kulcsról. Amikor például a 2011-es vb-t rendeztük, aludni sem jöttem haza, szóval már tudtam, váltani szeretnék, de elszakadni nem a sportágtól. Az akkori vezetőedző, Hubik András hívott a klubhoz, és ugyan már nem dolgozom itt, de mind a mai napig imádom a gyerekeimet, akik nekem azok maradtak. S látja, három éve nem edzem őket, de most, hogy szóba hozta, megint elérzékenyülök… Mégis,
– Ennek részeként folytatta versenybíróként, ami elég tág fogalom.
– Egy versenyhez, még egy kicsihez is alapból tizennégy ember kell, hogy rendben és szabályosan lemenjen. Számos pozíció van, amikor valaki levizsgázik, képesnek kell lennie az összes feladat ellátására, de a magyar és külföldi gyakorlat szerint mondjuk, ha valaki beválik indítóként, és szeretik a versenyzők, az bele tud ragadni a szerepébe.
– A hazai versenyeken többször az „égből” ismertem meg és fel a hangját, mint a szegedi pálya műsorközlője.
Ám a 2011-es vb-n például hozzám tartozott a dopping, a szövetség részéről ezért voltam felelős. Idén már változott a helyzet, mert voltam elnök, vagy éppen célbíró is, ebből a szempontból változatosabb lett az év.
– Miként választották ki, az olimpián éppen milyen csapat vesz részt, s ebbe hogyan került bele?
– Nemzetközi versenyen értelemszerűen nemzetközi versenybíró működhet, és a japánoknak nincs ennyi és ilyen képesítésű emberük. Nálunk is számos országból érkeztek bírók, a csapat a nemzetközi kajak-kenu szövetség égisze alá tartozik.
Ebben a ciklusban a felnőtt vb-kre mindig engem delegáltak Magyarországról, és mindig be is kerültem a csapatba, aminek eredményeként ez a megtiszteltetés ért. Most előindító vagyok, nem választhattam, ezt a szerepet kaptam, ami az angol megfelelő nem pontos fordítása, de ebben a pozícióban dolgoztam a tesztversenyen is, amit két éve ugyanitt rendeztek. Egyébként nem mindenki jön a sportágból, sokan civilben teljesen mást csinálnak – ügyvéd, légiutas-kísérő, tanár –, de abban az időben csak és kizárólag a kajak-kenu sportért tevékenykednek.
– Mi a feladata Tokióban?
– Egy katamaránból a rajtvonal előtti százméteres területért felelünk a kollégámmal.
– Akkor hasonló sikerként élte meg, hogy elért a csúcsra, kijutott az olimpiára, mint egy versenyző?
– Minket is mindig megfigyelnek, értékelnek, tehát meg kell felelni az elvárásoknak. Igen, mondhatjuk, megdolgoztam érte, persze nem annyit, mint egy sportoló, korántsem akkora az érdemem, de nagyon boldog vagyok, hogy elértem ezt. A versenybíráskodásban ennél följebb már nincs. Azért nekem pici előnyöm lehetett abból, hogy a magyar kajak-kenu sport nagyon sikeres, és ezt a jelölésnél igyekeznek figyelembe venni. Persze, ha nem teljesítem az elvárásokat, akkor a magyarságom ehhez kevés lett volna.
– Magyar és külföldi sztárok sokasága veszi körül ilyenkor önöket, ami azért nem újdonság.
– Általánosságban mindig azt szoktam mondani, ami mindenre érthető, hogy engem, remélem, érthető amit mondok, nem az érdekel, valaki hányszoros olimpiai bajnok, hanem egyébként milyen ember. Nem tudok automatikusan fejet hajtani valaki előtt, mert elért valamit, szerintem például egy orvos előtt is ugyanúgy meg kell hajolni, pedig nem lett aranyérmes.
Egyébként nagyon kedvelem a sportolókat és az edzőket, persze, itt is van sokféle típus, kedvesebb vagy éppen morcosabb, zárkózottabb.
– A katamaránban ülve, amikor a magyarok érkeznek a rajthoz, akkor lehet, szabad mondani nekik pár biztató szót?
– Alapvetően, mint előindító nem kommunikálok a versenyzőkkel, annyit mondhatok: fordulj meg, rossz pályán vagy, kérlek, menj arrébb.
Ebből a szempontból abszolút tisztelem őket, legyen szó bárkiről, ezért semmilyen módon nem szeretném megzavarni. Voltam a ciklusban a vízreszállásnál is ellenőr, ott aztán tényleg közvetlen kontaktusban vagy mindenkivel, de nagyon kevés az, akivel lehet beszélni, akár csak az előfutamban is. Mindenkinek megvan a saját dolga, arra figyel.
– Azért én elég nehezen tudnám megállni, hogy akkor legalább a start után ne kiabáljak és szurkoljak honfitársaimnak.
– Nekünk ezt nem szabad,
Olyan szinten vagyok minden porcikámmal a sportágban, leginkább a lelkemmel, hogy nem tudnám kivonni magam ez alól, de én most nem egy magyar, hanem egy nemzetközi bíró vagyok. Meg azért elég vicces lenne, ha azt mutatná a kamera, hogy ott ugrálok a hajóban.
– És a futamok után?
– Korábbi versenyeken volt rá példa, hogy ebédszünetben kimentem a magyar csapathoz, és akikkel szorosabb kapcsolatban vagyok, beszélgettem. Ám itt olyan szigorú biztonsági előírások vannak, hogy ez képtelenség. Teljes karantén van, a saját szobáinkat csak akkor hagyhatjuk el, amikor enni megyünk, és egyedül étkezés közben nem kell maszkot viselni. Napi tesztelés van, leadjuk az egészségügyi állapotunkról a kérdőívet, ugyanazok a követelmények vannak velünk szemben is, mint a sportolókkal. Így is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, s mivel az a szokás a magyar versenybírói testületnél, hogy egy ember egy olimpián szerepelhet, megpróbálom ennek minden pillanatát hasonlóan megélni.
