SIKERSZTORIK
A Rovatból

„Mindenhol ugyanazt csinálom: mesélek az építészetről” – Zubreczki Dávid, a bloggerből lett építészeti mesemondó

Az Urbanista blog alapítója két éve mondott fel az Indexnél, azóta városi sétákat vezet, előadásokat tart, és már két könyve is megjelent festői szépségű templomokról.

Link másolása

Több mint 10 évig futott sikerrel az Urbanista blog, melynek kitalálója és fő szerzője, Zubreczki Dávid azóta is megszállottan rajong az építészetért, de már jóval szélesebb spektrumon igyekszik megszólítani a téma szerelmeseit.

Templomséták a Dunakanyarban című könyve néhány hete jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk szabadúszásról, a Bulinegyed jövőjéről, illetve manapság már csak évente egyszer koncertező zenekaráról, a Boogie Mammáról is.

– 2019 őszén, a tömeges felmondás előtt alig egy évvel jöttél el az Indexből. Köze volt a döntésednek azokhoz az okokhoz, ami miatt később majdnem a teljes szerkesztőség felállt?

– Közvetlenül nem, közvetve viszont lehetséges. A felmondásom legfőbb oka az volt, hogy megszüntették az Urbanistát, ami utólag visszanézve már az előszele lehetett az Index átformálásának.

Volt egy vita az akkori tulajdonosok és a portál vezetése között arról, ki használhatja a nevet, aminek a vége az lett, hogy senki. A szerkesztőség ezután felajánlotta, hogy maradjak ott a kultrovatban, ahol szinte ugyanazt csinálhatom, mint addig. Elfogadtam, de én világéletemben inkább egyedül gondolkodó ember voltam, egy csapat szerves részeként kevésbé éreztem otthon magam.

Ezért miután vége lett az Urbanistának, nem igazán találtam a helyem. Végül úgy döntöttem, ilyen keretek között nem szeretném folytatni, az utána lezajlott történések pedig végképp igazolták ezt a döntést.

– A szabadúszó lét mennyire volt sötétbe ugrás neked?

– Kicsit az volt, de leginkább a koronavírus első hulláma tett padlóra. Addig még írtam időnként az Indexnek, akkor viszont a megszorításokra hivatkozva minden külsőst leépítettek, ahogy a többi lap is jórészt kivárásra állt át, ahová még bedolgoztam. Nekiálltam városi sétákat vezetni, akkor még az Imagine Budapest szervezésében, de ez is megszűnt.

A legjobbkor találtak meg egy felkéréssel a Garten Studio tájépítésziroda részéről, hogy állítsak össze egy kiadványt a 25. születésnapjuk alkalmából. Ezután csatlakoztam szerzőként az Énbudapestemhez, egy fővárosi kiadású magazinhoz, ahol szintén építészeti, várostörténeti és hasonló témájú cikkeim jelennek meg. Elkezdtem dolgozni az első Templomséták könyvön is, ami szerencsére szintén sikeres lett, így lassan egyenesbe jöttek a dolgok.

Fotó: Rákos Blanka

Fotó: Fekete Csaba / Madaz Podcasts

– Hogy telik egy átlagos munkanapod?

– Nem lehet általánosítani, szinte minden nap mást csinálok. Mostanában leginkább az új könyv promóciója tölti ki az időmet, de rendszeresen veszek részt podcastfelvételeken, szoktak hívni különféle szakmai eseményekre zsűritagnak vagy műsorvezetőnek, és nemrég indult egy új sétám Óbudán, aminek a részleteit szintén sok munka volt kidolgozni. A legjobban talán azokat a napokat szeretem, amikor alkothatok: leülök a laptop elé vagy épp könyveket bújok, hogy így gyűjtsek anyagot. A Templomséták könyvek készítésének is az volt a legizgalmasabb része, amikor a Google térképre rakosgattam a pöttyöket, azon gondolkodva, milyen útvonalon lenne a legjobb végigjárni azokat, vagy hogyan alakítsam ki a fejezetbeosztást. Meg persze, amikor nekiindultam bejárni őket.

– Építészeti mesemondóként határozod meg magadat mostanában. Ez tudatos brandépítés a részedről?

– Sokáig egyszerűen építészeti bloggerként vagy újságíróként aposztrofáltam magam, most viszont már nem vagyok egy lapnál sem fixen, így ez kevésbé fedi a valóságot. Blogom ugyan van, de nem az a fő csapásirány. Viszont változatlanul rengeteg dologgal foglalkozom, aminek az építészethez van köze: kezelem a saját Instagram- és Facebook-oldalamat, írok cikkeket és blogposztokat, szerepelek podcastokban, nyilatkozom tévéknek és rádióknak, sétákat vezetek, cikkeket és könyveket írok.

Ezt a sok dolgot próbáltam egyetlen fogalommal lefedni, és arra jöttem rá, hogy valójában mindenhol ugyanazt csinálom: mesélek az építészetről. Emellett kicsit az is benne van, hogy sosem vettem magamat annyira komolyan, mint például egy művészettörténész. Nem én találom ki a nagy megfejtéseket, inkább ahhoz értek, hogy a mások által kikutatott dolgokat közérthető formában osszam meg a nagyközönséggel.

Ha saját véleményemet is hozzáteszem, azzal mindig nagyon óvatos vagyok és kihangsúlyozom, hogy ez a dolog szubjektív része.

– Miért pont templomokról írtál könyvet, honnan jött ez a koncepció?

– Megkeresett Kedves László, aki azelőtt már több könyvet is megjelentetett a kis kiadójával, főként budapesti építészetről. Ilyen volt például a Szecessziós Budapest vagy az Art déco és modern Budapest Kovács Dánieltől. Elkezdtünk beszélgetni arról, mivel lehetne folytatni ezt a sort, és arra jutottunk, hogy a templomok jó tematikát adnának. Ez az épülettípus az, ami az egész városban egyformán jelen van, és az ókortól napjainkig minden építészeti stílust lefed. Felekezetektől függetlenül válogattam, még néhány zsinagóga is bekerült a könyvbe, amik hivatalosan persze nem templomok.

Azért is szeretem a templomokat, mert remek lenyomatát adják az egyes városrészek fejlődésének: gazdag vagy szegény volt-e az adott környék, amikor épült, milyen népek lakták, stb. Ráadásul igazi „tanúhegyekként” akkor is megmaradtak, ha körülöttük szinte minden mást lebontottak. A templomokat akkor is épségben hagyták, amikor a XIX. század végén lényegében elsöpörték a barokk Pestet. Legtöbbjüknek még a szocializmusban sem esett bántódása, legfeljebb köréjük építettek egy lakótelepet, mint például az Örs vezér tere melletti Füredi úton.

Fotó: Tillai Rita

Fotó: Rákos Blanka

– A sétavezetői szerepet mennyire érzed testhezállónak? Élőben is ugyanúgy le tudod kötni az emberek figyelmét, mint a cikkeiddel?

– Abból a szempontból nem volt újdonság, hogy zenészként nagyon régóta állok színpadon és mindig is szerettem szerepelni, kapcsolatot teremteni és viccelődni a közönséggel. Régebben ugyan sokkal több fellépésünk volt, de a mai napig része az életemnek. Kicsit a sétavezetés is ezt az énemet hozta elő, az alkalmanként 30 körüli résztvevő olyan, mint egy pici koncert, jó érzés közvetlenül látni a reakciókat. Mindig ügyelek rá, hogy egyszerre legyen szórakoztató és laza, közben viszont tartalmas is, amit átadok.

– Az egész járványt talán a külföldi turizmus szenvedte meg leginkább, aminek nálunk Budapest a fő célpontja. Szerinted lehet még a régi például a Bulinegyed, vagy a korábbi hőskorszak már sosem fog visszatérni?

– Nem tudom, hogy a Bulinegyed visszatér-e a korábbi formájában, de nem is biztos, hogy ez lenne a legjobb kimenetel. A történtek lehetőséget adhatnak akár egy újrapozicionálásra is, persze jó volna megőrizni a járvány előtti pezsgést. Azért jó olyan könyveket írni, amelyek több ezer éves léptékekkel foglalkoznak (a budapesti templomsétás könyv 2000, a másik pedig 1000 évet ölel fel), mert így egészen más színben látsz egy olyan válságot, mint a mostani.

Budapest nagyon régóta tölti be a szórakozóközpont, illetve buliváros szerepét: már az orfeumok világa idején is híres volt az itteni éjszakai élet. Ezúttal egy vírus miatt roggyant meg, korábban meg háborúk vagy éppen forradalmak miatt, de mindig visszanyerte a régi fényét.

Most sem tartok attól, hogy idővel ne így lenne.

– Visszatérve a zenész énedhez: jó ideje már csak évi egy alkalommal koncertezel, de annak mindig óriási sikere van. Nincs igényed rá, hogy gyakrabban is fellépj, vagy akár új dalokat írj?

– A Boogie Mammával ezt biztosan nem lehetne megcsinálni, mivel a basszusgitárosunk Németországban él, ezért mindig külön túra neki hazajönni, szabadságot kivenni… A többieknek szintén megvan a maguk munkája, családja. A dolog másik része, hogy hiába nagyon lelkes a közönségünk, nem vagyok biztos benne, hogy évi több koncertre is ekkora lenne az érdeklődés.

Persze amikor ott állok a színpadon, vagy épp ugrálok, bukfencezek, esetleg lisztet szórok a nézőtérre, mindig érzem, hogy ez mennyire szuper dolog. Valaki azt mondta, hogy olyan ez az egész nekem, mint egy terápia: ha bármi gondom van, pszichológus helyett inkább szervezzek egy koncertet.

Van benne valami, emellett az alkotás is hiányzik, csak azt nem lehet félgőzzel csinálni. Emlékszem, a zenekar fénykorában szó szerint ezzel keltem és feküdtem, még a buszon ülve is dalszövegeket motyogtam magam elé. Ma már egészen más dolgok foglalkoztatnak, annak pedig nem látom értelmét, hogy csináljunk egy rossz lemezt, mert nem adunk bele mindent. Egy tervem viszont van: két és fél év múlva töltöm be az 50-et, erre az alkalomra szeretnék szervezni egy születésnapi fesztivált. Egy városi sétával kezdenénk, aminek egy koncerthely lenne a végállomása, ott pedig fellépne a Boogie Mamma, illetve a másik zenekarom, a Csibor is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
Anett egy éve még újra járni tanult autóbalesete után, most női inspirációs versenyen indult
Anett története erőt adhat mindenkinek, akinek némi plusz motiváció kell az életmódváltáshoz, sporthoz, pozitív gondolkodáshoz. Így gondolta ezt a BioTechUSA női inspirációs versenyénének közönségzsűrije is.
Szponzorált tartalom - szmo.hu
2022. szeptember 01.


Link másolása

Adott egy sportos, fiatal lány, akinek mindig is lételeme volt a mozgás, sokáig versenyszerűen kézilabdázott. És aztán egyszer csak történik vele valami az életében, ami sok mindent megváltoztat – de a sporttal való kapcsolatát még szorosabbra fűzi.

Martin Anett 24 éves, friss diplomás gyógytornász. Egy évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett, két hétig kómában feküdt, hosszú ideig kórházi ápolásra szorult. Testén hegek és sebek nyomai, beépített csavarok emlékeztetik arra, hogy hajszálon múlott az élete.

„Első gondolatom az volt, mikor megláttam a hegeket, hogy soha többé nem megyek strandra, nem veszek fel fürdőruhát, nem fogok ismerkedni. De rájöttem, hogy ha teljes életet akarok élni, akkor el kell fogadnom így magam.”

Anett úgy gondolja, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, de amin pedig lehet, azon kell is. Így viszonyult ahhoz a kérdéshez is, hogy a teste jelentősen megváltozott, a kórházban töltött idő alatt legyengült, 48 kilósra fogyott. Fokozatosan összeszedte magát, rendszeresen látogatta az edzőtermet, és tudatosan vágott neki az izomépítésnek. Pár hónappal később mindennek már látványos eredménye lett.

Anett története pont azt igazolja, hogy fel lehet magunkat küzdeni a mélypontról, akaraterővel, megfelelő motivációval újra lehet építeni mindent. A sztorija másokat is inspirál, sok üzenetet kapott már eddig is, amelyben példaértékűnek nevezték hozzáállását. Ezért is érezte úgy, hogy helye lehet a BioTechUSA női inspirációs versenyének, a BioTechUSA Lifestyle Day-nek mezőnyében – itt ugyanis nem csak a külsőségek számítanak, hanem az is, hogy kinek mi a története, mennyire hat motiválóan másokra.

NÉZD MEG KISFILMÜNKET ANETTRŐL, ÉS LESD MEG ŐT A BIOTECHUSA INSPIRÁCIÓS VERSENYÉN!

Ha ez egy hagyományos szépségverseny lenne, akkor biztos nem indult volna el rajta. Itt viszont sokat számít a motiváció, hogy ki honnan indult, és úgy milyen eredményt ért el.

„Nem is az a célom, hogy első legyek, inkább az, hogy önmagamat legyőzzem. Nekem már így is kívül esik a komfortzónámon a színpadi szereplés, ez is egy feladat, hogy ezt megoldjam”

– mondta Anett a verseny döntője előtt.

A BioTechUSA női inspirációs versenyét idén már hatodik alkalommal rendezték meg, három kategóriában – Anett a Fittest Girl kategóriában volt érintett, de keresték a legfittebb anyukákat és fitnesz versenyzőket is. Az idei verseny központi témája az evészavar volt: erre szerették volna felhívni a figyelmet, párbeszédet kezdeményezni és edukálni. A cég 5 millió forintos adományt ajánlott fel a legrégebben működő hazai felnőtt evészavar-központnak, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet Pszichoszomatikus Szakrendelőjének. Ez az összeg kiegészült továbbá a vásárlók felajánlásaival, közel félmillió forinttal.

A versenyző hölgyek között is több olyan akadt, akinek a történetében szerepelt valamilyen evészavarral kapcsolatos probléma – Anettet ezek a sztorik is mélyen megérintették, bár ő maga sosem küzdött evészavarral. A vetélytársaival gyorsan összebarátkozott, de még így is izgatottan lépett színpadra – egyszer sportruházatban, egyszer pedig fürdőruhában. A Kiss Virág fitnesz világbajnok, Kovács-Nyári Diána színésznő és BioTechUSA jótékonysági nagykövet, Deres Ádám edző, sportoló és Nánási Pál fotóművész alkotta zsűri nem volt könnyű helyzetben, mikor ki kellett választaniuk a kategóriánkénti győztest. De nem is csak az ő döntésük számított: előzetesen a közönség is szavazhatott a verseny online felületén.

Anett igencsak meglepődött, amikor az eredményhirdetésnél szólították: ő nyerte el az egyik közönségdíjat. „Nem posztoltam a közösségi médiában semmit sem a szavazásról, nem gyűjtöttem ilyen módon támogatókat. Örülök, hogy a történetem ilyen sokakra inspirálóan hatott, ez erőt ad nekem ahhoz, hogy tovább folytassam az utam.”

„A foglalkozásom gyógytornász, vagyis másoknak segítek, de úgy érzem, ez már igazi küldetés számomra, mert a saját élettapasztalatommal is segíthetek másoknak.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SIKERSZTORIK
Gabriellának ugyanolyan jól megy az angliai mozdonyvezetés, mint a texasi Ironman-verseny teljesítése
Waller Gabriella szereti a kihívásokat. Nem számít, hogy egy vonatot kell elvinnie valahová Nagy-Britanniában, vagy tűző napon kell 180 kilométert bicikliznie, 3,8 kilométert úsznia és 42 kilométert futnia.
Belicza Bea - szmo.hu
2022. szeptember 27.


Link másolása

Az év legtartósabb ködjére mindig emlékezni fog Waller Gabriella. Az Angliában élő, Rácalmásról származó nő azt remélte, szép napos idő lesz önálló mozdonyvezetésének első napján, de igazi mélyvízbe ugrott, az orráig sem látott, ahogy korábbi cikkünkben mesélte.

Ma már több mint fél éve vezet, azóta már fullasztó kánikulában is dolgozott. Angliában jóval alacsonyabb a nyári hőmérséklet, érzésre azonban ugyanolyan megterhelő, mint más európai országokban. Idén nyáron még a szigeten is 40 fokot mértek, literszámra itta a vizet Gabi is. Vonatvezetés közben azonban nem kell izzadnia.

„Azt mondta a szakszervezet, ha nem működik a légkondicionáló a fülkémben, akkor az én döntésem, hogy dolgozom-e. Törlik az ilyen járatot, ha nem vállalom a vezetést a fullasztó melegben, hűtés nélkül.”

Túl van az első baleseten is, elütött egy fácánt.

„A szélvédő összetört, de szegény madár még tovább repült. Sajnos valószínű, hogy az ütközés miatti fejsérülést nem élte túl, távolabb elpusztulhatott.

Három megálló volt a végállomásig, törött ablakkal is biztonságosan elvittem a vonatot a célba, de azonnal kérhettem volna, hogy vegyék ki a forgalomból.”

A baleset este történt, különben az őzeket, madarakat dudálással meg lehet óvni. Elmesélte, hogy rengeteg borzat lát holtan vezetés közben.

„Ők sajnos olyan buták, hogy folyton a sínek alatt akarnak átbújni, de a sínekben áram van. Nagyon szomorú megégve látni őket. Érdekes, hogy a rókák soha nem járnak így, ők átugorják a síneket.”

Sztrájk idején is dolgozott már. „A mi cégünknél a vonatvezetőkön kívül mindenki beszünteti a munkát, a kalauz, a takarító és a pénztáros is. Ilyenkor az a gond, hogy teljesen felborul a rend, csak pár vonat jár, és az ellenőrök helyett valamelyik menedzser áll be, aki amúgy irodában dolgozik.”

“Mivel nekik nincsen annyi tapasztalatuk, így sok hibát vétenek. Nem tudják, melyik peron milyen hosszú, hol kell kinyitni az ajtót. Az előző sztrájk alatt sok probléma volt ebből“

Gabi mindig attól félt, hogy az átmeneti kalauz nehogy ott is kinyisson egy ajtót, ahol nincs peron, és valaki leessen.

Végül a munkabeszüntetés napját is probléma nélkül zárta.

Gabi fél év tapasztalata alapján úgy döntött, egy nehézséget megpróbál enyhíteni. A váltott műszakokban nagyon el lehet fáradni.

„Előfordul, hogy 7 napot dolgozunk egymás után és később jön 5 nap szünet, de az egy hét egyfolytában, nagyon korán kezdve vagy nagyon későn végezve, megterheli a szervezetet.”

Egy kollégájával megegyeztek, hogy Gabi lesz az állandó reggeles, és munkatársa az állandó estés. A reggelekben azt szereti, hogy műszak után ő dönt, hogyan osztja be a napot, de ha csak délután 5-kor kezd, akkor az egész napját azzal tölti, hogy várja a munka kezdetét. Szerinte a szervezete is hálás lesz ezért a váltásért.

„Nincs olyan, hogy egyik héten hajnali kettőkor kelek, másik héten, akkor érek haza.”

A kezdőket folyamatosan figyelik, hogy érzik magukat, hogyan birkóznak meg a feladataikkal.

„Meglepett, hogy azt is megkérdezték, sikerült-e eleget aludnom és ettem-e egész nap. Számítógép számolja ki a fáradtsági indexünket.”

„Azt mondják, ez azért fontos, mert a kezdőknek minden sokkal megterhelőbb, ők még folyamatosan koncentrálnak. Az első két hónapban én is az ablakra tapadt orral, a szék szélén ülve dolgoztam. Négy hétig minden műszak után fájt a fejem a nagy készenléttől.”

Az önálló vonatvezetés óta kétszer kísérte el a főnök, hogy megnézze, minden rendben van-e. Eleinte pár perc késést elnéznek, de később az időt is tartani kell. Nézik, hogy pontosan a peronon áll-e meg a mozdonyvezető. Egy fekete dobozzal is elemzik a munkájukat. Ő jól teljesített ezeken az ellenőrzéseken is.

„A fékezés nem volt mindenütt tökéletes, de nem estek orra az utasok, volt egy-két eset, ahol nem volt elég gördülékeny a megállás. Ez nyilván megszokás kérdése, és a különböző vonatok is picit máshogy működnek, azt is ki kell tapasztalni.”

Ellenőrizték a gyorshajtást, és azt is, hogy a piros lámpához közeledve időben lassítanak-e. Vannak szimulátoros gyakorlataik is.

„Augusztus elején azt gyakoroltuk, hogyan viselkedik a vonat ősszel, amikor hullanak a levelek. Kisiklani ugyan nem tudunk, de a megállást erősen befolyásolja. Korábban és még finomabban kell fékezni.”

Gabinak a legrosszabb élménye a vezetésben, hogy legalább tízszer meghúzták a vészféket.

„Hétvégén rengeteg részeg ember van a vonatokon, velük van a gond. Ilyenkor öt másodpercem van megnyomni egy gombot, hogy ne álljon meg a vonat.”

„Elvileg beszélnünk kell azzal, aki meghúzta a féket, de tíz alkalomból csupán kétszer sikerült. Amikor odamegy az ellenőr, mindenki azt mondja, hogy nem ő volt. Nekem ugye az a dolgom, hogy olyan helyen álljunk meg, ami biztonságos, és ha valami baj van, oda tudjon jönni a mentő, tűzoltó vagy rendőrség. Alagútban például csak a legvégső esetben állhatunk meg.”

Imádja, hogy rövid nadrágban dolgozhat, és még egy nagy kedvence van az új munkájában.

„Szeretem, amikor a gyerekek integetnek a peronról. A múltkor a tesóm is kihozta másfél és három éves gyerekét egy hídra és onnan üdvözöltek. Pár hete egy férfi a kislányával mondta, hogy azért jöttek csak az állomásra, mert a múltkor visszaintegettem nekik.”

A sportot sem hanyagolja a munka mellett.

Sikerült a hatalmas próba Texasban áprilisban. „3,8 kilométer úszás után 180 kilométer biciklizés és 42 kilométer futás volt a feladat.”

„17 óra a teljesítési határidő, nekem megvolt 16 óra alatt, úgyhogy még volt egy órám tartalékban.”

Azt mesélte, az volt igazán nehéz, hogy semmi árnyék nem volt, tűző napon kellett teljesíteni az embert próbáló távot. Az Ironman után Londonban futott 10 kilométert, aztán szintén ott volt egy triatlan-verseny: másfél kilométeres úszás a Temzében, 80 kilométeres biciklizés és ugyancsak tíz kilométer futás.

Novemberben New Yorkba megy maratont futni, áprilisban újra Texas, majd ősszel egy újabb Ironman jön.

A fiatalon megözvegyült Gabinak minden idejét elviszi most a munka és a sport, de reméli, az új munkarenddel marad idő a szerelemre is. Az igen korai kezdések miatt úgy érzi, nem érdemes a vasúton kívül keresni partnert, a legjobb talán az lenne, ha a munkahelyén találna társat, aki hasonló szabályok szerint dolgozik, mint ő. Reméli, egyszer majd a saját gyerekei is büszkén integetnek majd mozdonyvezető anyjuknak.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Egy magyar különlegesség lett a világ legjobb töltött csokoládéja
Odavolt a nemzetközi zsűri a ZAX kézműves csokoládéműhely passiógyümölcsös bonbonjáért, de a többi benevezett édességük is díjakat kapott.

Link másolása

Három csillagot kapott a gasztronómia Oscarként számon tartott londoni Great Taste Awards 2022-es versenyén a komáromi ZAX kézműves csokoládéműhely passiógyümölcsös bonbonja, ezzel világelső a töltött csokik kategóriájában.

A Michelin-csillagos éttermek által is használt alapanyagokból készülő magyar csokoládé hajszálvékony, roppanós, kézzel festett burokba kerül, az ízek egyensúlya pedig páratlan kulináris élvezetet nyújt. Varga Zsuzsa csokoládémester nem köt kompromisszumokat, így a vásárlók ugyanazt a kiváló bonbont fogyaszthatják, mint a nemzetközi zsűri.

Még csak három éve működik, de így is sorra zsebeli be a rangosabbnál rangosabb elismeréseket a komáromi ZAX kézműves csokoládé műhely. A magyar manufaktúra idén négy termékkel indult a legmagasabb presztízsű világversenyen, a Great Taste Awardson, ahol minden érintett kategóriában díjat érdemeltek ki.

A joggal a gasztronómia Oscarjának nevezett megmérettetésre idén számtalan országból összesen 14.200 mintát küldtek be a versenyzők, amiket több tucat független gasztronómus értékelt. A szakértői zsűri nemcsak kóstol, hanem javaslatokat is fűz a benevezett receptekhez, melyeket a zsűritagok több körben tesztelnek is.

Az idei kiírás eredményeit az augusztusi londoni ceremónián hirdették ki, a ZAX kézműves csokoládé műhely pedig minden várakozást felülmúlva tarolt a versenyen.

A magyar manufaktúra passiógyümölcsös bonbonja az Európai Unió országai közül egyedüliként zsebelt be három csillagot, és ezzel világelső lett a töltött csokoládék kategóriájában.

A tavalyi Academy of Chocolate Awards versenyen ezüstérmet kiérdemlő terméknek már a megjelenése is egyedülálló, hiszen olyan, mintha egy ékszert fogyasztanánk el. Varga Zsuzsa csokoládémester a bonbon készítésekor ügyelt arra, hogy az étcsokoládé íze kiváló egyensúlyba kerüljön a passiógyümölcs frissességével és savasságával, ami olyannyira jól sikerült, hogy a zsűrit is levette a lábáról.

„Kiválóan prezentált, gyönyörű csokoládé, melynek fényes márványozása egyszerűen lenyűgöző. Nagyon tetszett a csokoládé talp mintázásával kapcsolatos részletgazdagság. Imádtuk a passiógyümölcs ízt, a csokoládéalapok tökéletesen illeszkedtek a gyümölcsös karamellhez. Tökéletes párosítás!”

– fogalmazott értékelésében a zsűri.

A bonbon kiválóságát bizonyítja az is, hogy ez a termék a legnépszerűbb a ZAX kézműves csokoládéműhely kínálatában. Varga Zsuzsa csokoládémester ráadásul nem köt kompromisszumokat, minden egyes bonbont ugyanolyan precizitással készít, ami garantálja, hogy pontosan ugyanazt a terméket kapja minden egyes vásárló, mint amit a londoni zsűri is kóstolhatott. Sőt, a díjnyertes csokoládékülönlegességet már külön kollekcióban, elegáns dobozban is meg lehet vásárolni a manufaktúra honlapján.

A magyar manufaktúra egyébként valóságos csillaghullás árasztotta el, hiszen

másik három nevezett terméküket is díjazták a gasztronómiai Oscaron. Meggy-csokoládé ganache bonbonjuk és nugátos táblacsokoládéjuk egyaránt két-két csillagot érdemelt ki, Zsutella fantázianévre hallgató csokoládékrémjük pedig egy csillagot kapott.

A komáromi ZAX kézműves csokoládé műhely jövőre is szeretné megmérettetni magát a nemzetközi porondon annak érdekében, hogy visszacsatolást kapjanak, miben tudnának még fejlődni. Elöljáróban annyit elárultak, hogy a következő időszakban a táblás csokoládék fejlesztésére koncentrál majd Varga Zsuzsa, aki újdonsággal is készül hamarosan az édesszájúak számára.

Bővebb információk ITT


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Puskát is vittek a jegesmedvék ellen: első magyar nőként szelte át Grönlandot Vámos Nóra
A világon elsőként teljesítette vegyespáros az egyik legkeményebb sarkvidéki kihívást. Vámos Nóra és Rakonczay Gábor mínusz 20 fokban vállalkozott az Eisberg Grönland síexpedícióra.

Link másolása

A világon elsőként teljesítette vegyespáros az egyik legkeményebb sarkvidéki kihívást. Vámos Nóra és Rakonczay Gábor mínusz 20 fokban, szánjukat maguk után húzva vágott neki az Eisberg Grönland síexpedíciónak. Az 560 kilométeres túrát halszál híján, de sikerült a tervezett 30 napon belül teljesíteni - a páros ezzel rekordot döntött. Vámos Nórával most arról beszélgettünk, milyen fizikai és mentális kihívásokkal szembesültek az út során.

Milyen háttérből jössz, és mennyit segített ez a felkészülés során?

Korábban fotóművészként tevékenykedtem, most is ez a szenvedélyem. Gondolkodtam is rajta, hogyan tudnám ezt a jövőben összekötni az expedíciókkal. Mozogni világéletemben szerettem, de erre az útra tudatosan készültem egy éven át: rengeteget jártam például teljesítménytúrázni, akár napi 40-50 kilométereket is gyalogoltam, hogy fokozatosan növeljem az állóképességemet. Eközben még a lábfejemet is szoktattam az igénybevételhez, így egyre kevésbé törték a cipők.

Sokat futottam, hegyet másztam, de az is előfordult, hogy az anyukámat meglátogattam vidéken, majd onnan sétáltam vissza a fővárosba. Mindemellett persze rengeteg segítséget kaptam Gábortól is, aki már részt vett egy antarktiszi és 2018-ban egy nagyobb grönlandi átkelésen. Nagyon sokat tanultam tőle.

Mit gondolsz, mi a legrosszabb forgatókönyv, ha felkészülés nélkül vág neki az ember egy ilyen útnak? Ott maradhat?

Az egész expedíció precíz forgatókönyv szerint zajlik. Ami itthon banális hiba és belefér, az egy sarkvidéki helyen akár végzetes is lehet, de minimum komoly sérüléseket szerezhet, ha minden előzetes edzés és ismeret nélkül kéne helyt állnia, különösen átlag -20 fokban. Ráadásul ketten vágtunk neki az expedíciónak, amit általában 6-8 fős csoportok szoktak teljesíteni. Ez jelentős könnyebbség, hiszen ők beoszthatják egymás közt a feladatokat, és aki éppen fáradt, azt leválthatják a többiek. Mi ezzel szemben csak egymásra támaszkodhattunk, egymást válthattuk fel, és sok esetben egymást is kellett lelkesítenünk.

Milyen veszélyek leselkedtek rátok út közben?

Már közvetlenül az elindulás után megismerhettem Grönland zord arcát, hiszen az első három napon olyan szakaszon haladtunk át, ahol a jégpáncélt hatalmas hasadékok szabdalták. Ezek gyönyörű, sosem látott kék színben játszottak, de különös veszélyforrást jelentettek az út során. A hasadékokon úgynevezett hóhidakon keltünk át, amiket előzetesen a síbottal szurkáltunk, vagy Gábor előrement, hogy megnézze, nem szakadnak–e be. Nem látni ugyanis, hogy csak pár méter, vagy akár többszáz méter mélyek.

Már előre tájékozódtunk a jegesmedve-veszélyről, ezért azt is tudtuk, hogy sokan puskát visznek magukkal az útra. Nekem egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy puskával mászkáljak, főleg, hogy azt sem tudtam, milyen engedélyhez kötött a használatuk. Út közben viszont azzal szembesültünk, hogy még a helyi szupermarket is puskákkal van tele, bárkinek eladják őket.

A jegesmedvének elsőrendűen nem az ember a tápláléka, de az éhség nagy úr. Egy szezonban átlagosan 5-6 jegesmedvetámadás történik. Arra is volt példa, hogy egy jegesmedve napokig követett egy csoportot. Végül helikopterrel kilőtték, mielőtt rájuk támadhatott volna. Végül mi is vettünk puskát, de szerencsére nem volt rá szükség.

Grönland a világ legnagyobb szigete, amelynek belső részét 2000-2500 méteres jégpáncél fedi. A globális felmelegedés miatt évente kétszer – tavasszal és ősszel – áll rendelkezésre egy-másfél hónap a túrák teljesítésére. Először 130 évvel ezelőtt keltek át rajta felderítési céllal, keletről nyugat felé tartva. Az expedíció jelmondata az volt: „A nyugati part vagy a halál”.

Sok horrorsztori kering a semmi közepén elveszett emberekről. Itt mi biztosította, hogy végig elérhetőek legyetek, és a megfelelő irányban maradtok?

Reggel megnéztük a GPS koordinátákat, aztán el is tettük, mert a készülék a hideg miatt lemerült volna. Iránytű segítségével tájékozódtunk, másképp nehéz is lett volna, hiszen a hóvihar miatt sokszor semmit nem láttunk, nem hallottunk, csak mentünk előre a vakító fehérségben. Ha akkor elszakadtunk volna egymástól, az akár végzetes is lehetett volna. Az irány ugyanakkor adott volt, hiszen keletről nyugatra haladva szeltük át a szigetet.

Emellett előfizettünk egy speciális, műholdas szolgáltatásra is, amit kifejezetten az expedíciókra indulóknak fejlesztettek ki: a világon bárhol nyomon tudnak követni, és szükség esetén segítséget is tudnak küldeni vele.

Emellett még milyen eszközökkel és ruházattal vágtatok neki az útnak?

Nagyon sokat köszönhetünk a Rudy Project szemüvegjeinek, amik folyamatosan rajtunk voltak, nehohogy hóvakságot kapjunk. Ezekhez a szemüvegekhez fejlesztettek maszkot is, ami megvédte az orrunkat, arcunkat a fagyási sérülésektől.

Szinte minden speciális, hegymászók részére készült termék volt, hiszen extrém időjárási körülmények közt kellett helytállniuk: a bakancsom például 30 nap alatt egyszer sem ázott be. Pehelykabátot és szélálló héjkabátot, kesztyűből pedig három külön réteget viseltünk. A sátrunkat is úgy választottuk meg, hogy még a 100km/órával tomboló hóviharnak is ellenálljon. Sokszor láttam belülről, hogy domborodik az oldala a ránehezedő hó alatt, de soha nem szakadt ki vagy borult fel. A másik veszély az volt, hogy a szél esetleg elviheti a sátrat, mielőtt rögzítenénk. Szerencsére ez sem következett be, hiszen az első dolgunk mindig az volt, hogy legalább egy biztos ponton rögzítsük.

Mi mindent csináltatok még egy átlagos napon?

Az expedíció minden egyes napja hasonló menetrend szerint zajlott: átlagosan napi 20 kilométert tettünk meg, méghozzá úgy, hogy 50 percet mentünk, majd 10 percet pihentünk. Ilyenkor minden alkalommal ettünk is, hogy folyamatosan magasan tartsuk az energiaszintünket. 30 napra elegendő élelmiszert vittünk, és végül teljesítettük is a túrát a kiszámolt idő alatt. Ketten együtt 165 kiló súlyt húztak maguk után a szánokon, és ebből jelentős mennyiséget tettek ki a dehidratált élelmiszerek.

Ahogyan fogytak, az út végére összesen 60 kilóval lett könnyebb a szán, de ezt a különbséget inkább csak a legvégén kezdtük érzékelni.

Mivel egy ilyen túra komoly fizikai igénybevételt jelent, egy nap alatt legalább 4500 kalóriát éget el a szervezet (ez nők esetében az átlagos napi kalóriabevitel mintegy két és félszerese - a szerk.). Mi összesen 270 ezer kalóriát vittünk magukkal szárított élelmiszerek formájában, amiket forró vízzel tettünk fogyaszthatóvá. Az ivóvizet is a megolvasztott jégből nyertük ki, ez minden reggel közel másfél órás procedúra volt. A speciális hegymászóételek mellett volt például olyan magokkal teli zabkása is, amit mi állítottunk össze és csomagoltunk előre magunknak.

Mit emelnél ki, mi volt a legkomolyabb nehézség vagy kellemetlenség?

Természetesen voltak rossz pillanatok, sőt, napok, amikor valamelyikünk lelkileg és fizikailag is kimerült. Néha reménytelennek tetszett, hogy időben teljesítsük az expedíciót. Előfordult, hogy elcsüggedtem, ha arra gondoltam, hány napja gyalogolunk már, és alig változott a táj körülöttünk. Ilyenkor különösen számít a másik fél támogatása, és hogy igyekezzünk lelket önteni a másikba.

Sokszor a süppedő mély hó, vagy a 40-60 kilométeres szembeszél igen komoly fizikai megpróbáltatást jelentett, és hiába vártuk, hogy hátha jobb lesz, inkább csak rosszabb lett. Ezért egy ponton eldöntöttük: bármi történjen, mindenáron teljesítjük a kitűzött napi kilométereket.

Milyen érzés volt ehhez képest végül megérkezni?

Már közvetlenül a cél előtt jártunk, és éppen megkönnyebbültünk volna, hogy időben beérünk, amikor utolért minket egy óriási vihar. Ekkor kétszer fél napot, plusz egy teljes napot állni kellett a 80-90 km/h-val tomboló hóvihar miatt, ezalatt ki sem tudtunk jönni a sátorból.

Hogy őszinte legyek, amikor elértük a partot, eleinte inkább csak kimerültséget éreztem. Még nem tudtam megélni a sikerélményt, annyira átállt az agyam a folyamatos problémamegoldásra. Természetesen azóta már óriási elégedettséggel tölt el, hogy sikerült elérnünk a kitűzött célt, sőt, rekordot döntenünk, hiszen két fős vegyespáros korábban még soha nem teljesítette ezt az expedíciót. Már most azon töprengek, mi lesz a következő kihívás!

Az élményeidről előadásokat is tartasz, elsősorban cégek részére. Mit gondolsz, milyen tudást adhatsz át, ami kifejezetten az üzleti életben alkalmazható?

Az utunk szerintem jól példázza azt, hogyan vezethet sikerre a céltudatos, kitartó munka, ahogyan a megfelelő tervezés is. Úgy gondolom, elsősorban a cégeknek segíthetnek a problémamegoldással kapcsolatos tapasztalataim. Mi rengeteg krízisen mentünk keresztül, amiket a veszélyes környezet miatt nagyon gyorsan kellett megoldanunk. Nem halaszthattuk másnapra, hiszen az végzetes is lehetett volna. Éppen ezért elsősorban válsághelyzetekben tudok segíteni abban, hogyan lendüljünk túl a mentális akadályainkon.



Az expedíció arra világított rá, hogy nem arra kell figyelni, hogy mennyi van még hátra, hanem mindig a következő, kis lépésre összpontosítani. Ha akár a célokat, akár a problémákat kis szeletekre bontjuk, azáltal sokkal átláthatóbbá válnak. Amit ismerünk, attól nem félünk, azzal könnyűszerrel el tudunk bánni. Az előadásaimon ezt szeretném átadni az érdeklődőknek.

Link másolása
KÖVESS MINKET: