„Mindenhol ugyanazt csinálom: mesélek az építészetről” – Zubreczki Dávid, a bloggerből lett építészeti mesemondó
Több mint 10 évig futott sikerrel az Urbanista blog, melynek kitalálója és fő szerzője, Zubreczki Dávid azóta is megszállottan rajong az építészetért, de már jóval szélesebb spektrumon igyekszik megszólítani a téma szerelmeseit.
Templomséták a Dunakanyarban című könyve néhány hete jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk szabadúszásról, a Bulinegyed jövőjéről, illetve manapság már csak évente egyszer koncertező zenekaráról, a Boogie Mammáról is.
– 2019 őszén, a tömeges felmondás előtt alig egy évvel jöttél el az Indexből. Köze volt a döntésednek azokhoz az okokhoz, ami miatt később majdnem a teljes szerkesztőség felállt?
– Közvetlenül nem, közvetve viszont lehetséges. A felmondásom legfőbb oka az volt, hogy megszüntették az Urbanistát, ami utólag visszanézve már az előszele lehetett az Index átformálásának.
Ezért miután vége lett az Urbanistának, nem igazán találtam a helyem. Végül úgy döntöttem, ilyen keretek között nem szeretném folytatni, az utána lezajlott történések pedig végképp igazolták ezt a döntést.
– A szabadúszó lét mennyire volt sötétbe ugrás neked?
– Kicsit az volt, de leginkább a koronavírus első hulláma tett padlóra. Addig még írtam időnként az Indexnek, akkor viszont a megszorításokra hivatkozva minden külsőst leépítettek, ahogy a többi lap is jórészt kivárásra állt át, ahová még bedolgoztam. Nekiálltam városi sétákat vezetni, akkor még az Imagine Budapest szervezésében, de ez is megszűnt.
A legjobbkor találtak meg egy felkéréssel a Garten Studio tájépítésziroda részéről, hogy állítsak össze egy kiadványt a 25. születésnapjuk alkalmából. Ezután csatlakoztam szerzőként az Énbudapestemhez, egy fővárosi kiadású magazinhoz, ahol szintén építészeti, várostörténeti és hasonló témájú cikkeim jelennek meg. Elkezdtem dolgozni az első Templomséták könyvön is, ami szerencsére szintén sikeres lett, így lassan egyenesbe jöttek a dolgok.
Fotó: Rákos Blanka
Fotó: Fekete Csaba / Madaz Podcasts
– Hogy telik egy átlagos munkanapod?
– Nem lehet általánosítani, szinte minden nap mást csinálok. Mostanában leginkább az új könyv promóciója tölti ki az időmet, de rendszeresen veszek részt podcastfelvételeken, szoktak hívni különféle szakmai eseményekre zsűritagnak vagy műsorvezetőnek, és nemrég indult egy új sétám Óbudán, aminek a részleteit szintén sok munka volt kidolgozni. A legjobban talán azokat a napokat szeretem, amikor alkothatok: leülök a laptop elé vagy épp könyveket bújok, hogy így gyűjtsek anyagot. A Templomséták könyvek készítésének is az volt a legizgalmasabb része, amikor a Google térképre rakosgattam a pöttyöket, azon gondolkodva, milyen útvonalon lenne a legjobb végigjárni azokat, vagy hogyan alakítsam ki a fejezetbeosztást. Meg persze, amikor nekiindultam bejárni őket.
– Építészeti mesemondóként határozod meg magadat mostanában. Ez tudatos brandépítés a részedről?
– Sokáig egyszerűen építészeti bloggerként vagy újságíróként aposztrofáltam magam, most viszont már nem vagyok egy lapnál sem fixen, így ez kevésbé fedi a valóságot. Blogom ugyan van, de nem az a fő csapásirány. Viszont változatlanul rengeteg dologgal foglalkozom, aminek az építészethez van köze: kezelem a saját Instagram- és Facebook-oldalamat, írok cikkeket és blogposztokat, szerepelek podcastokban, nyilatkozom tévéknek és rádióknak, sétákat vezetek, cikkeket és könyveket írok.
Ha saját véleményemet is hozzáteszem, azzal mindig nagyon óvatos vagyok és kihangsúlyozom, hogy ez a dolog szubjektív része.
– Miért pont templomokról írtál könyvet, honnan jött ez a koncepció?
– Megkeresett Kedves László, aki azelőtt már több könyvet is megjelentetett a kis kiadójával, főként budapesti építészetről. Ilyen volt például a Szecessziós Budapest vagy az Art déco és modern Budapest Kovács Dánieltől. Elkezdtünk beszélgetni arról, mivel lehetne folytatni ezt a sort, és arra jutottunk, hogy a templomok jó tematikát adnának. Ez az épülettípus az, ami az egész városban egyformán jelen van, és az ókortól napjainkig minden építészeti stílust lefed. Felekezetektől függetlenül válogattam, még néhány zsinagóga is bekerült a könyvbe, amik hivatalosan persze nem templomok.
Azért is szeretem a templomokat, mert remek lenyomatát adják az egyes városrészek fejlődésének: gazdag vagy szegény volt-e az adott környék, amikor épült, milyen népek lakták, stb. Ráadásul igazi „tanúhegyekként” akkor is megmaradtak, ha körülöttük szinte minden mást lebontottak. A templomokat akkor is épségben hagyták, amikor a XIX. század végén lényegében elsöpörték a barokk Pestet. Legtöbbjüknek még a szocializmusban sem esett bántódása, legfeljebb köréjük építettek egy lakótelepet, mint például az Örs vezér tere melletti Füredi úton.
Fotó: Tillai Rita
Fotó: Rákos Blanka
– A sétavezetői szerepet mennyire érzed testhezállónak? Élőben is ugyanúgy le tudod kötni az emberek figyelmét, mint a cikkeiddel?
– Abból a szempontból nem volt újdonság, hogy zenészként nagyon régóta állok színpadon és mindig is szerettem szerepelni, kapcsolatot teremteni és viccelődni a közönséggel. Régebben ugyan sokkal több fellépésünk volt, de a mai napig része az életemnek. Kicsit a sétavezetés is ezt az énemet hozta elő, az alkalmanként 30 körüli résztvevő olyan, mint egy pici koncert, jó érzés közvetlenül látni a reakciókat. Mindig ügyelek rá, hogy egyszerre legyen szórakoztató és laza, közben viszont tartalmas is, amit átadok.
– Az egész járványt talán a külföldi turizmus szenvedte meg leginkább, aminek nálunk Budapest a fő célpontja. Szerinted lehet még a régi például a Bulinegyed, vagy a korábbi hőskorszak már sosem fog visszatérni?
– Nem tudom, hogy a Bulinegyed visszatér-e a korábbi formájában, de nem is biztos, hogy ez lenne a legjobb kimenetel. A történtek lehetőséget adhatnak akár egy újrapozicionálásra is, persze jó volna megőrizni a járvány előtti pezsgést. Azért jó olyan könyveket írni, amelyek több ezer éves léptékekkel foglalkoznak (a budapesti templomsétás könyv 2000, a másik pedig 1000 évet ölel fel), mert így egészen más színben látsz egy olyan válságot, mint a mostani.
Most sem tartok attól, hogy idővel ne így lenne.
– Visszatérve a zenész énedhez: jó ideje már csak évi egy alkalommal koncertezel, de annak mindig óriási sikere van. Nincs igényed rá, hogy gyakrabban is fellépj, vagy akár új dalokat írj?
– A Boogie Mammával ezt biztosan nem lehetne megcsinálni, mivel a basszusgitárosunk Németországban él, ezért mindig külön túra neki hazajönni, szabadságot kivenni… A többieknek szintén megvan a maguk munkája, családja. A dolog másik része, hogy hiába nagyon lelkes a közönségünk, nem vagyok biztos benne, hogy évi több koncertre is ekkora lenne az érdeklődés.
Van benne valami, emellett az alkotás is hiányzik, csak azt nem lehet félgőzzel csinálni. Emlékszem, a zenekar fénykorában szó szerint ezzel keltem és feküdtem, még a buszon ülve is dalszövegeket motyogtam magam elé. Ma már egészen más dolgok foglalkoztatnak, annak pedig nem látom értelmét, hogy csináljunk egy rossz lemezt, mert nem adunk bele mindent. Egy tervem viszont van: két és fél év múlva töltöm be az 50-et, erre az alkalomra szeretnék szervezni egy születésnapi fesztivált. Egy városi sétával kezdenénk, aminek egy koncerthely lenne a végállomása, ott pedig fellépne a Boogie Mamma, illetve a másik zenekarom, a Csibor is.
