Az év elhivatott fiatal szakdolgozója: „12 órákat húztam le a Covid-osztályon, miközben Barbie-babának néztek”
Tisóczki Evelin édesapjánál egy ritka, idegrendszeri autoimmun betegséget diagnosztizáltak. Mikor Evelin 13 éves lett, meg akarta gyógyítani – ezért ment ápolónak.
A Békés megyei Gádorosról indult Tisóczki Evelin lett az idei év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója. A Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, a Pest Megyei Flór Ferenc Kórház Kistarcsai Telephelyének osztályvezető főnővére. A gyönyörű, fiatal nő azért választotta hivatásának az ápolói szakmát, mert beteg édesapján akart segíteni. Ekkor még csak 13 éves volt. Egész életében keményen kellett dolgoznia. Sokszor hajnali 5-kor kelt, hogy a fóliában segítsen paradicsomot, salátát, babot, retket ültetni, miközben külseje miatt folyamatosan afféle "Barbie-babának" nézték, akinek biztos, hogy minden könnyen megy.
– Nem is gondolná az ember, hogy ennyire kemény élethelyzeteket él meg valaki, amíg eljut az év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója címig. Honnan jött az ötlet, hogy erre a pályára lép?
– A vidéki élet már gyermekként megtanított a kitartásra, és arra, hogy soha ne adjam fel. Amit egyszer elkezdek, azt be is fejezem. Emellett már akkor is szívemen viseltem például a szenvedő kisállatoknak sorsát. Ha találtam egy törött szárnyú galambot, akkor hazavittem, és vigyáztam rá, amíg meggyógyult, vagy ha elpusztult, eltemettem a hátsó kertben.
Már gyermekként azt éreztem, hogy adni jó. És ez nemcsak annak ad örömet, akinek adom, hanem nekem is. Jó érzéssel töltött el, hogy segíthettem.
Azt is éreztem, hogy az igazi, őszinte szeretet hegyeket képes megmozgatni. Sokszor csak ültem az udvaron, és arra vágytam, hogy nekem is legyen egy nagy, fehér színű felhőm azon a gyönyörű azúrkék égbolton, ahonnan mindent látnék, és mindenkire tudnék vigyázni.
– Tehát nagy az empátiája. De amikor az ember gyerekként bekerül a kórházba, nem feltétlenül érzi magát annyira boldognak. Önnel másképp volt?
– Kiskoromban sokat fájt a hasam, emiatt sok időt töltöttem a szentesi kórház sebészeti osztályán. Végül kétszer megoperáltak vakbélgyulladással, három hónapos különbséggel. Emlékszem arra, hogy Dr. Molnár Gábor sebészorvos operált meg. Valósággal vártam a varratszedést. Magával ragadott az a kórházi légkör, ami ott fogadott. Imádtam a kórház és a fertőtlenítő illatát, a sebészet zöld színét, az orvosok és ápolók fehér köpenyeit, és azt a miliőt, ami akkor ott körbevett. Az ápolók olyanok voltak számomra, mint az angyalok, akik vigyáznak rám. Akkor döntöttem el, hogy én is az egészségügyi pályát fogom választani, ha egyszer nagy leszek.
– Az év elhivatott Fiatal Szakdolgozójának elhiszem, hogy várta a varratszedést, bár elég bizarrnak hat. Volt-e más motivációja is?
– Az, hogy édesapám egyik napról a másikra beteg lett. Ekkor 13 éves voltam. Egy ritka idegrendszeri autoimmun betegséget állapítottak meg nála. Három hónapot töltött a szegedi neurológiai klinikán, élet-halál között. Kettős látás, eltorzult arc, bénulás, egy külsőre megváltozott Édesapa. Ezek a képek jelennek meg előttem, mind a mai napig. Annyira belém vésődött az az időszak, hogy arra is emlékszem, édesapám milyen színű köntöst viselt a kórházban, az eltorzult hangjára, hogy a szegedi neurológián melyik ágyban feküdt. Megviselte az egész családot. De az a borzasztó időszak erősítette meg bennem azt, hogy az igazi erős szeretet, a családi összetartás és a hit mekkora varázserő, valamint az élni akarás. Az egyik orvos azt mondta nekünk, „készüljenek fel a legrosszabbra”. Emlékszem arra, hogy mikor meglátogattam apukámat, mindig megmasszíroztam a kezeimmel és arra gondoltam
meggyógyítalak, mert szükségem van Rád. Te vagy az apukám, és nagyon szeretlek, nem mehetsz az angyalok közé! Még nem. Nem lehet itt az ideje. Túl korán van.
– És miért nem lett orvos inkább?
– Először a szegedi orvosira jelentkeztem, ahová két pont híján nem nyertem felvételt. Ezt követően jelentkeztem újra, majd ismét két pont kellett volna a sikeres felvételihez. Harmadjára már nem adtam be (ekkor már egyetemista voltam), pedig abban az évben felvettek volna az orvosképzésre. Végül a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi-és Szociális Képzési Karán végeztem diplomás ápolóként. Ma már úgy gondolom, hogy ápolónőnek születtem, és örülök annak, hogy akkor nem vettek fel az orvosira. Ápolónőként több időt tudok törődni a betegekkel, és hiszem, hogy a lélekkel is foglalkoznom kell. Abban hiszek, hogy minden betegség lelki eredetű, és akkor jelentkezik fizikailag is, amikor már nagy a teher, és a szervezet nem bírja el.
Az ápolói egy nagyon nehéz hivatás, de mégis a legszebb! Ha ma újrakezdeném, ugyanígy döntenék.
Évekig váltott 12 órás műszakban dolgoztam. Ez idő alatt megtanulja az ember, mik az életben az igazán fontos dolgok, és mik nem. Ápolónőként megismertem a halált, a szenvedést, az elmúlást és az élet kezdetét.
– Az elmúlt éveket, évtizedeket megnézve a hiányszakmák közé tartozott az ápolói, most a Covid-járvány idején azonban megtudhatta ország-világ, milyen helytállást is tanúsítanak Önök. Hogy tekint ma a szakmájára?
– Hiszek abban, hogy mindenkinek végig kell járnia a ranglétrát azért, hogy magába szívja a tudást, és hogy elsajátíthassa azokat a képességeket, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a következő lépcsőfokra léphessen. Nem építhetsz fel egy jó, stabil házat biztos alapok nélkül. Dolgoztam segédápolóként, beosztott ápolóként, főnővérként. Ez idő alatt sok pozitív és negatív tapasztalatot is szereztem. Nagyon fontos az emberi hozzáállás és a gondolkodásmód. Amikor egy negatív dolog ér, meg kell nézni azt, hogy mit tanulhatsz belőle, mit tud adni neked az az adott helyzet. Olyan ember vagyok, aki megbocsát, de nem felejt. Főnővéri teendőim mellett a Covid-fertőző osztályon 12 órás műszakokat vállaltam. Ápolónőként ott kell segíteni, ahol tudsz. Úgy gondolom nagyon fontos szerepe van az egészségügyi ellátórendszerben az orvosnak, az ápolónak, a betegszállítónak, a műtőssegédnek, a takarítónak, az aneszteziológus asszisztensnek, vagy épp az informatikai-műszaki és gazdasági dolgozóknak egyaránt. Mindenkinek óriási szerepe van, egymás nélkül nem tudunk működni! Ez egy láncolat. Egymást partnerként kell kezelni.
– Az elhivatottsága kézzel fogható, de biztosan sokan megkérdezték már, hogy ilyen külsővel nem gondolt az egészségügyi pálya helyett mondjuk a modellszakmára?
– Szerintem jó helyen vagyok, ahol vagyok. Amikor gyerek voltam, a családomnak volt fóliája. Volt, hogy hajnali 5-kor keltünk és mentünk ki dolgozni. Ahol megtanultam paradicsomot, salátát, babot, retket ültetni, csomózni, kacsolni. Fóliát vasalni, kerítést festeni, ásni. Mamám és anyukám megtanított főzni és sütni. Sokan soha nem gondolták volna rólam, hogy értek ilyesmikhez. Mert a „Barbie-baba” sztereotípiába ez nem fért volna bele. Amiért megdolgozol, annak édes az íze, ha valamit tálcán megkapsz, az nem ad ugyanolyan érzést. Én mindenért tisztességesen megdolgoztam az életben. A külsőm miatt sokszor éreztem magam beskatulyázva. Van az a tipikus „szőke hajú nő” sztereotípia. Én sokáig éreztem azt, hogy emiatt nekem duplán kell bizonyítanom.
Be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok „tipikus szőke nő”. Ma már ez nem érdekel. Ma már senkinek nem akarok bizonyítani. Már senkinek nem akarok megfelelni.
Aki mindössze a külső alapján ítél meg valakit, meg egy hajszín alapján, az az ő szegénységi bizonyítványa. Emlékszem arra, amikor a gyakorlatomat töltöttem a szegedi intenzív osztályon, akkor egy reggeli vizit alkalmával egy kezdő rezidens orvossal álltunk egymás mellett. Majd megszólalt egy másik kolléga: „Ott van Barbie és Ken”. Ma már ezen csak jót mosolygok.
