Puskát is vittek a jegesmedvék ellen: első magyar nőként szelte át Grönlandot Vámos Nóra
A világon elsőként teljesítette vegyespáros az egyik legkeményebb sarkvidéki kihívást. Vámos Nóra és Rakonczay Gábor mínusz 20 fokban vállalkozott az Eisberg Grönland síexpedícióra.
A világon elsőként teljesítette vegyespáros az egyik legkeményebb sarkvidéki kihívást. Vámos Nóra és Rakonczay Gábor mínusz 20 fokban, szánjukat maguk után húzva vágott neki az Eisberg Grönland síexpedíciónak. Az 560 kilométeres túrát halszál híján, de sikerült a tervezett 30 napon belül teljesíteni - a páros ezzel rekordot döntött. Vámos Nórával most arról beszélgettünk, milyen fizikai és mentális kihívásokkal szembesültek az út során.
Milyen háttérből jössz, és mennyit segített ez a felkészülés során?
Korábban fotóművészként tevékenykedtem, most is ez a szenvedélyem. Gondolkodtam is rajta, hogyan tudnám ezt a jövőben összekötni az expedíciókkal. Mozogni világéletemben szerettem, de erre az útra tudatosan készültem egy éven át: rengeteget jártam például teljesítménytúrázni, akár napi 40-50 kilométereket is gyalogoltam, hogy fokozatosan növeljem az állóképességemet. Eközben még a lábfejemet is szoktattam az igénybevételhez, így egyre kevésbé törték a cipők.
Sokat futottam, hegyet másztam, de az is előfordult, hogy az anyukámat meglátogattam vidéken, majd onnan sétáltam vissza a fővárosba. Mindemellett persze rengeteg segítséget kaptam Gábortól is, aki már részt vett egy antarktiszi és 2018-ban egy nagyobb grönlandi átkelésen. Nagyon sokat tanultam tőle.
Mit gondolsz, mi a legrosszabb forgatókönyv, ha felkészülés nélkül vág neki az ember egy ilyen útnak? Ott maradhat?
Az egész expedíció precíz forgatókönyv szerint zajlik. Ami itthon banális hiba és belefér, az egy sarkvidéki helyen akár végzetes is lehet, de minimum komoly sérüléseket szerezhet, ha minden előzetes edzés és ismeret nélkül kéne helyt állnia, különösen átlag -20 fokban. Ráadásul ketten vágtunk neki az expedíciónak, amit általában 6-8 fős csoportok szoktak teljesíteni. Ez jelentős könnyebbség, hiszen ők beoszthatják egymás közt a feladatokat, és aki éppen fáradt, azt leválthatják a többiek. Mi ezzel szemben csak egymásra támaszkodhattunk, egymást válthattuk fel, és sok esetben egymást is kellett lelkesítenünk.
Milyen veszélyek leselkedtek rátok út közben?
Már közvetlenül az elindulás után megismerhettem Grönland zord arcát, hiszen az első három napon olyan szakaszon haladtunk át, ahol a jégpáncélt hatalmas hasadékok szabdalták. Ezek gyönyörű, sosem látott kék színben játszottak, de különös veszélyforrást jelentettek az út során. A hasadékokon úgynevezett hóhidakon keltünk át, amiket előzetesen a síbottal szurkáltunk, vagy Gábor előrement, hogy megnézze, nem szakadnak–e be. Nem látni ugyanis, hogy csak pár méter, vagy akár többszáz méter mélyek.
Már előre tájékozódtunk a jegesmedve-veszélyről, ezért azt is tudtuk, hogy sokan puskát visznek magukkal az útra. Nekem egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy puskával mászkáljak, főleg, hogy azt sem tudtam, milyen engedélyhez kötött a használatuk. Út közben viszont azzal szembesültünk, hogy még a helyi szupermarket is puskákkal van tele, bárkinek eladják őket.
A jegesmedvének elsőrendűen nem az ember a tápláléka, de az éhség nagy úr. Egy szezonban átlagosan 5-6 jegesmedvetámadás történik. Arra is volt példa, hogy egy jegesmedve napokig követett egy csoportot. Végül helikopterrel kilőtték, mielőtt rájuk támadhatott volna. Végül mi is vettünk puskát, de szerencsére nem volt rá szükség.
Grönland a világ legnagyobb szigete, amelynek belső részét 2000-2500 méteres jégpáncél fedi. A globális felmelegedés miatt évente kétszer – tavasszal és ősszel – áll rendelkezésre egy-másfél hónap a túrák teljesítésére. Először 130 évvel ezelőtt keltek át rajta felderítési céllal, keletről nyugat felé tartva. Az expedíció jelmondata az volt: „A nyugati part vagy a halál”.
Sok horrorsztori kering a semmi közepén elveszett emberekről. Itt mi biztosította, hogy végig elérhetőek legyetek, és a megfelelő irányban maradtok?
Reggel megnéztük a GPS koordinátákat, aztán el is tettük, mert a készülék a hideg miatt lemerült volna. Iránytű segítségével tájékozódtunk, másképp nehéz is lett volna, hiszen a hóvihar miatt sokszor semmit nem láttunk, nem hallottunk, csak mentünk előre a vakító fehérségben. Ha akkor elszakadtunk volna egymástól, az akár végzetes is lehetett volna. Az irány ugyanakkor adott volt, hiszen keletről nyugatra haladva szeltük át a szigetet.
Emellett előfizettünk egy speciális, műholdas szolgáltatásra is, amit kifejezetten az expedíciókra indulóknak fejlesztettek ki: a világon bárhol nyomon tudnak követni, és szükség esetén segítséget is tudnak küldeni vele.
Emellett még milyen eszközökkel és ruházattal vágtatok neki az útnak?
Nagyon sokat köszönhetünk a Rudy Project szemüvegjeinek, amik folyamatosan rajtunk voltak, nehohogy hóvakságot kapjunk. Ezekhez a szemüvegekhez fejlesztettek maszkot is, ami megvédte az orrunkat, arcunkat a fagyási sérülésektől.
Szinte minden speciális, hegymászók részére készült termék volt, hiszen extrém időjárási körülmények közt kellett helytállniuk: a bakancsom például 30 nap alatt egyszer sem ázott be. Pehelykabátot és szélálló héjkabátot, kesztyűből pedig három külön réteget viseltünk. A sátrunkat is úgy választottuk meg, hogy még a 100km/órával tomboló hóviharnak is ellenálljon. Sokszor láttam belülről, hogy domborodik az oldala a ránehezedő hó alatt, de soha nem szakadt ki vagy borult fel. A másik veszély az volt, hogy a szél esetleg elviheti a sátrat, mielőtt rögzítenénk. Szerencsére ez sem következett be, hiszen az első dolgunk mindig az volt, hogy legalább egy biztos ponton rögzítsük.
Mi mindent csináltatok még egy átlagos napon?
Az expedíció minden egyes napja hasonló menetrend szerint zajlott: átlagosan napi 20 kilométert tettünk meg, méghozzá úgy, hogy 50 percet mentünk, majd 10 percet pihentünk. Ilyenkor minden alkalommal ettünk is, hogy folyamatosan magasan tartsuk az energiaszintünket. 30 napra elegendő élelmiszert vittünk, és végül teljesítettük is a túrát a kiszámolt idő alatt. Ketten együtt 165 kiló súlyt húztak maguk után a szánokon, és ebből jelentős mennyiséget tettek ki a dehidratált élelmiszerek.
Ahogyan fogytak, az út végére összesen 60 kilóval lett könnyebb a szán, de ezt a különbséget inkább csak a legvégén kezdtük érzékelni.
Mivel egy ilyen túra komoly fizikai igénybevételt jelent, egy nap alatt legalább 4500 kalóriát éget el a szervezet (ez nők esetében az átlagos napi kalóriabevitel mintegy két és félszerese - a szerk.). Mi összesen 270 ezer kalóriát vittünk magukkal szárított élelmiszerek formájában, amiket forró vízzel tettünk fogyaszthatóvá. Az ivóvizet is a megolvasztott jégből nyertük ki, ez minden reggel közel másfél órás procedúra volt. A speciális hegymászóételek mellett volt például olyan magokkal teli zabkása is, amit mi állítottunk össze és csomagoltunk előre magunknak.
Mit emelnél ki, mi volt a legkomolyabb nehézség vagy kellemetlenség?
Természetesen voltak rossz pillanatok, sőt, napok, amikor valamelyikünk lelkileg és fizikailag is kimerült. Néha reménytelennek tetszett, hogy időben teljesítsük az expedíciót. Előfordult, hogy elcsüggedtem, ha arra gondoltam, hány napja gyalogolunk már, és alig változott a táj körülöttünk. Ilyenkor különösen számít a másik fél támogatása, és hogy igyekezzünk lelket önteni a másikba.
Sokszor a süppedő mély hó, vagy a 40-60 kilométeres szembeszél igen komoly fizikai megpróbáltatást jelentett, és hiába vártuk, hogy hátha jobb lesz, inkább csak rosszabb lett. Ezért egy ponton eldöntöttük: bármi történjen, mindenáron teljesítjük a kitűzött napi kilométereket.
Milyen érzés volt ehhez képest végül megérkezni?
Már közvetlenül a cél előtt jártunk, és éppen megkönnyebbültünk volna, hogy időben beérünk, amikor utolért minket egy óriási vihar. Ekkor kétszer fél napot, plusz egy teljes napot állni kellett a 80-90 km/h-val tomboló hóvihar miatt, ezalatt ki sem tudtunk jönni a sátorból.
Hogy őszinte legyek, amikor elértük a partot, eleinte inkább csak kimerültséget éreztem. Még nem tudtam megélni a sikerélményt, annyira átállt az agyam a folyamatos problémamegoldásra. Természetesen azóta már óriási elégedettséggel tölt el, hogy sikerült elérnünk a kitűzött célt, sőt, rekordot döntenünk, hiszen két fős vegyespáros korábban még soha nem teljesítette ezt az expedíciót. Már most azon töprengek, mi lesz a következő kihívás!
Az élményeidről előadásokat is tartasz, elsősorban cégek részére. Mit gondolsz, milyen tudást adhatsz át, ami kifejezetten az üzleti életben alkalmazható?
Az utunk szerintem jól példázza azt, hogyan vezethet sikerre a céltudatos, kitartó munka, ahogyan a megfelelő tervezés is. Úgy gondolom, elsősorban a cégeknek segíthetnek a problémamegoldással kapcsolatos tapasztalataim. Mi rengeteg krízisen mentünk keresztül, amiket a veszélyes környezet miatt nagyon gyorsan kellett megoldanunk. Nem halaszthattuk másnapra, hiszen az végzetes is lehetett volna. Éppen ezért elsősorban válsághelyzetekben tudok segíteni abban, hogyan lendüljünk túl a mentális akadályainkon.
Az expedíció arra világított rá, hogy nem arra kell figyelni, hogy mennyi van még hátra, hanem mindig a következő, kis lépésre összpontosítani. Ha akár a célokat, akár a problémákat kis szeletekre bontjuk, azáltal sokkal átláthatóbbá válnak. Amit ismerünk, attól nem félünk, azzal könnyűszerrel el tudunk bánni. Az előadásaimon ezt szeretném átadni az érdeklődőknek.
