/sikersztorik/a-nagy-nap-teljesitettem-a-spartan-race-versenyt/
hirdetés

SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés

A nagy nap: teljesítettem a Spartan Race versenyt!

Igen ahogy látjátok, itt vagyok, élek, és túléltem a Spartan Race versenyt. Mit túléltem… egyenesen imádtam minden percét!

Link másolása

hirdetés
Csorba Anita és lelkes csapata a kreatív energiáikat csak arra összpontosítják, hogy nektek érdekes és inspiráló tartalmakat állítsanak elő. Tarts velük az Inspirációk Magazin felületein!

Egy korábbi cikkben olvashattátok már Nagy Reni történetét, aki elhatározta, hogy felkészül és benevez a Spartan Race versenyre. Jöjjön hát az ígért beszámoló:

Március 29-én pénteken izgatottan pakoltam, készülődtem, és amíg két gyomorgörcs között azon morfondíroztam, vajon mit fogok itthon hagyni, kaptam egy üzenetet Bene barátnőmtől. Ő az, akivel kézen fogva másztunk bele decemberben az akkor még hülyeségnek (mára már a valaha volt legjobb ötletnek) tűnő júniusi eplényi kihívásba, és aki a szakdolgozatírásnak köszönhetően sajnos nem tudott volna velem tartani Nagykanizsára… legalábbis én így hittem.

Szóval kaptam egy üzenetet, amiből kiderült, hogy az edzőnkkel közösen szövetkezett a hátam mögött, és bizony az én drága barátnőm az utolsó utáni pillanatban nevezett a versenyre. Mondanom sem kell, örömkönnyek és nevetések közepette hívtam fel. Biztosított róla, hogy ez bizony nem vicc, vasárnap tizenegykor ott fog állni velem a rajtnál. Ennél jobban semmi nem alapozhatta volna meg a hétvégém, elképesztően boldog voltam, hogy vállvetve küzdhetünk meg a kihívással.

Péntek este a csapattal leértünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk, majd rápihentünk a szombati versenynapra. Szombaton rengetegen indultak a Superen (a hosszabb, 8+ mérföldes, több mint 25 akadályból álló Spartan Race versenyen – a szerk.), így amíg ők lenyomták a versenyt, mi felfedeztük picit a várost, reggeliztünk, majd izgatottan vártuk őket a célegyenesben.

Az utolsó akadálynál történt lábszártörést és a rengeteg görcsöt kapó embert végignézve a mosolyom nem volt annyira felhőtlen, elgondolkodtam hogy tulajdonképpen mit keresek én itt, és nem lehetne-e inkább szépen csendben egyedül hazavonatozni… Nem engedték.

hirdetés

Szerencsére tőlünk mindenki sikeresen és sérülésmentesen teljesítette az aznapi versenyt, amit egy közös vacsorával ünnepeltünk. Egy borzasztó hosszúnak tűnő álmatlan éjszaka után eljött március 31-e vasárnap. Kora reggel épségben megérkezett Pécsről Bene, reggeliztünk és összekészültünk együtt. Megkaptam a harci hajfonatomat Dorkától, és itt már éreztem, hogy nincs visszaút, teljesíteni kell a távot.

Megérkeztünk a fesztiválterületre, felvettük a rajthoz szükséges csomagunkat, felaggattuk magunkra az összes szükséges karszalagot, fejpántot, majd a bemelegítés után beálltunk a starthoz. Mindeközben nyugtáztam, hogy a napokon át tartó izgulás, félelem egy pillanat alatt elpárolgott, és már csak és kizárólag a feladatra koncentráltam. Hatalmas erőt és magabiztosságot adott az is, hogy nem voltam egyedül, olyan emberekkel voltam körülvéve, akikben megbízom, és tudtam hogy bármi történik a pályán, segíteni fognak. Ilyen érzésekkel futottam át a piros, rajtot jelző füstfelhőn, és értünk el közösen az első falas akadályokig, amelyek a kezdetektől a mumusaim voltak – de abszolút teljesíthetőnek bizonyultak.

A pályán haladva egyre magasabb falakat kellett megmászni, amelyek egy idő után nem sikerültek volna Fecó segítsége nélkül, aki rezzenéstelen arccal tartott bakot nekünk a sokadik akadálynál is (masszív köszönet érte!). Egy kis homokzsák cipelés után jött az első vizes akadály: itt a víz még csak combközépig ért és kellemes frissítőként hatott (a későbbiekhez képest pláne) a verőfényes napsütésben és melegben.

Az egyensúlyozó gerenda teljesítése után a következő sarkalatos pont az A-Cargo (“A” alakú mászóka) volt, mivel egy pár évvel ezelőtti balesetem óta rettenetesen tériszonyos vagyok, de a verseny hevében ezt is könnyedén leküzdöttem.

Ezután jött az, amire nem számítottam: az előző napi beszámolók alapján volt egy elképzelésem, mennyire lesz kellemetlen belemenni a patakba, de erre egyáltalán nem lehetett felkészülni lélekben. Felhevült testtel, ruhástul a nyakig érő, jéghideg vízbe gázolni nem jó buli… nagyon nem. Azt hiszem, a jéghideg szó egyáltalán nem adja vissza az érzést – az instant fagyhalálra még egy darabig biztosan emlékezni fogunk.

Miután kimásztunk a partra, már minden mindegy alapon cuppogtunk tovább a sárban a frissítőpontig, majd a kavicsosvödör-cipelésig.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk