SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés

A mai napig megkapom, hogy már foglalt a nevem

Sütő András egy kis zalai falu szülötteként vált profi színésszé. A Viharsarok című filmnek köszönhetően 26 éves korára a fél világot bejárta.

Link másolása

Négy alkalommal felvételizett a Színművészetire, de hiába: mindannyiszor elutasították. Másnak ez talán végleg elvette volna a kedvét a színészettől, ő azonban nem adta fel. A Radikális Szabadidő Színház tagjaként építgette karrierjét szép lassan, lépésről lépésre. Végül a tabudöntögető Viharsarok főszerepe hozta meg számára a szakmai áttörést: nemcsak itthon ismerték meg a nevét, Berlintől Mexikón át Tajpejig számos nagy filmfesztiválon mutatkozhatott be. Bár sosem tartozott „kőszínházi” társulathoz, szabadúszóként is akad munkája bőven. Mindezeken túl arról is beszélgettünk, volt-e gondja belőle, hogy a nevéről legtöbben a 2006-ban elhunyt nagy erdélyi iróra asszociálnak.

– Hogyan jött a színészet az életedbe?

– Még az érettségim idején sem voltam száz százalékosan tisztában azzal, mivel szeretnék foglalkozni.

"
Gimnázium alatt rengeteg mindent csináltam: tulajdonképpen nem is elsősorban oktatási intézményként tekintettem rá, hanem inkább, mint a személyes játszóteremre.

Voltam iskolarádiós, diákönkormányzatos, szerveztem 24 órás vetélkedőt, verseket mondtam ünnepségeken… Lényegében mindenben részt vettem, ami közösségi élet címén zajlott az iskolában. Ezek mellett még úsztam és citeráztam is.

A színészet kicsit el volt rejtve a sok másik réteg alá, jó ideig nem gondoltam, hogy ez lesz majd a fő csapásirány. A dolog előzménye, hogy még 11 évesen bekerültem egy drámatáborba, amit az általános iskolás osztályfőnököm javasolt nekem. Ez egy hétig tartott, de utána következett még egy turnus. És nekem annyira megtetszett, hogy amikor édesanyámmal beszéltem telefonon a hazautazás előtti napon, megkérdeztem, nem maradhatnék-e még egy hetet. Ilyesmire addig soha nem volt példa, meg is lepődött rendesen, de végül megengedte.

Sőt, utána jelentkeztem a tábor vezetője, Lázár Péter gyerektársulatába is, ami szintén nagyon sokat adott nekem. Hat évet töltöttem ott, mellette pedig a gimnáziumi színjátszókörbe is elkezdtem járni az ezer másik dolog mellett. Mikor odajutottam, letettem a drámaérettségit is szabadon választott tárgyként (összesen hárman választottuk ezt az évfolyamomról), ami száz százalékosra sikerült.

sutoa_2

Fotó (valamint a következő, fekete-fehér kép is): Simon Kyra

Névjegy

Sütő András 1989-ben született Nagykanizsán, de a nagyjából 170 lelkes Zalamerenyén nőtt fel. Érettségi után költözött Budapestre, előtte még Berlinben is eltöltött két évet vendégdiákként. Ennek, illetve egy korábbi családi barátságnak köszönheti, hogy anyanyelvi szinten beszél németül.

Fontosabb darabok, amelyekben játszott/játszik: Sławomir Mrożek – Rókavadászat; Paul Foster – Brutus; Budaörsi Passió; Albert Camus – Caligula; Vörösmarty – Csongor és Tünde; Tasnádi István – East Balkán; Zalán Tibor – Szamár a torony tetején; Spiró György – Elsötétítés; Grecsó Krisztián – Mellettem elférsz. Első nagyjátékfilmje a 2014-ben bemutatott Viharsarok.

– Tapasztaltál amiatt valami negatívumot, hogy nem Budapesten kezdted a szakmát?

– Nyilván akadt abból némi hátrányom, hogy vidékiként nem voltam annyira közel a színházi vérkeringéshez. Ez valószínűleg a Színművészetire való bekerülésemet is nagyban megkönnyítette volna. Aztán egy idő után megfordult a dolog, és elkezdtem az előnyeit is észrevenni annak, hogy nincs egyetemi végzettségem. Voltak olyan rendezők, akik viccesen úgy fogalmaztak, hogy „engem legalább nem rontottak el”, kevesebb a manírom, valahogy emberibb és őszintébb vagyok. De ez nem feltétlenül azért van, mert nem végeztem egyetemet, vagy mert nem vagyok budapesti – inkább lelki habitus kérdése. Ebből a szempontból az apai nagyapámhoz hasonlítok leginkább: ő annak idején sosem tudott úgy végigsétálni a falun, hogy ne állt le volna mindenkivel legalább 5-10 percre beszélgetni. Ezt a nyíltságot örököltem én is.

Felolvasás Paizs Miklós és mások társaságában a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon:

– Azért csalódott voltál, amikor negyedik próbálkozásra sem vettek fel a Színműre?

– Persze, iszonyatos igazságtalanságként éltem meg. Az első felvételim után még megnyugtattak, Máté Gábor osztályába jelentkeztem és ő megveregette a vállam, hogy nagyon fiatal vagyok, de jó lesz. Ezt tulajdonképpen egy fél dicséretként is fel lehetett fogni. Másodjára nagyon dühös lettem, mert nem indokolták meg semmivel az elutasítást, harmadjára pedig végképp, hiszen akkor már volt két negatív élményem. Ekkorra Máté Gábor szavait is felülírta a csalódottság, de úgy voltam vele, hogy még egyszer utoljára megpróbálom. Meg akartam tenni mindent, már csak a lelkiismeretem tisztasága miatt is. A negyedik sikertelen alkalom után viszont

"
annyira elkeseredtem, hogy szabályos gyomorgörcs tört rám már attól is, ha a Vas utca környékén jártam. Ezt úgy képzeld el, hogy a Rákóczi úton konkrétan inkább átmentem a túloldalra.

Ezután határoztam el, hogy soha többé.

– Maradt még benned tüske?

– Nem, mégpedig egy fiatal rendezőnek, Kovács D. Daninak köszönhetően. Még a Radikális Szabadidő Színházból ismerjük egymást, de őt később felvették a Színműre. Nagyon hálás vagyok neki, ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik nem feltétlenül csak az egyetem hallgatóiból válogattak a vizsgaelődásaihoz, pedig elvileg ez lett volna a kötelessége. Ő viszont behívott engem is egy főszerepre 2011-ben, az utolsó sikertelen felvételim után.

Ez számomra óriási feloldozás volt, annál is inkább, hiszen egy igazi legendával, az azóta sajnos elhunyt Hollósi Frigyessel is együtt dolgozhattam. Aki ráadásul elmesélte nekem, hogy annak idején kirúgták az egyetemről, emiatt sokáig ugyanolyan görcs volt benne, mint amit én is átéltem. Tehát lényegében sorstársak voltunk. A vizsgaelőadást látva, Dani egy mestere és egyben osztályfőnöke, Székely Gábor odalépett hozzám, megölelt és annyit mondott: „Köszönöm, András”. Leginkább ezeknek az élményeknek köszönhető, hogy ma már semmi sértettség nincs bennem.

sutoa_1

– A szülőfaluddal milyen ma a viszonyod?

– Sajnos már nem olyan szoros, mint régen volt, amikor szó szerint mindenkit ismertem. Húsvétkor például a falu legvégén élő 90 éves nénit is meglocsoltam, hogy ne hervadjon el. Miután felkerültem Budapestre,

"
az első két-három évben azt éreztem, hogy egy zalamerenyei srác vagyok itt a fővárosban. Mostanra viszont megfordult a dolog: inkább érzem magam pestinek, amikor hazalátogatok.

Kikopott a tájszólásom nagy része, amit nagyon sajnálok, hiszen vannak színészkollégáim, akiknek épp ez az egyik legnagyobb erényük. Én afféle kaméleon-típusnak tartom magam, aki mindig alkalmazkodik a környezetéhez. Azért persze szeretek hazajárni, egyfajta lenyugvást és feltöltődést jelent számomra. Egy-két hónap után mindig ki is vagyok éhezve rá, hogy ne az állandó szmogot szívjam be, és ne legyek ennyi impulzusnak kitéve, mint ami itt ér.

sutoa_3

Fotó: Rév Marcell

– A Viharsarok kapcsán a fél világot bejárni milyen érzés volt számodra?

– Egyértelműen életem legnagyobb élménye. Szerintem minden ember számára eljön az a pillanat, amikor elhatározza, hogy szeretne világot látni. Én gyerekkoromban viszonylag sokat ingáztam a családommal Magyarország és Németország között, és jártam néhány más európai országban is, de a kontinensen kívül sehol. Ráadásul a Budapestre költözésem után egyáltalán nem, hiszen az a pénz, amit otthonról kaptam, nagyjából az albérletemre volt elég. Valamint arra, hogy egyfajta szerelemből azt csinálhassam, amit szeretnék. Lényegében 24 éves koromig csak a Balatonhoz jutottam el néha, a film bemutatásával és nemzetközi sikerével nyílt ki újra nekem a világ.

A premier a Berlinalén volt, utána pedig én személyesen elutaztam még Mexikóba – Houston és Los Angeles érintésével –, Tajpejbe, Tel Avivba, Bolognába, Szarajevóba, Zlinbe, sőt Makaóra is. Ezekre azért is kerülhetett sor, mivel szabadúszó vagyok, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy saját idővel rendelkezem. Volt olyan fesztivál, ahova alap volt, hogy meghívtak, mint alkotót, és volt olyan is, hogy megkérdeztem a fesztiválszervezőket, a rendező mellett örülnének-e az én részvételemnek is. Kicsit féltem tőle eleinte, nem lesz-e kínos így meghívatni magamat, de szerencsére mindenhol úgy vettem észre, emelem az események színvonalát azzal, hogy tőlem is kérdezhetnek a nézők.

Találkozhattam rajongókkal, producerekkel, rendezőkkel, újságírókkal, rádióriporterekkel, és nem utolsó sorban több neves színészkollégával is. Azért van abban valami humoros, mikor Szarajevóban odalép hozzám az egyik kedvenc dél-amerikai színészem, Gael García Bernal (Bábel, Az álom tudománya, Levelek Júliának, Egy kis Mennyország stb.), és gratulál, mert jó voltam – csak egy a baj, teszi hozzá: „kicsit hasonlítasz rám”

sutoa_4

Berlinale, premier a vörös szőnyegen. Balról jobbra: András, Sebastian Urzendowsky, Varga Ádám és Wieland Speck filmrendező, a szekció vezetője

sutoa_5

Szarajevói filmfesztivál

– Mondhatjuk, hogy ezt a filmet tartod eddigi pályafutásod csúcsának?

– Azt hiszem, igen. Egyrészt ezzel tudtam eddig a legtöbb nézőhöz eljutni, másrészt nemzetközi kapcsolatokat építeni és nem utolsó sorban ez volt az a munka, amiben az összes addig szerzett tapasztalatomat össze tudtam sűríteni. Van az a periódus az ember életében, amikor szeret berögzült panelokhoz nyúlni: például a megszokott helyekre jár, nem akar új barátokat szerezni, vagy éppen színészként ugyanazokat a hangsúlyokat, gesztusokat, mozdulatokat használja. A Viharsarok azért volt életem legfontosabb munkája, mert a forgatás 30 napja alatt egyáltalán nem figyeltem tudatosan önmagamat, hanem egyszerűen csak léteztem. Nagyon csupaszon, nyersen és őszintén – számomra ez a legnehezebb színészi feladat.

Arról nem is beszélve, hogy a forgatást megelőzte egy közel másfél éves felkészülési időszak. Egyrészt végigpróbáltuk az összes jelenetet, másrészt volt egy fizikai oldala is: meg kellett tanulnom focizni, gyakorlatilag nulláról. És mivel előzetesen ennyit próbáltam rá, élesben már megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a jelenre és a partneremre figyeljek.

A filmről

"Megtalálni igazi önmagunkat olyan utazás, mely ismeretlen, ködös vidékre vezet - távol mindentől, amiben valaha hittünk. A Viharsarok című film a kamaszkor drámája: mozgalmas, érzelemmel telt története önmagukat kereső kamaszok felnőtté éréséről szól. Szabolcs Bernarddal együtt egy német futballcsapatban játszik. Szobatársak, legjobb barátok, elválaszthatatlanok.

Egy vesztes mérkőzés és csúnya vita után Szabolcs átgondolja életét és hazamegy Magyarországra az egyszerűbb élet reményében. Azonban ez a magány nem tart sokáig. Hazatérése után hamarosan találkozik Áronnal és kölcsönös vonzódás alakul ki a fiúk között, amikor Szabolcsot váratlanul felhívja Bernard, hogy Magyarországra érkezett."

Magyar nyelvű előzetes:

– Miben rejlik szerinted a film valódi jelentősége?

– A Berlinalén a Panoráma szekció vezetője, Wieland Speck úgy fogalmazott,

nem azért nagy szám a Viharsarok, mert ne készült volna még ilyen alkotás a filmtörténelemben. Az igazi értékét az adja, hogy Magyarországon, 2014-ben meg tudott születni. Felesleges mondani, mekkora ellenszélben. Nemcsak nálunk, az egész régióban úttörők voltunk ezzel.

Idővel majd elválik, tényleg így van-e, de nagyon örülnék neki, ha sikerült volna kinyitnunk egy kaput, és mások is követnék a példánkat akár itthon, akár a környező országokban.

Ezenkívül azt is öröm volt látni, hogy a Budapest Pride-ot idén Alföldi Róbert nyitotta meg, és Kulka János is nyíltan vállalta a részvételét. Nem merném biztosan állítani, hogy ehhez is a Viharsaroknak volt köze, de talán azért mégiscsak elindított valamit, hiszen tavaly én mondtam a nyitóbeszédet a szervezők felkérésére. Ezzel együtt azt gondolom, hogy igazi kultfilm talán tíz év múlva válhat belőle.

sutoa_6

Jelenetek a filmből (Rév Marcell operatőr felvételei)

sutoa_7

– A filmes, vagy a színházi szerepek állnak közelebb hozzád?

– Inkább a filmszínészet. Nagyon sokáig imádtam a színház kifejező erejét és jelenidejűségét, arra is gyakran hajlamos voltam, hogy elmenjek a jó értelemben vett ripacsság irányába. Egyszerűen azért, mert tényleg nagyon szeretek játszani. De ez számomra inkább egyfajta lubickolás, mint valódi munka és kihívás. Nyilván azzal is összefügg a dolog, hogy már nem tizenéves vagyok, betöltöttem a 26-ot. Ez egyfajta érési folyamat lehet részemről: mostanában azok a feladatok érdekelnek, amelyekhez igazán meg kell erőltetnem magam, nem csak egyfajta örömjátékként élem meg őket. Egy filmforgatás pedig abszolút ilyen: rengeteg időt és energiát kell belefektetni, új tapasztalatokat kell szerezni hozzá. Még az elején vagyok ennek az útnak, de nagyon élvezem.

– Gondoltál valaha arra, hogy leszerződj egy társulathoz, vagy teljesen megfelelő számodra a szabadúszás?

– Komolyabban soha nem merült fel. Bár egy időben nagyon szerettem volna a Katona, az Örkény, vagy akár a Radnóti Színház társulatához tartozni, most már azt tapasztalom a bőrömön, hogy sokkal több előnyöm származik abból, hogy szabadúszó vagyok. Elég csak a filmes munkákat nézni: ezekre aligha jutna elegendő időm, ha le lennék kötve valahová. Így is tudok színházban játszani, és ezt nem is szeretném elveszíteni, mert nagyon élvezem. Viszont sokkal könnyebben tudnak foglalkoztatni forgatásokon, hiszen nem kell engem kikérni, kompromisszumokat kötni az anyaszínházammal, akiktől a havi fixemet kapom. Így nem szúrok ki senkivel, saját magam alakítom az életemet, aminél nagyobb szabadságot el se tudok képzelni.

Radikális Szabadidő Színház – Paul Foster: Brutus (teljes felvétel 2010. márciusából):

– Volt már rá példa, hogy a neved alapján összekevertek az író Sütő Andrással?

– Ó, hogyne! (nevet) Már egészen korai emlékeim is vannak erről: ugyebár Nagykanizsán születtem, ahol az egyik helyi tanárnak személyes jó barátja volt Sütő András. Mikor ő 2006-ban meghalt, ez a tanár szervezett a városban egy megemlékezést. Nos, ezen az emlékműsoron én

"
Sütő Andrásként olvastam fel az elhunyt Sütő András novelláiból. Rendesen fel is konferáltak előtte. Igazi groteszk, banális helyzet volt.

Aztán felkerültem Budapestre, ami tovább bonyolította a dolgot. A Színmű felvételi-bizottságban is akadt olyan, aki azzal jött nekem, hogy "Ugye tudja, hogy majd meg kell változtatnia a nevét?" A vége az lett, hogy a Port.hu adatbázisa miatt valóban nevet kellett változtatnom: nagyjából öt évig Sütő András Miklós voltam, az édesapám és a nagyapám után. Egyébként anyakönyvezve is megkaptam ezt a keresztnevet, de 18 éves koromig egyetlen egyszer se használtam, semmilyen szituációban.

Végül a Viharsarok hozta meg számomra a nagyobb szakmai figyelmet, ekkorra már el is telt annyi idő az író Sütő András halála óta, hogy ne mindenki egyből vele azonosítsa a nevet. Így letehettem a Miklóst, de azért még tavaly is akadt olyan kritika, ami megemlítette, hogy ügyes ez a Sütő András, de a nevével kezdenie kéne valamit, mert már foglalt... Ez valószínűleg fel fog még merülni párszor a karrierem során, na de annyi baj legyen.

sutoa_8

Fotó: Bálint Dániel

– Mi tölti ki az idődet mostanában, akár filmes, akár színházi területen?

– Jelenleg két előadásom fut fixen a Rózsavölgyi Szalonban, az egyik Spiró György Elsötétítés című drámája, a másik pedig Grecsó Krisztiántól a Mellettem elférsz. A Ráday utcai Stúdió K-ban Zalán Tibor Szamár a torony tetején című bábelőadásban dolgozom, az Aranytízben Camus Caligulájában láthat a közönség, és ezen kívül pont a minap kértek fel, hogy ugorjak be egy friss darabba, amit az Átrium Színházban fognak játszani. Az egész annyira új, hogy még nem is kezdtem el próbálni, október elején lesz a premier. A Rózsavölgyiben is készül még egy premierem, Makk Károly Szerelem című filmjének a színpadi adaptációja.

És persze vannak a filmes munkák is. Az egyik válogatáson már bekerültem az utolsó körbe, hárman vagyunk esélyesek a szerepre, nagyon remélem, hogy végül én kapom meg. Illetve Császi Ádámnak, a Viharsarok rendezőjének is van egy új nagyjátékfilm-terve. Az az érzésem, hogy abban is jut majd számomra feladat. És ha mindez nem lenne elég, némi szinkronszínészettel is fűszerezem a napjaimat: hallható a hangom például a True Detective második évadában, vagy a Walking Dead új részeiben. Feltűntem már néhány reklámban is, de arra ügyelek, hogy ne koptassam el az arcom, hiszen ezek a szerepek azért vissza tudnak ütni a hagyományos színészi karrierre.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Az év elhivatott fiatal szakdolgozója: „12 órákat húztam le a Covid-osztályon, miközben Barbie-babának néztek”
Tisóczki Evelin édesapjánál egy ritka, idegrendszeri autoimmun betegséget diagnosztizáltak. Mikor Evelin 13 éves lett, meg akarta gyógyítani – ezért ment ápolónak.

Link másolása

A Békés megyei Gádorosról indult Tisóczki Evelin lett az idei év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója. A Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, a Pest Megyei Flór Ferenc Kórház Kistarcsai Telephelyének osztályvezető főnővére. A gyönyörű, fiatal nő azért választotta hivatásának az ápolói szakmát, mert beteg édesapján akart segíteni. Ekkor még csak 13 éves volt. Egész életében keményen kellett dolgoznia. Sokszor hajnali 5-kor kelt, hogy a fóliában segítsen paradicsomot, salátát, babot, retket ültetni, miközben külseje miatt folyamatosan afféle "Barbie-babának" nézték, akinek biztos, hogy minden könnyen megy.

– Nem is gondolná az ember, hogy ennyire kemény élethelyzeteket él meg valaki, amíg eljut az év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója címig. Honnan jött az ötlet, hogy erre a pályára lép?

– A vidéki élet már gyermekként megtanított a kitartásra, és arra, hogy soha ne adjam fel. Amit egyszer elkezdek, azt be is fejezem. Emellett már akkor is szívemen viseltem például a szenvedő kisállatoknak sorsát. Ha találtam egy törött szárnyú galambot, akkor hazavittem, és vigyáztam rá, amíg meggyógyult, vagy ha elpusztult, eltemettem a hátsó kertben.

Már gyermekként azt éreztem, hogy adni jó. És ez nemcsak annak ad örömet, akinek adom, hanem nekem is. Jó érzéssel töltött el, hogy segíthettem.

Azt is éreztem, hogy az igazi, őszinte szeretet hegyeket képes megmozgatni. Sokszor csak ültem az udvaron, és arra vágytam, hogy nekem is legyen egy nagy, fehér színű felhőm azon a gyönyörű azúrkék égbolton, ahonnan mindent látnék, és mindenkire tudnék vigyázni.

– Tehát nagy az empátiája. De amikor az ember gyerekként bekerül a kórházba, nem feltétlenül érzi magát annyira boldognak. Önnel másképp volt?

– Kiskoromban sokat fájt a hasam, emiatt sok időt töltöttem a szentesi kórház sebészeti osztályán. Végül kétszer megoperáltak vakbélgyulladással, három hónapos különbséggel. Emlékszem arra, hogy Dr. Molnár Gábor sebészorvos operált meg. Valósággal vártam a varratszedést. Magával ragadott az a kórházi légkör, ami ott fogadott. Imádtam a kórház és a fertőtlenítő illatát, a sebészet zöld színét, az orvosok és ápolók fehér köpenyeit, és azt a miliőt, ami akkor ott körbevett. Az ápolók olyanok voltak számomra, mint az angyalok, akik vigyáznak rám. Akkor döntöttem el, hogy én is az egészségügyi pályát fogom választani, ha egyszer nagy leszek.

– Az év elhivatott Fiatal Szakdolgozójának elhiszem, hogy várta a varratszedést, bár elég bizarrnak hat. Volt-e más motivációja is?

– Az, hogy édesapám egyik napról a másikra beteg lett. Ekkor 13 éves voltam. Egy ritka idegrendszeri autoimmun betegséget állapítottak meg nála. Három hónapot töltött a szegedi neurológiai klinikán, élet-halál között. Kettős látás, eltorzult arc, bénulás, egy külsőre megváltozott Édesapa. Ezek a képek jelennek meg előttem, mind a mai napig. Annyira belém vésődött az az időszak, hogy arra is emlékszem, édesapám milyen színű köntöst viselt a kórházban, az eltorzult hangjára, hogy a szegedi neurológián melyik ágyban feküdt. Megviselte az egész családot. De az a borzasztó időszak erősítette meg bennem azt, hogy az igazi erős szeretet, a családi összetartás és a hit mekkora varázserő, valamint az élni akarás. Az egyik orvos azt mondta nekünk, „készüljenek fel a legrosszabbra”. Emlékszem arra, hogy mikor meglátogattam apukámat, mindig megmasszíroztam a kezeimmel és arra gondoltam

meggyógyítalak, mert szükségem van Rád. Te vagy az apukám, és nagyon szeretlek, nem mehetsz az angyalok közé! Még nem. Nem lehet itt az ideje. Túl korán van.

– És miért nem lett orvos inkább?

– Először a szegedi orvosira jelentkeztem, ahová két pont híján nem nyertem felvételt. Ezt követően jelentkeztem újra, majd ismét két pont kellett volna a sikeres felvételihez. Harmadjára már nem adtam be (ekkor már egyetemista voltam), pedig abban az évben felvettek volna az orvosképzésre. Végül a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi-és Szociális Képzési Karán végeztem diplomás ápolóként. Ma már úgy gondolom, hogy ápolónőnek születtem, és örülök annak, hogy akkor nem vettek fel az orvosira. Ápolónőként több időt tudok törődni a betegekkel, és hiszem, hogy a lélekkel is foglalkoznom kell. Abban hiszek, hogy minden betegség lelki eredetű, és akkor jelentkezik fizikailag is, amikor már nagy a teher, és a szervezet nem bírja el.

Az ápolói egy nagyon nehéz hivatás, de mégis a legszebb! Ha ma újrakezdeném, ugyanígy döntenék.

Évekig váltott 12 órás műszakban dolgoztam. Ez idő alatt megtanulja az ember, mik az életben az igazán fontos dolgok, és mik nem. Ápolónőként megismertem a halált, a szenvedést, az elmúlást és az élet kezdetét.

– Az elmúlt éveket, évtizedeket megnézve a hiányszakmák közé tartozott az ápolói, most a Covid-járvány idején azonban megtudhatta ország-világ, milyen helytállást is tanúsítanak Önök. Hogy tekint ma a szakmájára?

– Hiszek abban, hogy mindenkinek végig kell járnia a ranglétrát azért, hogy magába szívja a tudást, és hogy elsajátíthassa azokat a képességeket, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a következő lépcsőfokra léphessen. Nem építhetsz fel egy jó, stabil házat biztos alapok nélkül. Dolgoztam segédápolóként, beosztott ápolóként, főnővérként. Ez idő alatt sok pozitív és negatív tapasztalatot is szereztem. Nagyon fontos az emberi hozzáállás és a gondolkodásmód. Amikor egy negatív dolog ér, meg kell nézni azt, hogy mit tanulhatsz belőle, mit tud adni neked az az adott helyzet. Olyan ember vagyok, aki megbocsát, de nem felejt. Főnővéri teendőim mellett a Covid-fertőző osztályon 12 órás műszakokat vállaltam. Ápolónőként ott kell segíteni, ahol tudsz. Úgy gondolom nagyon fontos szerepe van az egészségügyi ellátórendszerben az orvosnak, az ápolónak, a betegszállítónak, a műtőssegédnek, a takarítónak, az aneszteziológus asszisztensnek, vagy épp az informatikai-műszaki és gazdasági dolgozóknak egyaránt. Mindenkinek óriási szerepe van, egymás nélkül nem tudunk működni! Ez egy láncolat. Egymást partnerként kell kezelni.

– Az elhivatottsága kézzel fogható, de biztosan sokan megkérdezték már, hogy ilyen külsővel nem gondolt az egészségügyi pálya helyett mondjuk a modellszakmára?

– Szerintem jó helyen vagyok, ahol vagyok. Amikor gyerek voltam, a családomnak volt fóliája. Volt, hogy hajnali 5-kor keltünk és mentünk ki dolgozni. Ahol megtanultam paradicsomot, salátát, babot, retket ültetni, csomózni, kacsolni. Fóliát vasalni, kerítést festeni, ásni. Mamám és anyukám megtanított főzni és sütni. Sokan soha nem gondolták volna rólam, hogy értek ilyesmikhez. Mert a „Barbie-baba” sztereotípiába ez nem fért volna bele. Amiért megdolgozol, annak édes az íze, ha valamit tálcán megkapsz, az nem ad ugyanolyan érzést. Én mindenért tisztességesen megdolgoztam az életben. A külsőm miatt sokszor éreztem magam beskatulyázva. Van az a tipikus „szőke hajú nő” sztereotípia. Én sokáig éreztem azt, hogy emiatt nekem duplán kell bizonyítanom.

Be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok „tipikus szőke nő”. Ma már ez nem érdekel. Ma már senkinek nem akarok bizonyítani. Már senkinek nem akarok megfelelni.

Aki mindössze a külső alapján ítél meg valakit, meg egy hajszín alapján, az az ő szegénységi bizonyítványa. Emlékszem arra, amikor a gyakorlatomat töltöttem a szegedi intenzív osztályon, akkor egy reggeli vizit alkalmával egy kezdő rezidens orvossal álltunk egymás mellett. Majd megszólalt egy másik kolléga: „Ott van Barbie és Ken”. Ma már ezen csak jót mosolygok.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SIKERSZTORIK
Második lett a magyar csapat a Bocuse d'Or szakácsverseny európai döntőjén
Fotókon láthatod, hogy milyen finomságokat készített a magyar csapat, akik ezzel az eredménnyel jövőre részt vehetnek a Bocuse d'Or lyoni világdöntőjén.

Link másolása

A dán csapat után és a norvégokat megelőzve

második lett a Dalnoki Bence séf és Nyikos Patrik commis alkotta magyar csapat a Bocuse d'Or szakácsverseny európai kontinensdöntőjén,

amelyet szerdán és csütörtökön rendeztek meg Budapesten.

A magyar csapat így jövőre részt vehet a Bocuse d'Or lyoni világdöntőjén.

A verseny legjobb commis-jának (segédjének) járó díjat a svéd Thilda Martensson kapta, a legjobb hústál szintén a svédeké, a legjobb tányértéma a brit csapaté lett.

A Sirha Budapest nemzetközi gasztronómiai szakkiállítás részeként megrendezett kontinensdöntőn 17 nemzet csapata készíthette el fogásait, a magyar csapat - Dalnoki Bence, a Michelin-csillagos Stand Étterem sous chefje és commis-ja, Nyikos Patrik - csütörtökön versenyzett. Széll Tamás coachként segítette a csapatot, melynek elnöke Szulló Szabina volt.

A magyar csapat ételeiről Dalnoki Bence ezt mondta:

"Téma egy tányéron": Krumpli & zöldségek a tiltott hozzávalókkal, szarvasgomba & kaviár. "A tiltott dolgoknak van egy titkos bája” - Cornelius Tacitus.

Ennek a fogásnak a megalkotásában az a kihívás, hogy a tavasz gyönyörű arcait harmóniában mutassuk meg az összes különböző textúrával. Az ébredés időszaka számomra a zöld színét, a friss hangulatot és az élénk, körülölelt ízeket jelenti. Örömömre szolgál, hogy olyan fogást készíthetek nektek, ami tud játszani az érzékszerveitekkel, mivel az elemek nem igazán azok, aminek kinéznek.

"Téma tálcán": Az erdő között, a természet közelében lenni életem egyik leginspirálóbb dolga. Minden hang és az erdő színek változatossága bennem van, arra várva, hogy újjászülethessek ebben a fogásban - a játék királynője, a szarvashús alapján. Büszkén mutatják be a magyar konyha emblematikus alapanyagait - Tokaji bor, túró és tejföl is. Kóstold meg Magyarországot, mint Európa fűszerét" - írják a közösségi oldalon.

Dalnoki Bence az eredményhirdetés után az MTI-nek elmondta, hogy szerinte a rengeteg munka ennek az eredmények a titka: "minden egyes tételt, amit kitaláltunk, próbáltuk a tökélyre fejleszteni, és a lehető legtöbbet kihozni az alapanyagokból, mindezt szépen. Rengeteget dolgoztunk rajta, belefektettünk mindent, amit csak tudtunk" - hangsúlyozta.

Mint hozzátette, az eredményhez hozzájárult az is, hogy a Stand Étteremben együtt dolgoznak Széll Tamással és Szulló Szabinával. "Nagyon sokat számított az, hogy összeszokott csapat vagyunk és természetesen az ő szakmai tudásuk, a Bocuse d'Orral kapcsolatos tudásuk. Rengeteg mindent köszönhetek nekik" - méltatta társait a magyar csapat séfje.

Az idei verseny alapanyagairól szólva elmondta:

az őz mindenféleképpen közel áll a szívéhez és a kezéhez is. "Az étteremben is sokat dolgozunk vele, nagyon szeretjük használni, hiszen nagyon jó minőségű a magyar őz".

A burgonya viszonylag könnyű alapanyag, de éppen emiatt nehezebb egy olyan arcát megmutatni, ami igazán érdekes - mondta Dalnoki Bence az idei tányértéma fő hozzávalójáról, hozzátéve azonban: úgy érzi, ez mégis sikerült.

Dalnoki Bence a 2023-as lyoni döntőre kitekintve kiemelte: ez a második hely csak még jobban motiválja, hogy még nagyobb erőbedobással és lendülettel készüljön arra, hogy még feljebb lépjenek.

Az előző, 2016-os budapesti kontinensdöntőn versenyzőként első helyet szerzett Széll Tamás az MTI kérdésére elmondta, biztosan sokat számított az, hogy Magyarország tíz éve jelen van a Bocuse d'Oron.

"Ezalatt rengeteg know-how-t sikerült összegyűjteni, és megtanultuk azt is, hogyan kell versenyezni. Nagyon sok múlik azon, hogy a konyhai munka, a kommunikáció hogyan van megszervezve" - jegyezte meg Széll Tamás.

A 2023-as lyoni fináléra a Bocuse d'Or Europe első tíz helyezettje kvalifikálta magát. Dánia, Magyarország és Norvégia mögött sorrendben Svédország, Izland, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia, Svájc és Belgium jutott ki a világdöntőre.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
Egy magyar fotós szuper „Vissza a jövőbe” fotókat készített egy LEGO DeLorean segítségével
Lampert Benedek fotós a LEGO újdonságát, a Vissza a jövőbe ikonikus autóját készítette el. Azt is megmutatta, hogyan.

Link másolása

Lampert Benedek fotós a LEGO ujdonságát, a Vissza a jövőbe ikonikus autóját készítette el.

Lampert Benedek magyar fotográfus gyönyörű fotósorozatot forgatott a Vissza a jövőbe című ikonikus sci-fi film autójáról. Megmutatta, hogy mindegyik képet LEGO DeLorean autóval és egyszerű gyakorlati effektusokkal hozta létre.

A fotós már több öt éve kezdett kísérletezni a figurafotó (toy photography) műfajában, az évek során pedig folyamatosan fejlesztette a technikákat, hogyan tud minél élethűbb, miniatűr világot megjeleníteni.

Fotóinak különlegessége, hogy az effekteket manipuláció nélkül a kamera előtt készíti el, így a ködöt, a hófúvást vagy a bemozdulást is a valóságban hozza létre.

VIDEÓ: A makett kicsomagolása

Egy videóban pedig elárulta, hogyan készültek a szuper fotók:

VIDEÓ: A makett készítése

A fotós képeket is mutatott:

Meg több érdekességet az Instagram- es Facebook-oldalán látni:

Lampert Benedeknek, a figurafotó hazai mesterének korábbi alkotását is megmutattuk már:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Tudományos szenzáció: Magyar csillagász fedezett fel egy kisbolygót, ami két órával később felrobbant és a tengerbe zuhant
Ez volt az ötödik alkalom, hogy a becsapódása előtt észleltek egy kisbolygót. Az előző négyet Amerikából jelezték, így Magyarország a világon a második ország, ahol ez megtörtént.

Link másolása

Kisbolygó robbant fel a Föld légkörében, majd a darabjai az óceánba zuhantak Izland közelében.

A körülbelül 3-4 méteres aszteroidát a becsapódás előtt két órával fedezte fel Sárneczky Krisztián, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont munkatársa

- számolt be róla az RTL Híradó.

"Ez volt az ötödik az emberiség történetében abból a szempontból, hogy megtaláltuk a föld légkörét elérő égitestet, még mielőtt ez megtörtént"

- mondja a magyar csillagász.

Az előző négyet Amerikából észlelték, így neki köszönhetően Magyarország a világon a második ország, ahol ez megtörtént. A Piszkés-tetői obszervatóriumban dolgozó csillagász pénteken este a Földtől 100 ezer kilométerre, vagyis körülbelül harmad holdtávolságra vette észre a kisbolygót az égbolton.

Sárneczky Krisztián azt is elmondta, hogy mint minden ismert kisbolygó, vagy földközeli égitest, ez is a naprendszerben keringett sok millió évig, most azonban letért a pályájáról és elindult a Föld felé. A tudós szerint az ilyen égitestek általában már a levegőben felrobbannak, ezt a megfelelő műszerekkel mérni is lehet.

"Létezik egy infrahang detektáló hálózat, és annak a grönlandi, izlandi állomásán is észlelték azt a hanghullámot, amit ez a légköri robbanás okozott"

- mondta a magyar csillagász.

Izland északi részén pár másodperces villanást is láttak. Sárneczky Krisztián szerint ezt a robbanás okozhatta, ami után a törmelékek a tengerbe zuhantak. Az előző négy robbanás fele szárazföld felett történt, mind a kettő Afrika területén. Az azokból visszamaradó kőzetdarabokat megtalálták.

Az RTL Híradó riportja:

Link másolása
KÖVESS MINKET: