133 éve működik a budapesti könyvkötő műhely
Medveczky Attila nem az a fajta suszter, akinek lukas a cipője. Szereti és vigyázza a könyveket, legyen az a sajátja vagy másé. Az ő életében ez családi örökség, és a hely szellemének sugallata is. Modern iroda, egész nap csörgő telefon és özönlő e-mailek helyett egy csendes, százharminchárom éves könyvkötő műhelyben tölti hétköznapjait a múlt szelleme és eszközei között a Fő utcában igazi titkok között, amiket ma már kevesen ismerünk.
A Fő utca valahogy más.
Ott nincs számítógéppel megtervezett park kockára nyesett lombkoronákkal, és nincs rengeteg belépőkártyával nyitható üvegépület.
A Fő utca romantikus. Nem nagyon találunk itt most divatos boltokat és túl trendi járókelőket. Hiszen a Fő utcába sokan épp azért mennek, mert itt akad még némi foszlánya az állandóságnak. A söröző, a fürdő, az étterem, a templom, süllyesztett házak, a borozó, a közért,
na és persze a könyvkötő műhely.
Nem is állandóság, hanem az emberöltőn is túlmutató időtlenség az, ami jól jellemzi a Fő utca 4. alatti papír, bőr és ragasztó illatú könyvkötészetet. 1882 óta, tehát 133 éve ennek a kapualjnak az egyik kis helyiségében, a második világháború rombolásától eltekintve szüntelenül rendeződnek kötetté a lapok, perzselődnek bőrbe az aranybetűk, és simulnak ki a gyűrött, megtépázott oldalak. Most, 2015-ben Medveczky Attila, az ötödik generáció keze alatt.
„Édesapámtól vettem át a mesterséget és a műhelyt. Ő pedig a szerszámokkal együtt vásárolta az előző tulajdonostól. Gyerekként sokat játszottunk itt, egyszerűen magamba szívtam ezt a helyet és mindent, amit itt láttam. Sok fiú hadakozik az ellen, hogy az édesapja mesterségét vigye tovább. Számomra ez egy percig nem volt kérdés. Én már gyerekkoromban is könyvkötőnek készültem.”
Nem is tudom, jártam-e már ehhez hasonló helyen, ahol minden annyira a múlt, és mégis itt van, működik, és él a jelenben.
Olyan csend van, hogy munka közben minden mozdulat hallatszik: a régi órakattogása, a papír suhogása, a szerszámok ütközése, a lapokat levágó penge sercenése, a kész könyvek tompa puffanása. Attila vastag cérnát fűz a tűbe és elkezdi összevarrni a lapokat.
„Mivel a munkaidő nagy részében egyedül vagyok itt, volt már bőven alkalmam azon töprengeni, vajon mi minden történhetett itt az elmúlt több mint százharminc évben. Kik jöttek be ide, mit hoztak, közben hogy alakult az épp aktuális tulajdonos élete. Különleges játék ez” – meséli Attila két öltés közben.
„Nekem kicsit olyan érzésem van, mintha valahogy most is itt lebegne ez a múlt és ezek az emberek. Nem szellemjárásról beszélek persze, de valami más itt, mint máshol” – jegyzem meg a szerszámoktól düledező polcok között csemegézve.
„Érdekes, hogy ezt mondod, én ezt már többször éreztem itt. Mintha néha tőlem függetlenül is recsegne a padló, vagy sercegne a papír.” – mondja Attila, miközben a százéves papírvágó gépbe helyezi az összefűzött lapokat, amiket a tűéles penge könyörtelen pontossággal lefejez.
Egy kicsit olyan ez a műhely, mint egy skanzen.
Vagyis egy élő skanzen,
hiszen itt olyan tárgyak vannak mindennapi használatban, amikről, mint a múlt porosodó ereklyéiről hallottam eddig a múzeumokban.
„A szakmai részét tekintve a technika nem változott. Rengeteg fejlődés történt, amit a munkafolyamatokba be is tudunk építeni, de ezek az eszközök úgy vannak megcsinálva, hogy nincs miért variálni velük. Ezek így jók, ahogy ki vannak találva és kész” – mutatja Attila a női szemmel is kimondottan szép szerszámokat, majd egy hagyományos kalapáccsal kigömbölyíti a könyv gerincét. Ezután a könyvborító kerül guillotine, vagyis dekli olló alá, hogy megkapja a megfelelő méretet. Miután a könyv elő-és hátlapját hozzáragasztja a bőrborítóhoz, egy csontpálcával simítja végig a felületet.
Következik az aranybetűk borítóra nyomása.
„Amikor édesapám megvette a helyiséget, minden szerszám itt sorakozott már a szekrényben. Állítólag ezeket a mintanyomókat Bilicsi Tivadar könyvkötő édesapja használta valamikor. A fémbetűket az úgynevezett betűszorítóba szokták belerakni, ehhez először fölmelegítjük a szerszámot a rezsón. Ez ma már például egy modernebb technika. Régen az arany betűket egy úgynevezett aranyozó lámpával csinálták, az gázzal működött. Két kis csövön bement a gáz, a kicsi lángocskák fölé a vájatokba be lehetett rakni a szerszámot, és utána ugyanúgy használták, mint ahogy most én fogom a rezsós melegítés után. Berakjuk a betűt, rányomjuk, kicsit billegtetjük és kész az aranybetű.” – mutatja a végterméket Attila.
„Minden ide behozott könyvnek egy külön története van. Ha valaki bejön például a saját maga által írt versekkel és abból én csinálok könyvet, az még ritkább, mint egy kevés példányban kiadott József Attila kötet, de bármilyen ritkaságot nagyon jó a kezemben tartani és új életre kelteni.” – forgatja a látványra is illatos könyvek súlyos lapjait a mester.
„Van esetleg olyan könyv, amit sosem fog elfelejteni? Vagy akár olyan ember? Hiszen ezen a munkán keresztül nem csak köteteket ismersz meg, jönnek velük együtt a sorsok is.” – kérdezem egy régi Ember tragédiáját forgatva.
„Egyszer valaki behozott egy mesekönyvet, nem is volt vele különösebben nagy baj, itt-ott kellett csak javítani. A férfi elmesélte, hogy gyerekkorában ez volt a kedvenc mesekönyve, aztán a háború alatt valahol elkeveredett, soha többet nem volt a kezében. Arra gondolt, hogyha a könyv nincs is már meg, legalább a történet újra visszaviheti a gyerekkorba, úgyhogy rendelt egy példányt a vaterán, épp talált belőle. Amikor megérkezett a mesekönyv és fellapozta, nem hitt a szemének. A lapokon az ő gyerekkori firkálásai, rajzai köszöntek vissza.” – mosolyog Attila és megfordítja a nyitvatartási táblát, a műszak mára véget ért.
Minden patinássága ellenére a Medveczky könyvkötészetet e-mailben is el lehet érni. De figyelem, ahogy az a honlapon áll „a nem nekik címzett (pl.: Tisztelt Cím!, stb...), vagy címzés nélküli levelekre nem fordítanak időt és figyelmet!” Hiszen a Fő utca 4. egy olyan kapualj, ahol ez még számít. És talán érdemesebb levél vagy telefon helyett bekopogni az ajtón. Ítélje meg ezúttal mindenki a könyvet a borítója alapján!
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
