hirdetés

MÚLT

Vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre - 75 éve hangzott el Winston Churchill fultoni beszéde

A volt brit miniszterelnök 1946. március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.
Szöveg: Göbölyös N. László - fotó: Flickr - Levan Ramishvili - szmo.hu
2021. március 05.


Link másolása

hirdetés

Vasfüggöny, sőt, időnként csak „a Függöny”: ezt a kifejezés használták a nyugati politikai szónoklatokban és médiában több mint 40 éven keresztül a II.világháború után a szovjet érdekszférába került országokra. Mindenki tudta a „szabad világban”, melyek a „függönyön túli” államok, de még az 1980-as években is előfordult, hogy amikor már néhány világhírű rock-sztár – John Mayalltól az Iron Maidenig – eljutott Magyarországra, Csehszlovákiába, vagy Lengyelországba, az itt készült felvételeket rendszerint „Behind the Iron Curtain” címmel adták ki. Lehet, hogy már e koncertek fiatal nézői sem tudták, hogy a kifejezés atyja a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusa, Sir Winston Churchill volt.

Nagy-Britannia legendás miniszterelnöke, akit 1953-ban memoárjaiért irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki, már 1940-ben, amikor a Hitlerrel kötött szégyenletes müncheni alku kovácsát, Neville Chamberlaint felváltotta a londoni Downing street 10-ben, adott egy híres mondatot az utókornak: a nácik elleni háborúban nem kínált mást Őfelsége VI.György alattvalóinak, mint „vért, szenvedést, verítéket és könnyeket”. („blood, toil, sweat and tears”). Köztudott volt Churchillről, hogy meggyőződéses antikommunista, aki 1919-ben hadügyminiszterként, bár nem támogatta brit katonák bevetését a Szovjet-Oroszország elleni intervencióban, a polgárháború befejezésekor „egészségügyi kordont” javasolt a bolsevik állam ellen.

A II.világháború kezdetekor azonban Churchill felmérte, hogy a nácizmusnál nincsen nagyobb ellensége a világnak, és már 1940-ben figyelmeztette Joszif Sztálint egy készülő német támadásra, a generalisszimusz azonban, ahogyan senkinek, neki sem hitt.

A Szovjetunió elleni invázió napján, 1941. június 22-én aztán a brit miniszterelnök felajánlotta Nagy-Britannia segítségét. „Ez nem osztályháború, nem olyan háború, amelyben az egész Brit Birodalom és a Nemzetközösség elkötelezett faji, vallási és pártkülönbségre való tekintet nélkül” – írta Churchill Sztálinnak. 

Innen vezetett az út a tényleges katonai szövetséghez, az angolszász csapatok 1943-as szicíliai, majd 1944-es normandiai partraszállásához, miközben a három nagy diplomáciai csúcstalálkozón, Teheránban (1943. november), Jaltában (1945. február) Churchill, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Sztálin a háború utáni világ jövőjéről és nem utolsósorban geopolitikai felosztásáról tárgyaltak. Az utolsó hármas csúcson, Potsdamban (1945. július) az elhunyt Roosevelt helyett már Harry S. Truman képviselte az Egyesült Államokat, míg Churchillt, aki a konferencia idején elvesztette az otthoni választásokat, Clement Attlee váltotta fel. Készült még olyan fotó, amelyen Sztálin, Truman és Churchill vidáman szorongatják egymás kezét, a szövetségesi barátság azonban már csak a látszat volt.

Churchill már 1945 májusában, az éppen beiktatott Truman elnöknek aggodalmának adott hangot Sztálinnal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a szovjet diktátor kettős játékot játszik. Akkor azonban még a Távol-Keleten dúlt a háború, megállapodás volt a Szovjetunió hadba lépéséről Japán ellen, ez azonban végül csak a hadüzenetig jutott el augusztus 8-án, két nappal Hirosima után, egy nappal Nagaszaki előtt. A mai napig folyik a vita a világ történészei között, hogy a két atomtámadás stratégiailag jelentéktelen városokra szükséges volt-e a háború befejezése, Japán kapitulációja szempontjából, vagy csupán a még szövetséges, de potenciális ellenség Szovjetuniónak szóló erőfitogtató figyelmeztetés. Mindenesetre sem Washington, sem London nem vállalta akkor még a konkrét szembenállást.

hirdetés
Közben azonban Churchillt „hálátlan” honfitársai megbuktatták, és így immár csak „Őfelsége ellenzéke vezetőjeként” utazhatott Truman meghívására 1946 tavaszán. Március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.

A veterán politikus ugyan közölte, hogy „magánemberként” beszél, de hogy ez mennyire nem így volt, jelzi, hogy a beszéd szövegét előzőleg eljuttatta Truman elnökhöz.

Churchill először a tartós brit-amerikai katonai szövetség jövőképét lebegtette meg.

„Nem lesz lehetséges megakadályozni a háborút és biztosítani a világ működésének folyamatos sikerét, ha az angol nyelvű népek nem alakítanak egy testvéri szövetséget” – mondta a volt brit kormányfő, kifejtve, hogy ezen nem csupán a két azonos társadalmi rendű ország együttműködését érti, hanem a két hadseregét is a közös katonai stratégiától a fegyverzeteken át a kiképzésekig. Sőt, azt is javasolta, hogy a két ország kölcsönösen használhassa egymás katonai repülőtereit és hadi kikötőit a világ bármely pontján. Hamarosan rátért arra is, hogy miért tartja ennyire fontosnak e közös biztonsági rendszert.

„Árnyak vetülnek a szövetséges győzelem által nemrég még fénylő térre. Senki nem tudja, hogy Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete mit szándékozik tenni a közeljövőben, hol lesznek a határai – ha lesznek egyáltalán – a terjeszkedésre, a hittérítésre való hajlamaiknak” – mondta Churchill, aki hangsúlyozta: nagy csodálója a hős szovjet népnek és harcostársának, "Sztálin marsallnak” és azt is megérti, hogy Oroszország védeni akarja nyugati határait egy újabb német agresszióval szemben, és örömmel adnak neki helyet a világ nagyhatalmai között.

„De fel kell fednem bizonyos tényeket önök előtt. Szczecintől Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre: Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia – és más híres városok a szovjet érdekszféra lakói, és így vagy úgy, nemcsak a szovjet befolyásnak vannak alávetve, hanem szigorú és egyre erősebb Moszkva által diktált ellenőrzésnek is”

- tette hozzá, „rendőrkormányoknak” nevezve az érintett államokat, amelyek közül egyikben sem uralkodik valódi demokrácia. „Ezek súlyos dolgok, és rosszul tesszük, ha nem vesszük őket figyelembe, amíg még nem késő” – figyelmeztetett Winston Churchill.

A volt kormányfő elutasította azt a nézetet, mely szerint elkerülhetetlen egy újabb háború – holott egészen az 1960-as évek elejéig ez volt a hidegháború egyik fő propagandaérve – meggyőződése volt, hogy a Szovjetunió nem akar háborút, csupán a háborús győzelmének gyümölcseit akarja learatni „hatalmának és doktrináinak végtelen kiterjesztésével.”

„A háború alatt látottak meggyőztek arról, hogy orosz barátaink semmit sem csodálnak jobban, mint az erőt és semmit sem vetnek meg jobban, mint a katonai gyengeséget” – tette hozzá Churchill. Éppen ezért kell a nyugati demokráciáknak egységesnek maradniuk, a megosztottság katasztrófához vezet. Egyúttal azt javasolta, hogy még abban az évben minden kérdésben állapodjanak meg a Szovjetunióval az ENSZ keretein belül.

A beszédet kezdetben komoly fenntartásokkal fogadta az amerikai kongresszusi képviselők többsége, mert úgy vélték: a brit-amerikai katonai szövetség gyanakvást váltana ki a Szovjetunióból, és túlságosan szorosan kapcsolná az Egyesült Államokat London külpolitikájához. Ne feledjük, hogy Washington az első, majd a II. világháború idején is a végsőkig húzta a „be nem avatkozás” politikáját, az első esetben 1917-ben a német tengeralattjáró-háború, a másodikban Pearl Harbor kellett a belépéshez. És azt se, hogy a beszéd elhangzása idején még szinte érintetlenül állt a hatalmas brit gyarmatbirodalom, amely csak egy évvel később, India és Pakisztán függetlenné válásával indult el az összeomlás felé. Az amerikai sajtó viszont általában „hasznos figyelmeztetésnek” nevezte Churchill szavait. A brit lapok, bár leközölték a beszédet teljes terjedelmében, óvakodtak a kommentároktól. Csupán a konzervatív Daily Telegraph emlékeztetett vezércikkében, hogy „Churchill mindig is híve volt az Egyesült Államokkal való szoros szövetségnek, és mindig ellene volt a kommunizmusnak.”

Nem sokat késett Sztálin válasza, aki a moszkvai rádiónak adott interjúban kijelentette: a beszéd veszélyes, mert képes ellentéteket szítani a szövetséges hatalmak között. Churchillt pedig egy angolszász rasszizmus apostolának nevezte, „aki, mivel meg van győződve az angol nyelvű nemzetek felsőbbrendűségéről, rájuk bízza a világuralom küldetését.”

Churchill csupán annyit reagált néhány nappal később a New York-i Waldorf Astoriában rendezett banketten, hogy beszédén egy szót sem kíván megváltoztatni.

Persze nem Sir Winston volt az, aki elindította a szovjet és a nyugati érdekszférák megmerevedését. Miközben az Elbától keletre valóban Moszkva diktált, és a polgári erőket legkésőbb 1947-48-ig mindenütt kiszorították a közéletből, nem történt ez másképp számos nyugat-európai országban, csak éppen ott az antifasiszta ellenállásban kiemelkedő szerepet vivő kommunisták jártak ugyanígy. Franciaországban, Olaszországban békés úton távolították el őket, Görögországban viszont 1947-ben éppen a Truman-doktrina alapján avatkozott be az Egyesült Államok a jobboldali erők oldalán a polgárháborúba. A doktrina ugyanis kimondta: az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.

Arra azonban a felek minden hisztériakeltés és egyre fokozódó fegyverkezési hajsza mellett több mint négy évtizeden át gondosan vigyáztak, hogy soha ne kerüljenek egymással közvetlen konfliktusba.

Három évvel a fultoni beszéd után megvalósult Churchill álma: 1949. április 4-én megalakult az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Egy hónappal később Németország nyugati megszállási zónáiból létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, majd október 7-én a szovjet zónában hozták létre a Német Demokratikus Köztársaságot, egyoldalúan fővárosának kikiáltva Berlin keleti övezetét. Ezt a folyamatot tetőzte be 1961 augusztusában a Berlini Fal felhúzása.

A hidegháborúnak voltak olyan pillanatai, amikor a világ valóban „a háborús szakadék szélén táncolt”, például a kubai rakétaválság (1962) vagy a Szovjetunió felett lelőtt dél-koreai utasszállító és az amerikai csillagháborús tervek (1983) miatt. Máskor enyhült a légkör, főleg az 1970-es években a szovjet-amerikai hadászati rakéta-megállapodásokkal és az 1975. augusztus 1-én Helsinkiben megkötött Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménnyel, amelynek az Egyesült Államok és Kanada is aláírója volt. A két világrendszer szembenállásának azonban végérvényesen a Berlini Fal 1989-es leomlása és a Szovjetunió két évvel későbbi felbomlása vetett véget.

Sir Winston Churchill még egyszer visszatért a miniszterelnöki bársonyszékbe: 1951-től 1955-ig állt újra brit kormány élén. 1955-ben, 81 évesen vonult vissza a politikától, de egészen 1964-ig a parlament tagja maradt. 1965. január 24-én halt meg, 91 éves korában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

11 napig fotózták a Playboy első meztelen címlaplányát a tökéletes kép miatt 1971-ben

Marilyn Cole egyszerű irodista volt, mielőtt egy londoni válogatón felfedezték. A történelmi képeket egy chicagói villa kandallója előtt készítették.

Link másolása

hirdetés

Folyamatosan az ájulás környékezte és szinte haldoklott a hőségtől a Playboy első meztelen címlaplánya a 11 napig tartó fotózás során, írja a Daily Star. Marilyn Cole a történelmi fotózás körülményeiről a Power: Hugh Hefner című podcastsorozatnak mesélt részletesen.

A portsmouth-i Cole egy helyi irodában dolgozott heti 12 fontos (mai árfolyamon 138 font, vagyis 60 ezer forint) fizetésért, amikor megtalálta a nyuszis férfimagazin. A fiatal angol nőt a londoni Playboy Clubba hívták egy interjúra, majd miután kiválasztották, meg sem állt Chicagóig, ahol személyesen találkozott Hugh Hefnerrel.

A lap alapítójával az egyik villája ágyában vacsoráztak sült csirkét, közben pedig a fotózás részleteit egyeztették. A 11 naposra nyúló fotózás során a villában elképesztő hőség uralkodott, Cole-ról a lobogó kandalló környékén készültek a képek. Az angol nő állandóan az ájulással küzdött, hiába hűtötték folyamatosan ventillátorokkal vagy küldték a szünetekben a légkondicionált szobákba.

A lap képszerkesztője szinte egyszer sem volt elégedett a teljesen meztelenül a könyvespolcnak dőlő nő fotójával, emiatt hosszú napokig tartott a fotózás. Marilyn Grabowski később azt mondta a modellről, hogy

"Marilyn Cole-nak tökéletes teste volt. Rajzolni sem lehet olyan gyönyörű melleket, vékony derekat, hosszú lábakat, amivel a stúdióba lépett."

 

hirdetés
A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Playboy (@playboy) által megosztott bejegyzés

Cole szerint azonban a másik Marilynnek a fotózás során valójában fel sem tűnt, hogy olykor milyen rosszul van. Grabowski ugyanis igazi maximalista, aki csak azzal törődött, hogy elkészüljön a tökéletes fotó, ami a lap januári számának címlapjára kerül.

Marilyn Cole a fotózásért végül 5000 dollárt (mai árfolyamon 33 ezer dollár, vagyis 10,5 millió forint) kapott. 1973-ban az év Playmate-jének választották, ez azóta egyetlen másik angol nőnek sem sikerült.

A modell később feleségül ment az őt még Londonban felfedező Victor Lownes ügyvezetőhöz, akivel egészen a férfi 2017-es haláláig együtt maradtak. A most 72 éves Cole manapság újságíróként dolgozik, több más téma között a profi bokszról is előszeretettel ír.

A teljes, angol nyelvű podcastot itt lehet meghallgatni:

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Legalább 800 éves múmiát találtak egy földalatti építményben Peruban

A sírhelyen áldozati tárgyak is voltak, köztük kerámiák, növényi maradványok és kőből készült eszközök.

Link másolása

hirdetés

Becslések szerint legalább 800 éves múmiát találtak Peru középső részén, Lima térségében, írja a Reuters.

A nemét nem sikerült beazonosítani, viszont megfigyelték, hogy a testet összekötözték, a kezei pedig olyan pozícióban voltak, hogy eltakarták az arcát, amik a helyi temetkezési szokások részei lehetettek Van Dalen Luna, a San Marcos Állami Egyetem oktatója szerint.

A múmiát Lima környékén egy földalatti építményben találták meg. A sírhelyen áldozati tárgyak is voltak, köztük kerámiák, növényi maradványok és kőből készült eszközök.

Az egyetem a Facebook-oldalán is beszámolt a felfedezésről.

Peruban több száz helyszínen végeznek régészeti feltárásokat, és vizsgálnak olyan kultúrákat, amelyek az 500 évvel ezelőtt Dél-Amerika jelentős részén domináns inka birodalom előtt és után virágoztak.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT

Kínzásairól és veretlenségéről volt híres a Magyar Királyság aduásza

Kinizsi Pál bármikor megemelt egy malomkövet, győzelmi táncában pedig három török lógott a karjaiban és a fogai között. Még agyvérzése után is harmincezer emberét vitte sikerre.

Link másolása

hirdetés

Halálának 527. évfordulóján felelevenítjük, hogy mitől volt olyan különleges Mátyás király legerősebb embere, Kinizsi Pál. Akiről nemcsak halála után, hanem élete során is számtalan legenda született, hiszen senki nem tudott elmenni szó nélkül vakmerősége, kegyetlensége és testi ereje mellett.

Már a születését is rejtély övezi, hiszen Heltai Gáspár ezt írja róla a krónikájában: „…egy parasztember fia vala, és malomból jöve ki szolgálatra. Szolgálata pedig előszer a Magyar Balázsnak hadnagysága alatt. Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” Ugyanakkor a történészek szerint nem volt paraszti származású. Amit tudunk róla, hogy

napbarnított bőrű, szigorú tekintetű és robusztus termetű férfiként ismerték kortársai.

Fotó: Szkennelte Szilas a Hétköznapi élet Mátyás király korában c. könyvből (2008), forrás: Wikimedia Commons

Pál úgy került Mátyás király holdudvarába, hogy apja halála után az édesanyja hozzáment az uralkodó kapitányához (későbbi erdélyi vajdához és horvát-szlavón bánhoz), Magyar Balázshoz. Nevelőapja nagyon megkedvelte a fiút, és felvette a katonái közé, de onnantól kezdve egyedül küzdötte fel magát a ranglétrán.

hirdetés
Egy közkedvelt história szerint egyszer a király vadászat közben megszomjazott, Kinizsi pedig – erejét fitogtatva – egy malomkövet tálcaként használva nyújtotta neki a vizet. Mátyás ezután kiemelt figyelmet szentelt az ifjú tehetségnek, aki lovagi harcmodorban és tornákon is kitűnt.

Döbbenetes karrierje akkor indult be, amikor az 1468-as és 1471-es csehországi hadjáratok során olyannyira ügyesen portyázott, hogy a király táborát ostromló csehek maradtak ellátmány nélkül, és végül nekik kellett békéért és élelemért esdekelniük a magyaroknak. Kinizsi továbbá bizonyított a havasalföldi hadjáratban, illetve az osztrák háborúkban egyaránt. A király olyan elégedett volt első számú emberével, hogy nekiadta Nagyvázsonyt a hozzá tartozó várral és birtokkal együtt. Mint kiderült, Pál ezzel is jól tudott bánni, sőt, palotával és barbakánszerű kapuvédőművel egészítette ki a tulajdonát. Pár évvel később megkapta Temesvár és a délvidéki tartományok ispánja titulust, illetve Mátyás király kinevezte a töröktől fenyegetett alsó részek főkapitányává is. Ez élete legjobb döntésének bizonyult, ugyanis Kinizsi lett a törökök rettegett démona, aki addigra már tizennégy vármegye kormányzását látta el élete végéig.

Fotó: Solymári/Wikimedia Commons

Volt egy elég bizarr szerelmi szál is Kinizsi Pál életében, ugyanis nevelőapja és egyben főnöke-kollégája hozzáadta feleségül lányát, a szépséges Benignát. Aki ugyebár nem vérrokonként, de testvéri minőségben nevelkedett vele együtt évtizedekig. Mindenesetre hozományként még Somló várát is megkapta a feleség mellé, utódjuk azonban soha nem született.

Kinizsi nem az a fajta ember volt, aki csak úgy ült a babérjain, az 1479-es kenyérmezei csatában tovább öregbítette hírnevét. Történt ugyanis, hogy Báthori István vajda azonnali segítséget kért, amikor egy 20 ezres török had tört Erdélyre. A kortárs történetíró, Antonio Bonfini szerint „Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe.” A fényes győzelem egyértelműen Kinizsi személyéhez volt köthető. Az 1526 előtti török-magyar háborúk történetében ez volt a legnagyobb létszámú, nyílt színi ütközet, amelyik a mi győzelmünkkel végződött.

Egy híres monda szerint Kinizsi úgy ropta el győzelmi táncát, hogy két karjában és fogai között is egy-egy törököt tartott a harcmezőn.

Kinizsi Pál nem csupán Mátyás király uralkodása alatt volt nélkülözhetetlen hadiszereplő, hanem annak halála után is. Ugyan szembeszállt egykori uralkodója végakaratával, mivel nem Mátyás törvényes fia, a fiatal és tapasztalatlan Corvin János mellett állt ki, hanem II. Ulászló megkoronázását szorgalmazta, aki további megbízásokkal látta el. Illetve az egykor ikonikus fekete sereget is kénytelen volt megsemmisíteni, mivel zsold nélkül maradva elkezdtek randalírozni.

A győzelemre hangolt hadvezér élete utolsó évében, 1494-ben is hű volt nevéhez és rangjához, ekkor ugyanis a király országbíróvá nevezte ki (ez az uralkodó és a nádor utáni harmadik legfontosabb tisztség volt akkortájt). Szokásához híven vereséget mért a törökökre Nándorfehérvárnál, de ezúttal elég radikális volt mind az előzmény, mind a következmény. Megvesztegették ugyanis az ország legfontosabb végvárának őrségét, az egykori fekete sereg alulfizetett zsoldosait, akik pénzért simán átadták volna Nándorfehérvárat az ellenségnek. Pál azonban résen volt, és borzalmas büntetést rótt az áruló katonákra: kiéheztette és egymással etette meg őket.

Sajnos Kinizsi egy agyvérzés következtében kissé leépült, de nem olyan fából faragták, hogy ez hátráltatta volna őt abban, hogy csatába menjen.

Hordágyról vezette harmincezres seregét Szerbia ellen, amely újabb győzelmi strigulát jelentett számára. Amikor pedig rossz állapotában is megindult, hogy Szendrő várát visszavegye a törököktől, csupán annyit kért, hogy kössék rá a lovára, nehogy leforduljon róla. Hozzá méltó módon, várvédés közben esett el.

A fenti történetek fényében minden olvasóban bizonyára kialakult egy kép a magyarok rettenthetetlen Jason Momoájáról, de szó sincsen óriási izomkolosszusról. Meglepő, de Kinizsi Pál – a Magyar Nemzeti Múzeum által őrzött páncéling alapján – nagyjából mindössze 160 centi volt, bár ez akkoriban teljesen átlagos magasságnak számított.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Led Zeppelin-lényeg 43 percben, négy szimbólummal – 50 éve jelent meg a ZOSO

Időtlen remekművet hozott ki a négy zenészből a korlátlan alkotói szabadság.

Link másolása

hirdetés

Egy lemezborító egyetlen szó nélkül: a címlapon egy rőzsehordó öregember egy omladozó falra akasztott képen. A belső borítón egy lámpás próféta, aki egy hegytetőről néz le a völgybe. A lemez címkéjén négy szimbólum. Egy körbe zárt toll, három egymásba fonódó karika, három összekapcsolódó mandulaszem, valamint egy rejtélyes szó: ZOSO.

Ötven évvel ezelőtt, 1971. november 5-én jelent meg a Led Zeppelin IV. számú, hivatalosan „névtelen”, máskor ZOSO-ként, vagy Four Symbolsként emlegetett albuma, a rock lényegének háromnegyed órába való sűrítése.

Amikor a zenekar és mindenható, védencei szerint teljesen "botfülű" menedzsere, Peter Grant kitalálták, hogy negyedik lemezüket minden külső "eligazító" nélkül dobják piacra, sokan "üzleti öngyilkosságnak" tartották az ötletet. A Zep - Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Henry Bonham - azonban bízott saját erejében és hatásában: az 1968 őszétől kezdődő három év alatt a feje tetejére fordították a rock-világot, a kemény zene, a blues egészen sajátos ötvözetével, és a brit folk elemeit is úgy használták fel, ahogyan azelőtt senki más. Első három albumuk többszörös platinalemez lett, hétszer turnéztak az Egyesült Államokban (volt, aki akkoriban azt hitte róluk tengeren túli sikerük nyomán, hogy amerikaiak), bejárták Nyugat-Európát, a Távol-Keletet, most már őket kísérte az a tömeghisztéria, mint az előző évtizedben a Beatlest. A negyedik albumuknál már megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.

Így talált rá mind a négy zenész a maga szimbólumára, amelyek részben a kelta, részben az okkult misztikából származtak. A Próféta figurája pedig egyenesen a tarot kártya Nagy Árkánumának IX. lapjáról jött. (A rőzsehordó mesebeli nagyapó alakjának eredete ismeretlen).

A zene, a nyolc dal pedig maga a tökéletesség.

A nyitó Black Dog egy hosszú, erőszakos riffre épül, furcsa féloldalas ritmusokkal kíséri Plant rhythm and blues-os énekét. A Rock And Roll a legjobb Chuck Berry-s hagyományokat követi, persze Zep-hangvétellel megbolondítva. Ahogyan Page a szólót először csak pedzegeti, majd elindítja a nagysebességű virgát, ma is elképesztő. Nem véletlenül volt ez a dal sokáig koncertnyitó, később pedig kötelező ráadás. A Rock and Rollt játszották a legvégén 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben is, amikor utoljára voltak együtt a színpadon. Két és fél hónap múlva „Bonzo” Bonham, egy nappal a 12. amerikai turné előtt átitta magát a túlvilágra.

A The Battle Of Evermore megzenésített Tolkien-történet, akusztikus gitárokra és három nyakú mandolinra, amelyben Robert Sandy Denny-vel, a Fairport Convention egykori énekesnőjével énekel szép duettet. És ezt követi az első oldal végén a dalok dala, a Stairway To Heaven, amely egy tarot-út költői megfogalmazása három tételben, Page duplanyakú piros Gibson gitárjának és Plant éteri énekének főszereplésével.

hirdetés

Egy akkordfüzér, amelynek hallatán milliók szíve szorul össze, verssorok, amelyeket nemzedékek kívülről tudnak és együtt énekelnek a lemezzel. Ez a 7 perc 55 másodperc újraértelmezte a rockot, közös nevezőre hozta a misztikus balladákat a kemény rock-blues hatásokkal, az akusztikus gitárfutamokat a féktelen szólókkal.

A dalt Plant wales-i Bron-y-Aur (Arany Levegő) tanyáján kezdték el írni 1970 őszén egy ódon kandalló mellett, majd egy dél-angliai vidéki kúrián, Headley Grange-ben és a londoni Island stúdióban készült el a végleges változat. Születéséről számos legenda kering. A szöveget Robert Plant spirituális útkeresésének tekintik. Az énekes ekkortájt már belemélyedt a tarot-kártya rejtelmeibe, és a szélben lengedező, mennyekbe vezető lépcsőút gondolata jól egybevág a Remetével. Megtalálhatók benne fantasztikus elemek is, a rejtélyes Hölgy, vagy a nevetéstől visszhangzó erdő, amelyek a Plantnek oly kedves Arthur-legenda, vagy A Gyűrűk Ura világát idézik. Robert meríthetett egy további olvasmány-élményéből, Lewis Spence Mágikus művészet a kelta Britanniában című könyvéből is, így kerülhettek bele a szövegbe a Május-királynők, a dudások, és a nyüzsgő élő sövények.

A bevezető akusztikus gitár-akkordokról Jimmy Page azt állította, hogy különféle hangolásokat próbált ki két nyakú

gitárjának 12 húros felén. Ezt leginkább a Spirit kaliforniai hippi-zenekar vitatta, szerintük az ő egyik dalukban hallotta meg e futamot a Zep „agya” és tőlük „kölcsönözte”. Az ügyből évtizedekig húzódó per lett, végül elvetették a plágium vádját. Az akkordmenet viszont ugyanolyan kötelező lecke lett minden gitártanulónak, mint néhány évvel korábban az Animals House of The Rising Sunjának intrója. Olyannyira, hogy állítólag több amerikai hangszerboltban a gitárrészleghez kiírták: „No Stairway to Heaven”. A reneszánsz hangulatot erősítette a háttérből az a blockflőte-hang, amit John Paul Jones elektromos orgonán kevert ki. A "tépelődő" első részt egy határozottabb középrész követi, majd jön egy igazi hard-rock szóló, amelynek eredetileg öt változatát vették fel, és a végén az addig kifinomultabb hangján éneklő Plant Bonham dübörgése közepette üvölti a végső tanulságot:

„és minden egy és egy minden

Sziklák vagyunk s el nem porladunk”

A záró sor kíséret nélkül szólal meg a Hölgyről és a mennyei lépcsőútról, amely a távolba vész.

Mivel köztudott volt, hogy Page a híres-hírhedt mágus Aleister Crowley híve, még egykori házát is megvette, egyes keresztény fundamentalista körök azt állították: a dal sátánista üzenetet tartalmaz, amit akkor lehet hallani, ha valaki visszafelé játssza le a dalt. Az együttes ezt az ostobaságot mindössze egy mondatból álló közleményre méltatta: "A mi lemezjátszónk csak egy irányban működik: előre". A dalnak valódi tilalommal csak egyszer kellett szembenéznie, 2001. szeptember 11 után, amikor az amerikai rádiókból kitiltottak mindent, ami mennyet vagy poklot emlegetett.

És a második oldalra is maradtak gyöngyszemek: a Misty Mountain Hop szinte punkosan brutális, pedig ez is Tolkien-ihletés, a Hobbit című regényéből. A Four Sticks viszont megint tele van furcsa ritmusképletekkel, és John Paul Jones mellotronja nyugtalanító szimfóniát varázsol az ének mögé. Ennek igazi rejtelmei akkor jöttek elő, amikor bő két évtizeddel később Page és Plant arab és indiai muzsikusokkal hangszerelték át több korábbi szerzeményüket. A Going To California kis akusztikus pasztellrajz, amelyben „Percy” ismét bebizonyítja, ha még valaki nem jött volna rá, hogy nemcsak "üvölteni" tud. Ezt a hippi-emlékezést a nagy kanadai énekes-költőnőnek, Joni Mitchellnek ajánlották.

És a vége egyszerűen frenetikus: a When The Levee Breaks, Memphis Minnie 1928-as szerzeményének átdolgozása, Bonzo ágyúlövés-szerű dob-dübörgéseivel, és Plant hideglelős szájharmonika-játékával. Az eredeti dal az 1927-es nagy Mississippi-árvizet idézi fel, a Zep felvétele azonban 2004-ben új értelmet kapott, amikor a Katrina hurrikán elmosta New Orleanst. Ezt a zenét keverték a pusztulást bemutató klip alá, és Spike Lee is ezt a címet adta a katasztrófáról és a szövetségi kormány nemtörődömségéről szóló filmjének. Szinte látjuk, hogy Plant az őrült refrén közben saját tengelye körül forog és hatalmas hajkoronája forgószéllé válik.

Amikor egy hanyag gitárfutammal vége a lemeznek, a hallgató még egy ideig levegő után kapkod.

Ötven évek őrzök egy bakelit lemezt. Nem hét pecsét alatt. Keresztülment valamennyi viszontagságomon. Hallgattuk éjjel a hódmezővásárhelyi kollégiumban, énekórán a gimnáziumban – áldott emlékű Steiner Béla bácsi még elemezte is - döngettük klubban, barátnőnél. Később örömünnepet jelentett, máskor szerelmi bánatot, egyszer még gyászt is. És hallgattam csak úgy, mert hozzá volt kedvem. Mert éppen az akadt a kezembe. Vagy mert bekattant egy hang, és sürgősen elő kellett venni.

Legalább ötször költözött velem. A borítógerinc már egy eléggé elrongyolódott, a korongon jócskán akadnak karcolások, apró pattogások. De ezek nélkül nem is ugyanaz a lemez lenne, amelyről a Black Dog volt jelenlegi lakásom és a szomszédok tesztje - az előbbi kiállta a próbát, az utóbbiak nem. Egyszer egy repülőutamon rájöttem, hogy a Rock and Roll lendületes dobkezdésével szólal meg a fejemben a felszállás, annak semmihez sem hasonlítható fenséges érzésével együtt. A Stairway-t hallva valami mindig fojtogat, eszembe jut Plant elharapott kérdése a közönséghez: emlékeztek....(a nevetésre?) És amikor Párommal javítani akartunk otthonunk elektroszmog-helyzetén és áthelyeztük a hi-fi tornyomat, a When The Levee Breaks bódító gályarab-ritmusa mondta meg nekem, hogy itt sokkal jobb az akusztika, mint a másik sarokban. Néhány éve promóciós ajándékként megkaptam az újrakevert CD-változatot. Meghallgattam – aztán elővettem a jó öreg bakelitet…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: