MÚLT

Utolérte az elnököt a média bosszúja – 50 éve robbant ki a Richard Nixont elsöprő Watergate-ügy

Egy mínuszosnak látszó rendőrségi hír beláthatatlan következményei.

Link másolása

Richard Milhous Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke gyűlölte a sajtót. Fóbiája akkor teljesedett ki, amikor 1960 őszén az amerikai történelem első elnökjelölti tv-vitájában hiába volt tapasztaltabb, felkészültebb ellenfelénél, John Fitzgerald Kennedy-nél, a jóképű, remekül beszélő, a kamerák előtt magát mindig feltaláló massachusetts-i szenátort a nézők meggyőzőbbnek találták, mint a „savanyú, unalmas” benyomást keltő alelnököt. Amúgy Nixon már korábban sem szívelte a „firkászokat” azóta, hogy az 1950-es kaliforniai szenátor-választás idején megkapta a „Trükkös Dicky” (Tricky Dicky) gúnynevet, arra utalva, hogy karrierje építése során nemigen válogatott az eszközökben. A médiától való rettegése megmaradt elnöksége idején: „közellenségei” titkos listáján a kor olyan neves újságírói szerepeltek, mint az oknyomozó újságírás nagymestere, Jack Anderson vagy James Reston, a New York Times publicistája. Azt azért aligha gondolta volna, hogy a sajtóból sújt le rá a végzet, és egy mínuszos rendőrségi hírnek látszó ügy miatt kell szégyenteljesen távoznia a Fehér Házból.

Pedig 1972 úgy tűnt, sikeres éve lesz a republikánus párti elnöknek: másodszor is megválasztották, megkezdődtek a tárgyalások a vietnami háború befejezésére, amellyel teljesíthette ígéretét, hogy „hazahozza a fiúkat”. Közben a szuperhatalmi politikában is enyhülés állt be: májusban Moszkvában Nixon és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár aláírták a stratégiai atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT-I szerződést. Megindult az amerikai nyitás a kommunista Kína felé is Nixon és Mao Ce-tung februári pekingi találkozójával. Csakhogy közben egy apró porszem került az olajozottan működő gépezetbe.

1972. június 17-én éjjel ismeretlen tettesek betörtek a washingtoni Watergate irodaház 6. emeletére, ahol a Demokrata Párt választási központjának főhadiszállása volt. Rövidesen elfogtak öt embert, akiket először „kubai szabadságharcosokként” azonosítottak a hatóságok. Ez az akció valójában már a második ilyen akció volt, amely mögött az úgynevezett „Fehér Házi vízvezetékszerelők” csapata állt. Ezt a testületet 1971 júliusában hozták létre, miután Daniel Ellsberg volt katonai elemző kiszivárogtatta a vietnami háború előkészítéséről szóló titkos Pentagon-iratokat, hogy féken tartsák a kormányzat politikai ellenfeleit. A csoport vezetője Gordon Liddy volt FBI-ügynök volt, másik kulcsfigurája pedig E. Howard Hunt egykori CIA-tiszt, akinek szerepe volt az 1954-es guatemalai államcsínyben, valamint az 1961-es sikertelen kubai, Disznó-öbölbeli inváziókísérletben. A „vízvezetékszerelők” 1972 elején nagyszabású tervet dolgoztak ki Nixon újraválasztása érdekében a Demokrata Párt lejáratására, majd ennek szellemében már május 28-án betörtek a Watergate-be, és lehallgató készülékeket helyeztek el a demokrata párti stáb tagjainak telefonjaiba. A második akció után három nappal azonban Bob Woodward, a Washington Post fiatal újságírója kapott egy fülest egy „jólértesült” informátortól, mely szerint az egyik „betörő” noteszában megtalálták Hunt telefonszámát, hogy Hunt által aláírt csekkek is voltak nála, és hogy Hunt kapcsolatban áll Charles Colsonnal, az elnök egyik legbefolyásosabb tanácsadójával. Mindez megjelent a lapban, a „betörési ügy” itt kezdett érdekessé válni.

Újabb három nap telt el H.R. Haldeman Fehér Házi stábfőnök azt ajánlotta Nixonnak, hogy utasítsa a CIA és az FBI vezetőit: a Watergate-üggyel kapcsolatos fejleményekről napi jelentést kérnek, de mielőbb zárják le az egészet. Balszerencséjükre azonban erről a beszélgetésről is hangfelvétel készült, ez lett az a bizonyos „füstölgő puska”, amely végül elsült.

Közben Woodward és kollégája, Carl Bernstein éjjel-nappal dolgoztak az ügyön, főszerkesztőjük, Ben Bradlee akkor is biztatta őket, amikor úgy tűnt, hogy hiábavaló minden fáradozásuk. Névtelen forrásuk segítségével, akit egy akkoriban szenzációszámba menő amerikai pornófilm, a Mély torok (Deep Throat) álnévvel ruháztak fel, rájöttek, hogy az ügyben Nixon közvetlen környezete érintett, hogy a lehallgatásokat és a demokrata párti dokumentumok ellopását célzó betörést illegális kampánypénzekből finanszírozták.

1972. október 10-én a Post címlapsztorija feketék-fehéren leírta, hogy „a Watergate-ügy politikai kémkedési és szabotázsakció volt Nixon elnök újraválasztása érdekében és azt Fehér Házi tisztségviselők indították.” Akkor az elnöki hivatal ellentámadásba lendült: a Post cikkeit egy „magányos liberális lap rögeszméjének és bosszújának” próbálták beállítani, és miután a választások előtt 10 nappal a CBS leadta az ügyről készült riport első részét, Charles Colson nyílt fenyegetése után William Paley, a csatorna elnöke elállt a második adástól. Miután az amerikai média nagy része Nixont támogatta, sőt, a Gallup közvélemény-kutatása szerint jobban bíztak a hivatalban lévő elnökben, mint kihívójában, George McGovernben. November 7-én Nixon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csakhogy a lavina már elindult és nem lehetett megállítani.

Már az elnökválasztás előtt megkezdődött egy szövetségi bíróság előtt a „betörők” pere, és vallomásaik nyomán vád alá helyezték Liddy-t és James McCord-ot, Nixon kampánybiztonsági főnökét, mint a betörés „elektronikai szakértőjét”. Liddy-t 1973.januárjában 20 évi börtönre ítélték, McCord novemberben 5 évet kapott, de négy hónap után szabadon engedték a hatóságokkal való együttműködése miatt. McCord márciusban levelet írt John Sirica bírónak, amelyben bevallotta: nyomás alatt tett vallomást, a betörésben kormánytisztviselők vettek részt és a szálak a Fehér Házig vezetnek.

Közben a J.Edgar Hoover halála után kinevezett, majd megerősített Patrick Gray FBI-igazgató is kipakolt: elmondta, hogy a nyomozást John Dean Fehér Házi tanácsadó elvárásai szerint folytatták, és Dean vélhetően félrevezette az FBI-t. De Gray sem öregedett meg a nyomozó iroda igazgatói székében, miután kiderült, hogy dokumentumokat semmisített meg E.Howard Hunt széfjéből.

1973. május 17-én megkezdte munkáját a szenátus Watergate-bizottsága és a meghallgatásokat a PBS köztv-csatorna közvetítette. Elnöke az a Sam Ervin szenátor volt, aki egy hasonló vizsgáló bizottság élén megbuktatta az antikommunista hisztériát irányító Joseph McCarthy-t. Akkor kezdett igazán szorulni a hurok Nixon körül, amikor Dean júniusban a bizottság előtt elismerte: „legalább 35-ször” beszélt az elnökkel az ügy eltussolásáról.

Júliusban Alexander Butterfield, az elnök volt titkára elárulta, hogy 1971 óta felvesznek minden beszélgetést és telefonhívást az Ovális Irodában. Nixon előbb elrendelte a felvevő rendszer leállítását, majd megtagadta, hogy a felvételeket átadja a bizottság különleges ügyészének, Archibald Cox-nak. Közben még alelnökét is elvesztette: Spiro Agnew-nak egy korrupciós ügy miatt kellett távoznia, helyét októberben Gerald Ford vette át. Az sem segített rajta, hogy Cox lemondásra kényszerült, miután Nixon egy „kompromisszumos” megoldást kínált fel neki, utóda, Leo Jaworski nem ismert kegyelmet.

1974. március 1-én vádemelési javaslatot adtak át Sirica bírónak hét volt elnöki tanácsadó ellen, és megemlítették benne Nixont, mint az „összeesküvés résztvevőjét”. Április 30-án a Fehér Ház átadta a Képviselőház igazságügyi bizottságának a Nixon-magnószalagok szerkesztett átiratait, ez azonban kevésnek bizonyult. Május 9-én megkezdődtek a bizottság előtt az elnök felmentésével (impeachment) kapcsolatos meghallgatások, június 15-én pedig megjelent Woodward és Bernstein könyve, Az elnök emberei (All The President’s Men) címmel, amelyben leírták oknyomozásuk teljes történetét. Július 8-án az „Egyesült Államok kontra Nixon” ügy már a legfelsőbb bíróság előtt volt, 24-én pedig a testület úgy döntött: az elnöknek át kell adnia az ominózus magnószalagokat a nyomozó hatóságoknak.

-

Ezek után a Kongresszus elkezdte az impeachment-eljárást. És augusztus első napjaiban sült el a „füstölgő puska”:

előkerült az 1972. június 23-án készült felvétel, amelyen Nixon és Haldeman a nyomozás megakadályozásának eszközeiről beszélnek. A republikánus párt befolyásos szenátorai közölték Nixonnal: elegendő szavazat várható a vád alá helyezéséhez. 1974. augusztus 8-án az Egyesült Államok 37. elnöke televíziós beszédben bejelentette lemondását. Másnap Gerald Ford vette át tőle az elnöki hivatalt.

Woodward és Bernstein könyvéből a demokrácia elkötelezettjeként ismert Alan J. Pakula rendezett nagy sikerű filmet. A Post újságíróit két hasonlóan liberális gondolkodású színész, Robert Redford és Dustin Hoffman személyesítette meg. Az 1976-os bemutató idejére azonban a Watergate-ügy „fővádlottja” már kegyelmet kapott utódától, aki nem is tagadta, hogy az elnökséget a Washington Postnak köszönheti.

Pakula filmjében a „Mély Torok” szerepét Hal Holbrook játszotta. A hosszú életű színész (2021-ben halt meg 95 éves korában) megérhette, hogy ki is volt Bernsteinék rejtélyes forrása. A 2008-ban elhunyt Mark Felt, az FBI egykori második embere ugyanis halála előtt 3 évvel maga fedte fel kilétét. Kiderültek indokai is: nem csupán igazságérzete, az amerikai demokráciába vetett hite motiválta, hanem a személyes sértettség és bosszú is: amikor ugyanis J.Edgar Hoover, aki 48 éven át volt a szövetségi nyomozó iroda rettegett főnöke, 1972. május 2-án meghalt, Felt azt várta, hogy Nixon elnök őt nevezi ki utódául. Az elnök azonban az igazságügyi államtitkár Patrick Gray-t választotta, akinek nem is volt FBI-os múltja. Feltnek megmaradt a napi operációs irányítás, így értesült első kézből az első pillanattól kezdve a Watergate-üggyel kapcsolatos minden apró részletről…

A Post – ma is aktív – két újságírója, akik már majdnem 80 évesek a közelmúltban, az évfordulóhoz közeledve arról írtak lapjukban, hogy évtizedeken át abban a meggyőződésben éltek, Amerikának nem lesz még egy olyan elnöke, aki ennyire lábbal tiporja a nemzeti érdekeket és aláássa a demokráciát saját személyes és politikai érdekeiért. Egészen addig, amíg nem jelent meg a színen Donald Trump. Nixonnal ellentétben, Trump egész pályafutását a modern médiára építette, végül azonban éppen ez okozta az ő vesztét is és leplezte le véglegesen mesterkedéseit 2021. január 6., a washingtoni Capitolium ostroma után.

A Watergate-ügy legfőbb tanulsága 50 év után is: ha egy jogállamban jól működik a nyilvánosság, ha vannak olyan független médiumok és bátor újságírók, akik leleplezhetik a közélet visszaéléseit, bármilyen magasra is vezetnek a szálak, egyetlen vétkes közszereplő sem érezheti magát biztonságban. Éppen ezért érvényes Amerikában és másutt is a Washington Post jelmondata: „A demokrácia meghal a sötétségben” (Democracy dies in darkness).

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Beengedte a pilóta a gyerekeit a pilótafülkébe, ez okozta a repülőgép-szerencsétlenséget
Értelmetlen és megelőzhető okokból zuhant le az orosz légitársaság járata.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 04.


Link másolása

A repülés az utazás legbiztonságosabb módja: a repülőgépszerencsétlenség miatt bekövetkező halál esélye 1 a 11 millióhoz. Ugyanez az arány közúti balesetre vetítve 1 az 5000-hez. Elvétve azért előfordulnak légibalesetek a pilóta hibája, a légiirányítás tévedése, műszaki okok vagy a mostoha időjárás miatt.

Nézzük meg apa munkahelyét!

Az Aeroflot 593-as járata azonban egy ártatlan játék miatt zuhant le 1994-ben - bár tágabb értelemben a pilóta tévedésének kategóriájába tartozik.

De tegye a szívére a kezét, aki, ha repülőgépet vezetne, nem ültetné oda a saját gyerekeit a vezérlőpulthoz!

Akkoriban még egyébként is szokványos dolog volt, hogy az utasokat beengedték a pilótafülkébe. Persze a repülőgép irányító műszereihez ugyanúgy tilos volt hozzányúlniuk. Az Aeroflot járatánál pedig pontosan ez történt.

Ez a gép zuhant le 1994. március 23-án Fotó: Wikipedia

A szinte vadonatúj, alig három hónapos Airbus A310-es 1994. március 23-án szállt fel Moszkvában és Hong Kongba tartott. A gépen Jaloszlav Vlagyimirovics Kudrinszkij volt a segédpilóta, akinek a gyerekei is a fedélzeten utaztak. A repülés teljesen problémamentesnek ígérkezett, a robotpilóta végezte a dolgát. A 15 éves Eldar és a 12 éves Jana Kudrinszkij ekkor látogatta meg az édesapját a pilótafülkében.

Ebből még nem is lett volna baj, de a vajszívű apuka megengedte, hogy a gyerekek a repülőgép irányításába is belekontárkodjanak. A robotpilóta be volt kapcsolva, ezért az úgynevezett szarvkormány kisebb mozgásai nem változtatták meg a gép irányát, a gyerekek játszhatták azt, hogy ők irányítják a gépet. Kudrinszkij fia, Eldar ugyanakkor egyszer csak úgy megrántotta a szarvkormányt, hogy a robotpilóta kikapcsolt. Az egész gép jobbra kezdett dőlni, de a pilóták ezt nem vették rögtön észre.

Egyenesbe hozták, de későn

A gép utólag feltárt feketedoboza rögzítette a pilótafülkében lezajlott párbeszédet. Először Kudrinszkij lánya, Jana kérdezte: „Apa, elfordíthatom ezt?” A segédpilóta megengedte, de hozzátette, hogy nem szabad semmilyen gombot megnyomni.

Aztán az alattuk lévő fényekről és a felettük lévő csillagokról mesélt a lányának.

Közben a fia valószínűleg kérdés nélkül megragadta a szarvkormányt, mert az apja rákiáltott. De négy perc is eltelt, mire Eldar azt kérdezte: „Miért fordul?”. „Magától fordul?” – kérdezett vissza az apja, és csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. A következő percekben a pilóták kétségbeesetten próbálták egyenesbe hozni a zuhanó gépet. Mintegy négyszáz méterrel a föld felett vissza tudták szerezni a kontrollt, de már túl késő volt.

Az egyébként tökéletes műszaki állapotban lévő Aeroflot 593 még a mongol határig sem jutott el, a Kuznyecki-Alatau hegységban lezuhant. A tragédiát a fedélzeten lévő 63 utas és 12 fős személyzet közül senki sem élte túl.

(Via: Grunge, Youtube)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A halálba menők utolsó békés életképei – Hegyi Endre első világháborús fotókiállításán jártunk
Az olasz hadszintér életébe tekinthetünk be a tárlaton, de láthatunk behívó parancsokat, és a családnak, ismerősöknek írt leveleket, tábori képeslapokat is. Hegyi Endre egy bontásra ítélt épületben találta meg a páratlan gyűjteményt.

Link másolása

Nézem az évszázadnál régebbi fotókon az egyenruhába bújtatott embereket. Vannak köztük meglett férfiak és akik épp csak kinőttek a kamaszkorból. Távolabbról nézve szinte egyformának tűnnek, közelebbről azonban mindegyikük egy önálló arc, egy önálló történet, amelynek lehet, hogy utolsó lenyomata éppen az a régi fotográfia.

A magyar katona az első világháborúban – képben, hangban és lélekben címmel nyílt meg Hegyi Endre hódmezővásárhelyi fotográfusnak, a vizuális és tárgyi emlékezet szenvedélyes gyűjtőjének kiállítása a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnoksága művelődési központjában.

„Asszonyom, nyugodjon meg, férje tegnap este meghalt a hazáért” – gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a mondatot idézni anyai Nagyanyámtól, Kiss Rozáliától, aki 22 évesen, négy hónapos várandósan özvegyült meg. Amikor Szüleim tavaly meghaltak és előkerültek 80-100 éves családi fotók, okmányok, levelek, megtaláltam egy rongyos papírszeletet, amely Munkácsról értesítette a Szabadkán élő fiatalasszonyt: Kovács János őrvezető 1915. június 21-én bekövetkezett haláláról. „Pedig hányszor mondta: ne félj, Rozikám, csak a buta emberek halnak meg” – emlékezett Nagyanyám. Eközben leendő Nagyapám, Németh János valahol Lengyelországban orosz fogságba esett, majd 4 év Szibéria után megszökött. Egy orosz özvegyasszony bújtatta, marasztalta is volna, de Nagyapám sietett haza családjához. Itthon két árva kamaszfiú várta, édesanyjukat elvitte a spanyolnátha. Nyolc évvel később Németh János és Kiss Rozália összekötötték életüket…

Párom is gyakran felemlegeti Nagyapját, Benke Jánost, aki 1900-ban született, épp csak betöltötte a 18-at, amikor már vitték is az olasz frontra. Megmenekült, de az ott átélteket soha nem heverte ki. És még 1941-ben is besorozták…

Ezek a családi emlékek jutottak eszembe, amikor a Hegyi Endre által kalandos úton, egy házbontás során megtalált képeket, amelyeket ezúttal a Magyar Honvédség megalakulása 175. évfordulójának tiszteletére állított ki Szentendrén.

Az olasz hadszintér életébe tekinthetünk be a tárlaton, de láthatunk behívó parancsokat, a családnak, ismerősöknek írt leveleket, tábori képeslapokat is. Valamennyi civil felvétel, amelyek valóságosan, a korabeli háborús propagandától mentesen mutatják be a frontkatonák mindennapjait. A nagyítások eredeti, még sohasem közölt 9x12 cm-es üvegnegatívokról készültek. Valóságos csoda, hogy ezek az üveglemezek megőrződtek ennyi évtized alatt. És ha Endre, mint megszállott gyűjtő, nem megy el arra a vásárhelyi házbontásra, és ha az intelmekre hallgatva nem nézi meg a „nagy halom üvegcserepet”, mindez az enyészeté lett volna.

A fotográfus e korszakhoz már gyerekkorában kötődött, mert otthonuk tele volt könyvekkel, képeslapokkal, háborús újságokkal, térképekkel.

„Édesapám, Hegyi László rengeteg történelmi és irodalmi könyvet vásárolt. Még olvasni sem tudtam, de a képeskönyveket nagy élvezettel lapozgattam. Nagyapám, Igaz János, mint híradós, Doberdót is megjárta, vitézséget szerzett még a háború alatt. Az ő történeteit csak Édesanyám, Igaz Gabriella elbeszéléseiből tudom, ő volt a leghitelesebb „adatközlőm”, sok háborús fotó történetét csak tőle tudhattam meg. Sajnos Nagyapám még a születésem előtt meghalt. Édesanyám keresztapja, Kőrössy Sándor, a szibériai hadifogságot is megjárta, naplóját rövidesen feldolgozom.

Édesapám nagyapja, Mihály József, a szerb hadszíntéren esett el. Feleségem kunszentmártoni nagyapját, Harangozó Istvánt sokat faggattam világháborús élményeiről, de néhány fotó maradt csak meg nála. Bizony, a Nagy Háborúban nem volt olyan család, ahol ne lett volna áldozat, vagy ne lett volna katona” – mesélte a fotográfus.

A rendkívüli lelet után Endre fáradhatatlanul kereste azokat az idős vásárhelyieket, akiktől azt remélhette, hogy segíthetnek a fotókon szereplők azonosításában.

És voltak egészen hihetetlen találkozásai. A háborús képek között volt egy fotó, amelyen egy fiatal nő volt látható csecsemőjével. Amikor egy 90 éves asszony ezt a felvételt meglátta, zokogásba tört ki: önmagát látta viszont és édesanyját, akit hároméves korában veszített el.

De szívszorító volt annak a Tóth Ernő nevű katonának a levele is, amelyben így írt asszonyának, Pál apostolnak a korinthusbéliekhez szóló gondolatait idézve: „A szeretet soha el nem múlik”. „De értsd meg, drága hű feleségem, néköm most a hazát fegyverrel kell kell szolgálnom. Fényképeitek a szívem fölött a zsebemben mindig velem vagytok, s ha kell, a hazáért halok!”

A fotográfusnak birtokába került egy olyan levél is, amelyen egy furcsa rozsdafoltot vélt felfedezni. Rájött, hogy szerettei ezt a levelet felszögelhették a falra, mint férjük/apjuk/gyermekük utolsó üzenetét…

Ahogyan végigjártam a tárlatot, amelyet eredeti filmfelvételek és egykori világháborús katonadalok is gazdagítottak – ez utóbbiakból néhány ismerősen hangzott, Nagyanyám énekelte őket - bele-belenéztem a katonák arcába, csak az járt az eszemben, hogy vajon hányan tértek vissza egészségesen, hányan rokkantak bele testileg-lelkileg a háborúba és hányan vesztek oda örökre és talán még azt sem tudják róluk, hogy hol nyugszanak földi maradványaik? Pedig a fotók között nincsenek lövészárkos jelenetek, nem látunk halottakat, sebesülteket. A katonák élik a harcok közti mindennapokat, esznek, isznak, várják a postát, tréfálkoznak, pózolnak, vagy csak merengenek. Sokak vonásai végtelen békéről, nyugalomról árulkodik, de azért sokan vannak, akikről le lehet olvasni a félelmet, a harc előtti feszültséget. Van egy kinagyított tábori képeslap, amelyre egy egész Vásárhelyről bevonult szakasz, a „46-os bakák” csoportképét tették a városnak szánt üdvözlésül.

Közülük kik sétálhattak végig még egyszer „a híres promenádon”? Számomra talán a legmegrázóbb fotó egy temető-részlet volt. Három egyforma fakereszt, 1915 októberéből.

Az elsőn egy név: Kornsee József. A második felirata: Ismeretlen hős. A harmadiké: egy olasz katona. Carlo, Mario, Giovanni, akárki... A magyar és a talján is megkapta „a szuronyt szegezz!” parancsot, szembe kerültek egymással és az maradt életben, aki előbb szúrt.

Hegyi Endre 20 éve rendszeresen tart kiállításokat azóta is gyarapodó archívumából Hódmezővásárhelyen és azon kívül is. Az első világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán kezdett el rendhagyó történelemórákat tartani általános és középiskolákban egyaránt. Célja a hazafias érzés és a hazaszeretet ápolása, a történelmi emlékezet erősítése a felnövekvő generációknak. És e felbecsülhetetlen értékű dokumentumok ma, amikor még mindig nem szabadultunk meg Európában sem a háború rémétől, örök mementóként szolgálnak az áldozatokról, a hátrahagyottak pótolhatatlan veszteségeiről. Arról, hogy ideje lenne végre már tanulni a történelemből, ahelyett, hogy újra és újra ugyanazt kelljen átélnünk…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Az „esti fények heroldjai” voltak egykor a budapesti lámpagyújtogatók
A Pesti Hírlap Vasárnapjának újságírója illette ezzel a költői megnevezéssel a fővárosi utcák csendesen dolgozó, tovasuhanó árnyalakjait, a lámpagyújtókat.
A FSzEK Budapest Gyűjteményének engedélyével - szmo.hu
2023. június 04.


Link másolása

Hétről hétre Budapest

2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.

A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.

A hivatalos nevén lámpakezelői mesterség története a pest-budai közvilágítás történetével egyidős. A 18. század elején a lakosság esti harangszó utáni kószálásának (és a sötétben való eltévelyedéseinek) Pest és Buda magisztrátusa is záróra-rendeletekkel, lényegében kijárási tilalommal igyekezett elejét venni (az első pesti dokumentum e tárgyban 1715. szept. 9-én kelt), a gyarapodó és öntudatos polgárokat azonban nem igen sikerült otthonaikban tartani. A lakosság saját fáklyákkal, kézilámpákkal indult esti ügyei intézésére, a sötétben téblábolókat pedig - néhány krajcár fejében - a „lámpáshordó gyerekek” kísérték útjaikon. (A lámpáshordás intézménye az időközben megnövekedett Budapest gyéren világított részein - pl. a Tabánban - a 20. század elején is élt még.)

Ilyen előzmények után Budán 1777. november 9-én, Pesten pedig 1790. január 1-jén indult meg a rendszeres, időhöz kötött közvilágítás: sorra gyúltak ki a repceolajjal táplált, falra erősített vagy facölöpök tetejére rögzített lámpások. Számuk a kezdeti 300-ról 1815-ben 860-ra, 1827-ben 1500-ra nőtt.

„A petróleumlámpa 1864-ben Pest utcáin is megjelent. De amikor megjelent, már itt találta - a gázvilágítást.” (Forrás: Pásztor Mihály: A közvilágítás alakulása Budapesten/Budapesti Statisztikai Közlemények 60/1, 1929) 77.) Pásztor Mihály lebilincselően érdekes közvilágítás-történeti áttekintéséből tudhatjuk azt is, hogy bár az első belvárosi gázlámpákat 1856 karácsonyán helyezték üzembe, Kappel Frigyes kereskedő Bálvány (ma Október 6.) utcai házát, és az előtte lévő utcaszakaszt már 1826-tól gázlámpákkal világította ki.

A Millennium idején kb. 10.000 közvilágítási láng égett a magyar fővárosban.

Utolsóként az utcai villanylámpák gyulladtak fel, 1909-ben, a Rákóczi út Kis- és Nagykörút közötti szakaszán. A gyújtóbotos (hivatalos neve „gyújtógép” volt) és lajtorjás lámpagyújtogatók nemcsak kezelték, felügyelték, de tisztították, javították is a lámpákat. Életük - a róluk alkotott futó benyomásokkal és az alakjukat megörökítő irodalmi, képzőművészeti ábrázolásokkal ellentétben - a legkevésbé sem volt romantikus. A Pesti Hírlap Vasárnapja névtelen szerzője is részvéttel ábrázolta hőseit, miközben írásában végigkísérte napnyugtától napnyugtáig tartó, hosszú, fáradságos munkájukat.

Eszerint a lámpagyújtók este 7 órakor gyülekeztek őrhelyükön (a 12 „közvilágítási őrhely egyikén), majd botjaikat magukhoz véve szétszéledtek az utcákon, és nagy sietséggel végiggyújtották a lámpákat (2 óra alatt fejenként kb. 70-100 gáz- és villanylámpát), ezután megtértek szegényes őrhelyükre, ettek és lepihentek. Két társuk maradt csak ébren. Egyikük 10 óra körül újra körbejárta a lámpákat, és lejjebb vette a világítást, a másik őrködött az alvók felett, kitakarította a helyiséget, majd 1 órakor ébreszteni kezdte társait, akik fél 2-től újra az utcán voltak, és sorban kioltották a pislákoló fényeket. Hajnali 4 körül érkeztek vissza, ekkor jöhetett a vacsora, kis közös dohányzás, beszélgetés, és az „igazi” alvás.

Hajnalban újra talpon; néhány szabad óra következett, mindenki hazatérhetett családjához, de a déli ebéd után, 1-kor újra az őrhelyen volt gyülekező. Délután keskeny létráikat vállukra véve indultak lámpát tisztítani. Igyekeztek, hogy este 7-re mindennel végezzenek, mert ekkor már újra menni kellett gyújtani... A napok egymásba értek, pihenőnap és szabadság nem volt. A méltatlan körülmények között dolgozó, űzött munkásokat sokszor többévtizednyi szolgálat után sem becsülték meg.

Bő fél évszázaddal később, 1986 decemberében a lámpagyújtó szakma utolsó képviselője, Barnabás Tibor is nyugdíjba készülődött. Barkas-szal járt, az utolsó, Márton utcai „közvilágítási őrhely” volt a bázisa. Ekkor már csak alig 200 gázlámpára felügyelt; ahol szükséges volt, búrát, izzót cserélt, oltania-gyújtania már régen nem kellett a lángokat. Végezetül egy cikk részlete az Esti Hirlap korabeli számból (Kőbányai György: Lepkelángok katonája. Esti Hírlap 1986. december 23.):

– A Császárkertben még kilenc lámpám van, a SZOT-üdülőnél, a Rózsadombon hét, a Hunyadi János utcában tizenegy, a Szabó Ilonka utcában huszonhat. (…)

A mesterség jelképe, fegyvere, a lámpagyújtó rúd, van-e még?

– Az utolsó két rúd az Állatkertben tűnt el, a telefonfülke mellett állt évekig. Ki vitte el, kinek kellett?

A lámpagyújtó a[z Állat-]Kertbe is jár, ott is vannak lámpái.

– 120 új oszlopunk a gepárd ketrecébe van betárolva. Innen állítjuk majd fel.

– Miért kell az Állatkertbe a gáz lepkelángja?

– A vadak is — de az ember is — szeretik a csendes, békés világot.

Petrich András: Buda és Pest ünnepi kivilágítása, 1814. október 24. (a bécsi kongresszus résztvevőinek - I. Ferenc osztrák császár és magyar király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király - tiszteletére) Gouache. MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz. T. 118.

A kép megjelent Hunfalvy János: Bp. és környéke 1859 c. könyvében p. 78-79. között

A holdfényben fürdő Lánchíd, amelyen 1859-ben helyezték el a gázlámpákat. (vö. hozzászólás!) A hídon Pest és Buda között [Grafika] = auf der Brücke zwischen Pesth & Ofen. Joseph Maximilian Kolb színezett acélmetszete Ludwig Rohbock nyomán [1850 k.]

Az Országút (ma Múzeum körút) - Magyar utca sarkán dolgozó lámpagyújtó.

Pest : Nemzeti Muzeum = Pest: Das National Museum. Heidenhaus Ede felvétele, Osterlamm Károly kiadása, [1858-59]

Lámpák a Nereidák (Najádok) kútja előtt. A Ferenciek tere és a Kossuth Lajos utca a kiszélesítés előtt. Klösz György felvételének részlete. [poz. Kiscelli Múz.], [1888-1897 között]

A főváros utcai lámpáinak bemutatója a Millenniumi Kiállításon [balról jobbra: három Auer-égős, két Agrand-égős és két lepkeégős gázlámpa; mellettük petróleumlámpák]. Klösz György felvétele, 1896.

Életkép a Niedermayer / Gül Baba utcából. Erdélyi Mór felvételének részlete, 1900-as évek.

“Lámpagyújtás rendőri oltalommal” - a gázgyári sztrájk idején. Alföldi Ferenc felvétele az Ország-Világ 1908. november 22-i számából.

Díszes gázlámpák egy jól ismert helyszínen. - A Wenckheim-palota épülete a Reviczky és Baross utca találkozásánál, a mai Szabó Ervin téren. Klösz György felvételének részlete, 1910 körül.

Lámpagyújtó munkában a Szarvas ház előtt. Ismeretlen felvétele, 1910-es évek

“A feminizmus diadala a külvárosok peremén. Az első szoknyás lámpagyújtó”

Kép Székely Vladimir és Tábori Kornél „Az utca bűnei és erényei" című, az Uránia Tudományos Színházban bemutatott [vetítettképes] előadásából. (bemutató előadás: 1913. január 26.) In: Uj Idők 1913. február 2.

Villanylámpa a Rákóczi úton (a túloldalon a Palace Szálló (1911)). Ismeretlen felvétele, 1915 körül. Az 1911-ben megnyílt szálloda Komor Marcell és Jakab Dezsõ tervei alapján épült szecessziós stílusban. A hatemeletes, 150 szobás szállodában a vendég kis villamos lámpákkal hívhatta a személyzetet.

Tabán, a Bocskay tér behavazott házai. Ismeretlen felvétele, 1920-as évek. Elõtérben a Bocskay tér 2. sz. ház az empire kapuval.

Székely Aladár (1870-1940) A lámpagyújtó című felvétele az 1920-as évekből. Petőfi Irodalmi Múzeum; Művészeti, Relikvia- és Fotótár, ltsz. F.11110

“A lámpagyujtogató éneke”. Gózon Gyula (1885-1972) a Blaha Lujza Színház (Fővárosi Operettszínház) egyik előadásában. (Színházi Élet 1924/41.)

“Kosztolányi Dezső gyönyörű versét szcenirozták Kreisel Béla, Kaesz Gyula, Ujházy György. Egészen uj jelentőséget ad ennek a három ötletes művészembernek a munkája a költő minden szavának, sőt minden a szavak között érezhető hangulatnak is. Gózon Gyula mély művészettel adja elő az irodalmi értékű és a műsor csemegéjét kitevő jelenetet.”

Lámpagyújtogató [a Róna utcában]. Kinszki Imre felvétele (részlet), 1931.

Munkában a Blaha Lujza téren, Ism. felv. Pesti Hírlap Vasárnapja. 1931. július 12.

A lámpagyújtók egyik őrhelye. Pesti Hírlap Vasárnapja. Ism. felv. 1931. július 12.

Esti hangulat a Hess András téren. Bohanek Miklós felvétele a Képes Újság 1969. november 22-i számából.

Még több régi fotót a Budapest Gyűjtemény képarchívumában találtok

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Máig nem tudnak a végére járni a két zöld kisgyerek rejtélyes felbukkanásának
Két történelmi feljegyzés is említést tesz róluk, a tudomány és a science fiction is foglalkozik velük.

Link másolása

1150 körül egy átlagos napon két apró gyerek jelent meg egy angliai falu határában. A woolpitiek még nem láttak hozzájuk hasonlót: zöld színű volt a bőrük, fura nyelvet beszéltek, és viszolyogtak az emberi tápláléktól.

Csak egy dolgot ettek

A woolpiti zöld gyermekek histórája két középkori történetíró feljegyzéseiben is szerepel. A 13. században élt Newburghi William és a 12. századi Coggeshalli Ralph ciszterci szerzetes is írt róluk, nagyon hasonlóan.

Eszerint a két gyerek éppen egy farkascsapdából mászott ki, amikor a falusiak észrevették őket.

„Aratás idején, amikor a kaszások a termést gyűjtötték be a földeken, két tetőtől talpig zöld gyerek, egy fiú és egy lány, felbukkant a farkasveremből. Fura ruhát viseltek, és halandzsa nyelven beszéltek. – írta Newborghi William.

Egy gazdag előkelő, Sir Richard de Calne magához vette őket, és zöld színű ételekkel kínálta őket, de a gyerekek egyáltalán nem voltak hajlandóak enni. Pár napig éheztek, majd felfedezték a veteményeskertben a zöldbabot, és azt mohón falni kezdték. Egy ideig kizárólag zöldbabon éltek.

Az örök alkony hona

A kislány idővel megtanult angolul, és különös történetet mesélt a szülőföldjükről. Azt állította, hogy a távoli Szent Martin földjéről érkeztek, ahová alig süt a nap, és minden zöld.

„A napsugarak kevéssé vidítják fel a földünket. Beérjük az (örökös) alkonnyal, ami nálatok megelőzi a nap kelését, és követi a lenyugvását” – magyarázta a kislány, akit később Agnes Barre-nek neveztek el.

Arról, hogy hogyan kerültek a suffolki Woolpitbe, azt mondta: megijedtek egy erős hangtól, ami harangszó lehetett, bebújtak egy barlangba, egyre beljebb mentek, és Woolpitban másztak ki belőle.

Woolpitban a mai napig él a gyerekek legendája Fotó: Wikipédia

A gyerekek idővel elkezdtek rendes ételeket is enni, és lassacskán eltűnt a zöldes árnyalat a bőrükről. A kislány beilleszkedett a falusi életbe, a kisfiú azonban hamar megbetegedett és meghalt.

Tudomány és fantázia

Tudományos magyarázatként szóba jöhet, hogy a gyerekeket arzénnal megmérgezték, majd magukra hagyták őket, ez magyarázatot adhatna a zöld bőrükre. A szokatlan színt egyfajta vérszegénység, hypochrom anaemia is okozhatja, ami az alultápláltságból fakad. Ez egyben megmagyarázhatná, miért tűnt el a zöld árnyalat, amint elkezdtek rendesen enni.

A fura ruházatot és halandzsanyelvet pedig az magyarázhatná, hogy a gyerekek flamand bevándorlók leszármazottai, és valójában hollandul beszéltek. Az „alkony” pedig, amit említettek, a közeli Thetford erdő lombsátraira utalhatott. A holland nyelvet ugyanakkor, az a művelt előkelő, aki befogadta őket, felismerte volna.

Mások szerint a gyerekek zöld bőre, fura ruházata és halandzsázása nem jelenthet mást, mint hogy a világűrből érkeztek.

A teóriával kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a mai napig „kis, zöld lényekként” jellemezzük a földönkívülieket. Vannak, akik azt gondolják, hogy a woolpiti zöld kisgyerekek egyenesen a mennyországból pottyantak le, hogy véletlenül, vagy küldték őket, abban megoszlanak a vélemények.

(Forrás: ATI, Weird History Facts)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk