Nézem reggelente az üveggolyó-tekintetű embertársaimat a villamoson, ahogy – akár egy ingaóra mutatója – betokosodott hüvelykujjal lapozgatják a Facebook-hírfolyamot. Eszembe jut róla, hogy gyerekként a hírolvasás még közös program volt az iskolában.

Az osztály legmenőbb csaja mindig elsőként vette meg a Bravo magazint, ami persze nem a Backstreet Boys albumkritikánál volt szamárfüles: az egész osztály rongyosra járatta a pad alatt a Szex, szerelem, gyengédség rovatot.

Néha megpróbáltam megelőzni, hogy én lehessek magazin-díler, mert akkor enyém lehetett belőle a poszter és az ajándék nyakpánt.

Amikor egyszer ő volt a gyorsabb, sírva jött be a terembe, és alig bírta kimondani, hogy Geri Halliwell kiszállt a Spice Girls-ből. Hazaérve első dolgom volt, hogy dühösen áthúzzam egy vastag tollal a kedvenc lánybandám dögös vörösét a szekrényemre ragasztott plakáton.

Amikor még nem volt internet és mobiltelefon, azzal szórakoztunk a suliszünetben, hogy telefonkártyáról felhívtuk a tudakozót, és nettó sületlenségeket kérdeztünk faarccal a diszpécsertől, aki igyekezett mindenre komolyan felelni.

Néha csak úgy ismeretlen számokat tárcsáztunk, és telefonbetyárkodtunk, ami persze kimerült némi idétlen heherészésben. De akkora adrenalint adott, mint kinyitni egy Kinder-tojást, és megpillantani pont azt a kék vízilovas figurát, ami még nem volt meg.

Imádtam matricákat gyűjteni, nyolc albumom lett tele velük az általános iskola végére. Életem első és utolsó lopása is ehhez köthető: kinéztem egy iskolatársam hologramos pufi-matricáját (értitek, nem ám csak simán pufi vagy hologramos, hanem a kettő egyszerre!), de nem volt hajlandó elcserélni velem, pedig ötöt is adtam volna érte.

Erre egyszer kiloptam az áhított darabot, de belecsempésztem a helyére az előzőleg felajánlott sajátjaimat, amiből persze rögtön tudta a lány, hogy ki lehetett a fehérgalléros bűnöző. Szerintem bosszúból ő lopta el utána a tamagocsimat, amiért mondjuk hálás voltam, mert ajándékba kaptam, ezért sosem mertem bevallani, hogy mennyire irritál a csipogása.

A legmenőbb dolog persze a kötelezően kikunyerált walkman volt a ’90-es évek végén. A kazettáimnál alig győztem kivárni a B-oldalt, ezért néha beletekertem ceruzával a közepébe, ahogy a nagyok mutatták.

Persze amikor megjelent a CD, mindenki hirtelen discmant akart, úgyhogy én is, de rajtam idétlenül nézett ki, mintha leszállt volna a csípőmre egy ufó.