Majaki atomrobbanás: kétszer súlyosabb volt Csernobilnál
A város, amely papíron nem is létezik
A katasztrófát valójában egy robbanás okozta az egykori Szovjetunió Cseljabinszki területén, az ozjorszki zárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk–40, illetve Cseljabinszk–65 néven illették, és olyannyira titkos volt, hogy még a térképeken sem szerepelt. A létesítmény összterülete több mint 90 km² volt, központja, a biztonsági zóna azonban a reaktorokkal együtt sem haladta meg az egy hektárt. A titkos komplexum fő feladata volt, hogy a területén lévő atomreaktorokban a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutóniumot előállítsák, az uránt dúsítsák. Ezt összesen hat atomreaktorban végezték, egészen 1990-ig. Az üzem fénykorában 17 000 embert foglalkoztatott.
A szovjet tervek a kezdetektől fogva mellőzték a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásokat és figyelmeztetéseket. Ezzel emberek tízezreit tették ki a radioaktivitás veszélyeinek. A Tecsa folyó vizét közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtésére, majd súlyosan szennyezett formában visszavezették a radioaktívvá vált hűtővizet a folyóba. A Tecsa egy 120 000 fős régió ivóvízbázisa, és egyébként az Ob folyóba ömlik. Ez és egy másik körülmény vezetett egy hosszan elnyúló szennyezéshez. Később a szomszédos Karacsáj-tóba vezették a hűtővizet. Egy 1968-as évi kiszáradáskor a Karacsáj-tóban leülepedett kiszáradt súlyosan szennyezett iszapot felkapta a szél és kb. 25 000 km²-nyi területen szétszórta radioaktív szennyeződésével együtt.
Műholdkép a Majak környékéről
A katasztrófa előzményei
A vegyi üzem fennállása alatt több baleset is történt, aminek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Ezek közül a legnagyobb tragédiát az 1957-es Kistim-tragédia jelentette, amely azzal véste be magát a nukleáris katasztrófák közé, hogy az okozott kár és nukleáris szennyezés felülmúlta a csernobili katasztrófát. A katasztrófa valódi helye nem szerepelhetett a térképeken, az atlaszokban feltüntetett legközelebbi város Kistim, így ez lett az évtizedekig elhallgatott nukleáris baleset általánosan elfogadott neve.
A katasztrófa megértéséhez tudni kell, hogy az urándúsítás, plutóniumtermelés során savak és más vegyszerek keletkeznek, amelyek rendkívül rádioaktívak. Ezeket a gyártási folyamat során keletkező sugárzó melléktermékeket egy hatalmas tartályban gyűjtötték össze. A 300 köbméter befogadóképességű, rozsdamentes acélból készült, henger alakú tartályt egy betonköpenyben a tíz méter mély munkagödörbe süllyesztették, és felülről 160 tonna súlyú borítással látták el, amelyre két méter vastagságban még földet is döngöltek. A radioaktív bomlás miatt az anyagok hőt termelnek – ezért a tartályt folyamatosan hűteni kell. Miután az 1956-os évben az egyik ilyen 250 köbméteres lezárt tartály hűtővezetéke meglazult, majd a hűtés leállt, a tartály belső tartalma elkezdett kiszáradni. 1957. szeptember 29-én a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak.
A képeken a majaki hasadóanyag-tároló látható, különféle nézőpontokból
"Villámlás" és "északi fény"
A robbanás ereje 80-90 tonna trotilnak felelt meg, és 80 köbméternyi 20 millió curie aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe. A robbanás olyan látványos volt, hogy szemtanúk vallomásai alapján még több száz kilométerről is látható volt és a korabeli szovjet hivatalos sajtó távoli villámlásként illetve északi fényként magyarázta. A nukleáris szennyezés beborította a kombinát több üzemét, egy laktanyát, egy tűzoltóállomást és egy kényszermunkatábort, a robbanás által felszabadult radioaktív felhő 400 kilométerre északkeleti irányba szállította a szennyezést. A katasztrófa következményeként körülbelül 1 millió curie radioaktív anyag szabadult fel és szóródott szét, beborítva több mint 20 ezer négyzetkilométernyi (kb. öt magyar megyényi) területet, amelynek 217 településén 270 ezer ember élt.
A média tájékoztatatása az 1986-os csernobili atomkatasztrófa kapcsán sokkal szélesebb körűnek bizonyult, így többet tudunk róla ma, mint a Majak-balesetekről, és ezért Csernobilt nevezzük legtöbbször a „legsúlyosabb nukleáris katasztrófának”. A valóság ezzel szemben az, hogy a kiáramlott radioaktív anyag tekintetében a majaki szennyezés duplája a csernobili katasztrófának. A másik különbség, hogy míg Csernobilban a szennyezés jórészt helyi és regionális volt és a lakosságot jórészt evakuálták, addig Majakban a felhő nagy területen szórta szét a szennyeződést és a lakosságnak csak kis részét evakuálták és őket is több éven keresztül tartó kitelepítés formájában. Az akkori politikai és katonai vezetők nagyon kevés információt osztottak meg a lakossággal.
Teljes hírzárlat, 250 ezer áldozat
Bár három nap múlva hivatalos küldöttség érkezett Moszkvából a baleset kivizsgálására, a veszélyeztetett területen élő lakosság evakuálása csak egy héttel később kezdődött meg - sőt, egyes területen csak két héttel később. A közvéleményt pedig semmilyen formában nem tájékoztatták a katasztrófáról, kizárólag a fent említett álhírek jelentek meg róla. Nyugaton ugyan észlelték a légköri rádioaktivitás emelkedését, de mivel az uralkodó szélirány a szennyezés zömét nem sodorta ki a Szovjetunió területéről, csak találgatásokba bocsátkozó cikkek jelentek meg a témában. Elsőként a Berlingske Tidende című dán lap írt arról, hogy a szomszédos országokban mért radioaktív lecsapódás alapján szovjet légköri atomrobbantás hajthattak végre. Nem sokkal később az Egyesült Államok Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriuma jelezte, hogy egy nagyszabású hadgyakorlat során a Szovjetunióban nukleáris robbantást hajtottak végre.
A Szovjetunióban először 1989-ben a Legfelső Tanács ülésén foglalkoztak nyilvánosan a témával, létrehoztak egy vizsgálóbizottságot, illetve a baleset áldozatainak külön nyugdíjat folyósítottak. A katasztrófa következtében az első tíz napban több mint kétszázan haltak meg. A további áldozatokat sosem összesítették, de a túlélők visszaemlékezéseiből kiderül, hogy nagyon sokan szenvedtek kezdetben fejfájástól, émelygéstől, indokolatlan orrvérzéstől, vagy tapasztalták, hogy hirtelen elromlott a látásuk. Később rendkívül megszaporodott a nők körében a meddőség, és mindkét nem körében rendkívül sokan haltak meg rákban. A becslések szerint 250 ezer embert érhetett súlyos betegségeket vagy halált okozó sugárdózis.
2003. január 1-jén az létesítmény üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj-tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik.
A cikk a Wikipédia információinak felhasználásával készült.