MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Led Zeppelin-lényeg 43 percben, négy szimbólummal – 50 éve jelent meg a ZOSO

Időtlen remekművet hozott ki a négy zenészből a korlátlan alkotói szabadság.

Link másolása

Egy lemezborító egyetlen szó nélkül: a címlapon egy rőzsehordó öregember egy omladozó falra akasztott képen. A belső borítón egy lámpás próféta, aki egy hegytetőről néz le a völgybe. A lemez címkéjén négy szimbólum. Egy körbe zárt toll, három egymásba fonódó karika, három összekapcsolódó mandulaszem, valamint egy rejtélyes szó: ZOSO.

Ötven évvel ezelőtt, 1971. november 5-én jelent meg a Led Zeppelin IV. számú, hivatalosan „névtelen”, máskor ZOSO-ként, vagy Four Symbolsként emlegetett albuma, a rock lényegének háromnegyed órába való sűrítése.

Amikor a zenekar és mindenható, védencei szerint teljesen "botfülű" menedzsere, Peter Grant kitalálták, hogy negyedik lemezüket minden külső "eligazító" nélkül dobják piacra, sokan "üzleti öngyilkosságnak" tartották az ötletet. A Zep - Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Henry Bonham - azonban bízott saját erejében és hatásában: az 1968 őszétől kezdődő három év alatt a feje tetejére fordították a rock-világot, a kemény zene, a blues egészen sajátos ötvözetével, és a brit folk elemeit is úgy használták fel, ahogyan azelőtt senki más. Első három albumuk többszörös platinalemez lett, hétszer turnéztak az Egyesült Államokban (volt, aki akkoriban azt hitte róluk tengeren túli sikerük nyomán, hogy amerikaiak), bejárták Nyugat-Európát, a Távol-Keletet, most már őket kísérte az a tömeghisztéria, mint az előző évtizedben a Beatlest. A negyedik albumuknál már megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.

Így talált rá mind a négy zenész a maga szimbólumára, amelyek részben a kelta, részben az okkult misztikából származtak. A Próféta figurája pedig egyenesen a tarot kártya Nagy Árkánumának IX. lapjáról jött. (A rőzsehordó mesebeli nagyapó alakjának eredete ismeretlen).

A zene, a nyolc dal pedig maga a tökéletesség.

A nyitó Black Dog egy hosszú, erőszakos riffre épül, furcsa féloldalas ritmusokkal kíséri Plant rhythm and blues-os énekét. A Rock And Roll a legjobb Chuck Berry-s hagyományokat követi, persze Zep-hangvétellel megbolondítva. Ahogyan Page a szólót először csak pedzegeti, majd elindítja a nagysebességű virgát, ma is elképesztő. Nem véletlenül volt ez a dal sokáig koncertnyitó, később pedig kötelező ráadás. A Rock and Rollt játszották a legvégén 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben is, amikor utoljára voltak együtt a színpadon. Két és fél hónap múlva „Bonzo” Bonham, egy nappal a 12. amerikai turné előtt átitta magát a túlvilágra.

A The Battle Of Evermore megzenésített Tolkien-történet, akusztikus gitárokra és három nyakú mandolinra, amelyben Robert Sandy Denny-vel, a Fairport Convention egykori énekesnőjével énekel szép duettet. És ezt követi az első oldal végén a dalok dala, a Stairway To Heaven, amely egy tarot-út költői megfogalmazása három tételben, Page duplanyakú piros Gibson gitárjának és Plant éteri énekének főszereplésével.

Egy akkordfüzér, amelynek hallatán milliók szíve szorul össze, verssorok, amelyeket nemzedékek kívülről tudnak és együtt énekelnek a lemezzel. Ez a 7 perc 55 másodperc újraértelmezte a rockot, közös nevezőre hozta a misztikus balladákat a kemény rock-blues hatásokkal, az akusztikus gitárfutamokat a féktelen szólókkal.

A dalt Plant wales-i Bron-y-Aur (Arany Levegő) tanyáján kezdték el írni 1970 őszén egy ódon kandalló mellett, majd egy dél-angliai vidéki kúrián, Headley Grange-ben és a londoni Island stúdióban készült el a végleges változat. Születéséről számos legenda kering. A szöveget Robert Plant spirituális útkeresésének tekintik. Az énekes ekkortájt már belemélyedt a tarot-kártya rejtelmeibe, és a szélben lengedező, mennyekbe vezető lépcsőút gondolata jól egybevág a Remetével. Megtalálhatók benne fantasztikus elemek is, a rejtélyes Hölgy, vagy a nevetéstől visszhangzó erdő, amelyek a Plantnek oly kedves Arthur-legenda, vagy A Gyűrűk Ura világát idézik. Robert meríthetett egy további olvasmány-élményéből, Lewis Spence Mágikus művészet a kelta Britanniában című könyvéből is, így kerülhettek bele a szövegbe a Május-királynők, a dudások, és a nyüzsgő élő sövények.

A bevezető akusztikus gitár-akkordokról Jimmy Page azt állította, hogy különféle hangolásokat próbált ki két nyakú

gitárjának 12 húros felén. Ezt leginkább a Spirit kaliforniai hippi-zenekar vitatta, szerintük az ő egyik dalukban hallotta meg e futamot a Zep „agya” és tőlük „kölcsönözte”. Az ügyből évtizedekig húzódó per lett, végül elvetették a plágium vádját. Az akkordmenet viszont ugyanolyan kötelező lecke lett minden gitártanulónak, mint néhány évvel korábban az Animals House of The Rising Sunjának intrója. Olyannyira, hogy állítólag több amerikai hangszerboltban a gitárrészleghez kiírták: „No Stairway to Heaven”. A reneszánsz hangulatot erősítette a háttérből az a blockflőte-hang, amit John Paul Jones elektromos orgonán kevert ki. A "tépelődő" első részt egy határozottabb középrész követi, majd jön egy igazi hard-rock szóló, amelynek eredetileg öt változatát vették fel, és a végén az addig kifinomultabb hangján éneklő Plant Bonham dübörgése közepette üvölti a végső tanulságot:

„és minden egy és egy minden

Sziklák vagyunk s el nem porladunk”

A záró sor kíséret nélkül szólal meg a Hölgyről és a mennyei lépcsőútról, amely a távolba vész.

Mivel köztudott volt, hogy Page a híres-hírhedt mágus Aleister Crowley híve, még egykori házát is megvette, egyes keresztény fundamentalista körök azt állították: a dal sátánista üzenetet tartalmaz, amit akkor lehet hallani, ha valaki visszafelé játssza le a dalt. Az együttes ezt az ostobaságot mindössze egy mondatból álló közleményre méltatta: "A mi lemezjátszónk csak egy irányban működik: előre". A dalnak valódi tilalommal csak egyszer kellett szembenéznie, 2001. szeptember 11 után, amikor az amerikai rádiókból kitiltottak mindent, ami mennyet vagy poklot emlegetett.

És a második oldalra is maradtak gyöngyszemek: a Misty Mountain Hop szinte punkosan brutális, pedig ez is Tolkien-ihletés, a Hobbit című regényéből. A Four Sticks viszont megint tele van furcsa ritmusképletekkel, és John Paul Jones mellotronja nyugtalanító szimfóniát varázsol az ének mögé. Ennek igazi rejtelmei akkor jöttek elő, amikor bő két évtizeddel később Page és Plant arab és indiai muzsikusokkal hangszerelték át több korábbi szerzeményüket. A Going To California kis akusztikus pasztellrajz, amelyben „Percy” ismét bebizonyítja, ha még valaki nem jött volna rá, hogy nemcsak "üvölteni" tud. Ezt a hippi-emlékezést a nagy kanadai énekes-költőnőnek, Joni Mitchellnek ajánlották.

És a vége egyszerűen frenetikus: a When The Levee Breaks, Memphis Minnie 1928-as szerzeményének átdolgozása, Bonzo ágyúlövés-szerű dob-dübörgéseivel, és Plant hideglelős szájharmonika-játékával. Az eredeti dal az 1927-es nagy Mississippi-árvizet idézi fel, a Zep felvétele azonban 2004-ben új értelmet kapott, amikor a Katrina hurrikán elmosta New Orleanst. Ezt a zenét keverték a pusztulást bemutató klip alá, és Spike Lee is ezt a címet adta a katasztrófáról és a szövetségi kormány nemtörődömségéről szóló filmjének. Szinte látjuk, hogy Plant az őrült refrén közben saját tengelye körül forog és hatalmas hajkoronája forgószéllé válik.

Amikor egy hanyag gitárfutammal vége a lemeznek, a hallgató még egy ideig levegő után kapkod.

Ötven évek őrzök egy bakelit lemezt. Nem hét pecsét alatt. Keresztülment valamennyi viszontagságomon. Hallgattuk éjjel a hódmezővásárhelyi kollégiumban, énekórán a gimnáziumban – áldott emlékű Steiner Béla bácsi még elemezte is - döngettük klubban, barátnőnél. Később örömünnepet jelentett, máskor szerelmi bánatot, egyszer még gyászt is. És hallgattam csak úgy, mert hozzá volt kedvem. Mert éppen az akadt a kezembe. Vagy mert bekattant egy hang, és sürgősen elő kellett venni.

Legalább ötször költözött velem. A borítógerinc már egy eléggé elrongyolódott, a korongon jócskán akadnak karcolások, apró pattogások. De ezek nélkül nem is ugyanaz a lemez lenne, amelyről a Black Dog volt jelenlegi lakásom és a szomszédok tesztje - az előbbi kiállta a próbát, az utóbbiak nem. Egyszer egy repülőutamon rájöttem, hogy a Rock and Roll lendületes dobkezdésével szólal meg a fejemben a felszállás, annak semmihez sem hasonlítható fenséges érzésével együtt. A Stairway-t hallva valami mindig fojtogat, eszembe jut Plant elharapott kérdése a közönséghez: emlékeztek....(a nevetésre?) És amikor Párommal javítani akartunk otthonunk elektroszmog-helyzetén és áthelyeztük a hi-fi tornyomat, a When The Levee Breaks bódító gályarab-ritmusa mondta meg nekem, hogy itt sokkal jobb az akusztika, mint a másik sarokban. Néhány éve promóciós ajándékként megkaptam az újrakevert CD-változatot. Meghallgattam – aztán elővettem a jó öreg bakelitet…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A kokárda helyes használata: tudod, hogyan kell jól elkészíteni?
Örök vita, hogy kívül zöld vagy kívül vörös-e az igazi 48-as, magyar kokárda. Történész érvel a megoldás mellett.
Forrás: Urbanlegends - szmo.hu
2022. március 11.


Link másolása

Kokárda: a forradalom szimbóluma

A nemzeti ünnep környékén elterjedt a közösségi oldalakon, hogy mivel a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, ezért helyesen kívülre kerül a zöld. Egyébként évek óta folyik róla a vita: kívül piros vagy kívül zöld a kokárdánk? Mielőtt lecserélnétek hagyományos kokárdátokat, érdemes meghallgatni erről egy történészt is.A magyar kokárda készítés soha nem megy ki a divatból.

A Facebook kokárdareformerei a következőképp érvelnek a kívül zöld kokárda mellett:

“Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is (kívül piros) használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül”

Kokárda készítés: a történész véleménye

Továbbá idézik Katona Tamás történész egy beszédét is:

„… Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.”

Kokárda_1848-ból

1848-ból származó pántlikás szalagrózsa/Wikipédia

Milyen érvek hangoznak még el? Egy blog szerint az eredeti szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók. A zászló fölső része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére. A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. (Forrás: Kovácsné Ági)

A kokárda színei: ez a helyes sorrend

A leginkább elterjedt a kívül piros, belül zöld, amely elméletileg helytelen, mivel a szabály szerint a színek mindig belülről kezdődnek. A magyar kokárda tehát az „előírás” szerint helyesen kívül zöld, belül piros kell, hogy legyen. Zászlótörténészek szerint amennyiben külön lelógója van, a kívül piros változat is helyes.

Az Erdélyma ezt írja:

"Az viszont történelmi tény, hogy a radikálisabb fiatalok 1848. március 15-én a kívül piros, belül zöld változatot használták, ilyet kapott Petőfi is Szendrey Júliától.

Ha ez utóbbi tényt figyelembe vesszük, talán helyesebb a berögződött kívül piros belül zöldet használni, még ha ez elméletileg helytelen is. Ezt hagyományból, tisztelgésből hordja a magyar, nem pedig nemzetközi „előírásokhoz” igazodva, precizitásból."

A történész véleménye a kívül zöld kokárda kapcsán

Az Urbanlegends azonban megkereste Hermann Róbert történészt is. Ő is először Katona Tamástól hallott erről a kívül zöld kokárdáról valamikor 1994 körül. Neki pedig Olaszországban mondták ezt egy hivatalos látogatáson. Ami kokárdát viszont Hermann a korszakból ismer, ott mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.

A háttérben a Pilvax poharai és billiárd dákói. Fotó: Szegedi Éva

Tovább bonyolítja a kérdést, ha van farka a kokárdának. Zászlótörténész kolléganője szerint ugyanis akkor szabályos a kívül piros – belül zöld. Ha nincs farka, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Hermann rögtönzött ikonográfiai kutatása során csak két kokárdát is ábrázoló korabeli Vasvári-litográfiát talált. Ezeken azonban nemigen lehet megállapítani a színek sorrendjét.

"De nekem úgy tűnik, hogy inkább a piros volt itt is kívül, s belül a zöld”
– írja Hermann.

Hermann a szabálytól függetlenül saját bevallása szerint az eredeti formánál maradna, ugyanis:

"mégiscsak így hordták-hordjuk 162 éve. No és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a ‘heraldikai tévedés’ tudatos volt. Vagyis hogy a kokárdát hordók ilyen módon kívánták kifejezni a rokonszenvüket az olasz forradalmi egységmozgalommal. De ez csak feltételezés, bizonyítani nem tudom”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A tiszteknek két óra, a sorkatonáknak negyedóra kéjelgés járt – frontvonal mögötti katonai bordélyok az I. világháborúban
Napi átlag 12-100 kuncsaft, állandó méhgyulladás, nemi betegségek, végül fenékbilloggal száműzetés: ilyen volt a sorsa egy átlagos tábori prostituáltnak.
Tóth Noémi - szmo.hu
2022. március 10.


Link másolása

Az elhúzódó I. világháború egyik nem várt következménye a nemi betegségek megduplázódása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái is testi örömökkel feledtették ideig-óráig az elviselhetetlent, ezért a kezdeti 6 százalékról a háború második évére a helyi katonáknak már a 12 százaléka szorult orvosi ellátásra, különféle szexuális úton terjedő kórságok miatt. Tudták, hogy várhatóan nem sokáig élnek, és szerettek volna mindent kipróbálni, illetve egy hölgy társaságát élvezni még utoljára – vagy elsőre, hiszen sokakat szűzen soroztak be a frontra. Az általános nőmegvonás olyan méreteket öltött, hogy néhol a szolgálatban lévő fiúk jobb híján hóból gyúrtak meztelen női testet ábrázoló szobrot.

Ezért úgy döntött a katonai vezetőség, hogy – nem örömszerzési, hanem egészségügyi okból – tábori bordélyokat létesítenek, amelyeket szigorúan szabályoztak. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915-ben kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amely részletesen tartalmazta, hogy az örömlányok milyen feltételekkel vehetők igénybe, például beteg és részeg katonák nem részesülhettek kiszolgálásban. Valamint azt is kifejtették az okmányban, hogy kik és milyen formában állhatnak a katonák rendelkezésére. A prostituáltakat minőség szerint csoportosították, akik megszabott áron dolgoztak, és a minisztérium határozta meg, hogy mennyit kell költeni naponta az ellátásukra, valamint fejenként hány kuncsaftot fogadhatnak. A megvásárolható örömszerzés kizárólag lányokra terjedt ki, ugyanis a homoszexualitás illegális volt, sőt, halálbüntetés járt érte a hadseregben.

Bárki jelentkezhetett örömlánynak, aki elmúlt 18 éves, nem volt szűz, házas vagy terhes, valamint megfelelő erőnlétben volt, tekintve a folyamatos „igénybevételt”. A ranglétra úgy nézett ki, hogy a legszebb, felső kaszt a tiszteket, tábornokokat szolgálta ki. Nekik még kedvezőbb munkakörülményeik voltak a többihez képest, hiszen ők naponta legfeljebb hat kuncsaftot fogadhattak, alkalmanként maximum két óra hosszára. Az altisztek I. osztályú hölgyekhez fordulhattak (a főtisztek fél órát, a törzstisztek egy órát tölthettek kéjelgéssel), míg a sorkatonáknak a II. osztályú liga jutott, legfeljebb negyed órára. Utóbbiaknak volt a legsanyarúbb életük, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt lányoknak napi 12 – de volt, hogy a dupláját, sőt, akár 100 – kuncsaftot is ki kellett szolgálniuk, ugyebár mindössze maximum 15 perc alatt. A lányoknak szürke egyenruhát kellett viselniük fekete karszalaggal, alatta dr. Jäger márkájú hagyományos fehérneművel. A tiszti örömlányoknál a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajhák esetében pedig közepes minőségű vörös pamutharisnyával tették vonzóbbá a szettet, a hozzájuk passzoló harisnyakötőkkel. Ezeket a holmikat le lehetett venni az aktusok idejére. Némelyik kéjnő abból keresett plusz pénzt, hogy Viagrához hasonló szert is kínált, és igyekezett kifogni a pilótákat, akik több jattot adtak.

A katonai vezetőség azt remélte, hogy a szabályozott rendszer által elkerülhetik a járványokat és biztosíthatják az állomány testi épségét, pontosabban a nemi betegségek elkerülését. Ugyanakkor a katonák gyakran szándékosan gonorrheás vagy szifiliszes örömlánnyal feküdtek össze, hogy ne kelljen folytatniuk a lélekölő harcokat.

Nem csoda, hogy a besorozott szerencsétlenek nem akartak visszatérni a lövészárkokba, hiszen a mentális terhek mellett olyan betegségeket lehetett ott elkapni, mint a nyirkos talaj miatt kialakuló lövészárokláb, amely üszkösödéshez vagy amputációhoz is vezethetett, vagy a tetvek által terjesztett fertőző lövészárokláz (amelyen egyébként a Micimackó írója, Milne, és a Gyűrűk Ura szerzője, Tolkien egyaránt átesett). Akadtak, akik annyira el voltak keseredve, hogy inkább irritáló anyagokat fecskendeztek a húgycsövükbe, gyulladást létrehozva az orvosok megtévesztésére.

Az ellenőrzött körülmények között működtetett katonai bordélyházak igen puritán helyszíneken működtek: elhagyatott épületekben, leharcolt cirkuszkocsikban vagy vasúti vagonokban tartottak örömlányokat, nagyrészt a frontvonal szomszédságában. Az intézmények élén az igazgató állt, a napi ügyeket a madame menedzselte. Az árszabás adott volt: a tiszteknek 8-10 koronát, míg a legénység tagjainak 3-4 koronát kellett fizetniük a testi örömökért.

Az eleve lehangoló helyiségekben nemi betegségekre, vagyis azok elkerülésére figyelmeztető plakátok voltak kihelyezve. A bakáknak kötelező volt az aktus előtt és után a kihelyezett bórvazelines fertőtlenítőt használni, valamint mind a vendégeknek, mind a prostituáltaknak rendszeres orvosi vizsgálaton kellett részt venniük. Ezeket a tömeges vizsgálatokat a magyar katonák nemes egyszerűséggel csak „farokparádénak” nevezték.

A madame-ok felelőssége volt, hogy a katonákat rábírják az eltéphetetlen, Neosalversan márkájú, tábori óvszer használatára, amit 20,3 fillérért lehetett megvásárolni. Azonban ezek igencsak kezdetlegesek, kényelmetlenek voltak és kemény gumiból készültek, ezért nem meglepő, hogy sokan nem éltek az ajánlással, a kockázatok mérlegelése után sem. Eleinte ezért sok volt a nemkívánt terhesség a prostituáltak körében, de később az állandó méhgyulladás miatt már nem tudtak teherbe esni. Nem csoda, hogy gyakori volt a lányok cserélődése: elég hamar kiégtek vagy alkoholisták lettek, amikor pedig már végképp alkalmatlanná váltak a férfiak kiszolgálására fizikai és lelki síkon egyaránt, a másodrangú örömlányokra még megalázóbb sors várt. A bal farpofájukra kaptak egy császári billogot, majd megfertőzték őket nemi betegséggel, és az ellenséges csapatokhoz küldték őket.

Az osztrák-magyar haderőben 1917-ig nagyjából másfél millióan kaptak el valamilyen nemi betegséget, közülük 41 százalék házas volt. A harcokkal párhuzamosan folyó higiéniai felvilágosítás azonban sikeresnek bizonyult, hiszen végül a nemi betegségek ritkábbá váltak, mint a hátországban. A lövészárok-szajhák sanyarú sorsát pedig azóta is néma csend övezi.

Források: 1,2,3,4,5,6


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A temetőre épült újpesti Szellemtelep paranormális legendája
Budapest negyedik kerületében, a Pozsonyi úton található az ország legnagyobb lakótelepe, amely hátborzongató szellemhistóriák nyomán kapta ragadványnevét.

Link másolása

Újpest régen önálló iparváros volt, csak 1950-ben csatolták Budapesthez, mivel elkezdték fejleszteni a régi munkáskerületeket. A rekonstrukciós terv részét képezte az Újpest Városközpont is, amelyhez a húszas évek előtt épült, avítt lakóházakat lerombolták vagy felújították. Ekkortájt számolták fel a legtöbb peremkerületi temetőt is, konkrétan 87-ből 75 sírkertet szüntettek meg. Mivel a hamvasztást csak 1968-tól engedélyezték Magyarországon, a temetők hamar zsúfolásig megteltek, és sok probléma akadt a holttestek elhelyezésével.

Többek között a régi magdolnavárosi sírkertet is felszámolták 1964-ben (utódja a Megyeri temető lett), és elkezdtek építeni a helyén egy lakótelepet két évvel később. 1972-re már készen is lett a Pozsonyi utcai lakótömb közel 17 ezer panellakása, amely hatalmas méretével kiérdemelte Budapest, sőt, egész Magyarország legnagyobb lakótelepe címet. A Larsen-Nielsen, azaz dán típusú lakónegyed befogadóképessége hozzávetőlegesen 36 000 lakos, akik a kezdetekkor mind ugyanarról a rejtélyes eseménysorozatról beszéltek.

A hazai Paranormal Pestivity

Már a nagyszabású építkezés legelején meglepően sok malőr és furcsaság jött össze, kezdve azzal a bizarr felütéssel, hogy sorra kerültek elő az emberi csontvázak az alapok felhúzásánál. Először az építőmunkások körében terjedt el futótűzként az a pletyka, hogy nem véletlenül fordulnak elő sorozatos meghibásodások és balesetek, ugyanis túlvilági jelenlétről és emberi alakokról esküdöztek az üres, átadásra váró lakásokban. Annyi bizonyos, hogy ez egyik tízemeletes házba azért nem lehetett beköltöztetni a lakókat, mert egy nyitva hagyott vízcsap öt szintet teljesen eláztatott. Majd utána pont az a lakás gyulladt ki – és terjedt át a tűz több másikra is –, amely előzőleg eláztatta a panelt.

Az egyik tömbben a teljes tizedik emeletet le kellett zárni furcsa zajok, villogó fények és főleg egy különös, odaégett olajra emlékeztető penetráns bűz matt, amely akkor sem hagyott alább, amikor már keresztbe-kasul kiszellőztették az egész épületet. A munkások egy időre vasráccsal lezárták az egész emeletet, a liftből pedig még a tízes nyomógombot is kiszerelték. Az általános riadalom akkor kezdett felerősödni, amikor az építkezésen dolgozó egyik éjjeliőr biztosan állította, hogy többször felbukkant mellette egy elsuhanó árny.

A baljós előjelek azonban nem tántorították el a vásárlókat, ugyanakkor a beköltöző lakók is sorra kezdték egymásnak sugdosni hihetetlennek tűnő tapasztalataikat. Történetek kaptak szárnyra a lakásokban éjszaka feltűnő alakokról, ijesztő hangokról, recsegő-ropogó zajokról, koppanásokról és léptekről, illetve akadt, aki állította, hogy egy láthatatlan kéz lökte el. Gyakran előfordult, hogy a villany magától kikapcsolt, a tévé pedig minden előzmény nélkül bekapcsolt vagy csatornát váltott, esetleg a rádió szólalt meg magától.

Ezek a történések megmagyarázhatók lennének valamiféle áramingadozással, ám kivizsgálták a lakótelepen történteket, és állítólag semmiféle meghibásodást nem találtak a rendszerben. A józan eszükre hallgató ingatlantulajdonosok spontán fizikai jelenséggel igyekeztek magyarázni a vadiúj épületek természetes mozgását. A kétkedők viszont arra hivatkoztak, hogy ezek a recsegések inkább régi házakra jellemzőek. A mendemonda szerint egyszer egy teljes család menekült el pizsamában az éjszaka közepén az ijesztő jelenségek elől.

A láncreakció eredményeképpen többen elkezdték árulni a nemrég birtokba vett otthonukat, de az akkori lakáshiány ellenére sem kapkodtak a Pozsonyi úti ingatlanok után. Addigra ugyanis már mindenki megtudta egy kis kutatást követően, hogy megbolygatott sírokra húzták fel az épületeket, és ehhez kötötték a paranormális jelenségeket. A lakótömbökre ráragadt a Szellemtelep elnevezés, amely annyira meghonosodott, hogy a mai napig használatos.

Az erről a legendáról szóló cikkek alatt folyamatosak a kommentviták: az egyik tábor szerint ez mind butaság, csak az élénk fantázia szüleménye, és jó pár ott lakó is arról győzködi a többieket, hogy soha nem tapasztalt hasonlókat.

Egy akkori lakos is megosztotta a saját észszerű magyarázatát a történtekre: „Nappal jöttek a fináncok, volt nekik egy fiókos Csepel teherkocsijuk, és exhumáltak. Kiásták a holttestet, összeszedték az aranyait, betették a fiókokba, a csontokat meg szétdobálták. Mi, fiatalok – én 16 voltam – komolyan mondom, koponyák, kar-, meg lábszárcsontok között mászkáltunk! Az egyik srác talált egy olyan koponyát, aminek még mind a 32 foga megvolt, el is tette, és az íróasztalán egy lámpa volt benne. Nos, az esti ramazurikban mi is részt vettünk, a csajok nagyokat sikoltoztak, mi a csontokat dobáltuk a ház falának, az öregek meg majrézva húzták be a függönyeiket, és másnap ment a susmus, hogy hallották a kedves szomszédék is, micsoda szellemjárás volt itt? Hát ennyit a szellemekről…”

Az ellentáborból azonban születnek vérfagyasztó hozzászólások is, mint például az alábbi: „Én itt lakom a Pozsonyi utcai lktp. közvetlen szomszédságában a Berda József utcában, a szekrényajtó kivágódik, a plüss figurák hátat fordítanak maguktól, a tányér felcsúszott a falra, úgy, hogy támasztotta az asztal teteje, kiskutyám egy pontot néz néha, mintha ott állna valaki, és nagyon izgatottá válik, hozzá sem lehet szólni.”

Tény, hogy meg tudja tréfálni az embert egy rosszul bekötött elektromos hálózat vagy vízvezeték, ahogyan a fűtésrendszer csövei is, nem beszélve a panelfalak akusztikai hatásairól. Az azonban mindenképpen érdekes, hogy egy egész lakótelepet magával rántott a tömegpszichózis, akárcsak annak idején a boszorkányperekben. Sosem fog teljes bizonyossággal kiderülni, hogy amit a munkások vagy az éjjeliőrök láttak, az csupán az alkohol gőze volt, vagy tényleg egy kísértet, esetleg csak egymás hergelése sikerült túl jól.

Annyi biztos, hogy mára már csak a ragadványnév maradt, a pánik eltűnt, bár sok önjelölt szellemvadász portyázik hébe-hóba a Ghostbustert fütyörészve, hátha elcsíp valami izgalmas jelenséget. Azért remélem, ha szellemet nem is látnak a paraturisták, legalább megnézik a környéken a Városházát, a Lepkemúzeumot, az újpesti zsinagógát, a stadiont és a Víztornyot is, ha már arra járnak. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy népi babonáról, tömeghisztériáról vagy valós túlvilági jelenségekről szól-e a Szellemtelep históriája.

Források: 1, 2, 3, 4, 5


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Egy működő atomreaktor volt a '66-os BNV sztárja, alig volt nagyobb egy konyhai vízforralónál
1966-ban még simán ki lehetett állítani egy zseberőművet a vásáron, ráadásul az ilyeneket sorozatban gyártottuk akkoriban.
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Az ország első reaktora Csillebércen. Még ma is működik - szmo.hu
2022. március 18.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Az 1966-os Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) legalább egy szempontból kiemelkedett a többi hasonló rendezvény sorából. Ezen az eseményen ugyanis valami egészen egyedi dolgot állítottak ki. Bár látványra a két méterszer két méteres kocka nem tűnt túl érdekesnek, mégis ellopta a show-t minden más kiállított tárgy előtt. A Csillebércről érkezett újdonság ugyanis egy működő atomreaktor volt!

Ma már nehezen elképzelhető, hogy iskoláscsoportok, kismamák vagy bárki más védőfelszerelés nélkül sétálgathasson egy atomreaktor körül, sőt akár meg is érintse azt, ám akkoriban teljesen más volt a világ.

Húsz évvel Csernobil előtt az atomenergia maga volt az izgalmas, érdekes új technológia, melynek békés felhasználása a legnagyobb lehetőségnek ígérkezett a 20. században. Ráadásul a ZR-4 névre keresztelt vajszínű kockát alig 7 évvel az első hazai atommáglya, a csillebérci kísérleti izotóp reaktor után állították ki, így érthető a hatalmas érdeklődés.

A kiállítási mini reaktor, 1966. május 7-én készült el Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) atomvárosában, hogy kevesebb, mint két hét múlva már a BNV-n hirdesse a barátságos atomenergiát.

A reaktor aktív zónája (ahol a maghasadás zajlik) 20x25x30 centimétert tett ki, vagyis alig volt nagyobb egy mai konyhai vízforralónál. Ezt vette körül egy grafit, két parafin és egy nehézbeton (KFKI találmány) réteg, nagyjából 90 cm vastagságban. Az urán hajtóanyagú reaktor a vásáron a nagyközönség jelenlétében is hasznos munkát, úgynevezett aktivációs analízist végzett. A berendezéshez tartozó csőposta a vásárlátogatók szeme láttára szállította a sugárzó térbe az anyagmintát, ahol az maga is sugárzóvá vált. Sugárzási spektruma pedig rendkívül pontosan elárulta a minta összetételét.

A ZR-4-et a kiállítás után szétszerelték és visszaszállították Csillebércre. A reaktort a KFKI ugyanis nem csupán a vásáron való bemutatás céljából készítette. Részese volt a hazai atomenergia megszületését célzó, több évtizedes kutatássorozatnak.

Az első lakossági szolgálatba állt erőmű 1954. június 24-én kezdte meg a működését a Szovjetunióban, hiszen akkoriban mindenki hitt az olcsó és „tiszta” atomenergiában.

A csillabérci atomváros építkezését már két évvel később, 1956 júniusában megkezdték az orosz tervrajzok alapján.

Az atomváros első látványrajza

Az első hazai reaktor 1959. március 25-én kezdte meg a működést és rögtön két célra is használták.

A hazai szakemberek képzése és a kísérletezés mellett az akkor Európa szerte igen keresettnek számító rövid felezési idejű izotópokat állítottak elő velük.

Az ilyen izotópokat (pl.: a Nátrium 24) akkoriban a gyógyászatban, mezőgazdaságban és az iparban is előszeretettel használták.

Az egyik tipikus terület a

szigetelt csővezetékek repedéseinek felderítése volt, amikor a csőben áramló gázba/folyadékba kevert izotóp sugárzása lehetővé tette a hiba helyének meghatározását nagyobb szakaszok szétbontása nélkül. Az ilyen izotópok sugárzása néhány óra alatt kimutathatatlan szintre csökken, így nem szennyezik az anyagot, amihez keverték őket. Persze ez egyben azt is jelenti, hogy mindig új adagokra van belőlük szükség, hiszen használatuk csak rövid ideig lehetséges.

Éppen ezért végzett fontos munkát a csillebérci reaktor. Ám az atomvárosban nem csupán az első atommáglyával végeztek kísérleteket, hanem építettek több ún. „zéró reaktort” is. Ezeknek a zéró hőt adó és ezzel energiát nem szolgáltató, kísérleti reaktoroknak a jelölésére a ZR betűket és egy számot használtak.

A BNV ideje alatt kiállított ZR-4. Jól belőhető a mérete a mögötte sürgölődő kutatók magasságának segítségével

Az első hazai tervezésű kísérleti atommáglya, a ZR-1 már 1960-ban elkészült, ezután 1962 végétől 1965 őszéig működött a ZR-2, majd jött a ZR-3 és a kiállításon is látható ZR-4.

A ZR-5 segítségével végezték el a Budapesti Műszaki Egyetem atomreaktorának nukleáris tervezéséhez szükséges kísérleteket. Hét KGST-ország 1971-ben Ideiglenes Nemzetközi Kutatókollektívát alapított, mely a KFKI-ban dolgozott, itt építették fel a ZR-6 modellrektort. A kollektíva feladata az volt, hogy pontos reaktorfizikai adatokat („benchmark”) szolgáltasson az erőművi reaktorok tervezéséhez és üzemeltetéséhez. A programot és a ZR-6-ot 1991-ben állították le, de ez alatt az idő alatt rengeteg segítséget nyújtott a hazai és nemzetközi atomfizikának. A „kiállítási sztár” ZR-4 még 2012-ben is működött Csillebércen...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

A kérdőív kitöltésével pedig segítheted a Tó-retró Balatonnal kapcsolatos kutatását, és ajándékot is nyerhetsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET: