Természetesnek tűnik, hogy nyáron kirándulunk, kikapcsolódunk, szabadságra megyünk és feltöltődünk? Nos, ez a korábbi évszázadokban nem volt ennyire magától értetődő. Kevesen engedhették meg maguknak az utazást és a pihenést.

Az utazgatással töltött szabadidő és a kirándulás a 19. század elején a magyarok többsége számára ismeretlen vagy elérhetetlen volt. Mai formájában nem is létezett. A technika fejlődése, ezzel együtt a közlekedés gépesítése, a munkásmozgalmak erősödése, az alapvető polgári jogok kiszélesítése és az életmód változásinak köszönhető, hogy a 19. század végre, 20. század elejére fellendült a turizmus.

Kellemesen telhetett az idő Abbáziában 1908 nyarán - Forrás: Fortepan.hu

Cholnoky Jenő későbbi feleségével, Fink Idával galambokat etet a Szent Márk téren, Velencében, 1911-ben - Forrás: Fortepan.hu

Csoportkép Karlovy Varyban 1931-ben - Forrás: Fortepan.hu

Dédszüleink, ükszüleink – amennyiben megtehették -, rendszerint lovaskocsin, postakocsin, hajón, a 19, század végétől, 20. század elejétől vonaton utaztak. A nemesség és a tehetős polgárság tagjai jelentős mennyiségű poggyásszal keltek útra; a csomagolást a cselédség végezte, és gyakran a háztartási alkalmazottak (inasok, szobalányok) munkaadóikkal tartottak, hogy végig zökkenőmentessé tegyék az utazást.

Az úti cél egy-egy európai, illetve hazai város vagy üdülőhely volt. Az Adriai-tenger partvidéke, Baden, Karlovy Vary, Velence, Róma stb. igen népszerű célpontnak számított. Az 1800-as évek végétől a Balaton partján létesült üdülőhelyekre és a hegyvidéki gyógyszállókba is szívesen utaztak eleink. Divatos volt a vasárnapi korzózás, séták a ligetekben, parkokban, illetve a kirándulás a környékre, egy-egy domb, illetve kilátóhely megmászása.

Postakocsi

Hajókirándulás az Adrián; Abbázia, 1913 - Forrás: Fortepan.hu

Kirándulás 1912-ben - Forrás: Fortepan.hu

Napfürdőzés a balatonalmádi strandon 1920-ban - Forrás: Fortepan.hu

Az autózás jelentős mértékben változtatott az utazási szokásokon. Lehetővé tette például, hogy rövidebb időre is kiruccanjon a család, mivel jóval gyorsabban értek bárhova, mint lovas kocsin. Nem kényszerültek kötött pályás közlekedésre (hajó, vonat). Elterjedté vált a kempingezés.

Ezzel párhuzamosan dédszüleink generációjának élete azzal is sokat változott, hogy 1937-ben húsz ország törvényhozása ismerte el a fizetett szabadsághoz való jogot. Miért fontos ez? Mert így az üdülés, szórakozás, pihenés szélesebb tömegek számára vált valósággá.

Kocsikázás a Városligetben 100 évvel ezelőtt - Forrás: Fortepan.hu

Ifj. Francsek Imre és Mercedes típusú túraautója az 1927-i Magyar Túraúton Parádfürdőn, az Erzsébet szálló előtt - Forrás: Fortepan.hu

A Duna strandfürdő az Újlaki rakparton a Sajka utcánál 1937-ben - Forrás: Fortepan.hu

Bár az 1930-as évektől repülőgéppel is lehetett utazni, ezt a közlekedési eszközt csak igen kevesen vették/vehették igénybe. A két világháború között belföldön, illetve Rómába és Berlinbe indultak rendszeres járatok. II. világháború után a kommunista diktatúra évei, majd a szocializmus évtizedei alatt erősen szabályozták a külföldre irányuló turizmust. Meghatározott valutakeret állt rendelkezésre – ez épp csak fedezte a szállás és étkezés költségeit. "Nyugati" (vagyis nem szocialista) országokba 3 évente lehetett utazni. Persze csak azoknak, akik nem kerültek rendszerellenességük miatt tiltólistára.

Nagy szó volt, amikor az 1960-as, hetvenes években nagypapa Finnországba vagy Olaszországba utazhatott – természetesen helyi termelőszövetkezet vagy baloldali szervezet meglátogatására; Leningrádba mehetett, vagy Moszkvába repülhetett. Dédszüleink, nagyszüleink büszkén mutogatták a lengyelországi Zakopanéban készült fotókat, remek ajándékokat hoztak a "jugó" tengerpartról.

Az első utasszállítógép 1935-ben a nyíregyházi repülőtéren, a MALÉRT Weiss Manfréd gyártmányú Fokker F.VIIIB típusú gépe - Forrás: Fortepan.hu

Rubik M-19 túrarepülőgép 1939-ben, a budaörsi repülőtéren - Forrás: Fortepan.hu

Mi változott mára? Többek között az útikönyvek helyett a Trip Advisort, a Lonely Planetet vagy a Google térképeket használjuk. Szinte mindennapossá vált a repülés vagy az autózás. Morgunk, ha a vonaton nincsen wifi. Sokkal kisebb csomagokkal utazunk, és valószínűleg sokkal többször, mint dédszüleink vagy nagyszüleink…

Ha érdekes volt a cikk, nyomj egy lájkot!

Kokárda: a forradalom szimbóluma

A nemzeti ünnep környékén elterjedt a közösségi oldalakon, hogy mivel a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, ezért helyesen kívülre kerül a zöld. Egyébként évek óta folyik róla a vita: kívül piros vagy kívül zöld a kokárdánk? Mielőtt lecserélnétek hagyományos kokárdátokat, érdemes meghallgatni erről egy történészt is.

A Facebook kokárdareformerei a következőképp érvelnek a kívül zöld kokárda mellett:

Továbbá idézik Katona Tamás történész egy beszédét is:

Milyen érvek hangoznak még el? Egy blog szerint az eredeti szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók. A zászló fölső része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére. A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. (Forrás: Kovácsné Ági)

A kokárda színei: ez a helyes sorrend

A leginkább elterjedt a kívül piros, belül zöld, amely elméletileg helytelen, mivel a szabály szerint a színek mindig belülről kezdődnek. A magyar kokárda tehát az „előírás” szerint helyesen kívül zöld, belül piros kell, hogy legyen. Zászlótörténészek szerint amennyiben külön lelógója van, a kívül piros változat is helyes.

Az Erdélyma ezt írja:

A történész véleménye a kívül zöld kokárda kapcsán

Az Urbanlegends azonban megkereste Hermann Róbert történészt is. Ő is először Katona Tamástól hallott erről a kívül zöld kokárdáról valamikor 1994 körül. Neki pedig Olaszországban mondták ezt egy hivatalos látogatáson. Ami kokárdát viszont Hermann a korszakból ismer, ott mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.

Tovább bonyolítja a kérdést, ha van farka a kokárdának. Zászlótörténész kolléganője szerint ugyanis akkor szabályos a kívül piros – belül zöld. Ha nincs farka, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Hermann rögtönzött ikonográfiai kutatása során csak két kokárdát is ábrázoló korabeli Vasvári-litográfiát talált. Ezeken azonban nemigen lehet megállapítani a színek sorrendjét.

– írja Hermann.

Hermann a szabálytól függetlenül saját bevallása szerint az eredeti formánál maradna, ugyanis:

Az elhúzódó I. világháború egyik nem várt következménye a nemi betegségek megduplázódása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái is testi örömökkel feledtették ideig-óráig az elviselhetetlent, ezért a kezdeti 6 százalékról a háború második évére a helyi katonáknak már a 12 százaléka szorult orvosi ellátásra, különféle szexuális úton terjedő kórságok miatt. Tudták, hogy várhatóan nem sokáig élnek, és szerettek volna mindent kipróbálni, illetve egy hölgy társaságát élvezni még utoljára – vagy elsőre, hiszen sokakat szűzen soroztak be a frontra. Az általános nőmegvonás olyan méreteket öltött, hogy néhol a szolgálatban lévő fiúk jobb híján hóból gyúrtak meztelen női testet ábrázoló szobrot.

Ezért úgy döntött a katonai vezetőség, hogy – nem örömszerzési, hanem egészségügyi okból – tábori bordélyokat létesítenek, amelyeket szigorúan szabályoztak. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915-ben kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amely részletesen tartalmazta, hogy az örömlányok milyen feltételekkel vehetők igénybe, például beteg és részeg katonák nem részesülhettek kiszolgálásban. Valamint azt is kifejtették az okmányban, hogy kik és milyen formában állhatnak a katonák rendelkezésére. A prostituáltakat minőség szerint csoportosították, akik megszabott áron dolgoztak, és a minisztérium határozta meg, hogy mennyit kell költeni naponta az ellátásukra, valamint fejenként hány kuncsaftot fogadhatnak. A megvásárolható örömszerzés kizárólag lányokra terjedt ki, ugyanis a homoszexualitás illegális volt, sőt, halálbüntetés járt érte a hadseregben.

Bárki jelentkezhetett örömlánynak, aki elmúlt 18 éves, nem volt szűz, házas vagy terhes, valamint megfelelő erőnlétben volt, tekintve a folyamatos „igénybevételt”. A ranglétra úgy nézett ki, hogy a legszebb, felső kaszt a tiszteket, tábornokokat szolgálta ki. Nekik még kedvezőbb munkakörülményeik voltak a többihez képest, hiszen ők naponta legfeljebb hat kuncsaftot fogadhattak, alkalmanként maximum két óra hosszára. Az altisztek I. osztályú hölgyekhez fordulhattak (a főtisztek fél órát, a törzstisztek egy órát tölthettek kéjelgéssel), míg a sorkatonáknak a II. osztályú liga jutott, legfeljebb negyed órára. Utóbbiaknak volt a legsanyarúbb életük, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt lányoknak napi 12 – de volt, hogy a dupláját, sőt, akár 100 – kuncsaftot is ki kellett szolgálniuk, ugyebár mindössze maximum 15 perc alatt. A lányoknak szürke egyenruhát kellett viselniük fekete karszalaggal, alatta dr. Jäger márkájú hagyományos fehérneművel. A tiszti örömlányoknál a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajhák esetében pedig közepes minőségű vörös pamutharisnyával tették vonzóbbá a szettet, a hozzájuk passzoló harisnyakötőkkel. Ezeket a holmikat le lehetett venni az aktusok idejére. Némelyik kéjnő abból keresett plusz pénzt, hogy Viagrához hasonló szert is kínált, és igyekezett kifogni a pilótákat, akik több jattot adtak.

Nem csoda, hogy a besorozott szerencsétlenek nem akartak visszatérni a lövészárkokba, hiszen a mentális terhek mellett olyan betegségeket lehetett ott elkapni, mint a nyirkos talaj miatt kialakuló lövészárokláb, amely üszkösödéshez vagy amputációhoz is vezethetett, vagy a tetvek által terjesztett fertőző lövészárokláz (amelyen egyébként a Micimackó írója, Milne, és a Gyűrűk Ura szerzője, Tolkien egyaránt átesett). Akadtak, akik annyira el voltak keseredve, hogy inkább irritáló anyagokat fecskendeztek a húgycsövükbe, gyulladást létrehozva az orvosok megtévesztésére.

Az ellenőrzött körülmények között működtetett katonai bordélyházak igen puritán helyszíneken működtek: elhagyatott épületekben, leharcolt cirkuszkocsikban vagy vasúti vagonokban tartottak örömlányokat, nagyrészt a frontvonal szomszédságában. Az intézmények élén az igazgató állt, a napi ügyeket a madame menedzselte. Az árszabás adott volt: a tiszteknek 8-10 koronát, míg a legénység tagjainak 3-4 koronát kellett fizetniük a testi örömökért.

A madame-ok felelőssége volt, hogy a katonákat rábírják az eltéphetetlen, Neosalversan márkájú, tábori óvszer használatára, amit 20,3 fillérért lehetett megvásárolni. Azonban ezek igencsak kezdetlegesek, kényelmetlenek voltak és kemény gumiból készültek, ezért nem meglepő, hogy sokan nem éltek az ajánlással, a kockázatok mérlegelése után sem. Eleinte ezért sok volt a nemkívánt terhesség a prostituáltak körében, de később az állandó méhgyulladás miatt már nem tudtak teherbe esni. Nem csoda, hogy gyakori volt a lányok cserélődése: elég hamar kiégtek vagy alkoholisták lettek, amikor pedig már végképp alkalmatlanná váltak a férfiak kiszolgálására fizikai és lelki síkon egyaránt, a másodrangú örömlányokra még megalázóbb sors várt. A bal farpofájukra kaptak egy császári billogot, majd megfertőzték őket nemi betegséggel, és az ellenséges csapatokhoz küldték őket.

Az osztrák-magyar haderőben 1917-ig nagyjából másfél millióan kaptak el valamilyen nemi betegséget, közülük 41 százalék házas volt. A harcokkal párhuzamosan folyó higiéniai felvilágosítás azonban sikeresnek bizonyult, hiszen végül a nemi betegségek ritkábbá váltak, mint a hátországban. A lövészárok-szajhák sanyarú sorsát pedig azóta is néma csend övezi.

Források: 1,2,3,4,5,6

Újpest régen önálló iparváros volt, csak 1950-ben csatolták Budapesthez, mivel elkezdték fejleszteni a régi munkáskerületeket. A rekonstrukciós terv részét képezte az Újpest Városközpont is, amelyhez a húszas évek előtt épült, avítt lakóházakat lerombolták vagy felújították. Ekkortájt számolták fel a legtöbb peremkerületi temetőt is, konkrétan 87-ből 75 sírkertet szüntettek meg. Mivel a hamvasztást csak 1968-tól engedélyezték Magyarországon, a temetők hamar zsúfolásig megteltek, és sok probléma akadt a holttestek elhelyezésével.

Többek között a régi magdolnavárosi sírkertet is felszámolták 1964-ben (utódja a Megyeri temető lett), és elkezdtek építeni a helyén egy lakótelepet két évvel később. 1972-re már készen is lett a Pozsonyi utcai lakótömb közel 17 ezer panellakása, amely hatalmas méretével kiérdemelte Budapest, sőt, egész Magyarország legnagyobb lakótelepe címet. A Larsen-Nielsen, azaz dán típusú lakónegyed befogadóképessége hozzávetőlegesen 36 000 lakos, akik a kezdetekkor mind ugyanarról a rejtélyes eseménysorozatról beszéltek.

A hazai Paranormal Pestivity

Már a nagyszabású építkezés legelején meglepően sok malőr és furcsaság jött össze, kezdve azzal a bizarr felütéssel, hogy sorra kerültek elő az emberi csontvázak az alapok felhúzásánál. Először az építőmunkások körében terjedt el futótűzként az a pletyka, hogy nem véletlenül fordulnak elő sorozatos meghibásodások és balesetek, ugyanis túlvilági jelenlétről és emberi alakokról esküdöztek az üres, átadásra váró lakásokban. Annyi bizonyos, hogy ez egyik tízemeletes házba azért nem lehetett beköltöztetni a lakókat, mert egy nyitva hagyott vízcsap öt szintet teljesen eláztatott. Majd utána pont az a lakás gyulladt ki – és terjedt át a tűz több másikra is –, amely előzőleg eláztatta a panelt.

A baljós előjelek azonban nem tántorították el a vásárlókat, ugyanakkor a beköltöző lakók is sorra kezdték egymásnak sugdosni hihetetlennek tűnő tapasztalataikat. Történetek kaptak szárnyra a lakásokban éjszaka feltűnő alakokról, ijesztő hangokról, recsegő-ropogó zajokról, koppanásokról és léptekről, illetve akadt, aki állította, hogy egy láthatatlan kéz lökte el. Gyakran előfordult, hogy a villany magától kikapcsolt, a tévé pedig minden előzmény nélkül bekapcsolt vagy csatornát váltott, esetleg a rádió szólalt meg magától.

Ezek a történések megmagyarázhatók lennének valamiféle áramingadozással, ám kivizsgálták a lakótelepen történteket, és állítólag semmiféle meghibásodást nem találtak a rendszerben. A józan eszükre hallgató ingatlantulajdonosok spontán fizikai jelenséggel igyekeztek magyarázni a vadiúj épületek természetes mozgását. A kétkedők viszont arra hivatkoztak, hogy ezek a recsegések inkább régi házakra jellemzőek. A mendemonda szerint egyszer egy teljes család menekült el pizsamában az éjszaka közepén az ijesztő jelenségek elől.

A láncreakció eredményeképpen többen elkezdték árulni a nemrég birtokba vett otthonukat, de az akkori lakáshiány ellenére sem kapkodtak a Pozsonyi úti ingatlanok után. Addigra ugyanis már mindenki megtudta egy kis kutatást követően, hogy megbolygatott sírokra húzták fel az épületeket, és ehhez kötötték a paranormális jelenségeket. A lakótömbökre ráragadt a Szellemtelep elnevezés, amely annyira meghonosodott, hogy a mai napig használatos.

Az erről a legendáról szóló cikkek alatt folyamatosak a kommentviták: az egyik tábor szerint ez mind butaság, csak az élénk fantázia szüleménye, és jó pár ott lakó is arról győzködi a többieket, hogy soha nem tapasztalt hasonlókat.

Egy akkori lakos is megosztotta a saját észszerű magyarázatát a történtekre: „Nappal jöttek a fináncok, volt nekik egy fiókos Csepel teherkocsijuk, és exhumáltak. Kiásták a holttestet, összeszedték az aranyait, betették a fiókokba, a csontokat meg szétdobálták. Mi, fiatalok – én 16 voltam – komolyan mondom, koponyák, kar-, meg lábszárcsontok között mászkáltunk! Az egyik srác talált egy olyan koponyát, aminek még mind a 32 foga megvolt, el is tette, és az íróasztalán egy lámpa volt benne. Nos, az esti ramazurikban mi is részt vettünk, a csajok nagyokat sikoltoztak, mi a csontokat dobáltuk a ház falának, az öregek meg majrézva húzták be a függönyeiket, és másnap ment a susmus, hogy hallották a kedves szomszédék is, micsoda szellemjárás volt itt? Hát ennyit a szellemekről…”

Az ellentáborból azonban születnek vérfagyasztó hozzászólások is, mint például az alábbi: „Én itt lakom a Pozsonyi utcai lktp. közvetlen szomszédságában a Berda József utcában, a szekrényajtó kivágódik, a plüss figurák hátat fordítanak maguktól, a tányér felcsúszott a falra, úgy, hogy támasztotta az asztal teteje, kiskutyám egy pontot néz néha, mintha ott állna valaki, és nagyon izgatottá válik, hozzá sem lehet szólni.”

Annyi biztos, hogy mára már csak a ragadványnév maradt, a pánik eltűnt, bár sok önjelölt szellemvadász portyázik hébe-hóba a Ghostbustert fütyörészve, hátha elcsíp valami izgalmas jelenséget. Azért remélem, ha szellemet nem is látnak a paraturisták, legalább megnézik a környéken a Városházát, a Lepkemúzeumot, az újpesti zsinagógát, a stadiont és a Víztornyot is, ha már arra járnak. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy népi babonáról, tömeghisztériáról vagy valós túlvilági jelenségekről szól-e a Szellemtelep históriája.

Források: 1, 2, 3, 4, 5