MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Gyerekkorunk legutálatosabb ruhadarabja: az iskolaköpeny

Kötelező volt hordani, de mindenki megpróbálta belőle kihozni a legjobbat. Tudtad, hogy 1973-ban még iskolaköpeny-divatbemutatót is tartottak?

Link másolása

A Napi Történelmi Forrás szerkesztősége történész kutatókból álló progresszív csapat, amely 2015-től napról napra, képekkel illusztrált, idézeteket és visszaemlékezéseket interpretáló cikkeivel kívánja bemutatni a múlt történéseit, megragadni a hátunk mögött hagyott évszázadok hangulatát. Céljuk, a "nem mindennapi történelem" bemutatása.

Emlékszik még valaki arra a feliratra, hogy Diolen Mobi? Ez egy iskolaköpeny márka volt az 1980-as években. Az iskolaköpeny a ruha feletti kötelező viselet volt a szocialista időszak általános- és középiskoláiban. Egyfajta egyenlőséget fejezett ki, nem látszott alatta, ki milyen ruhát visel, így az sem, ha szegényesebben vagy divatosabban öltözött. Bár a hivatalos beszédmód szerint a társadalomban egyenlőség volt, ez az idő előrehaladtával megszűnt, és ez feltűnt a ruhaviseletben is.

Az 1980-as évekre már a köpenyviselet sem maradt egységes, lehetett lázadni a köpeny nyitva hordásával, egyéni díszítéssel (hímzés, Rolling Stones-jelvény) is. Ebben a cikkben annak járok utána, hogyan írt a köpenyről a szocialista időszak sajtója.

iskolakopeny2

Az iskolaköpeny reklámja

1959-ben hiánycikk volt a boltokban az iskolaköpeny, ezért a szülőknek azt javasolták, otthoni maradékanyagokból varrják meg azt gyermekeiknek. A Fővárosi Tanács oktatási osztályán pedig azt mondták az újságírónak: ha valakinek nincs iskolaköpenye, azért még nem lehet eltanácsolni az iskolából.(Szabad Föld, 1961. augusztus 27. 2. o.) 1961-ben a boltokban fekete köpenyt lehetett kapni, miközben sokan inkább barna színűt kerestek. (Népszava, 1959. szeptember 12. 8. o.) Ráadásul ebben az évben nem is volt minden iskolában kötelező a köpenyviselet. (Népszabadság, 1961. július 26. 8. o.)

1965-ben egy budapesti V. kerületi iskolában a gyermekek felszereltsége kapcsán megállapították, hogy ha a gyermekeknek nincs iskolaköpenye, annak nem anyagi okai vannak, hanem ez azt jelenti, a szülők is nevelésre szorulnak:

"Télikabátja 37 gyereknek van, az egynek, akinek nincs, bőrkabátja van, begombolható béléssel. Bundája is van 5 gyereknek, a télikabát mellé, 8-nak bőrkabátja. Cipő, bundacipő, csizma – megfelelő téli lábbeli áll a gyerekek rendelkezésére. Az iskolaköpeny esetében már nem számolhatunk be ilyen jó helyzetről. 7 tanulónak nincs iskolaköpenye. Igaz, hogy valamennyien azokból kerülnek ki, akiknél az egy főre eső átlagjövedelem 1000 Ft alatt van. Gondolom, nem indokolt, hogy egy főre eső havi 500–1000 Ft átlagjövedelem mellett ne legyen megfelelő iskolai öltözéke a tanulóknak. Itt is arról van szó, hogy nevelni kell, még a szülőket is." (Magyar Pedagógia, 1965. 71. o.)

1971-ben a ruhaviseleti különbségek – divatosabb és szegényesebb ruha – elkendőzésére tartotta az újságíró célszerűnek a köpenyt:

"A kötelező iskolaköpeny helyes és okos, megszünteti az öltözködési versenyt. A köpeny alatt az így átalakított és ötletesen javított ruhák jó szolgálatot tesznek, és az édesanyák mindennapi öltöztetési gondjait megoldják."

(Szabad Föld, 1971. október 17. 12. o.)

iskolakopeny3

Iskolaköpenyes kislányok a Kossuth téren 1964-ben (MHSZ/FORTEPAN)

1972-ben a Ruházati Bolt Vállalat reklámszövegében az iskolaköpeny előnyeit ecsetelték:

"Rendkívül vidámmá és kedvessé teszik a különféle színes – piros, fehér – gallérok, tűzések, zsebmegoldások. Vonalvezetésük sportos, általában lefelé bővülő, enyhén követi a test vonalát. A legtöbb modell variálható – övvel, öv nélkül viselhető."

(Népszava, 1972. augusztus 17. 13. o.)

1973-ban pedig iskolaköpeny-divatbemutatót is tartottak. A köpenyviselést az iskolai házirendek szabályozták. "A tanuló öltözködése legyen tiszta, egyszerű és egészséges. Az iskolaköpeny használata kötelező." (Bánfai Beáta – Bodor Péter – László János: Az iskolaköpeny. Pszichológia. 1986/3. 438. o.) Voltak olyan iskolák, ahol a tanuló monogramját és osztályát is rá kellett a köpenyre hímezni, úgy lehetett viselni. Az iskolaköpeny uniformizált jellege miatt alkalmas volt arra, hogy viselőjét arctalanítsa. Az 1980-as évek tanárai ezzel szemben inkább a köpeny praktikus voltát hangsúlyozták, tagadva annak uniformizáló jellegét:

"A köpeny nem szimbólum, hanem praktikus viselet. Áthidalja a hőmérsékletkülönbségeket... Nem koszolódik alatta a ruha, nem akad bele ebbe-abba, nem a ruhájára önti a sósavat a laborban… Lehet, hogy magyar órán nem olyan fontos, de ha egyszer kötelező, akkor mindenhol és mindenkire legyen az, mert ez egy rendszer."

(Bánfai Beáta – Bodor Péter – László János: Az iskolaköpeny. Pszichológia. 1986/3. 440. o.)

Előfordult olyan, hogy egy szerző a női szépségelvárásokkal érvelt: akár abból a szempontból, hogy ne látsszon a szépség, de úgy is, hogy tűnjön el a rútság:

"Szerintem van, aki azért hordja a köpenyét, hogy eltakarjon vele valamit, mondjuk, hogy kövér. Vagy hát a tanároknál, mondjuk egy fiatal tanárnőn, azon mindenki észrevesz mindent, biztos jobban érzi magát köpenyben."

(Bánfai Beáta – Bodor Péter – László János: Az iskolaköpeny. Pszichológia. 1986/3. 440. o.)

iskolakopeny4

A Lajos utca 34. szám alatti iskola diákjai, 1962 (Lencse Zoltán/FORTEPAN)

A Praktilon – ami egy iskolaköpeny-márka volt – lányok számára forgalmazott köpenyeinek ára 1978-ban 122-158 Ft között volt, míg a fiú változat ára 118-206 Ft közé esett. Egy másik márka, a Diolen 124-151 Ft között árulta a saját köpenyeit a lányok számára. (Népszabadság, 1978. július 23. 22. o.) Létezett legombolható ujjú iskolaköpeny is. A köpenyellátás még 1984-ben is akadozott: bár a Szegedi Ruhagyár legyártott 300 ezer darabot, de az év elején még alapanyag sem volt. Ugyanis a ruhadarab csak tiszta polyamidból készülhetett, amelyet nem kellett vasalni. (Népszabadság, 1984. szeptember 26. 7. o.) 1987-ben egy köpenyét vesztett gyermek édesanyjának fiktív levelét közölte az újság, amelyben arról számolt be, hogy nem lehet iskolaköpenyt kapni:

"Arra kérem, hogy gyermekem notórius iskolaköpeny-nélküliségét ne tekintse holmi öncélú makacskodásnak, vagy ami még rosszabb, a fennálló rendszabályok elleni lázadásnak. Ha még emlékszik rá, Gergő a tanévet vadonatúj, az előírásoknak mindenben megfelelő köpennyel kezdte, s ha nem is használta mindig rendeltetésszerűen, de általában hordta, ha máshol nem, hát a táskájában vagy a tornazsákjában. Aztán november közepe táján ön hívta fel a figyelmemet a naplóban katonásan sorakozó fekete pontokra, amelyeknek beírását az indokolta, hogy elsőszülött gyermekem rendszeresen nem hord köpenyt. Az otthoni tetemrehívás során fény derült a szörnyű igazságra: a becses ruhadarab elveszett. Bármennyire szörnyű ez az igazság és mennyire becses e ruhadarab, az csak napokkal később kezdett számomra derengeni, amikor már vagy tucatnyi boltot végigjárva feltérképeztem az iskolaköpeny-kínálatot, amelyben 12 éves fiú számára megfelelőt nem sikerült találnom. Az elmúlt hónapok során így alakult ki lassan mániává fajuló szokásom, hogy minden üzletbe betérek, aminek a ruházkodáshoz a legcsekélyebb köze is van. Hiszen ki tudja, hogy a kereskedelem rejtett csatornáin végigbukdácsolva hol bukkannak fel az iskolaköpenyek. Ám mindhiába, illetve nem egészen… Mert ha az egyik eladó köpennyel nem is szolgálhatott – tébolyult kétségbeesésemet látva –, legalább tanácsot adott, mondván, írjak a tanár úrnak (ha kell, ő is igazolja), hogy fiúköpeny üzleteinkben ez idő szerint nem kapható. Tudom, van más megoldás is. Gyermekemmel már gyakoroljuk a szabás-varrás mesterségét, és éppen most fontolgatjuk egy varrógép beszerzését. Ígérem, belátható időn belül elsajátítjuk úgy a szakmát, hogy ezt bizonyítani is tudjuk majd – iskolaköpeny formájában (ha kapunk hozzá alapanyagot). Kérem, addig is legyen belátással, és ritkítsa annyira a fekete pontok számát, hogy fiam a kettes magatartását ne rontsa tovább. Megértését előre is köszönöm. Hámor anyuka" (Népszabadság, 1987. január 12. 9. o.)

Összességében a diktatúra uniformizáló céljai és a hiánygazdaság problémái folyamatosan ütköztek az iskolaköpeny-ellátás kérdésében. A diákok egyénieskedtek a köpenyviselésben, és nem tudtak elegendő köpenyt gyártani a ruhagyárak. Mindenesetre – szemben a szocialista édességekkel – az iskolaköpeny az, amit ma már senki sem sír vissza.

Személyes történetek az iskolaköpenyről:

"Ó, a Diolen Mobil nagyon fontos 'státuszszimbólum' volt! Jó csöves nem hordott csak rövid (a kívül hordott kockás ingnél rövidebb), egészen sötét sötétkék, szigorúan csak pamut (és véletlenül sem nejlon) köpenyt, kötelességszerűen végig kigombolva, tanári figyelmeztetésre sem gombolva be. A szabotázs része volt, hogy az ing szélesen kilógott a köpeny alól. Nem volt kötelező a Diolen-köpeny, de többségünknek az volt. Volt, aki leszedte róla a mókust, mert cikinek tartotta, volt, aki nem. Én nem szedtem le, kifejezetten kegyeleti okokból, és ezt megosztottam a többiekkel, a bandatagokkal is. Ovis korukban ugyanis sokat énekelték nekünk a 'Mókuska, mókuska felmászott a fára...' kezdetű gyerekdalt, amin én mindig kiborultam, és taknyosra bőgve magam üvöltöttem az óvónénivel, hogy micsoda igazságtalanság, hogy azért hagyják a mókuskát meghalni és/vagy szenvedni, mert fára mászott, amikor egy mókus attól mókus, hogy fára mászik!!! (A dal szövege: 'Mókuska, mókuska felmászott a fára,/ Leesett, leesett, eltörött a lába./Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg!/ Huncut a mókus, újra fára megy.') Amikor ezt elmeséltem a csöves haverjaimnak mindenki fogta a nóta társadalmi üzenetét, a marginalizációt, és kirekesztés, úgyhogy közülünk sokan hagyták a mókuskát a Diolen köpenyen, akkor is ha vér ciki volt. :) Egyébként, ha meghallom a 'Mókuskát', még ma is könnybe lábad a szemem, annyira megráz az igazságtalansága. És most nem viccelek." (Miklya Mona)

iskolakopeny5

Csoportkép egy "lázadóval", 1976 (Erky-Nagy Tibor/FORTEPAN)

"Középiskolában e tekintetben lazaság volt, aztán harmadikosok lehettünk, amikor elkezdtek szigorkodni, hogy kell iskolaköpeny. Erre előkerestem az általános iskolásat (szerencsére jó anyám takarékos volt) és azt 'vettem fel' – időközben olyan 2-3 számmal kisebb lett ugyanis. Aztán valami osztályközi affér során leszakadt róla a zsebekkel együtt az a két gomb is, amelyik még kapaszkodott, de én ugye feszt hordtam, hiszen ugye 'rendnek köll lenni!' Végül az ofőnél szakadt el előbb a cérna, és közölte, hogy zsebes az előírt iskolaköpeny, és varrjak rá gombokat, különben irgum-burgum! No, ezzel egy délutánt eltöltöttem. Ricsés (babos) kendőből varrtam rá zsebeket, meg a gombokat is pótoltam mindenféle színűvel és fazonúval (hiszen a változatosság gyönyörködtet), és biztos, ami biztos alapon jó bőven (mindenhová jutott, még a hátára is). Emlékszem, a többieknek nagyon tetszett, és alig várták, hogy legyen óránk az osztályfőnökkel. Nos, lett, padlót is fogott ahogy kell, igazgatói intő lett a vége." (Somos András)

Összességében tehát az egész időszakra jellemző volt, hogy a köpenyhordás kötelező volt, egyfajta uniformizált társadalom iskolai megvalósítása, és ezzel párhuzamosan néminemű lázadás is a viselet ellen.

Ha a tankönyveken kívül is érdekelnek a nem mindennapi történelmi pillanatok, a Napi Történelmi Forrás lesz a legjobb választás.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A kokárda helyes használata: tudod, hogyan kell jól elkészíteni?
Örök vita, hogy kívül zöld vagy kívül vörös-e az igazi 48-as, magyar kokárda. Történész érvel a megoldás mellett.
Forrás: Urbanlegends - szmo.hu
2022. március 11.


Link másolása

Kokárda: a forradalom szimbóluma

A nemzeti ünnep környékén elterjedt a közösségi oldalakon, hogy mivel a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, ezért helyesen kívülre kerül a zöld. Egyébként évek óta folyik róla a vita: kívül piros vagy kívül zöld a kokárdánk? Mielőtt lecserélnétek hagyományos kokárdátokat, érdemes meghallgatni erről egy történészt is.A magyar kokárda készítés soha nem megy ki a divatból.

A Facebook kokárdareformerei a következőképp érvelnek a kívül zöld kokárda mellett:

“Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is (kívül piros) használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül”

Kokárda készítés: a történész véleménye

Továbbá idézik Katona Tamás történész egy beszédét is:

„… Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.”

Kokárda_1848-ból

1848-ból származó pántlikás szalagrózsa/Wikipédia

Milyen érvek hangoznak még el? Egy blog szerint az eredeti szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók. A zászló fölső része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére. A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. (Forrás: Kovácsné Ági)

A kokárda színei: ez a helyes sorrend

A leginkább elterjedt a kívül piros, belül zöld, amely elméletileg helytelen, mivel a szabály szerint a színek mindig belülről kezdődnek. A magyar kokárda tehát az „előírás” szerint helyesen kívül zöld, belül piros kell, hogy legyen. Zászlótörténészek szerint amennyiben külön lelógója van, a kívül piros változat is helyes.

Az Erdélyma ezt írja:

"Az viszont történelmi tény, hogy a radikálisabb fiatalok 1848. március 15-én a kívül piros, belül zöld változatot használták, ilyet kapott Petőfi is Szendrey Júliától.

Ha ez utóbbi tényt figyelembe vesszük, talán helyesebb a berögződött kívül piros belül zöldet használni, még ha ez elméletileg helytelen is. Ezt hagyományból, tisztelgésből hordja a magyar, nem pedig nemzetközi „előírásokhoz” igazodva, precizitásból."

A történész véleménye a kívül zöld kokárda kapcsán

Az Urbanlegends azonban megkereste Hermann Róbert történészt is. Ő is először Katona Tamástól hallott erről a kívül zöld kokárdáról valamikor 1994 körül. Neki pedig Olaszországban mondták ezt egy hivatalos látogatáson. Ami kokárdát viszont Hermann a korszakból ismer, ott mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.

A háttérben a Pilvax poharai és billiárd dákói. Fotó: Szegedi Éva

Tovább bonyolítja a kérdést, ha van farka a kokárdának. Zászlótörténész kolléganője szerint ugyanis akkor szabályos a kívül piros – belül zöld. Ha nincs farka, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Hermann rögtönzött ikonográfiai kutatása során csak két kokárdát is ábrázoló korabeli Vasvári-litográfiát talált. Ezeken azonban nemigen lehet megállapítani a színek sorrendjét.

"De nekem úgy tűnik, hogy inkább a piros volt itt is kívül, s belül a zöld”
– írja Hermann.

Hermann a szabálytól függetlenül saját bevallása szerint az eredeti formánál maradna, ugyanis:

"mégiscsak így hordták-hordjuk 162 éve. No és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a ‘heraldikai tévedés’ tudatos volt. Vagyis hogy a kokárdát hordók ilyen módon kívánták kifejezni a rokonszenvüket az olasz forradalmi egységmozgalommal. De ez csak feltételezés, bizonyítani nem tudom”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A tiszteknek két óra, a sorkatonáknak negyedóra kéjelgés járt – frontvonal mögötti katonai bordélyok az I. világháborúban
Napi átlag 12-100 kuncsaft, állandó méhgyulladás, nemi betegségek, végül fenékbilloggal száműzetés: ilyen volt a sorsa egy átlagos tábori prostituáltnak.
Tóth Noémi - szmo.hu
2022. március 10.


Link másolása

Az elhúzódó I. világháború egyik nem várt következménye a nemi betegségek megduplázódása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái is testi örömökkel feledtették ideig-óráig az elviselhetetlent, ezért a kezdeti 6 százalékról a háború második évére a helyi katonáknak már a 12 százaléka szorult orvosi ellátásra, különféle szexuális úton terjedő kórságok miatt. Tudták, hogy várhatóan nem sokáig élnek, és szerettek volna mindent kipróbálni, illetve egy hölgy társaságát élvezni még utoljára – vagy elsőre, hiszen sokakat szűzen soroztak be a frontra. Az általános nőmegvonás olyan méreteket öltött, hogy néhol a szolgálatban lévő fiúk jobb híján hóból gyúrtak meztelen női testet ábrázoló szobrot.

Ezért úgy döntött a katonai vezetőség, hogy – nem örömszerzési, hanem egészségügyi okból – tábori bordélyokat létesítenek, amelyeket szigorúan szabályoztak. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915-ben kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amely részletesen tartalmazta, hogy az örömlányok milyen feltételekkel vehetők igénybe, például beteg és részeg katonák nem részesülhettek kiszolgálásban. Valamint azt is kifejtették az okmányban, hogy kik és milyen formában állhatnak a katonák rendelkezésére. A prostituáltakat minőség szerint csoportosították, akik megszabott áron dolgoztak, és a minisztérium határozta meg, hogy mennyit kell költeni naponta az ellátásukra, valamint fejenként hány kuncsaftot fogadhatnak. A megvásárolható örömszerzés kizárólag lányokra terjedt ki, ugyanis a homoszexualitás illegális volt, sőt, halálbüntetés járt érte a hadseregben.

Bárki jelentkezhetett örömlánynak, aki elmúlt 18 éves, nem volt szűz, házas vagy terhes, valamint megfelelő erőnlétben volt, tekintve a folyamatos „igénybevételt”. A ranglétra úgy nézett ki, hogy a legszebb, felső kaszt a tiszteket, tábornokokat szolgálta ki. Nekik még kedvezőbb munkakörülményeik voltak a többihez képest, hiszen ők naponta legfeljebb hat kuncsaftot fogadhattak, alkalmanként maximum két óra hosszára. Az altisztek I. osztályú hölgyekhez fordulhattak (a főtisztek fél órát, a törzstisztek egy órát tölthettek kéjelgéssel), míg a sorkatonáknak a II. osztályú liga jutott, legfeljebb negyed órára. Utóbbiaknak volt a legsanyarúbb életük, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt lányoknak napi 12 – de volt, hogy a dupláját, sőt, akár 100 – kuncsaftot is ki kellett szolgálniuk, ugyebár mindössze maximum 15 perc alatt. A lányoknak szürke egyenruhát kellett viselniük fekete karszalaggal, alatta dr. Jäger márkájú hagyományos fehérneművel. A tiszti örömlányoknál a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajhák esetében pedig közepes minőségű vörös pamutharisnyával tették vonzóbbá a szettet, a hozzájuk passzoló harisnyakötőkkel. Ezeket a holmikat le lehetett venni az aktusok idejére. Némelyik kéjnő abból keresett plusz pénzt, hogy Viagrához hasonló szert is kínált, és igyekezett kifogni a pilótákat, akik több jattot adtak.

A katonai vezetőség azt remélte, hogy a szabályozott rendszer által elkerülhetik a járványokat és biztosíthatják az állomány testi épségét, pontosabban a nemi betegségek elkerülését. Ugyanakkor a katonák gyakran szándékosan gonorrheás vagy szifiliszes örömlánnyal feküdtek össze, hogy ne kelljen folytatniuk a lélekölő harcokat.

Nem csoda, hogy a besorozott szerencsétlenek nem akartak visszatérni a lövészárkokba, hiszen a mentális terhek mellett olyan betegségeket lehetett ott elkapni, mint a nyirkos talaj miatt kialakuló lövészárokláb, amely üszkösödéshez vagy amputációhoz is vezethetett, vagy a tetvek által terjesztett fertőző lövészárokláz (amelyen egyébként a Micimackó írója, Milne, és a Gyűrűk Ura szerzője, Tolkien egyaránt átesett). Akadtak, akik annyira el voltak keseredve, hogy inkább irritáló anyagokat fecskendeztek a húgycsövükbe, gyulladást létrehozva az orvosok megtévesztésére.

Az ellenőrzött körülmények között működtetett katonai bordélyházak igen puritán helyszíneken működtek: elhagyatott épületekben, leharcolt cirkuszkocsikban vagy vasúti vagonokban tartottak örömlányokat, nagyrészt a frontvonal szomszédságában. Az intézmények élén az igazgató állt, a napi ügyeket a madame menedzselte. Az árszabás adott volt: a tiszteknek 8-10 koronát, míg a legénység tagjainak 3-4 koronát kellett fizetniük a testi örömökért.

Az eleve lehangoló helyiségekben nemi betegségekre, vagyis azok elkerülésére figyelmeztető plakátok voltak kihelyezve. A bakáknak kötelező volt az aktus előtt és után a kihelyezett bórvazelines fertőtlenítőt használni, valamint mind a vendégeknek, mind a prostituáltaknak rendszeres orvosi vizsgálaton kellett részt venniük. Ezeket a tömeges vizsgálatokat a magyar katonák nemes egyszerűséggel csak „farokparádénak” nevezték.

A madame-ok felelőssége volt, hogy a katonákat rábírják az eltéphetetlen, Neosalversan márkájú, tábori óvszer használatára, amit 20,3 fillérért lehetett megvásárolni. Azonban ezek igencsak kezdetlegesek, kényelmetlenek voltak és kemény gumiból készültek, ezért nem meglepő, hogy sokan nem éltek az ajánlással, a kockázatok mérlegelése után sem. Eleinte ezért sok volt a nemkívánt terhesség a prostituáltak körében, de később az állandó méhgyulladás miatt már nem tudtak teherbe esni. Nem csoda, hogy gyakori volt a lányok cserélődése: elég hamar kiégtek vagy alkoholisták lettek, amikor pedig már végképp alkalmatlanná váltak a férfiak kiszolgálására fizikai és lelki síkon egyaránt, a másodrangú örömlányokra még megalázóbb sors várt. A bal farpofájukra kaptak egy császári billogot, majd megfertőzték őket nemi betegséggel, és az ellenséges csapatokhoz küldték őket.

Az osztrák-magyar haderőben 1917-ig nagyjából másfél millióan kaptak el valamilyen nemi betegséget, közülük 41 százalék házas volt. A harcokkal párhuzamosan folyó higiéniai felvilágosítás azonban sikeresnek bizonyult, hiszen végül a nemi betegségek ritkábbá váltak, mint a hátországban. A lövészárok-szajhák sanyarú sorsát pedig azóta is néma csend övezi.

Források: 1,2,3,4,5,6


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A temetőre épült újpesti Szellemtelep paranormális legendája
Budapest negyedik kerületében, a Pozsonyi úton található az ország legnagyobb lakótelepe, amely hátborzongató szellemhistóriák nyomán kapta ragadványnevét.

Link másolása

Újpest régen önálló iparváros volt, csak 1950-ben csatolták Budapesthez, mivel elkezdték fejleszteni a régi munkáskerületeket. A rekonstrukciós terv részét képezte az Újpest Városközpont is, amelyhez a húszas évek előtt épült, avítt lakóházakat lerombolták vagy felújították. Ekkortájt számolták fel a legtöbb peremkerületi temetőt is, konkrétan 87-ből 75 sírkertet szüntettek meg. Mivel a hamvasztást csak 1968-tól engedélyezték Magyarországon, a temetők hamar zsúfolásig megteltek, és sok probléma akadt a holttestek elhelyezésével.

Többek között a régi magdolnavárosi sírkertet is felszámolták 1964-ben (utódja a Megyeri temető lett), és elkezdtek építeni a helyén egy lakótelepet két évvel később. 1972-re már készen is lett a Pozsonyi utcai lakótömb közel 17 ezer panellakása, amely hatalmas méretével kiérdemelte Budapest, sőt, egész Magyarország legnagyobb lakótelepe címet. A Larsen-Nielsen, azaz dán típusú lakónegyed befogadóképessége hozzávetőlegesen 36 000 lakos, akik a kezdetekkor mind ugyanarról a rejtélyes eseménysorozatról beszéltek.

A hazai Paranormal Pestivity

Már a nagyszabású építkezés legelején meglepően sok malőr és furcsaság jött össze, kezdve azzal a bizarr felütéssel, hogy sorra kerültek elő az emberi csontvázak az alapok felhúzásánál. Először az építőmunkások körében terjedt el futótűzként az a pletyka, hogy nem véletlenül fordulnak elő sorozatos meghibásodások és balesetek, ugyanis túlvilági jelenlétről és emberi alakokról esküdöztek az üres, átadásra váró lakásokban. Annyi bizonyos, hogy ez egyik tízemeletes házba azért nem lehetett beköltöztetni a lakókat, mert egy nyitva hagyott vízcsap öt szintet teljesen eláztatott. Majd utána pont az a lakás gyulladt ki – és terjedt át a tűz több másikra is –, amely előzőleg eláztatta a panelt.

Az egyik tömbben a teljes tizedik emeletet le kellett zárni furcsa zajok, villogó fények és főleg egy különös, odaégett olajra emlékeztető penetráns bűz matt, amely akkor sem hagyott alább, amikor már keresztbe-kasul kiszellőztették az egész épületet. A munkások egy időre vasráccsal lezárták az egész emeletet, a liftből pedig még a tízes nyomógombot is kiszerelték. Az általános riadalom akkor kezdett felerősödni, amikor az építkezésen dolgozó egyik éjjeliőr biztosan állította, hogy többször felbukkant mellette egy elsuhanó árny.

A baljós előjelek azonban nem tántorították el a vásárlókat, ugyanakkor a beköltöző lakók is sorra kezdték egymásnak sugdosni hihetetlennek tűnő tapasztalataikat. Történetek kaptak szárnyra a lakásokban éjszaka feltűnő alakokról, ijesztő hangokról, recsegő-ropogó zajokról, koppanásokról és léptekről, illetve akadt, aki állította, hogy egy láthatatlan kéz lökte el. Gyakran előfordult, hogy a villany magától kikapcsolt, a tévé pedig minden előzmény nélkül bekapcsolt vagy csatornát váltott, esetleg a rádió szólalt meg magától.

Ezek a történések megmagyarázhatók lennének valamiféle áramingadozással, ám kivizsgálták a lakótelepen történteket, és állítólag semmiféle meghibásodást nem találtak a rendszerben. A józan eszükre hallgató ingatlantulajdonosok spontán fizikai jelenséggel igyekeztek magyarázni a vadiúj épületek természetes mozgását. A kétkedők viszont arra hivatkoztak, hogy ezek a recsegések inkább régi házakra jellemzőek. A mendemonda szerint egyszer egy teljes család menekült el pizsamában az éjszaka közepén az ijesztő jelenségek elől.

A láncreakció eredményeképpen többen elkezdték árulni a nemrég birtokba vett otthonukat, de az akkori lakáshiány ellenére sem kapkodtak a Pozsonyi úti ingatlanok után. Addigra ugyanis már mindenki megtudta egy kis kutatást követően, hogy megbolygatott sírokra húzták fel az épületeket, és ehhez kötötték a paranormális jelenségeket. A lakótömbökre ráragadt a Szellemtelep elnevezés, amely annyira meghonosodott, hogy a mai napig használatos.

Az erről a legendáról szóló cikkek alatt folyamatosak a kommentviták: az egyik tábor szerint ez mind butaság, csak az élénk fantázia szüleménye, és jó pár ott lakó is arról győzködi a többieket, hogy soha nem tapasztalt hasonlókat.

Egy akkori lakos is megosztotta a saját észszerű magyarázatát a történtekre: „Nappal jöttek a fináncok, volt nekik egy fiókos Csepel teherkocsijuk, és exhumáltak. Kiásták a holttestet, összeszedték az aranyait, betették a fiókokba, a csontokat meg szétdobálták. Mi, fiatalok – én 16 voltam – komolyan mondom, koponyák, kar-, meg lábszárcsontok között mászkáltunk! Az egyik srác talált egy olyan koponyát, aminek még mind a 32 foga megvolt, el is tette, és az íróasztalán egy lámpa volt benne. Nos, az esti ramazurikban mi is részt vettünk, a csajok nagyokat sikoltoztak, mi a csontokat dobáltuk a ház falának, az öregek meg majrézva húzták be a függönyeiket, és másnap ment a susmus, hogy hallották a kedves szomszédék is, micsoda szellemjárás volt itt? Hát ennyit a szellemekről…”

Az ellentáborból azonban születnek vérfagyasztó hozzászólások is, mint például az alábbi: „Én itt lakom a Pozsonyi utcai lktp. közvetlen szomszédságában a Berda József utcában, a szekrényajtó kivágódik, a plüss figurák hátat fordítanak maguktól, a tányér felcsúszott a falra, úgy, hogy támasztotta az asztal teteje, kiskutyám egy pontot néz néha, mintha ott állna valaki, és nagyon izgatottá válik, hozzá sem lehet szólni.”

Tény, hogy meg tudja tréfálni az embert egy rosszul bekötött elektromos hálózat vagy vízvezeték, ahogyan a fűtésrendszer csövei is, nem beszélve a panelfalak akusztikai hatásairól. Az azonban mindenképpen érdekes, hogy egy egész lakótelepet magával rántott a tömegpszichózis, akárcsak annak idején a boszorkányperekben. Sosem fog teljes bizonyossággal kiderülni, hogy amit a munkások vagy az éjjeliőrök láttak, az csupán az alkohol gőze volt, vagy tényleg egy kísértet, esetleg csak egymás hergelése sikerült túl jól.

Annyi biztos, hogy mára már csak a ragadványnév maradt, a pánik eltűnt, bár sok önjelölt szellemvadász portyázik hébe-hóba a Ghostbustert fütyörészve, hátha elcsíp valami izgalmas jelenséget. Azért remélem, ha szellemet nem is látnak a paraturisták, legalább megnézik a környéken a Városházát, a Lepkemúzeumot, az újpesti zsinagógát, a stadiont és a Víztornyot is, ha már arra járnak. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy népi babonáról, tömeghisztériáról vagy valós túlvilági jelenségekről szól-e a Szellemtelep históriája.

Források: 1, 2, 3, 4, 5


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Egy működő atomreaktor volt a '66-os BNV sztárja, alig volt nagyobb egy konyhai vízforralónál
1966-ban még simán ki lehetett állítani egy zseberőművet a vásáron, ráadásul az ilyeneket sorozatban gyártottuk akkoriban.
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Az ország első reaktora Csillebércen. Még ma is működik - szmo.hu
2022. március 18.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Az 1966-os Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) legalább egy szempontból kiemelkedett a többi hasonló rendezvény sorából. Ezen az eseményen ugyanis valami egészen egyedi dolgot állítottak ki. Bár látványra a két méterszer két méteres kocka nem tűnt túl érdekesnek, mégis ellopta a show-t minden más kiállított tárgy előtt. A Csillebércről érkezett újdonság ugyanis egy működő atomreaktor volt!

Ma már nehezen elképzelhető, hogy iskoláscsoportok, kismamák vagy bárki más védőfelszerelés nélkül sétálgathasson egy atomreaktor körül, sőt akár meg is érintse azt, ám akkoriban teljesen más volt a világ.

Húsz évvel Csernobil előtt az atomenergia maga volt az izgalmas, érdekes új technológia, melynek békés felhasználása a legnagyobb lehetőségnek ígérkezett a 20. században. Ráadásul a ZR-4 névre keresztelt vajszínű kockát alig 7 évvel az első hazai atommáglya, a csillebérci kísérleti izotóp reaktor után állították ki, így érthető a hatalmas érdeklődés.

A kiállítási mini reaktor, 1966. május 7-én készült el Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) atomvárosában, hogy kevesebb, mint két hét múlva már a BNV-n hirdesse a barátságos atomenergiát.

A reaktor aktív zónája (ahol a maghasadás zajlik) 20x25x30 centimétert tett ki, vagyis alig volt nagyobb egy mai konyhai vízforralónál. Ezt vette körül egy grafit, két parafin és egy nehézbeton (KFKI találmány) réteg, nagyjából 90 cm vastagságban. Az urán hajtóanyagú reaktor a vásáron a nagyközönség jelenlétében is hasznos munkát, úgynevezett aktivációs analízist végzett. A berendezéshez tartozó csőposta a vásárlátogatók szeme láttára szállította a sugárzó térbe az anyagmintát, ahol az maga is sugárzóvá vált. Sugárzási spektruma pedig rendkívül pontosan elárulta a minta összetételét.

A ZR-4-et a kiállítás után szétszerelték és visszaszállították Csillebércre. A reaktort a KFKI ugyanis nem csupán a vásáron való bemutatás céljából készítette. Részese volt a hazai atomenergia megszületését célzó, több évtizedes kutatássorozatnak.

Az első lakossági szolgálatba állt erőmű 1954. június 24-én kezdte meg a működését a Szovjetunióban, hiszen akkoriban mindenki hitt az olcsó és „tiszta” atomenergiában.

A csillabérci atomváros építkezését már két évvel később, 1956 júniusában megkezdték az orosz tervrajzok alapján.

Az atomváros első látványrajza

Az első hazai reaktor 1959. március 25-én kezdte meg a működést és rögtön két célra is használták.

A hazai szakemberek képzése és a kísérletezés mellett az akkor Európa szerte igen keresettnek számító rövid felezési idejű izotópokat állítottak elő velük.

Az ilyen izotópokat (pl.: a Nátrium 24) akkoriban a gyógyászatban, mezőgazdaságban és az iparban is előszeretettel használták.

Az egyik tipikus terület a

szigetelt csővezetékek repedéseinek felderítése volt, amikor a csőben áramló gázba/folyadékba kevert izotóp sugárzása lehetővé tette a hiba helyének meghatározását nagyobb szakaszok szétbontása nélkül. Az ilyen izotópok sugárzása néhány óra alatt kimutathatatlan szintre csökken, így nem szennyezik az anyagot, amihez keverték őket. Persze ez egyben azt is jelenti, hogy mindig új adagokra van belőlük szükség, hiszen használatuk csak rövid ideig lehetséges.

Éppen ezért végzett fontos munkát a csillebérci reaktor. Ám az atomvárosban nem csupán az első atommáglyával végeztek kísérleteket, hanem építettek több ún. „zéró reaktort” is. Ezeknek a zéró hőt adó és ezzel energiát nem szolgáltató, kísérleti reaktoroknak a jelölésére a ZR betűket és egy számot használtak.

A BNV ideje alatt kiállított ZR-4. Jól belőhető a mérete a mögötte sürgölődő kutatók magasságának segítségével

Az első hazai tervezésű kísérleti atommáglya, a ZR-1 már 1960-ban elkészült, ezután 1962 végétől 1965 őszéig működött a ZR-2, majd jött a ZR-3 és a kiállításon is látható ZR-4.

A ZR-5 segítségével végezték el a Budapesti Műszaki Egyetem atomreaktorának nukleáris tervezéséhez szükséges kísérleteket. Hét KGST-ország 1971-ben Ideiglenes Nemzetközi Kutatókollektívát alapított, mely a KFKI-ban dolgozott, itt építették fel a ZR-6 modellrektort. A kollektíva feladata az volt, hogy pontos reaktorfizikai adatokat („benchmark”) szolgáltasson az erőművi reaktorok tervezéséhez és üzemeltetéséhez. A programot és a ZR-6-ot 1991-ben állították le, de ez alatt az idő alatt rengeteg segítséget nyújtott a hazai és nemzetközi atomfizikának. A „kiállítási sztár” ZR-4 még 2012-ben is működött Csillebércen...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

A kérdőív kitöltésével pedig segítheted a Tó-retró Balatonnal kapcsolatos kutatását, és ajándékot is nyerhetsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk