MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Gucciban az eperföldre: egy 17 éves magyar lány kalandjai 1989-ben Nyugaton

Az Ekkoriban blog szerzője végre nekiindulhatott annak a világnak, amit eddig csak filmekből és hírből ismert. Osztrák levelezőpartnere (!) hívta meg a titokzatos Ausztriába. Mindez 1989-ben történt, és az akkori élmények valószínűleg sokaknak ismerősek lesznek.
Az Ekkoriban blog írása - szmo.hu
2017. május 31.


Link másolása

1965 és 1979 között születtél? Akkor te is az X generációba tartozol. Az Ekkoriban blog egy X-es mérföldkövecskéiről, rólunk, de nemcsak nekünk szól.

Magyarországon az köti őket össze, hogy valamennyien a Kádár-korszakban voltak gyerekek, de amikor 1990-ben az addigi társadalmi szabályok megtagadottá váltak, fiatal felnőttként egy ismerhetetlen jövő alakítójává kellett válniuk, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői. Az X-esek 2017-ben, pályájuk közepén vagy csúcsán járnak. Mai céljaik: biztos megélhetés, a munka és a magánélet egyensúlyba kerülése.

17 éves koromban, 1989-ben tette fel nekem a kérdést - "Ez Gucci?" - egy elegáns osztrák nő az eperföldre indulás előtt, amikor a farmerdzsekimen éppen kötöttem meg a kendőm. A kérdésből csak a GUCCI szót nem értettem.

Ezen nagyon megdöbbent. Minden máson meg én.

Majd kiugrottam a bőrömből, mikor valósággá vált, hogy németes levelezőpartnerem meghívott magukhoz Linzbe, Ausztriába – azaz Nyugatra! Hihetetlennek tűnt, hogy kettő teljes hétig úgy fogok élni és olyan körülmények között fogok élni, amit korábban csak a német adók reklámfilmjeiben láttam.

Szüleim könnyek és aggodalmak közepette felültettek a Keletiben az Orient Expresszre, és én elindultam. A határtól már nem tudtam nyugton maradni, kijöttem a fülkéből a folyosóra, teljesen lehúztam a vonat ablakát, rátámaszkodtam, hogy ne csapjon vissza, és nézelődtem. Mintha itt zöldebb lenne a fű! – jegyeztem meg magamban.gucci1

A két hét alatt egyik döbbenetből estem a másikba. Nem értettem például, hogy a gyümölcsös tálban miért csak egy banán van az alma, meg a narancs mellett. Mi órákat álltunk sorban Magyarországon télen, ha híre ment (mert például bemondta a híradó), hogy banánszállítmány érkezett az országba. Ők bezzeg annyit vehetnek, amennyit csak akarnak, mégis csak egy van kitéve! Nem mertem elvenni az utolsót, pedig majd megvesztem érte. Helyette vettem egy almát, ami szabolcsi gyökerűként egyébként zsákszámra állt a pincénkben.

Június eleje volt, tombolt az eperszezon. Az osztrákok nagyon szeretnek és nagyon tudnak sütni. Ahogy ma nálunk is több helyen található "Szedd magad!" eperföld, úgy náluk is volt.

Szóltak, hogy olyan ruhába menjek, amit nem sajnálok,

ha földes lesz, bár a sorok között széna van, ami elvezeti a vizet (és tisztán tartja a leveleket meg a gyümölcsöket), de sosem lehet tudni. A farmer tűnt a legpraktikusabbnak, hozzá az előző évben Nyugat-Berlinben egy "Sonderangebot" (leárazás) során vett, de ennek ellenére az én szememben menő farmerdzsekivel. Annak idején nagy divat volt kendővel hordani, így egy könnyed mozdulattal rávetettem a vállamra azt, amelyiket már hónapok óta viseltem. Amikor megcsomóztam elől, az anyuka lélegzete elállt.

"Ez GUCCI?". Zavarba jöttem, mint mindig, amikor egy árva szót sem értettem abból, amit mondanak nekem. De ez mégiscsak egy rövid mondat! Mivel a kérdőszó megvolt, már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy mi az a GUCCI. Még csak nem is hasonlított semelyik, általam ismert szóra, ami a kendőre, sálra, ruhadarabra utalna. Nem volt mit tenni, visszakérdeztem. "Hogy micsoda?" Az anyuka türelmesen megismételte: "Azt kérdeztem, hogy ez a kendő GUCCI?".

A kérdés bővebb formában is csak egyetlen ismeretlen szót tartalmazott, a GUCCI-t. "Nem tudom, kaptam. Egy kanadai távoli rokonunk unokája hagyta itt nekem, amikor pár éve Magyarországon járt, mert azt mondta, ő majd vesz magának egy másikat" – válaszoltam, miközben magamhoz vettem a táskám.

Könnyed és természetes válaszom egyértelművé tette az anyuka számára, hogy derengésem nincs, mi abban a kendőben a rendkívüli. Mielőtt felvilágosított volna, megerősítésképpen még megkérdezte, amit jól láthatott szabad szemmel is, hogy "És te ezt farmerkabáthoz hordod?" Sejtettem, hogy ezt egy kicsit rosszallja, hiszen ő mindig olyan nőiesen öltözött, de hát ő 40 éves volt, én meg 17. "Igen, mert olyan vidám, színes".

Tudatlanságom menthetetlen volt.

Ezért jobbnak látta, ha ad némi információt a pipacsos kendőmről. Próbálta velem érzékeltetni, hogy az bizony egy nagyon-nagyon drága, ikonikus luxusdarab. Drága?! De hát nekem a KALODERMA tusfürdő is drága volt Ausztriában, így nagyon nem tudtam hova tenni ezt a jelzőt! Aztán folytatta, hogy a virágminta, ami rajta van, megkülönbözteti ránézésre minden más kendőtől. És valóban. Az első virágmintás GUCCI kendő az 1960-as években készült Grace Kelly, későbbi monacói hercegnő számára. A sorozat mai darabjai most 330 euróba kerülnek, azaz kb. 100 000 forintba. Az interneten viszont nagy keletje van – gyűjtők körében – a régebbieknek is. De én most már el nem adom, sőt, azt hiszem, újra elkezdem hordani!gucci2

Több meglepetést a hazautazásig nem okoztam. Én viszont minden nap egyik ámulatból estem a másikba.

Reggelente az anyuka leszaladt a sarki "Anker"-be (amit 25 éve várok, hogy bejöjjön Magyarországra úgy, hogy itt is marad, mert rövid ideig volt egy boltjuk például a Deák téren). Mire mi felébredtünk, terítve volt az asztal, a kosárkában a meleg kalács, croissant, zsemle, kenyér, persze mindenből fehér, barna és magos.

Reggeli után az anyuka kisminkelte magát, ügyelve arra, hogy a rúzs passzoljon a körömlakkjához,

mindezekhez pedig választott bizsut, ami összhangban volt a kosztümjével. Összekészülődtünk, és együtt elindultunk a nem sokkal korábban vásárolt MAZDA 323 típusú kis (nyugati!) autójával.

A katolikus iskolában, ahova a levelezőpartnerem járt, nekem tanulnom nem kellett, csak ücsörögnöm. A teremben színesek voltak a tanulók székei, és mindegyikben volt írásvetítő. A matektanáron nem volt se köpeny, se papucs, és látszott, hogy az óra előtt megerősítette a száján a rúzst. Egy szürke selyem nadrágkosztümöt viselt. Egyszer feladott egy "sehr, sehr schwer" (nagyon-nagyon nehéz) feladatot. Amikor érzékeltem, hogy kezdenek izzadni a diákok, megnéztem, hogy mit is kellene megoldaniuk, és jelentkeztem, mert én tudtam, és tudtam és tudtam! - mint a viccben.

A "sehr, sehr schwer" nálunk egy olyan feladat lett volna, amit elvártak egy hármas tanulótól, hogy meg tudja oldani. A történelem tankönyvre azt hittem, hogy félrenyomták. Mintha épp csak a "lényeg", azaz a hosszú szövegek maradtak volna ki belőle. Rengeteg színes kép, sok-sok jópofa kronológiai ábra.

Egyik tankönyv sem volt bekötve, de nem is volt rá szükség.

Egyszerűen olyan mutatósak és jól megkülönböztethetők voltak kívülről, hogy elég volt egy fóliával védeni az amúgy is erős első és hátsó borítókat.

Előfordult, hogy nem az iskolába mentem, hanem az anyukával tartottam a bankba, ahol dolgozott, hogy megmutassa a munkahelyét. Amikor beértünk, első dolga volt, hogy ránézett az órájára, majd az asztalán lévő jelenléti ívre felírta az érkezése időpontját percre pontosan – nem előbbre, nem későbbre, pont akkora, amikor érkezett.

Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy minden nap sminkeli-e magát, azt válaszolta, hogy igen, mint minden munkatársnője, mert náluk elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül menne a munkahelyére, hogy ne tenne fel legalább egy kis arcpírt vagy rúzst. Ezt egy osztrák nő nem engedheti meg magának!

Máskor a napot a nagymamával töltöttem (aki magyar származású volt, így jött a levelezős kapcsolat az unokájával). Amikor egyik délelőtt megláttam, hogy nekiáll palacsintát sütni, nagyon megörültem. Néztem, hogy készíti, de aggódtam, hogy vastag lesz. Aztán még jobban elkerekedett a szemem, amikor üresen összetekerte, és kb. 0,5 cm-es csíkokra vágta. Az igazi meglepetés viszont ezután jött, amikor kimerte nekem a húslevest, beletette a csíkozott palacsintatésztát, megszórta aprított snidlinggel, petrezselyemmel. Megkóstoltam. Húha! Ezt sosem gondoltam volna! A mai napig, ha Ausztriában járok, nem jövök úgy haza, hogy ne ennék valahol egy tányér "Frittatensuppe"-t.leves1

Délután a nagymama leült a konyhába, maga elé vette a reklámújságokat, gondosan végiglapozgatta, megjelölgette magának. A következő napokban végigjárta azokat a boltokat, ahol akciósan vehette meg az egyébként márkás háztartási cikkeket, élelmiszereket.

Esténként, míg mi tévéztünk, vagy beszélgettünk Claudiával, az anyuka kivette az előző napokban felbontott vörösborát, egy üreges poharat teletöltött, és kortyolgatva a bort, könyvet olvasott. Ha olyan volt a hangulata, előugrott a dugi cigi is a ruhásszekrényből, ami több márkából rejtett egy-egy felbontott dobozt. Mindig csak egy szálat választott ki, és azt a bor mellé lassan, relaxálva elszívta.

A hétvégén kirándultunk, vagy családi összejövetel volt. Ausztriában létezik és ünneplik is az "Apák Napját" (Vatertag), ez június második vasárnapja. Mivel mind a levelezőpartnerem anyukája, mind annak testvére elvált volt, a 65 év körüli nagyapát ünnepeltük a Linz melletti hétvégi házas telken, az ő kedvenc cukrászdai tortájával, zenét hallgatva, énekelve, nevetgélve, a kancsóba pedig folyamatosan utántöltésre került az osztrákok egyik nagy kedvence a "Weißer Spritzer" (fröccs fehérborból).

Amikor eljött az idő a hazautazásra, hajnalban felültettek a Bécsig közlekedő gyorsvonatra. Nem értették, miért nem olyanra vettünk jegyet, ami Budapestig elhozott volna átszállás nélkül. Elmagyaráztam nekik, hogy végig szeretnék sétálni a Mariahilferstraßen, és vásárolgatni szuveníreket (szappant, FUJI filmet, dobozos kólát, dobozos sört stb.) a kicsike schillingemből.

Abba nem mentem bele, hogy legfőképp szeretnék elmenni térkép segítségével abba az underground lemezboltba, aminek a címét a "Rocklexikon" című könyvből másoltam ki egy cetlire, és amire utaltam a múltkor abban a blogbejegyzésemben, amelyikben elmeséltem, milyen nehéz volt hozzájutni a kedvenc lemezünkhöz a 80-as években.mariahilfer1

Amikor bezártak a boltok, a Westbahnhofon felültem a pesti vonatra. Nem, rosszul fogalmazok. Felültem egy vonatra, ami előtt a peronon annak az expressznek volt a neve kiírva, amelyik a jegyemen is szerepelt. Nagyon sok csomagom volt, ezért időben elfoglaltam a helyem.

Az indulásig lett volna még majdnem egy óra, amikor a vonat egyszer csak ugrik egyet, és elkezd zötykölődni ki a pályaudvarról, egyenesen vissza, Linz irányába. Bepánikoltam. Cuccaimat hátrahagyva elkezdtem rohanni kocsiról kocsira (pedig mindig utáltam átmenni az ütközők fölötti szétcsúszó vaslapokon a két vagon között), hogy találjak valakit, akinek szólhatok, hogy rossz vonatra ültem. Végre jött velem szembe a kalauz.

Kisebb sokkos állapotban, nem erős német nyelvtudással megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mi a bajom.

Amikor végre megértette, elkezdett nevetni, ami engem egy cseppet sem nyugtatott meg, különösen, hogy közben zakatolt a vonat, no meg a szívem. Majd lassított és megállt. Nem a szívem, a vonat. Aztán elindult visszafele, Bécs felé. Nem történt valójában semmi, csak másik vágányra irányították át, de ehhez több kilométert meg kellett tennie. Visszamentem a fülkébe, és kimerülten roskadtam le.

Nemsokára nyílt az ajtó, egy nagy hátizsákos, világító kék szemű, napbarnított, szőke hajú fiú állt az ajtóban. Rám mosolygott és intett a többieknek, hogy megvan az ülésük. Ő volt Dominique, a németül beszélő svájci fiú, aki egy szintén svájci és két amerikai barátjával Magyarország felé vették az irányt.

Annyira egymásra hangolódtunk a háromórás vonatút alatt (annak ellenére, én angolul egy szót sem tudtam, az amerikaiak viszont németül nem), hogy megbeszéltük: azt a két napot, amit Budapestre szántak, együtt töltjük, és én leszek az idegenvezetőjük. Találkozunk tehát másnap reggel a Deákon! De erről majd egy másik blogban.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A kokárda helyes használata: tudod, hogyan kell jól elkészíteni?
Örök vita, hogy kívül zöld vagy kívül vörös-e az igazi 48-as, magyar kokárda. Történész érvel a megoldás mellett.
Forrás: Urbanlegends - szmo.hu
2022. március 11.


Link másolása

Kokárda: a forradalom szimbóluma

A nemzeti ünnep környékén elterjedt a közösségi oldalakon, hogy mivel a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, ezért helyesen kívülre kerül a zöld. Egyébként évek óta folyik róla a vita: kívül piros vagy kívül zöld a kokárdánk? Mielőtt lecserélnétek hagyományos kokárdátokat, érdemes meghallgatni erről egy történészt is.A magyar kokárda készítés soha nem megy ki a divatból.

A Facebook kokárdareformerei a következőképp érvelnek a kívül zöld kokárda mellett:

“Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is (kívül piros) használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül”

Kokárda készítés: a történész véleménye

Továbbá idézik Katona Tamás történész egy beszédét is:

„… Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.”

Kokárda_1848-ból

1848-ból származó pántlikás szalagrózsa/Wikipédia

Milyen érvek hangoznak még el? Egy blog szerint az eredeti szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók. A zászló fölső része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére. A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. (Forrás: Kovácsné Ági)

A kokárda színei: ez a helyes sorrend

A leginkább elterjedt a kívül piros, belül zöld, amely elméletileg helytelen, mivel a szabály szerint a színek mindig belülről kezdődnek. A magyar kokárda tehát az „előírás” szerint helyesen kívül zöld, belül piros kell, hogy legyen. Zászlótörténészek szerint amennyiben külön lelógója van, a kívül piros változat is helyes.

Az Erdélyma ezt írja:

"Az viszont történelmi tény, hogy a radikálisabb fiatalok 1848. március 15-én a kívül piros, belül zöld változatot használták, ilyet kapott Petőfi is Szendrey Júliától.

Ha ez utóbbi tényt figyelembe vesszük, talán helyesebb a berögződött kívül piros belül zöldet használni, még ha ez elméletileg helytelen is. Ezt hagyományból, tisztelgésből hordja a magyar, nem pedig nemzetközi „előírásokhoz” igazodva, precizitásból."

A történész véleménye a kívül zöld kokárda kapcsán

Az Urbanlegends azonban megkereste Hermann Róbert történészt is. Ő is először Katona Tamástól hallott erről a kívül zöld kokárdáról valamikor 1994 körül. Neki pedig Olaszországban mondták ezt egy hivatalos látogatáson. Ami kokárdát viszont Hermann a korszakból ismer, ott mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.

A háttérben a Pilvax poharai és billiárd dákói. Fotó: Szegedi Éva

Tovább bonyolítja a kérdést, ha van farka a kokárdának. Zászlótörténész kolléganője szerint ugyanis akkor szabályos a kívül piros – belül zöld. Ha nincs farka, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Hermann rögtönzött ikonográfiai kutatása során csak két kokárdát is ábrázoló korabeli Vasvári-litográfiát talált. Ezeken azonban nemigen lehet megállapítani a színek sorrendjét.

"De nekem úgy tűnik, hogy inkább a piros volt itt is kívül, s belül a zöld”
– írja Hermann.

Hermann a szabálytól függetlenül saját bevallása szerint az eredeti formánál maradna, ugyanis:

"mégiscsak így hordták-hordjuk 162 éve. No és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a ‘heraldikai tévedés’ tudatos volt. Vagyis hogy a kokárdát hordók ilyen módon kívánták kifejezni a rokonszenvüket az olasz forradalmi egységmozgalommal. De ez csak feltételezés, bizonyítani nem tudom”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A tiszteknek két óra, a sorkatonáknak negyedóra kéjelgés járt – frontvonal mögötti katonai bordélyok az I. világháborúban
Napi átlag 12-100 kuncsaft, állandó méhgyulladás, nemi betegségek, végül fenékbilloggal száműzetés: ilyen volt a sorsa egy átlagos tábori prostituáltnak.
Tóth Noémi - szmo.hu
2022. március 10.


Link másolása

Az elhúzódó I. világháború egyik nem várt következménye a nemi betegségek megduplázódása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái is testi örömökkel feledtették ideig-óráig az elviselhetetlent, ezért a kezdeti 6 százalékról a háború második évére a helyi katonáknak már a 12 százaléka szorult orvosi ellátásra, különféle szexuális úton terjedő kórságok miatt. Tudták, hogy várhatóan nem sokáig élnek, és szerettek volna mindent kipróbálni, illetve egy hölgy társaságát élvezni még utoljára – vagy elsőre, hiszen sokakat szűzen soroztak be a frontra. Az általános nőmegvonás olyan méreteket öltött, hogy néhol a szolgálatban lévő fiúk jobb híján hóból gyúrtak meztelen női testet ábrázoló szobrot.

Ezért úgy döntött a katonai vezetőség, hogy – nem örömszerzési, hanem egészségügyi okból – tábori bordélyokat létesítenek, amelyeket szigorúan szabályoztak. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915-ben kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amely részletesen tartalmazta, hogy az örömlányok milyen feltételekkel vehetők igénybe, például beteg és részeg katonák nem részesülhettek kiszolgálásban. Valamint azt is kifejtették az okmányban, hogy kik és milyen formában állhatnak a katonák rendelkezésére. A prostituáltakat minőség szerint csoportosították, akik megszabott áron dolgoztak, és a minisztérium határozta meg, hogy mennyit kell költeni naponta az ellátásukra, valamint fejenként hány kuncsaftot fogadhatnak. A megvásárolható örömszerzés kizárólag lányokra terjedt ki, ugyanis a homoszexualitás illegális volt, sőt, halálbüntetés járt érte a hadseregben.

Bárki jelentkezhetett örömlánynak, aki elmúlt 18 éves, nem volt szűz, házas vagy terhes, valamint megfelelő erőnlétben volt, tekintve a folyamatos „igénybevételt”. A ranglétra úgy nézett ki, hogy a legszebb, felső kaszt a tiszteket, tábornokokat szolgálta ki. Nekik még kedvezőbb munkakörülményeik voltak a többihez képest, hiszen ők naponta legfeljebb hat kuncsaftot fogadhattak, alkalmanként maximum két óra hosszára. Az altisztek I. osztályú hölgyekhez fordulhattak (a főtisztek fél órát, a törzstisztek egy órát tölthettek kéjelgéssel), míg a sorkatonáknak a II. osztályú liga jutott, legfeljebb negyed órára. Utóbbiaknak volt a legsanyarúbb életük, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt lányoknak napi 12 – de volt, hogy a dupláját, sőt, akár 100 – kuncsaftot is ki kellett szolgálniuk, ugyebár mindössze maximum 15 perc alatt. A lányoknak szürke egyenruhát kellett viselniük fekete karszalaggal, alatta dr. Jäger márkájú hagyományos fehérneművel. A tiszti örömlányoknál a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajhák esetében pedig közepes minőségű vörös pamutharisnyával tették vonzóbbá a szettet, a hozzájuk passzoló harisnyakötőkkel. Ezeket a holmikat le lehetett venni az aktusok idejére. Némelyik kéjnő abból keresett plusz pénzt, hogy Viagrához hasonló szert is kínált, és igyekezett kifogni a pilótákat, akik több jattot adtak.

A katonai vezetőség azt remélte, hogy a szabályozott rendszer által elkerülhetik a járványokat és biztosíthatják az állomány testi épségét, pontosabban a nemi betegségek elkerülését. Ugyanakkor a katonák gyakran szándékosan gonorrheás vagy szifiliszes örömlánnyal feküdtek össze, hogy ne kelljen folytatniuk a lélekölő harcokat.

Nem csoda, hogy a besorozott szerencsétlenek nem akartak visszatérni a lövészárkokba, hiszen a mentális terhek mellett olyan betegségeket lehetett ott elkapni, mint a nyirkos talaj miatt kialakuló lövészárokláb, amely üszkösödéshez vagy amputációhoz is vezethetett, vagy a tetvek által terjesztett fertőző lövészárokláz (amelyen egyébként a Micimackó írója, Milne, és a Gyűrűk Ura szerzője, Tolkien egyaránt átesett). Akadtak, akik annyira el voltak keseredve, hogy inkább irritáló anyagokat fecskendeztek a húgycsövükbe, gyulladást létrehozva az orvosok megtévesztésére.

Az ellenőrzött körülmények között működtetett katonai bordélyházak igen puritán helyszíneken működtek: elhagyatott épületekben, leharcolt cirkuszkocsikban vagy vasúti vagonokban tartottak örömlányokat, nagyrészt a frontvonal szomszédságában. Az intézmények élén az igazgató állt, a napi ügyeket a madame menedzselte. Az árszabás adott volt: a tiszteknek 8-10 koronát, míg a legénység tagjainak 3-4 koronát kellett fizetniük a testi örömökért.

Az eleve lehangoló helyiségekben nemi betegségekre, vagyis azok elkerülésére figyelmeztető plakátok voltak kihelyezve. A bakáknak kötelező volt az aktus előtt és után a kihelyezett bórvazelines fertőtlenítőt használni, valamint mind a vendégeknek, mind a prostituáltaknak rendszeres orvosi vizsgálaton kellett részt venniük. Ezeket a tömeges vizsgálatokat a magyar katonák nemes egyszerűséggel csak „farokparádénak” nevezték.

A madame-ok felelőssége volt, hogy a katonákat rábírják az eltéphetetlen, Neosalversan márkájú, tábori óvszer használatára, amit 20,3 fillérért lehetett megvásárolni. Azonban ezek igencsak kezdetlegesek, kényelmetlenek voltak és kemény gumiból készültek, ezért nem meglepő, hogy sokan nem éltek az ajánlással, a kockázatok mérlegelése után sem. Eleinte ezért sok volt a nemkívánt terhesség a prostituáltak körében, de később az állandó méhgyulladás miatt már nem tudtak teherbe esni. Nem csoda, hogy gyakori volt a lányok cserélődése: elég hamar kiégtek vagy alkoholisták lettek, amikor pedig már végképp alkalmatlanná váltak a férfiak kiszolgálására fizikai és lelki síkon egyaránt, a másodrangú örömlányokra még megalázóbb sors várt. A bal farpofájukra kaptak egy császári billogot, majd megfertőzték őket nemi betegséggel, és az ellenséges csapatokhoz küldték őket.

Az osztrák-magyar haderőben 1917-ig nagyjából másfél millióan kaptak el valamilyen nemi betegséget, közülük 41 százalék házas volt. A harcokkal párhuzamosan folyó higiéniai felvilágosítás azonban sikeresnek bizonyult, hiszen végül a nemi betegségek ritkábbá váltak, mint a hátországban. A lövészárok-szajhák sanyarú sorsát pedig azóta is néma csend övezi.

Források: 1,2,3,4,5,6


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A temetőre épült újpesti Szellemtelep paranormális legendája
Budapest negyedik kerületében, a Pozsonyi úton található az ország legnagyobb lakótelepe, amely hátborzongató szellemhistóriák nyomán kapta ragadványnevét.

Link másolása

Újpest régen önálló iparváros volt, csak 1950-ben csatolták Budapesthez, mivel elkezdték fejleszteni a régi munkáskerületeket. A rekonstrukciós terv részét képezte az Újpest Városközpont is, amelyhez a húszas évek előtt épült, avítt lakóházakat lerombolták vagy felújították. Ekkortájt számolták fel a legtöbb peremkerületi temetőt is, konkrétan 87-ből 75 sírkertet szüntettek meg. Mivel a hamvasztást csak 1968-tól engedélyezték Magyarországon, a temetők hamar zsúfolásig megteltek, és sok probléma akadt a holttestek elhelyezésével.

Többek között a régi magdolnavárosi sírkertet is felszámolták 1964-ben (utódja a Megyeri temető lett), és elkezdtek építeni a helyén egy lakótelepet két évvel később. 1972-re már készen is lett a Pozsonyi utcai lakótömb közel 17 ezer panellakása, amely hatalmas méretével kiérdemelte Budapest, sőt, egész Magyarország legnagyobb lakótelepe címet. A Larsen-Nielsen, azaz dán típusú lakónegyed befogadóképessége hozzávetőlegesen 36 000 lakos, akik a kezdetekkor mind ugyanarról a rejtélyes eseménysorozatról beszéltek.

A hazai Paranormal Pestivity

Már a nagyszabású építkezés legelején meglepően sok malőr és furcsaság jött össze, kezdve azzal a bizarr felütéssel, hogy sorra kerültek elő az emberi csontvázak az alapok felhúzásánál. Először az építőmunkások körében terjedt el futótűzként az a pletyka, hogy nem véletlenül fordulnak elő sorozatos meghibásodások és balesetek, ugyanis túlvilági jelenlétről és emberi alakokról esküdöztek az üres, átadásra váró lakásokban. Annyi bizonyos, hogy ez egyik tízemeletes házba azért nem lehetett beköltöztetni a lakókat, mert egy nyitva hagyott vízcsap öt szintet teljesen eláztatott. Majd utána pont az a lakás gyulladt ki – és terjedt át a tűz több másikra is –, amely előzőleg eláztatta a panelt.

Az egyik tömbben a teljes tizedik emeletet le kellett zárni furcsa zajok, villogó fények és főleg egy különös, odaégett olajra emlékeztető penetráns bűz matt, amely akkor sem hagyott alább, amikor már keresztbe-kasul kiszellőztették az egész épületet. A munkások egy időre vasráccsal lezárták az egész emeletet, a liftből pedig még a tízes nyomógombot is kiszerelték. Az általános riadalom akkor kezdett felerősödni, amikor az építkezésen dolgozó egyik éjjeliőr biztosan állította, hogy többször felbukkant mellette egy elsuhanó árny.

A baljós előjelek azonban nem tántorították el a vásárlókat, ugyanakkor a beköltöző lakók is sorra kezdték egymásnak sugdosni hihetetlennek tűnő tapasztalataikat. Történetek kaptak szárnyra a lakásokban éjszaka feltűnő alakokról, ijesztő hangokról, recsegő-ropogó zajokról, koppanásokról és léptekről, illetve akadt, aki állította, hogy egy láthatatlan kéz lökte el. Gyakran előfordult, hogy a villany magától kikapcsolt, a tévé pedig minden előzmény nélkül bekapcsolt vagy csatornát váltott, esetleg a rádió szólalt meg magától.

Ezek a történések megmagyarázhatók lennének valamiféle áramingadozással, ám kivizsgálták a lakótelepen történteket, és állítólag semmiféle meghibásodást nem találtak a rendszerben. A józan eszükre hallgató ingatlantulajdonosok spontán fizikai jelenséggel igyekeztek magyarázni a vadiúj épületek természetes mozgását. A kétkedők viszont arra hivatkoztak, hogy ezek a recsegések inkább régi házakra jellemzőek. A mendemonda szerint egyszer egy teljes család menekült el pizsamában az éjszaka közepén az ijesztő jelenségek elől.

A láncreakció eredményeképpen többen elkezdték árulni a nemrég birtokba vett otthonukat, de az akkori lakáshiány ellenére sem kapkodtak a Pozsonyi úti ingatlanok után. Addigra ugyanis már mindenki megtudta egy kis kutatást követően, hogy megbolygatott sírokra húzták fel az épületeket, és ehhez kötötték a paranormális jelenségeket. A lakótömbökre ráragadt a Szellemtelep elnevezés, amely annyira meghonosodott, hogy a mai napig használatos.

Az erről a legendáról szóló cikkek alatt folyamatosak a kommentviták: az egyik tábor szerint ez mind butaság, csak az élénk fantázia szüleménye, és jó pár ott lakó is arról győzködi a többieket, hogy soha nem tapasztalt hasonlókat.

Egy akkori lakos is megosztotta a saját észszerű magyarázatát a történtekre: „Nappal jöttek a fináncok, volt nekik egy fiókos Csepel teherkocsijuk, és exhumáltak. Kiásták a holttestet, összeszedték az aranyait, betették a fiókokba, a csontokat meg szétdobálták. Mi, fiatalok – én 16 voltam – komolyan mondom, koponyák, kar-, meg lábszárcsontok között mászkáltunk! Az egyik srác talált egy olyan koponyát, aminek még mind a 32 foga megvolt, el is tette, és az íróasztalán egy lámpa volt benne. Nos, az esti ramazurikban mi is részt vettünk, a csajok nagyokat sikoltoztak, mi a csontokat dobáltuk a ház falának, az öregek meg majrézva húzták be a függönyeiket, és másnap ment a susmus, hogy hallották a kedves szomszédék is, micsoda szellemjárás volt itt? Hát ennyit a szellemekről…”

Az ellentáborból azonban születnek vérfagyasztó hozzászólások is, mint például az alábbi: „Én itt lakom a Pozsonyi utcai lktp. közvetlen szomszédságában a Berda József utcában, a szekrényajtó kivágódik, a plüss figurák hátat fordítanak maguktól, a tányér felcsúszott a falra, úgy, hogy támasztotta az asztal teteje, kiskutyám egy pontot néz néha, mintha ott állna valaki, és nagyon izgatottá válik, hozzá sem lehet szólni.”

Tény, hogy meg tudja tréfálni az embert egy rosszul bekötött elektromos hálózat vagy vízvezeték, ahogyan a fűtésrendszer csövei is, nem beszélve a panelfalak akusztikai hatásairól. Az azonban mindenképpen érdekes, hogy egy egész lakótelepet magával rántott a tömegpszichózis, akárcsak annak idején a boszorkányperekben. Sosem fog teljes bizonyossággal kiderülni, hogy amit a munkások vagy az éjjeliőrök láttak, az csupán az alkohol gőze volt, vagy tényleg egy kísértet, esetleg csak egymás hergelése sikerült túl jól.

Annyi biztos, hogy mára már csak a ragadványnév maradt, a pánik eltűnt, bár sok önjelölt szellemvadász portyázik hébe-hóba a Ghostbustert fütyörészve, hátha elcsíp valami izgalmas jelenséget. Azért remélem, ha szellemet nem is látnak a paraturisták, legalább megnézik a környéken a Városházát, a Lepkemúzeumot, az újpesti zsinagógát, a stadiont és a Víztornyot is, ha már arra járnak. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy népi babonáról, tömeghisztériáról vagy valós túlvilági jelenségekről szól-e a Szellemtelep históriája.

Források: 1, 2, 3, 4, 5


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Egy működő atomreaktor volt a '66-os BNV sztárja, alig volt nagyobb egy konyhai vízforralónál
1966-ban még simán ki lehetett állítani egy zseberőművet a vásáron, ráadásul az ilyeneket sorozatban gyártottuk akkoriban.
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Az ország első reaktora Csillebércen. Még ma is működik - szmo.hu
2022. március 18.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Az 1966-os Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) legalább egy szempontból kiemelkedett a többi hasonló rendezvény sorából. Ezen az eseményen ugyanis valami egészen egyedi dolgot állítottak ki. Bár látványra a két méterszer két méteres kocka nem tűnt túl érdekesnek, mégis ellopta a show-t minden más kiállított tárgy előtt. A Csillebércről érkezett újdonság ugyanis egy működő atomreaktor volt!

Ma már nehezen elképzelhető, hogy iskoláscsoportok, kismamák vagy bárki más védőfelszerelés nélkül sétálgathasson egy atomreaktor körül, sőt akár meg is érintse azt, ám akkoriban teljesen más volt a világ.

Húsz évvel Csernobil előtt az atomenergia maga volt az izgalmas, érdekes új technológia, melynek békés felhasználása a legnagyobb lehetőségnek ígérkezett a 20. században. Ráadásul a ZR-4 névre keresztelt vajszínű kockát alig 7 évvel az első hazai atommáglya, a csillebérci kísérleti izotóp reaktor után állították ki, így érthető a hatalmas érdeklődés.

A kiállítási mini reaktor, 1966. május 7-én készült el Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) atomvárosában, hogy kevesebb, mint két hét múlva már a BNV-n hirdesse a barátságos atomenergiát.

A reaktor aktív zónája (ahol a maghasadás zajlik) 20x25x30 centimétert tett ki, vagyis alig volt nagyobb egy mai konyhai vízforralónál. Ezt vette körül egy grafit, két parafin és egy nehézbeton (KFKI találmány) réteg, nagyjából 90 cm vastagságban. Az urán hajtóanyagú reaktor a vásáron a nagyközönség jelenlétében is hasznos munkát, úgynevezett aktivációs analízist végzett. A berendezéshez tartozó csőposta a vásárlátogatók szeme láttára szállította a sugárzó térbe az anyagmintát, ahol az maga is sugárzóvá vált. Sugárzási spektruma pedig rendkívül pontosan elárulta a minta összetételét.

A ZR-4-et a kiállítás után szétszerelték és visszaszállították Csillebércre. A reaktort a KFKI ugyanis nem csupán a vásáron való bemutatás céljából készítette. Részese volt a hazai atomenergia megszületését célzó, több évtizedes kutatássorozatnak.

Az első lakossági szolgálatba állt erőmű 1954. június 24-én kezdte meg a működését a Szovjetunióban, hiszen akkoriban mindenki hitt az olcsó és „tiszta” atomenergiában.

A csillabérci atomváros építkezését már két évvel később, 1956 júniusában megkezdték az orosz tervrajzok alapján.

Az atomváros első látványrajza

Az első hazai reaktor 1959. március 25-én kezdte meg a működést és rögtön két célra is használták.

A hazai szakemberek képzése és a kísérletezés mellett az akkor Európa szerte igen keresettnek számító rövid felezési idejű izotópokat állítottak elő velük.

Az ilyen izotópokat (pl.: a Nátrium 24) akkoriban a gyógyászatban, mezőgazdaságban és az iparban is előszeretettel használták.

Az egyik tipikus terület a

szigetelt csővezetékek repedéseinek felderítése volt, amikor a csőben áramló gázba/folyadékba kevert izotóp sugárzása lehetővé tette a hiba helyének meghatározását nagyobb szakaszok szétbontása nélkül. Az ilyen izotópok sugárzása néhány óra alatt kimutathatatlan szintre csökken, így nem szennyezik az anyagot, amihez keverték őket. Persze ez egyben azt is jelenti, hogy mindig új adagokra van belőlük szükség, hiszen használatuk csak rövid ideig lehetséges.

Éppen ezért végzett fontos munkát a csillebérci reaktor. Ám az atomvárosban nem csupán az első atommáglyával végeztek kísérleteket, hanem építettek több ún. „zéró reaktort” is. Ezeknek a zéró hőt adó és ezzel energiát nem szolgáltató, kísérleti reaktoroknak a jelölésére a ZR betűket és egy számot használtak.

A BNV ideje alatt kiállított ZR-4. Jól belőhető a mérete a mögötte sürgölődő kutatók magasságának segítségével

Az első hazai tervezésű kísérleti atommáglya, a ZR-1 már 1960-ban elkészült, ezután 1962 végétől 1965 őszéig működött a ZR-2, majd jött a ZR-3 és a kiállításon is látható ZR-4.

A ZR-5 segítségével végezték el a Budapesti Műszaki Egyetem atomreaktorának nukleáris tervezéséhez szükséges kísérleteket. Hét KGST-ország 1971-ben Ideiglenes Nemzetközi Kutatókollektívát alapított, mely a KFKI-ban dolgozott, itt építették fel a ZR-6 modellrektort. A kollektíva feladata az volt, hogy pontos reaktorfizikai adatokat („benchmark”) szolgáltasson az erőművi reaktorok tervezéséhez és üzemeltetéséhez. A programot és a ZR-6-ot 1991-ben állították le, de ez alatt az idő alatt rengeteg segítséget nyújtott a hazai és nemzetközi atomfizikának. A „kiállítási sztár” ZR-4 még 2012-ben is működött Csillebércen...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

A kérdőív kitöltésével pedig segítheted a Tó-retró Balatonnal kapcsolatos kutatását, és ajándékot is nyerhetsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET: