MÚLT

A legnagyobb magyar stadionkatasztrófa vezetett a Puskás Aréna elődjének felépítéséhez

A Fradi-pályán 1947-ben történt tragédiát a tribün túlterhelésére fogták, a helyszínen lévő építész azonban egész másra jutott.
Forrás: Tó-retró blog Címkép: FTC stadion és klubház, B közép lelátó. 1935. Fortepan/Lőrincze Judit - szmo.hu
2021. július 02.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Az új Puskás Aréna kiválóan szerepelt a Euro 2020 (2021) mérkőzésein. Valóban lenyűgöző épület és okot ad a büszkeségre. Ne felejtsük el azonban, hogy ősének, az első nemzeti stadionnak létrejöttéhez az ország legnagyobb stadionkatasztrófájára volt szükség. A sokkoló baleset nyomán a hazai döntéshozók belátták, hogy az akkor már 50 éve húzódó tervezgetést némileg fel kell gyorsítani. Pár éven belül meg is született a Népstadion, de menjünk csak szépen sorban...

A magyar-osztrák összecsapásoknak akkoriban még volt egy igen pikáns felhangja, a monarchia emléke miatt. Így nem csoda, hogy az Üllői úti pályán

hatalmas tömeg gyűlt össze 1947. május 4-én,

a 27. egymás elleni csatára. Ráadásul ezen a napon ünnepelte a magyar futball az első hivatalos mérkőzés 50. évfordulóját is. A válogatott összecsapás kezdőrúgását Hajós Alfréd végezte el, aki az első osztrák-magyar és egyben az első válogatott meccs balösszekötője volt. Az úszó, futballista, építész fenomén piros-fehér BTC mezt viselt, megemlékezve róla, hogy ez a csapat játszotta (ketté osztva) azt a nevezetes első, hivatalos mérkőzést 50 évvel korábban.

Üllői út, FTC stadion, szemben a B tribün, balra hátul a Magyarok Nagyasszonya (Rezső) téri templom kupolája. 1935. Fortepan/Lőrincze Judit

A meccs kezdete után nem sokkal a magyarok egyértelművé tették elképzeléseiket a végkimenetel kapcsán, hiszen a 13. percben már a második gól született (Puskás fejes gólja után Egresi növelte az előnyt). Nem csoda, hogy majd’ felrobbant a stadion. Sajnos ez esetben szó szerint, hiszen

ekkor dőltek először a fenti lelátóról a szurkolók az alattuk lévő szektorban ülőkre, a Springer szobor közelében. Bár egy lábtörés már ekkor is bekövetkezett, a rendezők tovább engedték a mérkőzést.

A nézők pedig elhűlve láthatták, hogy Ausztria az első félidő végére kiegyenlített.

Nem nehéz elképzelni, hogy mit érezhettek a szurkolók, amikor a második játékrész hatodik percében újra hozzánk került az előny, és az eredményjelzőre 3-2-őt akasztottak fel a kezelők. Leírhatatlan lehetett az öröm, ám hamarosan a döbbenet és a rémület is az lett. Ekkor

az emeletnyi magas észak-nyugati lelátó dőlt össze 8 méter hosszan. Mivel itt – az ülőhelyekhez viszonyítva – jóval többen voltak, a látvány leírhatatlan lehetett. Az emberek egyik pillanatról a másikra zuhantak a mélybe, majd vérző, jajveszékelő sérültek hevertek mindenütt.

A tribünön 400-an voltak a balesetkor, és közülük 278-at kellett Budapest 6 kórházába szállítani. Bár a Budapesti Rádió az esemény után azt jelentette, hogy két ember meghalt, ez nem bizonyult igaznak, ugyanis a vakszerencse folytán mindenki életben maradt (igaz 71 ember kritikus állapotban került az orvosokhoz).

Meglepő módon a játék néhány perces szünet után folytatódott, és végül 5-2-es magyar siker született...

Természetesen a rendőrség már másnap, hétfőn lefolytatta a vizsgálatát (egyetlen nap alatt!) és arra a következtetésre jutottak, hogy

a lelátó állapota és túlterheltség okozta a katasztrófát.

Ennek megfelelően még aznap(!) előállítottak 17 jegyüzért, akik hamis jegyeket árultak az összecsapásra, így (a biztonságiak figyelmetlensége miatt) jóval többen voltak a stadionban, mint az engedélyezett nézőszám. Tiszta, gyors munka volt a rendőrségtől, csakhogy...

Már korábban említettük, hogy a kezdőrúgás okán a stadionban tartózkodott az ország egyik elismert építésze,

Hajós Alfréd, aki azonnal vizsgálódni is kezdett, és igencsak más eredményre jutott,

mint a bősz cerberusok.

Hajós Alfréd

Ő azonnal megállapította, hogy a deszkapadlózatot tartó betonoszlop mozdult el 2 centiméterre kifelé a függőlegestől. A földre zuhant faanyag pedig a korhadásnak legkisebb jelét sem mutatta, az kiváló állapotban volt. De akkor mi történhetett valójában?

Hajós bevonta a vizsgálódásba a korábbi kerületi mérnököt (ő felelt korábban a középületek állapotáért) és immáron ketten próbáltak rájönni a katasztrófa okára. Elsőként azt állapították meg, hogy a kibillent oszlop eltávolodása miatt akadhattak ki a padlódeszkák, így azok törés nélkül zuhantak a mélybe. Azonban

arra a következtetésre jutottak, hogy a túlterhelés és a szurkolók ugrálása okozta dinamikus terhelés így nem mozdíthatta el a betonoszlopot.

Ha ez lett volna az ok, akkor a pillér nem kifelé, hanem befelé dőlt volna meg. A további vizsgálódás megállapította, hogy az oszlop alatti talaj erősen el volt vizesedve, ami instabillá tette a pillér alátámasztását és ez vezetett a dőléshez. Mivel a katasztrófa egy igen aszályos időszak közepén történt, így arra jutottak, hogy az eső nem játszhatott szerepet.

Végül sikerült megállapítani, hogy az oszlop mellett lévő teniszpálya öntözőberendezése ontotta a vizet a pillér környéki földre is, így annak használata idézte elő magát a katasztrófát is!

(Világ c. folyóirat, 1947. május, p.3.)

Vajon miért tudjuk ennek ellenére a mai napig úgy, hogy a stadion állapota és a túlterheltség okozta a balesetet? A választ ma már nehéz lenne megtalálni. Az azonban beszédes, hogy a következő választásokon (pár héttel később) hatalomra került Dinnyés Lajos, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségi tagjaként azonnal a hazai stadionok katasztrofális állapotáról kezdett beszélni, és a „Nemzeti stadion” (Népstadion) 50 évvel az első tervek után, a következő évben valóban épülni kezdett...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es és 80-as évekre és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta csoporthoz!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
Kiderült, miért lehettek ilyen kegyetlenek a hunok
A szakértőket a tölgyfák és a csontvázak vizsgálata is segítette a rejtély megoldásában.

Link másolása

Attila hun királyt gyakran emlegetik a történelem legveszedelmesebb hadvezérei között. Kr. u. 434-ben bekövetkezett hatalomra lépését követően a hunok ugyanis egyre jelentősebb fosztogatásokat végeztek a Római Birodalom keleti szárnyán, és nagyrészt nekik tulajdonítják Róma bukásának felgyorsítását is.

Egy új kutatás szerint azonban a támadásokat nem csupán a terület-, és pénzszerzés motiválta, hanem a változó klíma is – írja IFLScience alapján a 24.hu.

Dr. Susanne Hakenbeck szerint a források alapján az látszik, hogy kezdetben a római és a hun diplomácia jól működött, több kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttek. De a kapcsolat a 440-es évekre megromlott, és végül támadásohoz vezetett.

Ám a gondokat más is tetézhette. A tanulány szerzői úgy vélik, hogy

az időjárás is befolyásolta a kapcsolatokat. A tölgyfák évgyűrűit vizsgálva derült ki, hogy igen száraz időszak köszöntött be a közép-európai térségbe. Ekkor voltak a legpusztítóbb hun portyák

(a 447-es, 451-es és 452-es támadások).

Ezért a kutatók úgy vélik, hogy az erőszakos támadások oka a szélsőséges időjárás lehetett. A csontvázak vizsgálatából is az derült ki, hogy megváltozott az étkezési szokásuk. Ezért azt feltételezik, hogy a csoport egyes portyázásait az élelem és az állatállomány biztosítása érdekében indították. De ezek bizonyítása még hátra van.

A portál megjegyzi, hogy Attila a portyázások után jelentős földterületeket is követelt a rómaiaktól a Duna mellett. A szakértők szerint azért, hogy ezzel is növelje a földterületet, ahol élelmiszert termelhetnek.

A szárazság hatott a társadalomra is, mert a pásztorok ezt követően hagyták el a nyájakat és csatlakoztak a harcosokhoz.

Nyitókép: A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát – Ulpiano Checa festményén


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Felnyitották a Notre-Dame alatt talált rejtélyes szarkofágokat
Egyelőre azonban csak az egyik tetemet tudták beazonosítani.

Link másolása

Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.

Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.

Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.

Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.

A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.

A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.

A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.

Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk