Rengeteg szempontból hiteltelen A Besúgó – Így működött valójában az Állambiztonság és az ellenzéki ellenállás
> Rainer M. Jánost és Ungváry Krisztiánt kérdeztük arról, hogy zajlottak a sorozatban ábrázolt helyzetek a valóságban.
Nemrég ért véget a HBO Max magyar gyártású sorozata, A Besúgó, amely óriási közönségsikert ért el, ugyanakkor éles vitákat is kiváltott. A korszakot kutatók, illetve személyesen átélők szerint ugyanis egyáltalán nem ábrázolja hitelesen az egykori Állambiztonság, illetve az ellenzéki mozgalom működését.
Hogy pontosan miről van szó, arról Rainer M. János és Ungváry Krisztián történészeket kérdeztük. Előbbi az összes részt látta, utóbbi viszont csak egyet nézett meg – elmondása szerint ezt annyira botrányosan hamisnak tartja, hogy elment a kedve a továbbiaktól.
„Súlyos véteknek nem nevezném, hiszen alapvetően szórakoztatóipari termékről van szó, amiről a fogyasztók döntenek. A körükben pedig egyértelműen pozitív volt a fogadtatása” – mondja Rainer, aki megengedőbb álláspontot képvisel.
Ungváry is azt emeli ki, hogy hiába nevezik fikciósnak a történetet, ha a kosztümök, a kulisszák és a társadalmi helyzetek, amelyeket a film használ, egy konkrét korhoz kötődnek, a tájékozatlan néző így óhatatlanul reálisnak értékeli az irreális képet.
„Különösen súlyos problémának tartom ezt azért, mert az ismert történelmi tények is tökéletesen alkalmasak arra, hogy a besúgás tematikában egy remek film készülhessen. Teljességgel érthetetlen számomra, miért kellett olcsó és hazug jelenetekkel tönkretenni ezt, amikor a valós tények hatalmas tárházából is lehetett volna válogatni” – fogalmaz.
Szerinte a sorozat nem más, mint „kiváló színészek megalázása, felmosórongynak használása olcsó hatásvadászatért”, ugyanis nem a színész tehet arról, ha egy történetileg teljesen hazug forgatókönyvet játszik el.
A sorozatban ábrázolt jelenetet, tehát azt, hogy a főszereplő mellé a vonaton odaül egy állambiztonsági tiszt, majd átkíséri az étkezőkocsiba a leendő tartótisztjéhez, mindkét forrásunk rendkívül valószínűtlennek tartja.
„A beszervezéseknek több módozata volt, de ami közös, hogy a beszervező beszélgetések helyszínéül általában valamilyen állami hivatal szolgált, már csak azért is, mert egy vendéglőben vagy vonaton nem lehetett volna észrevétlenül aláíratni az együttműködési nyilatkozatot, a beszervezendő személyt pedig nem lehetett volna tökéletes kontroll alatt tartani” – mondja Ungváry, hangsúlyozva: nyilvános helyen soha nem lehetett lefolytatni beszervezési beszélgetést. Ráadásul ennek során beszervezők részéről mindig egyszerre legalább két személynek kellett nyíltan jelen lennie, ezt a munkát tilos volt egyedül végezni.
„A beszervezéskor első körben kifejezetten kerülték a nyílt zsarolást, ugyanis előírás is volt, hogy az önkéntességre kell törekedni és ezen felül pszichológiailag sem lett volna helyes nyíltan zsarolni. Az esetleges terhelő adatokat csak akkor szedték elő, ha másképp nem ment a dolog” – teszi hozzá Ungváry Krisztián.
Nemet mondani is határozottan lehetett, Rainer M. János szerint az esetek 90 százalékában ez semmilyen következménnyel nem járt, különösen a rendszer késői szakaszában.
Ungváry hasonlóan látja: mint mondja, átlagban minden második beszervezés meghiúsult, mert azok, akik a beszélgetés során először igent mondtak (és adott esetben alá is írtak), később már nem mentek el a második találkozóra. A beszervezési kísérletek kb. 30%-a pedig már a beszélgetés alatt úgy alakult, hogy az érintett beszervezésétől el kellett állni, mert ellenállást tanúsított.
„1962 után egyetlen esetet sem ismerek, amikor emiatt valakit súlyos retorziók értek volna. Minden statisztikai adat arról tanúskodik, hogy a beszervezettek között is hatalmas volt a fluktuáció” – fogalmaz.
A sorozatban a beszervezett fiú idővel egyre inkább vérszemet kap és ő maga is átver, kicselez, zsarolni kezd, többek között a beszervezőit is.
Rainer M. János szerint konkrét zsarolásra nem, arra viszont minden további nélkül lehetett példa, hogy valaki túljárt a tartótisztje eszén. A hálózati személy és a beszervezők között gyakran folytak játszmák, például a kapott információk manipulálása, torzítása által.
„Még vártam is, hogy a történet egy pontján majd fény derül egy hasonló fordulatra, tehát arra, hogy a főszereplőt is ellenőrizték ily módon. Ez eddig nem történt meg, pedig nagyon is életszerű lenne, hiszen az ellenzéki vezérnek, Száva Zsoltnak szemlátomást óriási jelentőséget tulajdonítanak” – mondja Rainer.
Ungváry szerint csak rövidebb távon fordulhatott elő, hogy egy ügynök dezinformált, ezek azonban előbb-utóbb kiderültek, a visszazsarolást pedig teljesen elképzelhetetlennek tartja. Külföldi viszonylatban gyakrabban előfordult, hogy a beszervezett félre tudta vezetni tartótisztjét, kifejezett zsarolásra viszont itt sem ismer példát.
A főszereplő viszont idővel a környezetét is zsarolni kezdi: miután lebukik a megfigyelt kör egyik tagja előtt, gyorsan kér róla valami kompromittáló infót a tartótisztjétől, hogy onnantól ezzel tartsa sakkban.
„Ez teljesen elképzelhetetlen, irreális, a korabeli szabályzatoknak is ellentmondó, valamint általános szakmai okokból is teljesen abszurd fordulat” – mondja Ungváry, aki szerint a sorozat teljes hamissága már az első részben kiderül, amikor a főszereplő saját szakállára autós üldözést kezdeményez, majd elkezdi átkutatni a célszemélyek csomagjait.
„Egy ügynök csak azt volt jogosult megtenni, amire a tartótiszttől kifejezett utasítást kapott, de a tartótiszt nem tehette meg, hogy olyan munkákat bíz rá, ami a hivatásos állomány feladata. Itt egy hierarchikusan épülő, folyamatos ellenőrzésen alapuló rendszerről beszélünk, amelyben ilyen szabályellenes húzások teljesen elképzelhetetlenek. Ezzel szemben az, hogy egy ügynök dekonspirálódott, azaz lebukott, nem volt ritka jelenség” – tette hozzá Ungváry Krisztián.
Rainer M. János szerint ugyanakkor akinél akár csak felmerült a lebukás veszélye, azt vagy „pihentették” egy ideig, vagy ha a környezetében már konkrét beszédtéma volt, hogy valami nem stimmel vele, inkább gyorsan kizárták a hálózatból és más személy után néztek. Nyílt lebukásig tehát nem igazán fajulhatott a helyzet.
A sorozat a fenti képet sugallja, de Ungváry szerint ennek köze sincsen a valósághoz: az ellenállást, ami alatt itt az ellenzéki tevékenységet értjük, alapvetően értelmiségi jellegű találkozásokon szervezték.
Rainer szerint is főként szakmai tevékenységek köré csoportosult az ellenzék, az ELTE bölcsészkarán például már a hetvenes években vitaesteket rendezett egy csoport a magyar oktatási rendszer problémáiról, de máshol is volt példa hasonlókra.
„Természetesen a bulizás fontos szerepet töltött be ebben a korosztályban, és az egyetemi klubokban volt is rá lehetőség. Ugyanakkor nagyon komoly szakmai munka is folyt, tudatosan reflektáltak a közélet történéseire. Ez fontosabb volt, mint a szórakozás” – hangsúlyozza.
A sorozatban a nagy ellenzéki találkozót végül egy KISZ-rendezvény keretei közé rejtve tartják meg. Ungváry Krisztián ezzel kapcsolatban azt mondja, ilyenre (tehát az ellenzéki szervezkedők és a KISZ együttműködésére) elvileg lehetett példa.
Azt is fontos kiemelni, hogy nem volt egyetlen központi alakja az ellenzéknek: az egyetemi hallgatói mozgalmakat ad hoc csoportok, baráti körök alkották, nem emelkedett ki senki közülük.
„Persze dramaturgiailag jó döntés az egész mozgalmat egy arccal ellátni, de a valósághoz ennek nem sok köze van” – fogalmaz Rainer, aki szerint a ‘80-as években már rajtaütésekre, tömeges letartóztatásokra sem igen volt példa. Így a sorozatnak azok a jelenetei se mondhatók hitelesnek, amikor több tucat rendőr szállja meg a kollégiumot, miután „izgató jellegű röpiratokról” kapnak bejelentést.
A repülés az utazás legbiztonságosabb módja: a repülőgépszerencsétlenség miatt bekövetkező halál esélye 1 a 11 millióhoz. Ugyanez az arány közúti balesetre vetítve 1 az 5000-hez. Elvétve azért előfordulnak légibalesetek a pilóta hibája, a légiirányítás tévedése, műszaki okok vagy a mostoha időjárás miatt.
Az Aeroflot 593-as járata azonban egy ártatlan játék miatt zuhant le 1994-ben - bár tágabb értelemben a pilóta tévedésének kategóriájába tartozik.
Akkoriban még egyébként is szokványos dolog volt, hogy az utasokat beengedték a pilótafülkébe. Persze a repülőgép irányító műszereihez ugyanúgy tilos volt hozzányúlniuk. Az Aeroflot járatánál pedig pontosan ez történt.
A szinte vadonatúj, alig három hónapos Airbus A310-es 1994. március 23-án szállt fel Moszkvában és Hong Kongba tartott. A gépen Jaloszlav Vlagyimirovics Kudrinszkij volt a segédpilóta, akinek a gyerekei is a fedélzeten utaztak. A repülés teljesen problémamentesnek ígérkezett, a robotpilóta végezte a dolgát. A 15 éves Eldar és a 12 éves Jana Kudrinszkij ekkor látogatta meg az édesapját a pilótafülkében.
Ebből még nem is lett volna baj, de a vajszívű apuka megengedte, hogy a gyerekek a repülőgép irányításába is belekontárkodjanak. A robotpilóta be volt kapcsolva, ezért az úgynevezett szarvkormány kisebb mozgásai nem változtatták meg a gép irányát, a gyerekek játszhatták azt, hogy ők irányítják a gépet. Kudrinszkij fia, Eldar ugyanakkor egyszer csak úgy megrántotta a szarvkormányt, hogy a robotpilóta kikapcsolt. Az egész gép jobbra kezdett dőlni, de a pilóták ezt nem vették rögtön észre.
A gép utólag feltárt feketedoboza rögzítette a pilótafülkében lezajlott párbeszédet. Először Kudrinszkij lánya, Jana kérdezte: „Apa, elfordíthatom ezt?” A segédpilóta megengedte, de hozzátette, hogy nem szabad semmilyen gombot megnyomni.
Közben a fia valószínűleg kérdés nélkül megragadta a szarvkormányt, mert az apja rákiáltott. De négy perc is eltelt, mire Eldar azt kérdezte: „Miért fordul?”. „Magától fordul?” – kérdezett vissza az apja, és csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. A következő percekben a pilóták kétségbeesetten próbálták egyenesbe hozni a zuhanó gépet. Mintegy négyszáz méterrel a föld felett vissza tudták szerezni a kontrollt, de már túl késő volt.
Az egyébként tökéletes műszaki állapotban lévő Aeroflot 593 még a mongol határig sem jutott el, a Kuznyecki-Alatau hegységban lezuhant. A tragédiát a fedélzeten lévő 63 utas és 12 fős személyzet közül senki sem élte túl.
Nézem az évszázadnál régebbi fotókon az egyenruhába bújtatott embereket. Vannak köztük meglett férfiak és akik épp csak kinőttek a kamaszkorból. Távolabbról nézve szinte egyformának tűnnek, közelebbről azonban mindegyikük egy önálló arc, egy önálló történet, amelynek lehet, hogy utolsó lenyomata éppen az a régi fotográfia.
A magyar katona az első világháborúban – képben, hangban és lélekben címmel nyílt meg Hegyi Endre hódmezővásárhelyi fotográfusnak, a vizuális és tárgyi emlékezet szenvedélyes gyűjtőjének kiállítása a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnoksága művelődési központjában.
„Asszonyom, nyugodjon meg, férje tegnap este meghalt a hazáért” – gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a mondatot idézni anyai Nagyanyámtól, Kiss Rozáliától, aki 22 évesen, négy hónapos várandósan özvegyült meg. Amikor Szüleim tavaly meghaltak és előkerültek 80-100 éves családi fotók, okmányok, levelek, megtaláltam egy rongyos papírszeletet, amely Munkácsról értesítette a Szabadkán élő fiatalasszonyt: Kovács János őrvezető 1915. június 21-én bekövetkezett haláláról. „Pedig hányszor mondta: ne félj, Rozikám, csak a buta emberek halnak meg” – emlékezett Nagyanyám. Eközben leendő Nagyapám, Németh János valahol Lengyelországban orosz fogságba esett, majd 4 év Szibéria után megszökött. Egy orosz özvegyasszony bújtatta, marasztalta is volna, de Nagyapám sietett haza családjához. Itthon két árva kamaszfiú várta, édesanyjukat elvitte a spanyolnátha. Nyolc évvel később Németh János és Kiss Rozália összekötötték életüket…
Párom is gyakran felemlegeti Nagyapját, Benke Jánost, aki 1900-ban született, épp csak betöltötte a 18-at, amikor már vitték is az olasz frontra. Megmenekült, de az ott átélteket soha nem heverte ki. És még 1941-ben is besorozták…
Ezek a családi emlékek jutottak eszembe, amikor a Hegyi Endre által kalandos úton, egy házbontás során megtalált képeket, amelyeket ezúttal a Magyar Honvédség megalakulása 175. évfordulójának tiszteletére állított ki Szentendrén.
Az olasz hadszintér életébe tekinthetünk be a tárlaton, de láthatunk behívó parancsokat, a családnak, ismerősöknek írt leveleket, tábori képeslapokat is. Valamennyi civil felvétel, amelyek valóságosan, a korabeli háborús propagandától mentesen mutatják be a frontkatonák mindennapjait. A nagyítások eredeti, még sohasem közölt 9x12 cm-es üvegnegatívokról készültek. Valóságos csoda, hogy ezek az üveglemezek megőrződtek ennyi évtized alatt. És ha Endre, mint megszállott gyűjtő, nem megy el arra a vásárhelyi házbontásra, és ha az intelmekre hallgatva nem nézi meg a „nagy halom üvegcserepet”, mindez az enyészeté lett volna.
A fotográfus e korszakhoz már gyerekkorában kötődött, mert otthonuk tele volt könyvekkel, képeslapokkal, háborús újságokkal, térképekkel.
„Édesapám, Hegyi László rengeteg történelmi és irodalmi könyvet vásárolt. Még olvasni sem tudtam, de a képeskönyveket nagy élvezettel lapozgattam. Nagyapám, Igaz János, mint híradós, Doberdót is megjárta, vitézséget szerzett még a háború alatt. Az ő történeteit csak Édesanyám, Igaz Gabriella elbeszéléseiből tudom, ő volt a leghitelesebb „adatközlőm”, sok háborús fotó történetét csak tőle tudhattam meg. Sajnos Nagyapám még a születésem előtt meghalt. Édesanyám keresztapja, Kőrössy Sándor, a szibériai hadifogságot is megjárta, naplóját rövidesen feldolgozom.
Édesapám nagyapja, Mihály József, a szerb hadszíntéren esett el. Feleségem kunszentmártoni nagyapját, Harangozó Istvánt sokat faggattam világháborús élményeiről, de néhány fotó maradt csak meg nála. Bizony, a Nagy Háborúban nem volt olyan család, ahol ne lett volna áldozat, vagy ne lett volna katona” – mesélte a fotográfus.
A rendkívüli lelet után Endre fáradhatatlanul kereste azokat az idős vásárhelyieket, akiktől azt remélhette, hogy segíthetnek a fotókon szereplők azonosításában.
De szívszorító volt annak a Tóth Ernő nevű katonának a levele is, amelyben így írt asszonyának, Pál apostolnak a korinthusbéliekhez szóló gondolatait idézve: „A szeretet soha el nem múlik”. „De értsd meg, drága hű feleségem, néköm most a hazát fegyverrel kell kell szolgálnom. Fényképeitek a szívem fölött a zsebemben mindig velem vagytok, s ha kell, a hazáért halok!”
A fotográfusnak birtokába került egy olyan levél is, amelyen egy furcsa rozsdafoltot vélt felfedezni. Rájött, hogy szerettei ezt a levelet felszögelhették a falra, mint férjük/apjuk/gyermekük utolsó üzenetét…
Ahogyan végigjártam a tárlatot, amelyet eredeti filmfelvételek és egykori világháborús katonadalok is gazdagítottak – ez utóbbiakból néhány ismerősen hangzott, Nagyanyám énekelte őket - bele-belenéztem a katonák arcába, csak az járt az eszemben, hogy vajon hányan tértek vissza egészségesen, hányan rokkantak bele testileg-lelkileg a háborúba és hányan vesztek oda örökre és talán még azt sem tudják róluk, hogy hol nyugszanak földi maradványaik? Pedig a fotók között nincsenek lövészárkos jelenetek, nem látunk halottakat, sebesülteket. A katonák élik a harcok közti mindennapokat, esznek, isznak, várják a postát, tréfálkoznak, pózolnak, vagy csak merengenek. Sokak vonásai végtelen békéről, nyugalomról árulkodik, de azért sokan vannak, akikről le lehet olvasni a félelmet, a harc előtti feszültséget. Van egy kinagyított tábori képeslap, amelyre egy egész Vásárhelyről bevonult szakasz, a „46-os bakák” csoportképét tették a városnak szánt üdvözlésül.
Közülük kik sétálhattak végig még egyszer „a híres promenádon”? Számomra talán a legmegrázóbb fotó egy temető-részlet volt. Három egyforma fakereszt, 1915 októberéből.
Hegyi Endre 20 éve rendszeresen tart kiállításokat azóta is gyarapodó archívumából Hódmezővásárhelyen és azon kívül is. Az első világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán kezdett el rendhagyó történelemórákat tartani általános és középiskolákban egyaránt. Célja a hazafias érzés és a hazaszeretet ápolása, a történelmi emlékezet erősítése a felnövekvő generációknak. És e felbecsülhetetlen értékű dokumentumok ma, amikor még mindig nem szabadultunk meg Európában sem a háború rémétől, örök mementóként szolgálnak az áldozatokról, a hátrahagyottak pótolhatatlan veszteségeiről. Arról, hogy ideje lenne végre már tanulni a történelemből, ahelyett, hogy újra és újra ugyanazt kelljen átélnünk…
2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.
A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.
A hivatalos nevén lámpakezelői mesterség története a pest-budai közvilágítás történetével egyidős. A 18. század elején a lakosság esti harangszó utáni kószálásának (és a sötétben való eltévelyedéseinek) Pest és Buda magisztrátusa is záróra-rendeletekkel, lényegében kijárási tilalommal igyekezett elejét venni (az első pesti dokumentum e tárgyban 1715. szept. 9-én kelt), a gyarapodó és öntudatos polgárokat azonban nem igen sikerült otthonaikban tartani. A lakosság saját fáklyákkal, kézilámpákkal indult esti ügyei intézésére, a sötétben téblábolókat pedig - néhány krajcár fejében - a „lámpáshordó gyerekek” kísérték útjaikon. (A lámpáshordás intézménye az időközben megnövekedett Budapest gyéren világított részein - pl. a Tabánban - a 20. század elején is élt még.)
„A petróleumlámpa 1864-ben Pest utcáin is megjelent. De amikor megjelent, már itt találta - a gázvilágítást.” (Forrás: Pásztor Mihály: A közvilágítás alakulása Budapesten/Budapesti Statisztikai Közlemények 60/1, 1929) 77.) Pásztor Mihály lebilincselően érdekes közvilágítás-történeti áttekintéséből tudhatjuk azt is, hogy bár az első belvárosi gázlámpákat 1856 karácsonyán helyezték üzembe, Kappel Frigyes kereskedő Bálvány (ma Október 6.) utcai házát, és az előtte lévő utcaszakaszt már 1826-tól gázlámpákkal világította ki.
Utolsóként az utcai villanylámpák gyulladtak fel, 1909-ben, a Rákóczi út Kis- és Nagykörút közötti szakaszán. A gyújtóbotos (hivatalos neve „gyújtógép” volt) és lajtorjás lámpagyújtogatók nemcsak kezelték, felügyelték, de tisztították, javították is a lámpákat. Életük - a róluk alkotott futó benyomásokkal és az alakjukat megörökítő irodalmi, képzőművészeti ábrázolásokkal ellentétben - a legkevésbé sem volt romantikus. A Pesti Hírlap Vasárnapja névtelen szerzője is részvéttel ábrázolta hőseit, miközben írásában végigkísérte napnyugtától napnyugtáig tartó, hosszú, fáradságos munkájukat.
Hajnalban újra talpon; néhány szabad óra következett, mindenki hazatérhetett családjához, de a déli ebéd után, 1-kor újra az őrhelyen volt gyülekező. Délután keskeny létráikat vállukra véve indultak lámpát tisztítani. Igyekeztek, hogy este 7-re mindennel végezzenek, mert ekkor már újra menni kellett gyújtani... A napok egymásba értek, pihenőnap és szabadság nem volt. A méltatlan körülmények között dolgozó, űzött munkásokat sokszor többévtizednyi szolgálat után sem becsülték meg.
Bő fél évszázaddal később, 1986 decemberében a lámpagyújtó szakma utolsó képviselője, Barnabás Tibor is nyugdíjba készülődött. Barkas-szal járt, az utolsó, Márton utcai „közvilágítási őrhely” volt a bázisa. Ekkor már csak alig 200 gázlámpára felügyelt; ahol szükséges volt, búrát, izzót cserélt, oltania-gyújtania már régen nem kellett a lángokat. Végezetül egy cikk részlete az Esti Hirlap korabeli számból (Kőbányai György: Lepkelángok katonája. Esti Hírlap 1986. december 23.):
– A Császárkertben még kilenc lámpám van, a SZOT-üdülőnél, a Rózsadombon hét, a Hunyadi János utcában tizenegy, a Szabó Ilonka utcában huszonhat. (…)
– A mesterség jelképe, fegyvere, a lámpagyújtó rúd, van-e még?
– Az utolsó két rúd az Állatkertben tűnt el, a telefonfülke mellett állt évekig. Ki vitte el, kinek kellett?
A lámpagyújtó a[z Állat-]Kertbe is jár, ott is vannak lámpái.
– 120 új oszlopunk a gepárd ketrecébe van betárolva. Innen állítjuk majd fel.
– Miért kell az Állatkertbe a gáz lepkelángja?
– A vadak is — de az ember is — szeretik a csendes, békés világot.
Petrich András: Buda és Pest ünnepi kivilágítása, 1814. október 24. (a bécsi kongresszus résztvevőinek - I. Ferenc osztrák császár és magyar király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király - tiszteletére) Gouache. MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz. T. 118.
A holdfényben fürdő Lánchíd, amelyen 1859-ben helyezték el a gázlámpákat. (vö. hozzászólás!) A hídon Pest és Buda között [Grafika] = auf der Brücke zwischen Pesth & Ofen. Joseph Maximilian Kolb színezett acélmetszete Ludwig Rohbock nyomán [1850 k.]
Az Országút (ma Múzeum körút) - Magyar utca sarkán dolgozó lámpagyújtó.
Pest : Nemzeti Muzeum = Pest: Das National Museum. Heidenhaus Ede felvétele, Osterlamm Károly kiadása, [1858-59]
Lámpák a Nereidák (Najádok) kútja előtt. A Ferenciek tere és a Kossuth Lajos utca a kiszélesítés előtt. Klösz György felvételének részlete. [poz. Kiscelli Múz.], [1888-1897 között]
A főváros utcai lámpáinak bemutatója a Millenniumi Kiállításon [balról jobbra: három Auer-égős, két Agrand-égős és két lepkeégős gázlámpa; mellettük petróleumlámpák]. Klösz György felvétele, 1896.
Életkép a Niedermayer / Gül Baba utcából. Erdélyi Mór felvételének részlete, 1900-as évek.
“Lámpagyújtás rendőri oltalommal” - a gázgyári sztrájk idején. Alföldi Ferenc felvétele az Ország-Világ 1908. november 22-i számából.
Díszes gázlámpák egy jól ismert helyszínen. - A Wenckheim-palota épülete a Reviczky és Baross utca találkozásánál, a mai Szabó Ervin téren. Klösz György felvételének részlete, 1910 körül.
Lámpagyújtó munkában a Szarvas ház előtt. Ismeretlen felvétele, 1910-es évek
“A feminizmus diadala a külvárosok peremén. Az első szoknyás lámpagyújtó”
Kép Székely Vladimir és Tábori Kornél „Az utca bűnei és erényei" című, az Uránia Tudományos Színházban bemutatott [vetítettképes] előadásából. (bemutató előadás: 1913. január 26.) In: Uj Idők 1913. február 2.
Villanylámpa a Rákóczi úton (a túloldalon a Palace Szálló (1911)). Ismeretlen felvétele, 1915 körül. Az 1911-ben megnyílt szálloda Komor Marcell és Jakab Dezsõ tervei alapján épült szecessziós stílusban. A hatemeletes, 150 szobás szállodában a vendég kis villamos lámpákkal hívhatta a személyzetet.
Tabán, a Bocskay tér behavazott házai. Ismeretlen felvétele, 1920-as évek. Elõtérben a Bocskay tér 2. sz. ház az empire kapuval.
Székely Aladár (1870-1940) A lámpagyújtó című felvétele az 1920-as évekből. Petőfi Irodalmi Múzeum; Művészeti, Relikvia- és Fotótár, ltsz. F.11110
“A lámpagyujtogató éneke”. Gózon Gyula (1885-1972) a Blaha Lujza Színház (Fővárosi Operettszínház) egyik előadásában. (Színházi Élet 1924/41.)
“Kosztolányi Dezső gyönyörű versét szcenirozták Kreisel Béla, Kaesz Gyula, Ujházy György. Egészen uj jelentőséget ad ennek a három ötletes művészembernek a munkája a költő minden szavának, sőt minden a szavak között érezhető hangulatnak is. Gózon Gyula mély művészettel adja elő az irodalmi értékű és a műsor csemegéjét kitevő jelenetet.”
Lámpagyújtogató [a Róna utcában]. Kinszki Imre felvétele (részlet), 1931.
Munkában a Blaha Lujza téren, Ism. felv. Pesti Hírlap Vasárnapja. 1931. július 12.
A lámpagyújtók egyik őrhelye. Pesti Hírlap Vasárnapja. Ism. felv. 1931. július 12.
Esti hangulat a Hess András téren. Bohanek Miklós felvétele a Képes Újság 1969. november 22-i számából.
1150 körül egy átlagos napon két apró gyerek jelent meg egy angliai falu határában. A woolpitiek még nem láttak hozzájuk hasonlót: zöld színű volt a bőrük, fura nyelvet beszéltek, és viszolyogtak az emberi tápláléktól.
A woolpiti zöld gyermekek histórája két középkori történetíró feljegyzéseiben is szerepel. A 13. században élt Newburghi William és a 12. századi Coggeshalli Ralph ciszterci szerzetes is írt róluk, nagyon hasonlóan.
Eszerint a két gyerek éppen egy farkascsapdából mászott ki, amikor a falusiak észrevették őket.
Egy gazdag előkelő, Sir Richard de Calne magához vette őket, és zöld színű ételekkel kínálta őket, de a gyerekek egyáltalán nem voltak hajlandóak enni. Pár napig éheztek, majd felfedezték a veteményeskertben a zöldbabot, és azt mohón falni kezdték. Egy ideig kizárólag zöldbabon éltek.
A kislány idővel megtanult angolul, és különös történetet mesélt a szülőföldjükről. Azt állította, hogy a távoli Szent Martin földjéről érkeztek, ahová alig süt a nap, és minden zöld.
Arról, hogy hogyan kerültek a suffolki Woolpitbe, azt mondta: megijedtek egy erős hangtól, ami harangszó lehetett, bebújtak egy barlangba, egyre beljebb mentek, és Woolpitban másztak ki belőle.
A gyerekek idővel elkezdtek rendes ételeket is enni, és lassacskán eltűnt a zöldes árnyalat a bőrükről. A kislány beilleszkedett a falusi életbe, a kisfiú azonban hamar megbetegedett és meghalt.
Tudományos magyarázatként szóba jöhet, hogy a gyerekeket arzénnal megmérgezték, majd magukra hagyták őket, ez magyarázatot adhatna a zöld bőrükre. A szokatlan színt egyfajta vérszegénység, hypochrom anaemia is okozhatja, ami az alultápláltságból fakad. Ez egyben megmagyarázhatná, miért tűnt el a zöld árnyalat, amint elkezdtek rendesen enni.
A fura ruházatot és halandzsanyelvet pedig az magyarázhatná, hogy a gyerekek flamand bevándorlók leszármazottai, és valójában hollandul beszéltek. Az „alkony” pedig, amit említettek, a közeli Thetford erdő lombsátraira utalhatott. A holland nyelvet ugyanakkor, az a művelt előkelő, aki befogadta őket, felismerte volna.
A teóriával kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a mai napig „kis, zöld lényekként” jellemezzük a földönkívülieket. Vannak, akik azt gondolják, hogy a woolpiti zöld kisgyerekek egyenesen a mennyországból pottyantak le, hogy véletlenül, vagy küldték őket, abban megoszlanak a vélemények.
(Forrás: ATI, Weird History Facts)