MÚLT

Az Ördöglovas kastélya: újra látható lesz a pompázatos épület, melynek erkélyéről fogadásból ugratott le Sándor Móric

A Sándor-Metternich-kastélyt felesége kedvéért alakította át a kor leghíresebb mestereivel – szenvedélyesen szeretett lovainak még fűtött istállót is csináltatott.
Söptei Zsuzsanna - szmo.hu
2019. július 10.


Link másolása

Magyarország egyik legizgalmasabb kastélya a Komárom-Esztergom megyében található, Bajna nevű település legmagasabb pontjára épült Ördöglovas kastély, a Sándor-Metternich-kastély. Idehaza ez az egyik legszebb klasszicista kastély-együttes.

A kastély története

Az épületet a 17. században a Both család birtokolta, és a környéke tele volt vadakkal. Emiatt vetett szemet rá a grófi Sándor család, ezért vásárolták meg 1696-ban. Az akkor még Esztergomban élő Sándor Menyhért egy vadászlakot építtetett, és körülötte egy vadaskertet alakítottak ki.

Később – 1776-ban – Sándor Antal megrendelésére elegáns kúriává alakították, a benne lévő kápolnát Batthyány József érsek szentelte fel.

A következő nagy átalakítás az Európában Ördöglovasként emlegetett Sándor Mórichoz kötődik. Házassága előtt egy évvel kezdtek neki az átépítésnek. Az 59 szobás kastéllyal akart nejének, Metternich Leontinának kedveskedni.

Az átépítést Hild József tervei alapján végezték. Egyik fő érdekessége volt, hogy az épület bejárati részét kiemelte, a homlokzatra görög jellegű oszlopok kerültek. Ebből három „kilógott”, és egy erkély alakult ki. Erről a helyről ugratott le fogadásból a lovával Sándor Móric.

Az épületben volt biliárdterem, ebédlő, dohányzószoba, télikert, házi kápolna és kártyaszoba (a gróf szenvedélyes kártyás volt). Az emeleten hálók, nappali és egy könyvtár, de az épületben vendégszobák és egy díszudvar is volt.

A berendezés is különleges volt,

a milánói Scala díszlettervezője, Alessandro Sanquirico elképzelései alapján készült. A fő színek az égszínkék és a fehér volt, a mintázatok, díszítések pedig etruszk, pompeii és Raffaello hatását tükrözték. Emellett a családról készült festmények, vadásztrófeák, aranyozott tükrök díszítették a falakat. A bútorokat Londonból hozatták, a kovácsoltvas elemeket bécsi mesterek készítették.

A vadaskertből angol park lett, külön pálmaház is épült, virágoskertet ültettek, és az egész birtokot kőfal vette körül, a kapuk mellett pedig kapusházak is készültek.

A gróf kedvenceinek, a lovaknak külön fűtött istállójuk volt, ez akkoriban még újdonságnak számított. A helyi mondák szerint az Ördöglovas annyira ragaszkodott a lovagláshoz, hogy sokszor még a kastélyban is lóháton közlekedett.

Mivel a grófnak nem született fia, így az uradalmat lánya, Paulina örökölte. Ő is hozzányúlt az épülethez, modernizálta, és a gázvilágítást is bevezette. A ház gondos ápolását lánya, Clementina is folytatta.

Az épület lepusztulása a 2. világháború idején kezdődött. Tábori kórház, szükséglakás, téesz iroda, gépállomás is volt benne. A belső falak egy részét szétverték, a díszítések, festések eltűntek, a berendezést ellopták. Évekig üresen pusztult tovább.

A felújítás

Az ezredfordulón kezdték el a felújítását, az épület mellett a kertet is rendezték. A teljes felújítása és az új funkciók kialakítása most zajlik. Ennek köszönhetően a bajnai Sándor-Metternich-kastélyegyüttes teljesen megújul. Jelenleg festő-, fém-, stukkó-, és farestaurátorok dolgoznak rajta, közben a homlokzatot, a nyílászárókat, és a szükséges közműveket is rendbe teszik. A felújítás közben több, barokk kori, ám az idők során átépített pinceboltozatot is feltártak.

A park is visszanyerheti pompáját, a fák rendbetétele mellett az utakat és a kerítést is helyrehozzák.

A kastély jövője

A belső terek elkészültével megkezdődik a kiállítások kialakítása is, amelyek a hercegi rezidencia épületének és a nagy múltú Sándor-Metternich család kiemelkedő tagjainak a történetét mesélik majd el, a 21. századi követelményeknek megfelelően, élményszerűen.

A földszinten mutatják majd be a kastélyban feltárt barokk falfestményeket, valamint a kastélykápolna egykori felszereléséhez tartozó, iparművészeti remek miseruhákat.

A kiállítás másik részében gróf Sándor Móric kalandos életét lehet majd megismerni, többek között nevezetes lovas bravúrjait, és a már életében hozzá kötődő legendákat is. A „női” szárnyban Pauline von Metternich sarokszalonját korhű módon állítják helyre.

A múzeum – a tervek szerint – 2020-ban nyílik meg a látogatók előtt.

Az Ördöglovas

Gróf szlavniczai és bajnai Sándor Móric Budán született 1805. május 23. és Bécsben halt meg 1878. február 23-án.

A magyar főúr, európai hírű lovas, úszó és vadász volt.

A Sándor család grófi ágán ő volt az utolsó férfi. A bátyja fiatalon meghalt, rajta kívül még három húga volt.

A családban nem ő volt az első „fura figura”. Apja például nem akart kimenni az utcára, ezért egy zárt folyosót csináltatott a Várszínházhoz, ahová minden este ellátogatott.

Mivel másodszülött volt, nem sokat foglalkoztak a taníttatásával. Ráadásul gyenge fizikumú kisgyerek volt, ezért apja – a haláláig – még a lovak közelébe sem engedte.

Mikor testvére egy megfázást követő tüdőgyulladásban meghalt, akkor kezdett hozzá, hogy pótolja az elmaradt oktatását. Több nyelven is beszélt, zenélt zongorán és citerán.

Nagykorúságát elérve átvette a birtok irányítását. Elsők között síremléket csináltatott a bajnai temetőben, ott temették el szüleit és bátyját is.

A grófról azt mondták, hogy megbízható, komoly ember, akinek nem voltak különösebb kalandjai sem. Egy nagy szenvedélye volt, a lovaglás. Bár fogatot hajtott már, de lóra csak akkor ült először, amikor már maga dönthetett a sorsáról. Azonnal egy angol telivért kért a lovásztól, aki óvta ettől, ám a ló és lovasa tökéletesen megértették egymást. Mikor pedig arra figyelmeztették, hogy a lovaglást is tanulni kell, azt mondta:

„Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.”

A lovásznak be is bizonyította, póznán ugratott át, nyereg nélkül ugratott, és tökéletesen ülte meg a lovat. Ezt követően szenvedélyévé vált a lovaglás.

A grófi és lova hamar ismertté és népszerűvé vált. Sokszor látták a budai palotája erkélyén is lóháton pipázva. Az utcákon is lovas bravúrokat mutatott be.

Házakba, szobákba de még szállodai szobába is képes volt lóháton érkezni.

Számos furcsaságot feljegyeztek róla: udvari bolondja is volt, az orvosa fejéről almát lőtt le.

Angliába is elvitte a szenvedélye, ahol fogadásból betört egy kezelhetetlennek tartott lovat, amellyel aztán egy versenyt is megnyert. A ló tulajdonosát teljesen megbabonázta, ő mondta aztán a grófról:

"Ez nem egy ember, ez egy ördög."

"Sándor grófot aligha lehet elegáns lovasnak nevezni és semmilyen körülmények között sem szabályos lovas... A rögtönzött bravúr izgatja, a kaland, a rendkívüli élmény, amit a nyereg nyújt, sőt amit a ló nyújthat. Gyakran ugyanis lova a kezdeményező, ha szembe kell nézni a veszedelemmel, vagy menekülnie kell előle… Tudománya nem a szó szoros értelmében vett lovasművészet, egészen más valami! Fantáziával vegyült kalandhajszolás, rettenthetetlen akaraterővel párosult elszántság, a lehetetlenség megkísérlése, sőt megvalósítása; olyasmi, amire e sportnak úgynevezett művészei álmukban sem mernek gondolni. Mindezt pedig oly született adottság, oly szív és vérmérséklet segíti a grófnál diadalra, amire csak egy lehet a magyarázat: az ember öt érzékén felül egy hatodikkal bír, amely által bűvös hatalmában tartja a lovakat"

– írta róla egy kortárs lovasszakértő.

Az Ördöglovas legendája elterjedt, sokan próbálták legyőzni lovaglásban, de sikertelenül.

A lovakon kívül még a hidak foglalkoztatták. Ezért sokat levelezett gróf Széchenyi Istvánnal, akit arra ösztönzött, hogy építsenek hidat Buda és Pest között.

Egy súlyos lovas balesetben leesett a lováról és fejét vasba verte. Ezt követően kezdett az agya elborulni, többször szándékosan a falnak lovagolt. Emiatt agyrázkódásai, csonttörései és ficamai voltak.

1850-ben elméje végleg elborult, dühöngött, és meg kellett kötözni. Egy prágai elmegyógyintézetbe került, ahonnan állapota lassú javulása után évekkel később engedték haza. Ideje nagy részét a ménessel és vadászattal töltötte. Öreg korában újra kiújult elmebetegsége, és utolsó időszakát a döblingi elmegyógyintézetben töltötte.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
Kiderült, miért lehettek ilyen kegyetlenek a hunok
A szakértőket a tölgyfák és a csontvázak vizsgálata is segítette a rejtély megoldásában.

Link másolása

Attila hun királyt gyakran emlegetik a történelem legveszedelmesebb hadvezérei között. Kr. u. 434-ben bekövetkezett hatalomra lépését követően a hunok ugyanis egyre jelentősebb fosztogatásokat végeztek a Római Birodalom keleti szárnyán, és nagyrészt nekik tulajdonítják Róma bukásának felgyorsítását is.

Egy új kutatás szerint azonban a támadásokat nem csupán a terület-, és pénzszerzés motiválta, hanem a változó klíma is – írja IFLScience alapján a 24.hu.

Dr. Susanne Hakenbeck szerint a források alapján az látszik, hogy kezdetben a római és a hun diplomácia jól működött, több kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttek. De a kapcsolat a 440-es évekre megromlott, és végül támadásohoz vezetett.

Ám a gondokat más is tetézhette. A tanulány szerzői úgy vélik, hogy

az időjárás is befolyásolta a kapcsolatokat. A tölgyfák évgyűrűit vizsgálva derült ki, hogy igen száraz időszak köszöntött be a közép-európai térségbe. Ekkor voltak a legpusztítóbb hun portyák

(a 447-es, 451-es és 452-es támadások).

Ezért a kutatók úgy vélik, hogy az erőszakos támadások oka a szélsőséges időjárás lehetett. A csontvázak vizsgálatából is az derült ki, hogy megváltozott az étkezési szokásuk. Ezért azt feltételezik, hogy a csoport egyes portyázásait az élelem és az állatállomány biztosítása érdekében indították. De ezek bizonyítása még hátra van.

A portál megjegyzi, hogy Attila a portyázások után jelentős földterületeket is követelt a rómaiaktól a Duna mellett. A szakértők szerint azért, hogy ezzel is növelje a földterületet, ahol élelmiszert termelhetnek.

A szárazság hatott a társadalomra is, mert a pásztorok ezt követően hagyták el a nyájakat és csatlakoztak a harcosokhoz.

Nyitókép: A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát – Ulpiano Checa festményén


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Felnyitották a Notre-Dame alatt talált rejtélyes szarkofágokat
Egyelőre azonban csak az egyik tetemet tudták beazonosítani.

Link másolása

Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.

Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.

Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.

Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.

A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.

A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.

A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.

Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk