Ami egyetlen háztartásból sem hiányzott: műanyag zacskóstej kiöntő
> Az 1970-es évek műanyagból készült hazai háztartási iparcikkeinek egyik legismertebb, ma már retró darabjának a története.
A HYPEANDHYPER egy kelet- és közép-európai dizájn- és életmódmagazin, amely az innovációról, a városi életről és a kreatív ökoszisztémáról szól.
Céljuk, hogy összegyűjtsék és bemutassák azokat az egyedi történeteket, karaktereket, különleges tárgyakat és tájakat, amelyek a világ ezen részét alakítják.
Csatlakozz hozzájuk, legyél te is részese a közös jövők alakításának!
Még 2020 februárjában, a műszaki egyetemisták és oktatók törzshelyének számító, sokak által csak „Stoczek-menzaként” emlegetett étteremben találkoztam Ernyey Gyulával. Ezúttal témavezető és doktorandusz hallgatója nem kutatási módszerekről vagy új forrásokról konzultált, hanem azokról a tárgyakról, tervrajzokról és fotókról, amelyeket Ernyey tanár úr magával hozott.
Ebéd után elő is kerültek a színspektrum változatos árnyalataiban pompázó, műanyag tejkiöntők, hamar rögtönzött kiállítótérré vált étkezőasztalunk. Vajon mi lehet a kapocs a tanár úr személye és e formatervezett tárgyak között?
Ernyey Gyula – Gollob József: Tejkiöntő. Forrás: Iparművészeti Múzeum, Kortárs Dizájn Gyűjtemény Főosztály. Fotó: Urbán Jonatán Máté
2-3. kép: Műanyag tejkiöntők a „Stoczek-menzán” 2020 februárjában. Fotók: Ernyey Gyula jóvoltából a szerző felvételei
A Magyar Iparművészeti Főiskolán 1967-től kezdődő oktatói tevékenysége is közismert, ahogyan talán még az is, hogy az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyetteseként 1975 és 1988 között dolgozott az intézményben. Sokoldalú és irigylésre méltóan termékeny munkásságának jóval rejtettebb oldalát képviseli formatervezői tevékenysége, amelyhez olyan tárgyak fűződnek, mint a hetvenes-nyolcvanas évek emblematikus műanyag tejkiöntője, amely szinte valamennyi háztartásban előfordult a korabeli Magyarországon. Mielőtt alaposabban szemügyre vennénk e polipropilénből készült tárgyat, ismerjük meg röviden tervezőjének pályáját.
Ernyey Gyula a 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen, amint a MOME rektorától, Fülöp Józseftől átveszi a MOME aranyhenger kitüntetést. Fotó: Csipes Antal
Ernyey Gyula 1941-ben született Hódmezővásárhelyen, ám magát inkább miskolcinak vallja. Innen került a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakára 1960-ban. Tanulmányainak harmadik évétől a legendás építész professzor – Szrogh György – került az Építészeti Tanszék élére. Az ő szemlélete pozitív hatással bírt a fiatal Ernyey tanulmányaira, aki ebben az évben egy parasztház modern szemléletű átalakításának tervével vívta ki oktatói elismerését. Szrogh György mellett Pogány Frigyesnek, a főiskola rektorának újító és példamutató elvei jelentették Ernyey Gyula számára a leginkább meghatározó iránymutatást.
1965-ös diplomamunkája – amely az aquincumi rommező felett cölöpökön álló, „lebegő” múzeumépület, az annak közösségi tereibe tervezett párnázott ülőpad és fa-üveg konstrukciójú asztal volt – bekerült a Műcsarnokban rendezett V. Országos Iparművészeti Kiállításra. A bútoregyüttesről közölt színes fotó a Tükör című lap tárlatkritikájában jelent meg 1966-ban, „Ilyen szobáról álmodnak a fiatalok (Az Iparművészeti Főiskola belsőépítő tanszaka)” képaláírással.[1] Ehhez a kiállításhoz köthetjük Ernyey egyik első szakírói megjelenését, mivel ő is publikált a kiállítás kapcsán.[2]
Fenti képek: Ernyey Gyula 1965-ben készült diplomamunkája fekete-fehér fotón és a Tükör című lapban (1966/2, 8.). Források: Ernyey Gyula jóvoltából a szerző felvétele, valamint Arcanum
1967 őszén Ernyey Gyula tanársegédként tért vissza a főiskolára. Az intézményt 1968-ban kereste meg telefonon (!) a Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat képviselője,[3] hogy ajánljanak számukra szakképzett formatervezőt.
A belsőépítész végzettségű, írói vénájú tervezőnek elmondása szerint „meg kellett tanulnia a műanyagot”, mert a mesterséges alapú, szintetikus matériák oktatása még az 1950-ben alapított formatervező képzésen is gyerekcipőben járt akkoriban. Ernyey tanítványa – a nála egyébként hét évvel idősebb – Gollob József segítségét kérte, aki 1965-ben okleveles gépipari technikusként kezdte meg tanulmányait ipari formatervezőként.[4] Gollob rendszerint a műszaki rajzokat és a modelleket készítette el Ernyey terveihez, ezért szerepel mindkettőjük neve a gyártmányok mellett. Tegyük hozzá, hogy ezek felsorolása sajnos nem tartana hosszan, ugyanis csupán kevés tervükből készült prototípus vagy nullszéria, és még kevesebből lett termék.
Ernyey Gyula – Gollob József: Szalvétatartó műszaki rajza és prototípusának fotója a Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat számára, 1960-as évek vége. Források: Ernyey Gyula jóvoltából a szerző fotói
Ernyey Gyula – Gollob József: Körömkefével kombinált szappantartó műszaki rajza és prototípusának fotója a Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat számára, 1960-as évek vége. Források: Ernyey Gyula jóvoltából a szerző fotói
A műanyag termékek nagyipari gyártása, a fröccsöntésnél használt öntőformák elkészítése, a gépek átszerszámozása, a különféle műanyag granulátumok beszerzése hatalmas költséggel járt, ezért a gyárak ritkán, sőt, inkább csak akkor váltottak új formákra, ha a pénzügyi befektetés biztos megtérüléssel és haszonnal kecsegtetett.
A tejkiöntő kivételesen pont egy ilyen feladat volt: Ernyey Gyulának
Ernyey Gyula – Gollob József: Műanyag tejkiöntők a Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat számára, polipropilén, fröccsöntés, 1968-1969 (formaterv). A designerek intenciói révén a technológia, a költség (ár-érték arány) és a formaterv sikeres együttállása valósult meg az elkészült termékben. Fotók: Ernyey Gyula jóvoltából a szerző felvételei
A mesterséges alapú, szintetikus anyagok eddigi legátfogóbb hazai bemutatását a Néprajzi Múzeum 2006-ban rendezett Műanyag című időszaki kiállítása és katalógusa adta,[5] amelyen természetesen szerepelt az Ernyey-Gollob-féle tejkiöntő is. Emellett szerzőtársam, Mayer Kitti 2013-ban, designelmélet mesterszakon írt szakdolgozatát és az abból született Mert ez műanyag! főcímmel megjelent tanulmányát[6], valamint saját, műanyag tejkiöntő-gyűjteményét szeretném ajánlani a témában.
Mayer Kitti műanyag tejkiöntő gyűjteménye. Fotó: Mayer Kitti
E hatalmas és szövevényes történetből a műanyag tejkiöntő vonatkozásában annyit érdemes itt kiemelnünk, hogy
A zacskós tejnek kezdetben mindenki örült, hiszen azt gondolták, hogy egyszerűbb és higiénikusabb lesz a tej szállítása, ráadásul változatlan áron hozták forgalomba. Azonban mire 1970 után az egész országban megoldódott és elterjedt a szükséges mennyiségű zacskós tej árusítása, már nem volt olyan sajtóorgánum, amit ne árasztottak volna el a panaszos olvasói levelek azzal, hogy a zacskó kiszakad, a tej csöpög, a tejesláda, később a hűtőpult büdösödik, és felbontás után a zacskó elveszti formáját, ezáltal nehéz tárolni. A zacskós tej –, ami egyesek szerint a szocialista Magyarország hungarikuma – várva várt újdonságból az „élelmiszeripari kultúra mélypontja”[8] lett. Történetének esszenciális, egyben ironikus paródiáját Fábry Sándor humorista fogalmazta meg a legutóbb 2018-ban, a Showder Klub című műsorban.
A hírek szerint eleve tudták, hogy a termékkel problémák lesznek, így az új csomagolású tejjel együtt kerültek forgalomba a kiöntőcsőr nélkül gyártott tejtartók.[10] Ernyey Gyula és Gollob József 1968-1969-ben elkészült formaterve újításokat hozott a korábbi tejkiöntőhöz képest.
A tejtartót ráadásul a gyártás során egy mozdulattal lehetett lehúzni a fröccsöntő öntőformáról. A korabeli hazai viszonyokat jól tükrözi, hogy a terv megvalósítására csupán 1970 és 1972 között került sor. Ernyey Gyula elmondása szerint az új terméket a Miskolci Ipari Kiállítás és Vásáron mutatták be, ám a tárgy különösebb reklámozásra nem szorult, hiszen minden háztartásban elkélt egy műanyag tejkiöntő. Később aztán megjelent egy füllel ellátott változat is, de ennek tervezőjét sajnos nem ismerjük, ahogy a tejkiöntő „evolúciójának” legelső darabjáét sem.
„Tejkiöntő-evolúció” – a legkorábbi kiöntőcsőr nélküli darab (1967 körül, tervezője ismeretlen), az Ernyey Gyula és Gollob József által tervezett, kiöntőcsőrös változat (formaterv: 1968-1969), végül a fogóval ellátott tejkiöntő (1970-es évek, tervezője ismeretlen). Források: Galéria Savaria online piactér itt, itt és itt
Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében található, a korszakra jellemző, napsárga színű tejkiöntőt Ernyey Gyula ajándékozta az intézménynek, ami a Bútorgyűjteménytől gyűjtemények közötti átadással került a 2015 májusában alapított Kortárs Dizájn Gyűjteményhez. Leltározására 2017-ben került sor, ugyanezen év júniusában pedig a tíz napon át tartó coworking-akció keretében rendezett kamara-kiállításon mutatták be a tárgyat.
Az Iparművészeti Múzeum szempontjából más, de szintén sürgető feladatokat ad a műanyagból készült tárgyak szisztematikus gyűjtése, raktározása és konzerválása, ugyanis a hazai muzeológiában nincsenek erre a területre specializálódott szakemberek, hiszen – jelenleg – képzésük sem megoldott. A nagyrekonstrukció után újranyitó intézménynek ezeket a szempontokat is be kell(ene) építenie gyűjteményezési és kiállítási koncepciójába, mert a korszak designkultúráját markánsan reprezentálják a műanyagból készült tárgyak.[11]
Jegyzetek, hivatkozások:
[1] DUTKA Mária: Mai iparművészetünk. In Tükör. 1966/2 (1966. január 11.), 7-9. [Színes fotó Ernyey Gyula diplomamunkájáról a 8. oldalon.]
[2] ERNYEY Gyula: A ma művészete. Gondolatok az V. Országos Iparművészeti Kiállítás után. In Új Írás. 1966/2, 111-116.
[3] A Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat jogelődje 1915-ben alakult, kezdetben növényolajipari termékeket gyártottak, 1940-1942-ben tértek át a vegyipari cikkek előállítására. A műanyagfeldolgozás 1959-től kezdődött, a sokféle, színes háztartási edényről „tálcakirálynak” gúnyolt városi tanácsi vállalatban, amit később beolvasztottak a Borsodi Vegyi Kombinátba.
A vállalat történetéről bővebben lásd:
(Szerk. cikk): A Miskolci Műanyagfeldolgozó Vállalat. In Figyelő. 1970/51 (1970. december 23.), 29.
[4] Gollob József munkásságáról és a Safari hőpalackról Mayer Kitti írt a Tárgyfétis-sorozat második részében.
[5] FEJŐS Zoltán – FRAZON Zsófia (szerk.): Műanyag. Budapest: Néprajzi Múzeum, 2007. [Az Ernyey-Gollob-féle műanyag tejkiöntőt lásd a 135. oldalon.]
[6] A tanulmány eredetileg nyomtatott formában jelent meg:
MAYER Kitti: Mert ez műanyag! Időutazás az ötéves tervtől a PVC-fotelig. In Artmagazin. 2018/1 (102. lapszám), 44-49.
[7] VALUCH Tibor: Csepel bicikli, Caesar konyak, Symphonia, Trapper farmer. A fogyasztás és a fogyasztói magatartás változásai a szocialista korszakban. In Múltunk. 2008/3, (53. lapszám), 40-59.
[8] Párniczky Gábor budapesti olvasó hozzászólása Bedecs Éva A tej és testvérei című cikkére (Magyarország. 1976/49 [1976. december 5.], 24-25.) In Magyarország. 1977/1 (1977. január 2.), 31.
[9] Kovács: Műanyag tasakban a tej. In Népszava. 1967/288 (1967. december 6.), 8.
[10] V. T.: Polipack. In Magyar Nemzet. 1967/291 (1967. december 9.), 5.
(Szerk. cikk): Válasz polipack-ügyben. In Magyar Nemzet. 1967/296 (1967. december 15.), 5.
[11] A kutatásban nyújtott segítséget hálásan köszönöm: Ernyey Gyulának, Horváth Hildának, Jákhalmi Tímeának, Lovay Zsuzsannának, Mayer Kittinek, Prékopa Ágnesnek és Bakos Zsoltnak, Semsey Balázsnak.
A repülés az utazás legbiztonságosabb módja: a repülőgépszerencsétlenség miatt bekövetkező halál esélye 1 a 11 millióhoz. Ugyanez az arány közúti balesetre vetítve 1 az 5000-hez. Elvétve azért előfordulnak légibalesetek a pilóta hibája, a légiirányítás tévedése, műszaki okok vagy a mostoha időjárás miatt.
Az Aeroflot 593-as járata azonban egy ártatlan játék miatt zuhant le 1994-ben - bár tágabb értelemben a pilóta tévedésének kategóriájába tartozik.
Akkoriban még egyébként is szokványos dolog volt, hogy az utasokat beengedték a pilótafülkébe. Persze a repülőgép irányító műszereihez ugyanúgy tilos volt hozzányúlniuk. Az Aeroflot járatánál pedig pontosan ez történt.
A szinte vadonatúj, alig három hónapos Airbus A310-es 1994. március 23-án szállt fel Moszkvában és Hong Kongba tartott. A gépen Jaloszlav Vlagyimirovics Kudrinszkij volt a segédpilóta, akinek a gyerekei is a fedélzeten utaztak. A repülés teljesen problémamentesnek ígérkezett, a robotpilóta végezte a dolgát. A 15 éves Eldar és a 12 éves Jana Kudrinszkij ekkor látogatta meg az édesapját a pilótafülkében.
Ebből még nem is lett volna baj, de a vajszívű apuka megengedte, hogy a gyerekek a repülőgép irányításába is belekontárkodjanak. A robotpilóta be volt kapcsolva, ezért az úgynevezett szarvkormány kisebb mozgásai nem változtatták meg a gép irányát, a gyerekek játszhatták azt, hogy ők irányítják a gépet. Kudrinszkij fia, Eldar ugyanakkor egyszer csak úgy megrántotta a szarvkormányt, hogy a robotpilóta kikapcsolt. Az egész gép jobbra kezdett dőlni, de a pilóták ezt nem vették rögtön észre.
A gép utólag feltárt feketedoboza rögzítette a pilótafülkében lezajlott párbeszédet. Először Kudrinszkij lánya, Jana kérdezte: „Apa, elfordíthatom ezt?” A segédpilóta megengedte, de hozzátette, hogy nem szabad semmilyen gombot megnyomni.
Közben a fia valószínűleg kérdés nélkül megragadta a szarvkormányt, mert az apja rákiáltott. De négy perc is eltelt, mire Eldar azt kérdezte: „Miért fordul?”. „Magától fordul?” – kérdezett vissza az apja, és csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. A következő percekben a pilóták kétségbeesetten próbálták egyenesbe hozni a zuhanó gépet. Mintegy négyszáz méterrel a föld felett vissza tudták szerezni a kontrollt, de már túl késő volt.
Az egyébként tökéletes műszaki állapotban lévő Aeroflot 593 még a mongol határig sem jutott el, a Kuznyecki-Alatau hegységban lezuhant. A tragédiát a fedélzeten lévő 63 utas és 12 fős személyzet közül senki sem élte túl.
Nézem az évszázadnál régebbi fotókon az egyenruhába bújtatott embereket. Vannak köztük meglett férfiak és akik épp csak kinőttek a kamaszkorból. Távolabbról nézve szinte egyformának tűnnek, közelebbről azonban mindegyikük egy önálló arc, egy önálló történet, amelynek lehet, hogy utolsó lenyomata éppen az a régi fotográfia.
A magyar katona az első világháborúban – képben, hangban és lélekben címmel nyílt meg Hegyi Endre hódmezővásárhelyi fotográfusnak, a vizuális és tárgyi emlékezet szenvedélyes gyűjtőjének kiállítása a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnoksága művelődési központjában.
„Asszonyom, nyugodjon meg, férje tegnap este meghalt a hazáért” – gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a mondatot idézni anyai Nagyanyámtól, Kiss Rozáliától, aki 22 évesen, négy hónapos várandósan özvegyült meg. Amikor Szüleim tavaly meghaltak és előkerültek 80-100 éves családi fotók, okmányok, levelek, megtaláltam egy rongyos papírszeletet, amely Munkácsról értesítette a Szabadkán élő fiatalasszonyt: Kovács János őrvezető 1915. június 21-én bekövetkezett haláláról. „Pedig hányszor mondta: ne félj, Rozikám, csak a buta emberek halnak meg” – emlékezett Nagyanyám. Eközben leendő Nagyapám, Németh János valahol Lengyelországban orosz fogságba esett, majd 4 év Szibéria után megszökött. Egy orosz özvegyasszony bújtatta, marasztalta is volna, de Nagyapám sietett haza családjához. Itthon két árva kamaszfiú várta, édesanyjukat elvitte a spanyolnátha. Nyolc évvel később Németh János és Kiss Rozália összekötötték életüket…
Párom is gyakran felemlegeti Nagyapját, Benke Jánost, aki 1900-ban született, épp csak betöltötte a 18-at, amikor már vitték is az olasz frontra. Megmenekült, de az ott átélteket soha nem heverte ki. És még 1941-ben is besorozták…
Ezek a családi emlékek jutottak eszembe, amikor a Hegyi Endre által kalandos úton, egy házbontás során megtalált képeket, amelyeket ezúttal a Magyar Honvédség megalakulása 175. évfordulójának tiszteletére állított ki Szentendrén.
Az olasz hadszintér életébe tekinthetünk be a tárlaton, de láthatunk behívó parancsokat, a családnak, ismerősöknek írt leveleket, tábori képeslapokat is. Valamennyi civil felvétel, amelyek valóságosan, a korabeli háborús propagandától mentesen mutatják be a frontkatonák mindennapjait. A nagyítások eredeti, még sohasem közölt 9x12 cm-es üvegnegatívokról készültek. Valóságos csoda, hogy ezek az üveglemezek megőrződtek ennyi évtized alatt. És ha Endre, mint megszállott gyűjtő, nem megy el arra a vásárhelyi házbontásra, és ha az intelmekre hallgatva nem nézi meg a „nagy halom üvegcserepet”, mindez az enyészeté lett volna.
A fotográfus e korszakhoz már gyerekkorában kötődött, mert otthonuk tele volt könyvekkel, képeslapokkal, háborús újságokkal, térképekkel.
„Édesapám, Hegyi László rengeteg történelmi és irodalmi könyvet vásárolt. Még olvasni sem tudtam, de a képeskönyveket nagy élvezettel lapozgattam. Nagyapám, Igaz János, mint híradós, Doberdót is megjárta, vitézséget szerzett még a háború alatt. Az ő történeteit csak Édesanyám, Igaz Gabriella elbeszéléseiből tudom, ő volt a leghitelesebb „adatközlőm”, sok háborús fotó történetét csak tőle tudhattam meg. Sajnos Nagyapám még a születésem előtt meghalt. Édesanyám keresztapja, Kőrössy Sándor, a szibériai hadifogságot is megjárta, naplóját rövidesen feldolgozom.
Édesapám nagyapja, Mihály József, a szerb hadszíntéren esett el. Feleségem kunszentmártoni nagyapját, Harangozó Istvánt sokat faggattam világháborús élményeiről, de néhány fotó maradt csak meg nála. Bizony, a Nagy Háborúban nem volt olyan család, ahol ne lett volna áldozat, vagy ne lett volna katona” – mesélte a fotográfus.
A rendkívüli lelet után Endre fáradhatatlanul kereste azokat az idős vásárhelyieket, akiktől azt remélhette, hogy segíthetnek a fotókon szereplők azonosításában.
De szívszorító volt annak a Tóth Ernő nevű katonának a levele is, amelyben így írt asszonyának, Pál apostolnak a korinthusbéliekhez szóló gondolatait idézve: „A szeretet soha el nem múlik”. „De értsd meg, drága hű feleségem, néköm most a hazát fegyverrel kell kell szolgálnom. Fényképeitek a szívem fölött a zsebemben mindig velem vagytok, s ha kell, a hazáért halok!”
A fotográfusnak birtokába került egy olyan levél is, amelyen egy furcsa rozsdafoltot vélt felfedezni. Rájött, hogy szerettei ezt a levelet felszögelhették a falra, mint férjük/apjuk/gyermekük utolsó üzenetét…
Ahogyan végigjártam a tárlatot, amelyet eredeti filmfelvételek és egykori világháborús katonadalok is gazdagítottak – ez utóbbiakból néhány ismerősen hangzott, Nagyanyám énekelte őket - bele-belenéztem a katonák arcába, csak az járt az eszemben, hogy vajon hányan tértek vissza egészségesen, hányan rokkantak bele testileg-lelkileg a háborúba és hányan vesztek oda örökre és talán még azt sem tudják róluk, hogy hol nyugszanak földi maradványaik? Pedig a fotók között nincsenek lövészárkos jelenetek, nem látunk halottakat, sebesülteket. A katonák élik a harcok közti mindennapokat, esznek, isznak, várják a postát, tréfálkoznak, pózolnak, vagy csak merengenek. Sokak vonásai végtelen békéről, nyugalomról árulkodik, de azért sokan vannak, akikről le lehet olvasni a félelmet, a harc előtti feszültséget. Van egy kinagyított tábori képeslap, amelyre egy egész Vásárhelyről bevonult szakasz, a „46-os bakák” csoportképét tették a városnak szánt üdvözlésül.
Közülük kik sétálhattak végig még egyszer „a híres promenádon”? Számomra talán a legmegrázóbb fotó egy temető-részlet volt. Három egyforma fakereszt, 1915 októberéből.
Hegyi Endre 20 éve rendszeresen tart kiállításokat azóta is gyarapodó archívumából Hódmezővásárhelyen és azon kívül is. Az első világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán kezdett el rendhagyó történelemórákat tartani általános és középiskolákban egyaránt. Célja a hazafias érzés és a hazaszeretet ápolása, a történelmi emlékezet erősítése a felnövekvő generációknak. És e felbecsülhetetlen értékű dokumentumok ma, amikor még mindig nem szabadultunk meg Európában sem a háború rémétől, örök mementóként szolgálnak az áldozatokról, a hátrahagyottak pótolhatatlan veszteségeiről. Arról, hogy ideje lenne végre már tanulni a történelemből, ahelyett, hogy újra és újra ugyanazt kelljen átélnünk…
2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.
A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.
A hivatalos nevén lámpakezelői mesterség története a pest-budai közvilágítás történetével egyidős. A 18. század elején a lakosság esti harangszó utáni kószálásának (és a sötétben való eltévelyedéseinek) Pest és Buda magisztrátusa is záróra-rendeletekkel, lényegében kijárási tilalommal igyekezett elejét venni (az első pesti dokumentum e tárgyban 1715. szept. 9-én kelt), a gyarapodó és öntudatos polgárokat azonban nem igen sikerült otthonaikban tartani. A lakosság saját fáklyákkal, kézilámpákkal indult esti ügyei intézésére, a sötétben téblábolókat pedig - néhány krajcár fejében - a „lámpáshordó gyerekek” kísérték útjaikon. (A lámpáshordás intézménye az időközben megnövekedett Budapest gyéren világított részein - pl. a Tabánban - a 20. század elején is élt még.)
„A petróleumlámpa 1864-ben Pest utcáin is megjelent. De amikor megjelent, már itt találta - a gázvilágítást.” (Forrás: Pásztor Mihály: A közvilágítás alakulása Budapesten/Budapesti Statisztikai Közlemények 60/1, 1929) 77.) Pásztor Mihály lebilincselően érdekes közvilágítás-történeti áttekintéséből tudhatjuk azt is, hogy bár az első belvárosi gázlámpákat 1856 karácsonyán helyezték üzembe, Kappel Frigyes kereskedő Bálvány (ma Október 6.) utcai házát, és az előtte lévő utcaszakaszt már 1826-tól gázlámpákkal világította ki.
Utolsóként az utcai villanylámpák gyulladtak fel, 1909-ben, a Rákóczi út Kis- és Nagykörút közötti szakaszán. A gyújtóbotos (hivatalos neve „gyújtógép” volt) és lajtorjás lámpagyújtogatók nemcsak kezelték, felügyelték, de tisztították, javították is a lámpákat. Életük - a róluk alkotott futó benyomásokkal és az alakjukat megörökítő irodalmi, képzőművészeti ábrázolásokkal ellentétben - a legkevésbé sem volt romantikus. A Pesti Hírlap Vasárnapja névtelen szerzője is részvéttel ábrázolta hőseit, miközben írásában végigkísérte napnyugtától napnyugtáig tartó, hosszú, fáradságos munkájukat.
Hajnalban újra talpon; néhány szabad óra következett, mindenki hazatérhetett családjához, de a déli ebéd után, 1-kor újra az őrhelyen volt gyülekező. Délután keskeny létráikat vállukra véve indultak lámpát tisztítani. Igyekeztek, hogy este 7-re mindennel végezzenek, mert ekkor már újra menni kellett gyújtani... A napok egymásba értek, pihenőnap és szabadság nem volt. A méltatlan körülmények között dolgozó, űzött munkásokat sokszor többévtizednyi szolgálat után sem becsülték meg.
Bő fél évszázaddal később, 1986 decemberében a lámpagyújtó szakma utolsó képviselője, Barnabás Tibor is nyugdíjba készülődött. Barkas-szal járt, az utolsó, Márton utcai „közvilágítási őrhely” volt a bázisa. Ekkor már csak alig 200 gázlámpára felügyelt; ahol szükséges volt, búrát, izzót cserélt, oltania-gyújtania már régen nem kellett a lángokat. Végezetül egy cikk részlete az Esti Hirlap korabeli számból (Kőbányai György: Lepkelángok katonája. Esti Hírlap 1986. december 23.):
– A Császárkertben még kilenc lámpám van, a SZOT-üdülőnél, a Rózsadombon hét, a Hunyadi János utcában tizenegy, a Szabó Ilonka utcában huszonhat. (…)
– A mesterség jelképe, fegyvere, a lámpagyújtó rúd, van-e még?
– Az utolsó két rúd az Állatkertben tűnt el, a telefonfülke mellett állt évekig. Ki vitte el, kinek kellett?
A lámpagyújtó a[z Állat-]Kertbe is jár, ott is vannak lámpái.
– 120 új oszlopunk a gepárd ketrecébe van betárolva. Innen állítjuk majd fel.
– Miért kell az Állatkertbe a gáz lepkelángja?
– A vadak is — de az ember is — szeretik a csendes, békés világot.
Petrich András: Buda és Pest ünnepi kivilágítása, 1814. október 24. (a bécsi kongresszus résztvevőinek - I. Ferenc osztrák császár és magyar király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király - tiszteletére) Gouache. MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz. T. 118.
A holdfényben fürdő Lánchíd, amelyen 1859-ben helyezték el a gázlámpákat. (vö. hozzászólás!) A hídon Pest és Buda között [Grafika] = auf der Brücke zwischen Pesth & Ofen. Joseph Maximilian Kolb színezett acélmetszete Ludwig Rohbock nyomán [1850 k.]
Az Országút (ma Múzeum körút) - Magyar utca sarkán dolgozó lámpagyújtó.
Pest : Nemzeti Muzeum = Pest: Das National Museum. Heidenhaus Ede felvétele, Osterlamm Károly kiadása, [1858-59]
Lámpák a Nereidák (Najádok) kútja előtt. A Ferenciek tere és a Kossuth Lajos utca a kiszélesítés előtt. Klösz György felvételének részlete. [poz. Kiscelli Múz.], [1888-1897 között]
A főváros utcai lámpáinak bemutatója a Millenniumi Kiállításon [balról jobbra: három Auer-égős, két Agrand-égős és két lepkeégős gázlámpa; mellettük petróleumlámpák]. Klösz György felvétele, 1896.
Életkép a Niedermayer / Gül Baba utcából. Erdélyi Mór felvételének részlete, 1900-as évek.
“Lámpagyújtás rendőri oltalommal” - a gázgyári sztrájk idején. Alföldi Ferenc felvétele az Ország-Világ 1908. november 22-i számából.
Díszes gázlámpák egy jól ismert helyszínen. - A Wenckheim-palota épülete a Reviczky és Baross utca találkozásánál, a mai Szabó Ervin téren. Klösz György felvételének részlete, 1910 körül.
Lámpagyújtó munkában a Szarvas ház előtt. Ismeretlen felvétele, 1910-es évek
“A feminizmus diadala a külvárosok peremén. Az első szoknyás lámpagyújtó”
Kép Székely Vladimir és Tábori Kornél „Az utca bűnei és erényei" című, az Uránia Tudományos Színházban bemutatott [vetítettképes] előadásából. (bemutató előadás: 1913. január 26.) In: Uj Idők 1913. február 2.
Villanylámpa a Rákóczi úton (a túloldalon a Palace Szálló (1911)). Ismeretlen felvétele, 1915 körül. Az 1911-ben megnyílt szálloda Komor Marcell és Jakab Dezsõ tervei alapján épült szecessziós stílusban. A hatemeletes, 150 szobás szállodában a vendég kis villamos lámpákkal hívhatta a személyzetet.
Tabán, a Bocskay tér behavazott házai. Ismeretlen felvétele, 1920-as évek. Elõtérben a Bocskay tér 2. sz. ház az empire kapuval.
Székely Aladár (1870-1940) A lámpagyújtó című felvétele az 1920-as évekből. Petőfi Irodalmi Múzeum; Művészeti, Relikvia- és Fotótár, ltsz. F.11110
“A lámpagyujtogató éneke”. Gózon Gyula (1885-1972) a Blaha Lujza Színház (Fővárosi Operettszínház) egyik előadásában. (Színházi Élet 1924/41.)
“Kosztolányi Dezső gyönyörű versét szcenirozták Kreisel Béla, Kaesz Gyula, Ujházy György. Egészen uj jelentőséget ad ennek a három ötletes művészembernek a munkája a költő minden szavának, sőt minden a szavak között érezhető hangulatnak is. Gózon Gyula mély művészettel adja elő az irodalmi értékű és a műsor csemegéjét kitevő jelenetet.”
Lámpagyújtogató [a Róna utcában]. Kinszki Imre felvétele (részlet), 1931.
Munkában a Blaha Lujza téren, Ism. felv. Pesti Hírlap Vasárnapja. 1931. július 12.
A lámpagyújtók egyik őrhelye. Pesti Hírlap Vasárnapja. Ism. felv. 1931. július 12.
Esti hangulat a Hess András téren. Bohanek Miklós felvétele a Képes Újság 1969. november 22-i számából.
1150 körül egy átlagos napon két apró gyerek jelent meg egy angliai falu határában. A woolpitiek még nem láttak hozzájuk hasonlót: zöld színű volt a bőrük, fura nyelvet beszéltek, és viszolyogtak az emberi tápláléktól.
A woolpiti zöld gyermekek histórája két középkori történetíró feljegyzéseiben is szerepel. A 13. században élt Newburghi William és a 12. századi Coggeshalli Ralph ciszterci szerzetes is írt róluk, nagyon hasonlóan.
Eszerint a két gyerek éppen egy farkascsapdából mászott ki, amikor a falusiak észrevették őket.
Egy gazdag előkelő, Sir Richard de Calne magához vette őket, és zöld színű ételekkel kínálta őket, de a gyerekek egyáltalán nem voltak hajlandóak enni. Pár napig éheztek, majd felfedezték a veteményeskertben a zöldbabot, és azt mohón falni kezdték. Egy ideig kizárólag zöldbabon éltek.
A kislány idővel megtanult angolul, és különös történetet mesélt a szülőföldjükről. Azt állította, hogy a távoli Szent Martin földjéről érkeztek, ahová alig süt a nap, és minden zöld.
Arról, hogy hogyan kerültek a suffolki Woolpitbe, azt mondta: megijedtek egy erős hangtól, ami harangszó lehetett, bebújtak egy barlangba, egyre beljebb mentek, és Woolpitban másztak ki belőle.
A gyerekek idővel elkezdtek rendes ételeket is enni, és lassacskán eltűnt a zöldes árnyalat a bőrükről. A kislány beilleszkedett a falusi életbe, a kisfiú azonban hamar megbetegedett és meghalt.
Tudományos magyarázatként szóba jöhet, hogy a gyerekeket arzénnal megmérgezték, majd magukra hagyták őket, ez magyarázatot adhatna a zöld bőrükre. A szokatlan színt egyfajta vérszegénység, hypochrom anaemia is okozhatja, ami az alultápláltságból fakad. Ez egyben megmagyarázhatná, miért tűnt el a zöld árnyalat, amint elkezdtek rendesen enni.
A fura ruházatot és halandzsanyelvet pedig az magyarázhatná, hogy a gyerekek flamand bevándorlók leszármazottai, és valójában hollandul beszéltek. Az „alkony” pedig, amit említettek, a közeli Thetford erdő lombsátraira utalhatott. A holland nyelvet ugyanakkor, az a művelt előkelő, aki befogadta őket, felismerte volna.
A teóriával kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a mai napig „kis, zöld lényekként” jellemezzük a földönkívülieket. Vannak, akik azt gondolják, hogy a woolpiti zöld kisgyerekek egyenesen a mennyországból pottyantak le, hogy véletlenül, vagy küldték őket, abban megoszlanak a vélemények.
(Forrás: ATI, Weird History Facts)