hirdetés

MÚLT

A „Sebhelyes Arcú” és a Valentin-napi vérengzés - egy brutális leszámolás története

Két gengszterbanda gondoskodott arról, hogy chicagóiaknak a szerelmesek napjáról 90 év óta egy brutális leszámolás jusson eszükbe. 1929. február 14-én zajlott le a „Valentin-napi vérengzés”.

Link másolása

hirdetés

E bandaháborút és résztvevőit egy 10 évvel korábbi törvény emelte a kétes hírnév magaslataiba.1919. július 1-én lépett életbe az Egyesült Államok történetének talán legrosszabb – bár kétségtelenül jó szándékú – törvénye, a Prohibition Act, azaz a szesztilalom, amely 14 évig volt érvényben. Célját, az alkoholizmus visszaszorítását, nem érte el, ellenben valóságos éltető eleme lett a szervezett alvilágnak, amely évtizedekre kiirthatatlanul behálózta Amerikát. A legnagyobb klánok úgy osztották fel egymás között a piacot, mint hajdan a feudális urak a földbirtokokat és hatalmi tényezőkké is váltak. És ebben az időben bukkantak fel a leghíresebb „keresztapák”, akiket a mai napig mítosz leng be – nem utolsósorban a médiának és a mozinak köszönhetően.

Az illegális szeszüzlet legnagyobb „hőse” a „Sebhelyes Arcú” (Scarface), azaz Al Capone volt.

Alphonse Gabriel Capone 1899-ben született Brooklynban, nápolyi eredetű családban. Jó eszű gyerek volt, de erőszakos, kötekedő és 14 éves korában kitették az iskolából, mert megütött egy tanárnőt. Gúnynevét azután kapta, hogy egy brooklyni bárban egy nő miatt összeverekedett annak fivérével, aki három sebet vágott arcának bal felére.. Később a férfi, Frank Gallucio, bocsánatot kért tőle és Al Capone felfogadta őt testőrének. A rendkívül hiú gengszter ettől kezdve csakis úgy fényképeztette magát, hogy a sebhelyek ne látszódjanak, és azt terjesztette róluk, hogy háborús sérülések…

Ezekben az években vált példaképévé, majd „mentorává” Johnny Torrio, aki bevezette őt a szervezett bűnözésbe a Five Points Gang-en keresztül. Torrio hívására ment 1920-ban Chicagóba és – természetesen soha nem bizonyítottan – részt vett a helyi bűnszindikátus fejének, James „Big Jim” Colosimónak és több emberének meggyilkolásában. Torrio és Capone átvették a hatalmat az „Outfit”-ként emlegetett szervezetben és a befolyásuk már a politikában is megmutatkozott: 1924-ben, Chicago külvárosában, Ciceróban Al Capone polgármester-jelöltje toronymagasan győzött a választásokon, hála emberei megfélemlítő kampányának.

Miután 1925-ben Torrio megúszott egy gyilkossági kísérletet, a „mentor” átadta a szindikátus vezetését Al Caponénak és „visszavonult”, de nagy tekintély maradt az alvilágban. Ő hozta össze 1929-ben a Big Seven néven ismert bűnszövetkezetet többek között Lucky Lucianóval és Frank Costellóval, majd az ő javaslatára hozták létre 1929-ben – éppen a Valentin-napi vérengzés után - azt a „csúcsszervezetet”, amelynek célja a bandaháborúk megfékezése, illetve a „körön kívülieknek” a piacról való kiszorítása volt. Az amerikai sajtó Nemzeti Bűnszindikátusként (National Crime Syndicate) emlegette. Torrio végül 1957-ben szívrohamban halt meg.

hirdetés

Al Capone hatalma és vagyona egyre nőtt – évi bevételét 60 millió dollárra becsülték - és miközben többször megpróbálták őt is megölni a riválisok, fokról fokra ő számolt le velük.

1926. októberében a chicagói North Side Gang egyik vezérével, a lengyel Hymie Weiss-szel (Henry Earl J. Wojciechowski) végeztek, majd 1929. február 14-én a város északi részén fekvő Lincoln Park közeli garázsban zajlott le a Valentin-napi vérfürdő, amellyel az ír George „Bugs” Moran bandáját takarították el az útból: hét emberét lőtték le Al Capone rendőrnek öltözött gyilkosai. Éppen ez volt a garázs, ahonnan Moran a szeszcsempészetet irányította, ezért könnyű volt itt „randevút” adni a bandájának azzal az ürüggyel, hogy jelentős whiskey-szállítmány érkezett a detroiti „kollégáktól”, a Purple Gangtől.

Valójában sommás kivégzés történt: az ír maffia tagjaitól elvették fegyvereiket, szabályosan falhoz állították és szitává lőtték őket.

Magára a főnökre vigyáztak az égiek, ugyanis éppen a garázs felé tartott, de későn érkezett, és amikor meglátta a helyszínen a „rendőrautót”, azt hitte, a hatóságok csalták kelepcébe és elmenekült.

Az áldozatok között ráadásul nemcsak „mezei” tagok voltak, mert lelőtték James Clarkot, a banda második emberét, Adam Heyert, a klán kincstárnokát és könyvelőjét is. Albert Weinshank ugyancsak csak a főnök ruhatisztítója volt, ám külsőleg és öltözködésében a megtévesztésig hasonlított Moranra..

Amikor a chicagói 36.körzet rendőrei a helyszínre érkeztek, már csak egyetlen bandatagot találtak életben, Frank Gusenberget. Hiába próbáltak azonban a haldokló gengsztertől bármit is megtudni. Ms források szerint Gusenberg, akinek testében 14 lövedék volt, azt hörögte: „Senki sem lőtt rám”. Hasznavehető szemtanúk pedig természetesen nem voltak, hiszen azok is csak azt látták, hogy rendőrök készülnek rajtaütésre.

Néhány nappal később Moran így nyilatkozott az újságíróknak: „Így csak Al Capone gyilkol”. A „Sebhelyes Arcú” sem maradt adós a válasszal. „Ez Bugs Moranra vall” – üzente floridai luxusvillájából.

Moran (1891-1957), aki korábban Al Capone több emberét megölette, hét évvel később, 1936. február 15-én vágott vissza. Ekkor ölték meg Jack McGurnt, a Valentin-napi vérfürdő megszervezőjét és végrehajtóját. Morant 1946-ban egy pénzszállító kirablásáért 10 év börtönre ítélték, majd szabadulása után 1956 novemberében bankrablásért újabb 10 évet kapott. Néhány hónap múlva azonban tüdőrákban meghalt.

Bár Al Capone kezéhez – közvetve – egyre több vér tapadt, és 1930-ban az FBI által kiadott „közellenség-lista” első helyén szerepelt, a hatóságok sokáig egyszerűen nem találtak rajta fogást. Ráadásul Chicagóban nagy népszerűségnek örvendett, hiszen vagyonának egy részét különböző jótékony alapítványokba fektette (vagyis „pénzmosást” hajtott végre) a nagy gazdasági válság kitörése után pedig ingyenkonyhát nyitott a rászorultaknak. Mégis rajtavesztett, amikor szembekerült Eliot Ness-szel és „Érinthetetleneivel”.

Ness, a Prohibíciós Iroda (Bureau of Prohibition) ügynöke 1929-ben kezdett Al Capone titkos bárjainak és szeszfőzdéinek felgöngyölítésébe. Mivel maga is chicagói volt, és tudta, hogy a szövetségi ügynökök többségét is megvette az alvilág, rendkívül alapos szűrés után alakította ki csapatát, amelynek tagjai beszivárogtak a bűnszövetkezetbe. Akkor ragadt rájuk az „Érinthetetlenek” (The Untouchables) név, amikor Al Capone őket is megpróbálta megvesztegetni – sikertelenül. Ness ennek a ballépésnek nagy hírverést csapott, hogy a közvélemény is érezze: szorul a hurok. Közben Frank J. Wilson titkos ügynök a nagyfőnök pénzügyeit vizsgálta és háromévnyi hangyamunkával megállapította, hogy Al Caponénak több millió dollárnyi bevételét „elfelejtette” bevallani. Egy 1927-es legfelsőbb bírósági döntés értelmében ugyanis a törvénytelenül szerzett bevételek is adókötelesek… Wilsont Al Capone nem megvesztegetni akarta, hanem megöletni. Öt bérgyilkost küldött rá, de Torrio az utolsó pillanatban lebeszélte őt az akcióról. 1931-re gyűlt össze annyi bizonyíték, hogy Al Caponét vád alá helyezzék a Volstead-törvény többrendbeli megsértése és az adócsalás címén. A pert Chicagóban tartották James H. Wilkerson szövetségi bíró tanácsa előtt.

Al Capone ügyvédei először vádalkut ajánlottak, majd miután ezt a bíró elutasította, a „Sebhelyes Arcú” visszavonta vallomását, amelyben elismerte bűnösségét. Ezután megpróbálta előbb megvesztegetni, majd megfélemlíteni a kiszemelt esküdteket, de Ness emberei erre is rájöttek. Ettől kezdve minden újabb vádpontnál lecserélték az esküdteket.

Végül 1931. október 17-én a bíróság ötrendbeli adócsalásban találta bűnösnek Al Caponét (a szesztilalom kijátszására vonatkozó vádpontot törölték), 11 évi börtönre, 50 ezer dollár bírságra ítélték, egyúttal zárolták vagyona jelentős részét.

Al Capone végül 1939. november 16-án szabadult, miután büntetését több börtönben, köztük az Alcatrazban töltötte. Visszavonult floridai házába, szifilisze súlyos fizikai és szellemi leépüléshez vezetett. 1947. január 25-én halt meg.

Minden idők leghíresebb gengsztere még hatalma csúcsán volt, amikor megjelent 1929-ben az első regény, amelynek főhősét róla mintázták. Ez volt a Sebhelyes Arcú (Scarface), egy fiatal krimiíró, Armitage Trail könyve, amelyből két évvel később film készült és azóta is a „gengszterfilm” egyik etalonja. Ben Hecht forgatókönyvíró szerint az akkor már letartóztatott Al Capone emberei rendszeresen megjelentek a forgatáson, hogy megbizonyosodjanak: a film csupán fikció és nem a „főnökről” szól. A problémát végül úgy oldották meg, hogy a fiúkat felfogadták „konzulensnek”.

A rendező Howard Hawks-nak (1896-1977), aki később megrendezte A nagy álom (The Big Sleep, 1946) című klasszikus krimit és a producer Howard Hughes-nak nem volt könnyű dolga a cenzúrával, amely az akkor már elkészült Hays-kódex-szel felvértezve nem engedte, hogy a bűnnek, az alvilágnak bármiféle felmagasztalása megjelenjen a filmvásznon.

A Sebhelyes Arcú eredeti változatában még azt sem fogadták el az erkölcscsőszök, hogy a körülzárt főhősnek egy rendőr felajánlja az öngyilkosság lehetőségét, de belekötöttek még a „b-változatba” is, mert úgy látták, hogy a Paul Muni alakította Tony Camonte az akasztófa alatt is rokonszenvet ébreszt. Ezért a film kapott egy alcímet is: Egy nemzet szégyene (The Shame of A Nation).

Magának Al Caponénak állítólag tetszett a film, olyannyira, hogy vásárolt is magának belőle egy példányt…

Nem a Sebhelyes Arcú volt az első film, amelynek Al Capone volt a modellje. Csak 1931-ben további négy alkotást ihletett meg pályafutása, haláláig további féltucatnyi készült és az őt idéző alakok azóta is rendszeresen feltűnnek a vásznon. Olyan híres színészek adták az arcukat hozzá, mint Wallace Beery, Lukács Pál (Paul Lukas), Edmond O’Brien, Lee J. Cobb, George Raft aki már a Sebhelyes Arcúban is szerepelt, és Al Pacino, aki nem csupán a Brian de Palma-féle 1983-as Scarface-remake főszereplője lett, hanem ő volt a nagyfőnök Warren Beatty 1990-es Dick Tracy-jében is. George Raft (1901-1980) külön történet: gyerekkori barátja volt a hírhedt New York-i gengszternek, Bugsy Siegelnek. Siegel a 30-as években hosszú ideig Raft vendége volt a színész hollywood-i villájában azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a bűnszövetkezetek beférkőzhessen a filmiparba. James Cagney önéletrajzában megírta, hogy az alvilág el akarta tenni őt láb alól, mert a filmszínész-szövetség elnökeként fellépett e törekvések ellen, és éppen Raft volt az, aki lebeszélte „barátait”. E kapcsolatok ugyan hitelessé tették Raftot gengszter-szerepekben, de egy idő után akadálya lett karrierjének. A Van, aki forrón szereti Spats Colombo gengszterfőnök szerepében szinte önmaga paródiáját játssza – teljes komolysággal…

Billy Wilder filmjének éppen a Valentin-napi vérengzés a kiindulópontja, amelynek a két balszerencsés muzsikus szemtanúja lesz, ezért kell nekik egy női zenekarban „elbújniuk” és kis híján azért buknak le, mert Jerry (Jack Lemmon) bőgőjén ott virítanak a géppisztoly-sorozat nyomai…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

11 napig fotózták a Playboy első meztelen címlaplányát a tökéletes kép miatt 1971-ben

Marilyn Cole egyszerű irodista volt, mielőtt egy londoni válogatón felfedezték. A történelmi képeket egy chicagói villa kandallója előtt készítették.

Link másolása

hirdetés

Folyamatosan az ájulás környékezte és szinte haldoklott a hőségtől a Playboy első meztelen címlaplánya a 11 napig tartó fotózás során, írja a Daily Star. Marilyn Cole a történelmi fotózás körülményeiről a Power: Hugh Hefner című podcastsorozatnak mesélt részletesen.

A portsmouth-i Cole egy helyi irodában dolgozott heti 12 fontos (mai árfolyamon 138 font, vagyis 60 ezer forint) fizetésért, amikor megtalálta a nyuszis férfimagazin. A fiatal angol nőt a londoni Playboy Clubba hívták egy interjúra, majd miután kiválasztották, meg sem állt Chicagóig, ahol személyesen találkozott Hugh Hefnerrel.

A lap alapítójával az egyik villája ágyában vacsoráztak sült csirkét, közben pedig a fotózás részleteit egyeztették. A 11 naposra nyúló fotózás során a villában elképesztő hőség uralkodott, Cole-ról a lobogó kandalló környékén készültek a képek. Az angol nő állandóan az ájulással küzdött, hiába hűtötték folyamatosan ventillátorokkal vagy küldték a szünetekben a légkondicionált szobákba.

A lap képszerkesztője szinte egyszer sem volt elégedett a teljesen meztelenül a könyvespolcnak dőlő nő fotójával, emiatt hosszú napokig tartott a fotózás. Marilyn Grabowski később azt mondta a modellről, hogy

"Marilyn Cole-nak tökéletes teste volt. Rajzolni sem lehet olyan gyönyörű melleket, vékony derekat, hosszú lábakat, amivel a stúdióba lépett."

 

hirdetés
A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Playboy (@playboy) által megosztott bejegyzés

Cole szerint azonban a másik Marilynnek a fotózás során valójában fel sem tűnt, hogy olykor milyen rosszul van. Grabowski ugyanis igazi maximalista, aki csak azzal törődött, hogy elkészüljön a tökéletes fotó, ami a lap januári számának címlapjára kerül.

Marilyn Cole a fotózásért végül 5000 dollárt (mai árfolyamon 33 ezer dollár, vagyis 10,5 millió forint) kapott. 1973-ban az év Playmate-jének választották, ez azóta egyetlen másik angol nőnek sem sikerült.

A modell később feleségül ment az őt még Londonban felfedező Victor Lownes ügyvezetőhöz, akivel egészen a férfi 2017-es haláláig együtt maradtak. A most 72 éves Cole manapság újságíróként dolgozik, több más téma között a profi bokszról is előszeretettel ír.

A teljes, angol nyelvű podcastot itt lehet meghallgatni:

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Székletmaradványokból derült ki, hogy már 2700 évvel ezelőtt is fogyasztottak az emberek sört és kéksajtot

Még a kutatók is meglepődtek azon, hogy az ember már akkoriban olyan fejlett volt, hogy ismerte a sajtérlelést és a fermentációt.

Link másolása

hirdetés

Már 2700 évvel ezelőtt is fogyasztottak az emberek olyan élvezeti cikkeket, mint a sör vagy a kéksajt - derült ki egy friss kutatásból, amelyről a Guardian számolt be.

A kutatók az ausztriai Alpokban található hallstatti sóbányában talált székletmaradványokat vizsgálták meg. Ezt a helyet több mint 3000 évvel ezelőtt használták sóbányászatra, akkoriban Hallstatt egész közössége ebből élt. A bányászok az egész napjukat itt töltötték, így nem meglepő módon a vizelet- és a székletürítésüket is ott végezték. Az állandó kb. 8 fokos hőmérsékletnek és a bánya magas sókoncentrátumának köszönhetően pedig a mai napig egész jó állapotban fennmaradtak az ürülékek, amiket most a kutatók kielemezhettek.

Négy mintát vettek, az egyik a bronzkorból, kettő a vaskorból, egy pedig a 18. századból származik. Az egyik, nagyjából 2700 éves mintában két olyan gomba maradványait találták meg, amelyeket ma is használnak az élelmiszergyártásban. Ebből arra következtettek a szakemberek, hogy az akkoriban élő embertársaink már használtak bizonyos élelmiszer-erjesztési technológiákat, amiket mi is alkalmazunk manapság, például a fermentációt.

A mintákból egyértelművé vált, hogy a bányászok sört és kéksajtot is fogyasztottak. Bár az alkoholfogyasztást régebbi írások és régészeti bizonyítékok is dokumentálják, de ez az első molekuláris bizonyék a kontinens akkori sörfogyasztásáról. A mostani felfedezés pedig az első bizonyíték az európai sajtérlelésre.

Még Frank Maixner mikrobiológust, a kutatás vezetőjét is meglepte az, hogy az emberek már 2700 évvel ezelőtt olyan fejlettek voltak, hogy ismerték a fermentációt.

A kutatók azt is megállapították az ürülékmintákból, hogy milyen étrendet követhettek a bányászok. A székletük alapján főleg gabonaféléket, gyümölcsöt, babot és húst ettek.

Maixner szerint ebben nincs semmi meglepő, hiszen a bányászoknak minden fontos tápanyagra szükségük volt a munkájukhoz, így a kiegyensúlyozott étrend volt a megfelelő számukra. Azt azonban megfigyelték, hogy míg a bronz- és vaskori bányászok teljes kiőrlésű gabonát használtak, ami arra utal, hogy valamilyen kását ehettek, addig a 18. századi bányászoknál már őrölve jelentek meg a szemek, vagyis feltehetően kenyeret, kekszet vagy süteményt fogyasztottak.

hirdetés

A kutatás során a bányászok mikrobióta összetételét is megvizsgálták, vagyis azt, hogy milyen baktériumhalmazok voltak jelen a testükben. A négy mintában a mikrobióta nagyon hasonló volt a modern, nem nyugati populációkéhoz, amelyek általában hagyományosabb életmódot folytatnak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT

Oroszlánt tartott hotelszobájában a botrányos magyar festőművésznő

Lwoff-Parlaghy Vilma, a legfelsőbb elit portréfestője állandóan lázadt. Ugyanakkor egyedül ő festhette meg Teslát, valamint Kossuth Lajos, Ferenc József, Bismarck, Edison és Roosevelt is modellt ültek neki.

Link másolása

hirdetés

Sok tehetséges festő élt a 19-20. század fordulóján, de ilyen pimasz művésznő csak egy akadt. Brachfeld Vilma egy osztrák bárónő és egy hivatalnok gyermekeként született Hajdúdorogon, 1863-ban, később magyarosította a nevét Parlaghyra. A kislány rajztehetsége már korán kitűnt, úgyhogy egy pesti rajziskola után elköltözött a család Németországba, hogy neves müncheni mesterektől tanulhassa el a szakma fortélyait.

Karrierje egy merész húzással indult: apja rávette, hogy keresse fel Torinóban az idős Kossuth Lajost, hogy lefesse. A turini remete egy ideig ellenállt, majd beadta a derekát, amiről levelet is írt: „Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest - váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri itt is volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belőle, végre is engednem kellett, s a művész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermű.”

Kossuth Lajos portréja, Wikipédia

A jól sikerült portrét azonban hiába állíttatta volna ki a festőnő egy budapesti kiállításon, a közéleti elit nem hagyta falra akasztani Kossuth képét.

Vilmát ez nem tántorította el: sorra söpörte be a díjakat, majd egy újabb politikai botrányától volt hangos a sajtó. Történt ugyanis, hogy jópár évvel később a porosz-német haderő egykori híres vezére, Helmuth von Moltke rendelt Vilmától egy portrét. A történelem azonban ismételte önmagát: a festmény elutasításra került a Berlini Művészeti Akadémia tárlatán.

Ez annyira felháborította II. Vilmost, hogy ő maga vásárolta meg a képet, hogy a császári kollekció részeként elvihesse a kiállításra.

Ennél jobb reklám nem is kellett Parlaghynak, onnantól minden európai uralkodó és arisztokrata őt akarta. Nagynevű pártfogoltján kívül ecsetvégre kapta ezután Bismarckot, Ferenc Józsefet, Zichy grófnőt, Rotschild bárónőt és VII. Edvárd angol királyt egyaránt.

hirdetés

A 19. század végére már hivatalosan is elismerte a szakma, ugyanis a chicagói világkiállításon elnyerte a zsűri aranyérmét, majd a Párizsi Művészeti Akadémia tagjának is megválasztották. A festőnő rájött, hogy már elég híres és gazdag ahhoz, hogy elváljon ügyvéd férjétől, majd pár évvel később hozzáment Jevgenyij Lwoff orosz herceghez, de ez a frigy is csupán négy évig tartott. Ugyanakkor továbbra is viselhette nevét és a hercegi címet, nem beszélve a járadékról, amit a válás után kapott, sőt, az ajándékba kapott nizzai villáját is megtarthatta. Vilma nem unta meg a házasodást, nemsokára egy dán miniszter, Peter Nors felesége lett, akinek egy kislányt is szült 1905-ben.

A festőnő imádta egyedi gyűjteményeit, amelyben nem csupán értékes műtárgyak voltak, hanem különleges állatok is, amelyek egy részét ajándékba kapta. Az utazásért rajongó művész annyira megszerette Amerikát, hogy odaköltözött, méghozzá egy vidéki birtokra, a személyzetével és egy állatsereglettel együtt.

Többek között egy kis pomerániai törpespicc, egy angóra macska, egy tengerimalac, egy bagoly, két kis aligátor és egy medve is a kiskedvencei listáján volt.

Alig telepedett le, máris New York-i szállodákat kezdett zaklatni azzal a furcsa kérésével, hogy adjanak neki egy állandó lakosztályt, méghozzá a házikedvenceivel együtt. Az újonnan nyílt Plaza Hotel igent mondott, bár valószínűleg nem sejtette, mekkora ribilliót vállalt be a hírességgel együtt – igaz, a botrányhősnő mellett nem volt szükség marketingre.

Lwoff-Parlaghy Vilma első New York-i látogatásán, Wikipédia

A sztárallűr szótári megfelelője azzal verte ki a biztosítékot a szállodában, hogy kikönyörgött magának egy cirkuszi előadáson látott kisoroszlánt (ennek megkaparintásában a híres polgárháborús tábornok, Daniel E. Sickles segített neki, akinek a portréján akkoriban dolgozott). A hálából Sickles névre keresztelt, de Goldflecknek becézett jószág azonban nem volt hotel-kompatibilis, hiába kapott idomárt is a vadállat egy külön szobában.

Sem a szállodavendégek, sem a közeli Central Park látogatói nem tudtak nyugodtan sétálgatni, hiszen Vilma rendszeresen ide-oda sétáltatta az oroszlánját, aki hamar el is pusztult a nem neki való életkörülmények miatt.

A vigasztalhatatlan hercegné komoly szertartást és virrasztást tartott New York híres állattemetőjében, a Hartsdale-ben, ahol szokatlan volt, hogy nem kutyát vagy macskát, hanem egy oroszlánt kell végső búcsúra kísérni.

Azért nézte el mindenki Vilma furcsaságait, mert közben olyan nagyságokról festett nagyszerű portrékat, mint Theodore Roosevelt, Thomas Alva Edison vagy Nikola Tesla. Utóbbiról ráadásul nem is készült több festmény, ezt a kék portrénak becézett alkotást pedig a festőnő ingyen, presztízsből készítette el 1916-ban. Valahogyan rávette az addig festmény-ellenes fizikust, hogy üljön modellt neki, méghozzá az általa feltalált takarékos izzó kék fénye mellett. A végeredmény utána a Time Magazin címlapjára is került, Tesla 75. születésnapja alkalmából.

Nicola Tesla portéja, Nordsee Museum, Wikipédia

Vilma több mint 120 híres közéleti személyiség arcképét vetette vászonra pályafutása során. A fizetségen túl pedig busásan meg is ajándékozták elégedett – és nem mellesleg vagyonos – ügyfelei. Lwoff-Parlaghy nem csupán tehetséges festőként és botrányhősként, hanem lelkes állatvédőként is gyakran hallatta a hangját.

A világháború azonban véget vetett korábbi életszínvonalának, és a hotel-lakosztályt is kisebb lakásra kellett cserélnie élete utolsó évtizedében. Végül az izgalmas karriert befutott művésznő 60 évesen hunyt el New Yorkban, a saját műtermében.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Kínzásairól és veretlenségéről volt híres a Magyar Királyság aduásza

Kinizsi Pál bármikor megemelt egy malomkövet, győzelmi táncában pedig három török lógott a karjaiban és a fogai között. Még agyvérzése után is harmincezer emberét vitte sikerre.

Link másolása

hirdetés

Halálának 527. évfordulóján felelevenítjük, hogy mitől volt olyan különleges Mátyás király legerősebb embere, Kinizsi Pál. Akiről nemcsak halála után, hanem élete során is számtalan legenda született, hiszen senki nem tudott elmenni szó nélkül vakmerősége, kegyetlensége és testi ereje mellett.

Már a születését is rejtély övezi, hiszen Heltai Gáspár ezt írja róla a krónikájában: „…egy parasztember fia vala, és malomból jöve ki szolgálatra. Szolgálata pedig előszer a Magyar Balázsnak hadnagysága alatt. Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” Ugyanakkor a történészek szerint nem volt paraszti származású. Amit tudunk róla, hogy

napbarnított bőrű, szigorú tekintetű és robusztus termetű férfiként ismerték kortársai.

Fotó: Szkennelte Szilas a Hétköznapi élet Mátyás király korában c. könyvből (2008), forrás: Wikimedia Commons

Pál úgy került Mátyás király holdudvarába, hogy apja halála után az édesanyja hozzáment az uralkodó kapitányához (későbbi erdélyi vajdához és horvát-szlavón bánhoz), Magyar Balázshoz. Nevelőapja nagyon megkedvelte a fiút, és felvette a katonái közé, de onnantól kezdve egyedül küzdötte fel magát a ranglétrán.

hirdetés
Egy közkedvelt história szerint egyszer a király vadászat közben megszomjazott, Kinizsi pedig – erejét fitogtatva – egy malomkövet tálcaként használva nyújtotta neki a vizet. Mátyás ezután kiemelt figyelmet szentelt az ifjú tehetségnek, aki lovagi harcmodorban és tornákon is kitűnt.

Döbbenetes karrierje akkor indult be, amikor az 1468-as és 1471-es csehországi hadjáratok során olyannyira ügyesen portyázott, hogy a király táborát ostromló csehek maradtak ellátmány nélkül, és végül nekik kellett békéért és élelemért esdekelniük a magyaroknak. Kinizsi továbbá bizonyított a havasalföldi hadjáratban, illetve az osztrák háborúkban egyaránt. A király olyan elégedett volt első számú emberével, hogy nekiadta Nagyvázsonyt a hozzá tartozó várral és birtokkal együtt. Mint kiderült, Pál ezzel is jól tudott bánni, sőt, palotával és barbakánszerű kapuvédőművel egészítette ki a tulajdonát. Pár évvel később megkapta Temesvár és a délvidéki tartományok ispánja titulust, illetve Mátyás király kinevezte a töröktől fenyegetett alsó részek főkapitányává is. Ez élete legjobb döntésének bizonyult, ugyanis Kinizsi lett a törökök rettegett démona, aki addigra már tizennégy vármegye kormányzását látta el élete végéig.

Fotó: Solymári/Wikimedia Commons

Volt egy elég bizarr szerelmi szál is Kinizsi Pál életében, ugyanis nevelőapja és egyben főnöke-kollégája hozzáadta feleségül lányát, a szépséges Benignát. Aki ugyebár nem vérrokonként, de testvéri minőségben nevelkedett vele együtt évtizedekig. Mindenesetre hozományként még Somló várát is megkapta a feleség mellé, utódjuk azonban soha nem született.

Kinizsi nem az a fajta ember volt, aki csak úgy ült a babérjain, az 1479-es kenyérmezei csatában tovább öregbítette hírnevét. Történt ugyanis, hogy Báthori István vajda azonnali segítséget kért, amikor egy 20 ezres török had tört Erdélyre. A kortárs történetíró, Antonio Bonfini szerint „Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe.” A fényes győzelem egyértelműen Kinizsi személyéhez volt köthető. Az 1526 előtti török-magyar háborúk történetében ez volt a legnagyobb létszámú, nyílt színi ütközet, amelyik a mi győzelmünkkel végződött.

Egy híres monda szerint Kinizsi úgy ropta el győzelmi táncát, hogy két karjában és fogai között is egy-egy törököt tartott a harcmezőn.

Kinizsi Pál nem csupán Mátyás király uralkodása alatt volt nélkülözhetetlen hadiszereplő, hanem annak halála után is. Ugyan szembeszállt egykori uralkodója végakaratával, mivel nem Mátyás törvényes fia, a fiatal és tapasztalatlan Corvin János mellett állt ki, hanem II. Ulászló megkoronázását szorgalmazta, aki további megbízásokkal látta el. Illetve az egykor ikonikus fekete sereget is kénytelen volt megsemmisíteni, mivel zsold nélkül maradva elkezdtek randalírozni.

A győzelemre hangolt hadvezér élete utolsó évében, 1494-ben is hű volt nevéhez és rangjához, ekkor ugyanis a király országbíróvá nevezte ki (ez az uralkodó és a nádor utáni harmadik legfontosabb tisztség volt akkortájt). Szokásához híven vereséget mért a törökökre Nándorfehérvárnál, de ezúttal elég radikális volt mind az előzmény, mind a következmény. Megvesztegették ugyanis az ország legfontosabb végvárának őrségét, az egykori fekete sereg alulfizetett zsoldosait, akik pénzért simán átadták volna Nándorfehérvárat az ellenségnek. Pál azonban résen volt, és borzalmas büntetést rótt az áruló katonákra: kiéheztette és egymással etette meg őket.

Sajnos Kinizsi egy agyvérzés következtében kissé leépült, de nem olyan fából faragták, hogy ez hátráltatta volna őt abban, hogy csatába menjen.

Hordágyról vezette harmincezres seregét Szerbia ellen, amely újabb győzelmi strigulát jelentett számára. Amikor pedig rossz állapotában is megindult, hogy Szendrő várát visszavegye a törököktől, csupán annyit kért, hogy kössék rá a lovára, nehogy leforduljon róla. Hozzá méltó módon, várvédés közben esett el.

A fenti történetek fényében minden olvasóban bizonyára kialakult egy kép a magyarok rettenthetetlen Jason Momoájáról, de szó sincsen óriási izomkolosszusról. Meglepő, de Kinizsi Pál – a Magyar Nemzeti Múzeum által őrzött páncéling alapján – nagyjából mindössze 160 centi volt, bár ez akkoriban teljesen átlagos magasságnak számított.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: