„A sátán fészke” – üvöltötte a nő, majd szétverte a kocsmát – 20 évvel később bevezették az USA-ban a szesztilalmat
A történet 1899. június 5-én kezdődött. A 183 cm magas, széles vállú Carrie Amelia Nation magához vette a fejszét és berohant Kiowa város egyetlen szalonjába, a Dobson’s Bar and Saloonba. A kis kansasi ivóban békésen poharazók közül senki sem sejtette, hogy milyen szándékok vezérlik az asszonyt és a tulajdonos, Lou Dobson is csak annyit tudott mondani: „Szolgálhatok valamivel?” – mielőtt a feldühödött amazon elkezdte ripityára zúzni a berendezést, az asztalokat, székeket, biliárdokat és az italos polcokat. A vendégek rémült menekülése közben Carrie Nation percek alatt szétrombolta a helyiséget, amelyet üvöltve titulált „a pokol tornácának, a sátán fészkének”. Amikor végzett, diadalmasan feje fölé emelte a fejszét és kijelentette: „Ma Kansas, holnap egész Amerika.”
Nation asszony (1846-1911), aki első kocsmaromboló akcióját állítólag „isteni sugallatra” követte el, nevét Carry A Nation-re változtatta, hogy az önmagában is jelkép legyen. („Tarts meg egy nemzetet”). Később lapokat indított, fellépéseket is szervezet az alkoholfogyasztás ellen. Ebben a szellemben 1901-ben még William McKinley elnök meggyilkolását is üdvözölte, mert zugivónak tartotta.
A Dobson-bár szétverésével indult meg az a keresztes hadjárat, amelynek eredménye két évtizeddel később az egész világon „prohibíció” néven vált ismertté. Ivók tízezrei estek áldozatul a „mértékletesség” mozgalmának – Carrie asszony a következő években egymaga 49-et dúlt fel - míg 1920. január 7-én, több mint két éven át tartó törvényhozási vitát követően az Egyesült Államok alkotmányának 18. módosító cikkelyével, más néven a Volstead-törvénnyel, amelyet az előterjesztő Andrew Volsteadről, a Képviselőház igazságügyi bizottságának elnökéről neveztek el - életbe lépett a szesztilalom.
Pedig a mértékletesség mozgalma, ez a főleg nőkből álló antialkoholista, moralista csoport nagyon is valós problémát akart megoldani, hiszen ők szenvedtek a legtöbbet az iszákos apáktól, férjektől. Magának Carry Nationnek is két alkoholista férj jutott életében.
A 19. század végén, a 20. század elején az alkoholizmus volt a legsúlyosabb szenvedélybetegség Amerikában. És a legelterjedtebb is. Amerika és az ital úgy összetartozott, mint cowboy és lova. Az évi átlagfogyasztás minden felnőttre 7 gallon, azaz 28 liter alkohol volt. Skót whisky, bourbon, rum, gin, sör, orosz tengerészek által Kaliforniába bevitt vodka, a moonshine-nak, holdfénynek nevezett félelmetesen erős, az Appalache völgyében illegálisan desztillált szesz – minden jó volt a kiszáradt torkoknak. Ám amíg az ipari forradalom előtt a szétszórt gazdaságokban dolgozó emberek, ha berúgtak, nagy kárt nem okoztak (Mint ahogy Mark Twain írta: ha egy paraszt berúgott, legfeljebb annyi történt, hogy arccal beleesett a trágyába), a nagyvárosok, gyárak létrejötte után egy egész közösséget veszélyeztetett a szalagon részegen dolgozó munkás vagy a pohár fenekére nézegető villamoskalauz. Az amerikai értelmiség körében valóságos „divat” volt iszákosnak lenni: köztudott, hogy Jack Londont, vagy F. Scott Fitzgeraldot az ital vitte sírba, de állandó társa volt később Ernest Hemingway-nek, Henry Millernek vagy William Faulknernek is. A megoldás azonban nem a prohibíció volt.
Ezzel elkezdődött az ország történelmében az az évtized, amelyet erőszak, korrupció, szervezett bűnözés jellemzett, valamint olyan tömeges és nagyfokú italozás, amilyent Amerika korábban soha nem látott. Jóformán még meg sem száradt a tinta Woodrow Wilson elnök aláírásán, a törvény éreztetni kezdte katasztrofális hatását. Ömleni kezdett az illegális szesz. 1922-ben New York-ban például kétszer annyi ivó működött, természetesen titokban, mint a törvényt megelőző években.
A „speakeasy”-nek (beszélj halkan) becézett lebujokban mindenféle italt lehetett kapni. E hálózat egyetlen igazi pozitívuma a jazz terjedése és az egyes városok sajátos zenei stílusának kialakulása volt… A nagyvárosokban a korábbi jelentéktelen, főleg lopásokból, zsarolásokból, prostitúcióból és piti szerencsejátékból élő olasz, ír bandák kihasználták a nagy lehetőséget. Maffiákba tömörültek, és a szervezett bűnözés egyre nagyobb hálózatokat hozott létre.
Jellemző, hogy az alvilág királyává vált Al Capone, aki kezdő korában templomok perselyeinek kifosztására szakosodott, az illegális szeszpiac ellenőrzéséből évi 100 millió dollárra tudta felkerekíteni jövedelmét. Csak viszonyításul: akkoriban 5000 dollárért szép kertes villát lehetett vásárolni. Hihetetlen gazdagságra tettek szert a bootleggerek, akik nevüket onnan kapták, hogy kezdetben a csizmaszárba rejtve forgalmazták az italt. (Azóta a „bootleg” általános kifejezéssé vált minden illegális termékre, így nevezik például a „kalózkiadásban” megjelent lemezeket, könyveket, filmeket is.). Hamarosan már korrumpálni tudták a politikusokat, a bírákat, a rendőrséget. 1929-ben az FBI szerint ezeknek az intézményeknek a kétharmada a gengszterek szolgálatában állt. A hatalmas pénzeket hozó területek felosztásáért véres versengések folytak. A legemlékezetesebb az 1929. február 14-én Chicagóban lezajlott összecsapás volt az ír Bugs Moran és Al Capone bandája között. A Bálint-napi vérengzés néven feljegyzett eset nyomán Moran hét emberét gyilkolták meg. E leszámolást többször megfilmesítették, bekerült fekete humorként Billy Wilder Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1958) című filmjébe is.