MÚLT

Baklövések, szerencsétlenkedés és rossz döntések – 50 éve érte terrortámadás a müncheni olimpiai falut

Az áldozatok hozzátartozói 50 évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját.

Link másolása

„A béke vagy te, sport” – milliószor idézik Pierre de Coubertin bárónak, a modernkori atyjának szavait. Az ókori történetíróktól tudjuk, hogy amikor az olümpiai Zeusz-szentély körül zajlottak a játékok, még a háborúzó felek is fegyverszünetet kötöttek. E hagyomány felelevenítése nemes elgondolás volt, de sajnos a 20. század történelme ezt felülírta, a legsúlyosabban 1972-ben, Münchenben.

Először az I. világháború idején, 1916-ban maradt el a Berlinbe tervezett VI. olimpia, majd a következő, 1920-as antwerpeni játékokra nem hívták meg a háborúban veszteseket, köztük éppen Németországot és Magyarországot. A sors különös játéka, hogy 1940-ben Tokióban lett volna az olimpia, 1944-ben pedig Londonban. A brit főváros négy évvel később automatikusan megkapta a rendezés jogát, míg a II. világháborúban kapitulált Japánnak egészen 1964-ig kellett várnia. Voltak olyan ötkarikás játékok, amelyekbe beleszólt a történelem: az 1936-os berlini olimpia a náci Németország és a fajelmélet dicsőítését volt valójában hivatott szolgálni, 1956-ban Melbourne-ben a magyarországi forradalom eseményei vertek nagy hullámokat (szó szerint is, azon a bizonyos „véres” magyar-szovjet vízilabda-meccsen), 1968-ban pedig az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy megrendezik-e az olimpiát a mexikóvárosi diáktüntetések vérbe fojtása miatt. A 2008-as pekingi olimpiát is beárnyékolták a tibeti mészárlásokról érkező hírek. 1972-ben Münchenben viszont a legesztelenebb terrorizmus szedte áldozatait az olimpiai faluban.

A II. világháború óta először rendeztek olimpiát német földön, és ez egyúttal a Német Szövetségi Köztársaság nemzetközi elfogadottságát is jelezte, ahol azokban az években megkezdődött a nyilvános szembenézés a nácizmus bűneivel, és a Nobel-békedíjjal kitüntetett Willy Brandt kancellár fémjelezte „keleti politika” az összeurópai enyhülés egyik motorja lett.

Minden adott volt a nagyszerű játékokhoz és a sportolókon semmi sem múlott: itt szerzett 7 aranyérmet a magyar nagyszülőkkel rendelkező amerikai csodaúszó, Mark Spitz, a háromszoros győztes szovjet Olga Korbut elindította a 40 kilós tinédzserek uralmát a női tornában, a finn közlekedési rendőr Lasse Viren állva hagyta mezőnyt 5000 és 10 ezer méteres síkfutásban egyaránt. Ugyancsak háromszor játszották el a himnuszt az úszócsarnokban 15 éves ausztrál Shane Gouldnak. Emlékezetes volt a magyarok szereplése: két nagyszerű veterán ért végre a csúcsra, a súlyemelő Földi Imre és az öttusa-legenda Balczó András. Gedó György személyében győztest köszönthettünk a Papp László-Ádler Zsigmond boksz-iskolából, Kulcsár Győző és a párbajtőrcsapat folytatta a vívó aranyhagyományokat, a birkózó „tuskirály” Hegedűs Csaba pedig Magyarország 100. olimpiai aranyérmét szerezte meg. A világ emlékezetében sajnos mégis a szeptember 5-i események élnek máig a legélénkebben.

A terrorakciót a palesztin „Fekete Szeptember” hajtotta végre, amely a két évvel a palesztin fegyveres szervezeteknek a Jordániából való kiutasítását megelőző véres összecsapásokról kapta a nevét. Ezek az 1967-es „hatnapos háború” után telepedtek át az Izrael által elfoglalt területekről a hasemita királyságba, de Jordánia nyugati kapcsolatai nem engedhették meg, hogy támogassa tevékenységüket. A legszélsőségesebbek összeköttetésben voltak az akkoriban feltűnő európai terrorista szervezetekkel, köztük a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) és az olasz Vörös Brigádokkal.

A támadás szeptember 5-én hajnali 4 óra 30-kor kezdődött. A „Fekete Szeptember” nyolc tagja sportmelegítőbe öltözve, de állig felfegyverezve a gyanútlan kanadai sportolók segítségével jutottak be az olimpiai faluba, majd az izraeli versenyzők szállására. Ezt könnyűszerrel megtehették, mert a biztonsági rendszabályok mai szemmel nézve elképesztően lazák voltak. Bár az egyik izraeli edző felriadt az érkezők zajára, már nem tudta betörésüket megakadályozni. Két sportolót azonnal megöltek, majd további 9 embert, öt edzőt, két birkózót és két súlyemelőt túszul ejtettek. Nem sokkal később az épület egyik ablakában megjelent egy csuklyás alak – a róla készült fotó lett a tragédia ikonikus ábrázolása.

Hogy a helyi hatóságok mennyire nem vették komolyan a terrorakciót, mutatja, hogy a riasztás után a helyszínre először csak néhány fegyvertelen rendőr érkezett. Nem sokkal 5 óra után a terroristák közölték követeléseiket – 236 izraeli börtönökben raboskodó társuk, valamint a két RAF-vezető, Andreas Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsátását és szabad elvonulást a túszok életéért cserébe – reggel 9 óráig adtak határidőt, mielőtt elkezdik foglyaik óránkénti kivégzését. Ennek ellenére 8 órakor az olimpia eredeti programja szerint megkezdődtek a díjlovagló versenyek.

Golda Meir izraeli kormányfő azonnal közölte, hogy nem tárgyalnak a terroristákkal. A túszejtők erre kidobták az ablakon Mosé Weinberg birkózó holttestét.

Mint egy nemrég készült dokumentumfilmből kiderült, a későbbi miniszterelnök Ehud Barak, aki egy elit antiterrorista kommandó parancsnoka volt, felajánlotta Willy Brandtnak egysége segítségét, a kancellár azonban ezt országa alkotmányára hivatkozva elutasította. A nyugatnémet kormány ehelyett válságstábot hozott létre, Manfred Scheiber müncheni rendőrfőnök korlátlan pénzösszeget kínált fel, amit a terroristák nem fogadtak el ugyan, de ötször is meghosszabbították ultimátumuk lejártát. Délután 17 órakor egy repülőgépet követeltek, amely Kairóba vinné őket túszaikkal együtt. Ekkor Hans-Dietrich Genscher külügyminisztert és Walter Trögert, az olimpiai falu polgármesterét beengedték az elfoglalt épületbe. Ezt követően a hatóságok egy autóbuszt bocsátottak a terroristák rendelkezésére, amelyről két helikopterre szálltak át a NATO fürstenfeldbrucki légitámaszpontja felé. Itt egy Boeing 727-es várta őket, a gép legénysége mellett 6 fegyveres, ám tapasztalatlan rendőr is készenlétben állt.

Az volt az elképzelésük, hogy két terroristát, akik át akarják vizsgálni a gépet, ártalmatlanná tesznek, és közben a kivezényelt öt mesterlövész végez a helikopterekben maradtakkal. 22 óra 30-kor leszálltak a helikopterek. Hatan mentek fel a gépre, négyen a pilótákat tartották sakkban, ketten pedig bejárták a gépet. Amikor rájöttek, hogy csapdába kerültek, futni kezdtek vissza a helikopterekre. A mesterlövészek, akiket a vészhelyzetben helyi lövészklubokból toboroztak, ekkor kaptak tűzparancsot. Ez utóbbiak azonban nem tudtak egymással kapcsolatba lépni, és fegyvereikhez nem voltak éjszakai lövéshez szükséges eszközeik. Nem sokkal éjfél után kitört a tűzharc, közben a rendőrség túl későn indított a helyszínre páncélozott járműveket. A terroristák előbb felrobbantották az egyik helikoptert, a másikban lévő túszokat pedig kivégezték. A támadók közül hármat sikerült végül elfogni, a többieket lelőtték. Utólag kiderült, hogy az izraeli titkosszolgálatok sem voltak ártatlanok a tragédiában, mivel már korábban kaptak olyan jelzéseket palesztin szervezetekbe beépült informátoroktól, hogy „az egész világ figyelmét felkeltő akcióra” készülnek, de nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet.

Csupán néhány óra telt el a vérengzés óta, amikor az olimpiai faluban ünnepélyes szertartáson emlékeztek meg az áldozatokról, majd Avery Brundage, a NOB amerikai elnöke beszédében az olimpiai mozgalom erejét méltatta és kimondta az azóta is sokat idézett mondatot: „A játékoknak folytatódniuk kell.”

Szeptember 6-án délután 70 ezer néző előtt a labdarúgótorna középdöntőjét vívta a magyar és az NSZK válogatott, a mieink nyertek 4-1-re. A nézőtéren néhányan egy transzparensen emlékeztettek a 17 halottra, de a biztonságiak kivezették őket a stadionból. A korabeli nyugati sajtó szerint „az olimpiai játékok örökre elvesztették ártatlanságukat”. A New York Times egyenesen viccnek nevezte az „olimpiai békét”, a lap kommentátora úgy vélte: a játékok nemhogy erősítik a nemzetek barátságát, hanem sokkal inkább a nacionalista érzelmek elmélyítését szolgálják.

Az események folytatása volt október 29-én a Lufthansa egyik járatának eltérítése. A géprablók a három tárgyalásra váró Fekete Szeptember-tag szabadon bocsátását követelték, amit a nyugatnémet hatóságok meg is tettek. Egyes megfigyelők szerint azért, hogy levegyék magukról az ítéletek terhét, és egyúttal nem kelljen elszámolni a válságkezelés baklövéseivel.

Néhány héttel ezelőtt a tekintélyes izraeli Jediót Ahronót napilap megírta: annak idején a német hatóságok eltitkolták, hogy megállapodtak a Fekete Szeptemberrel: ha szabadon engedik a három elfogott terroristát, a szervezet nem hajt végre további támadásokat az NSZK-területén.

A kiszabadult három terroristát végül az izraeli titkosszolgálat ölte meg, a harmadiknak sikerült egy afrikai országba menekülnie. A Moszad ezt követően másfél évtizeden keresztül folytatott hajtóvadászatot a müncheni terrorakció szervezői és feltételezett támogatóik ellen, míg egyes palesztin mozgalmak, elsősorban a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet inkább ügyük nemzetközi elismertetésére fektették a hangsúlyt az erőszakos cselekmények helyett. Ez vezetett a reménykeltő 1993-as oslói megállapodásokhoz, de az izraeli-palesztin megbékélés azóta is várat magára…

Az izraeli áldozatok hozzátartozói azóta sem bocsátottak meg. Ötven évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját, hogy végre világosan lehessen látni a terrorakciónak és hátterének minden apró részletét. A családtagok elégedetlenek a német állam által felajánlott, berlini források szerint összesen 10 millió eurós kártérítéssel is, éppen ezért nem hajlandók részt venni a szeptember 5-i évfordulós megemlékezésen sem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
Kiderült, miért lehettek ilyen kegyetlenek a hunok
A szakértőket a tölgyfák és a csontvázak vizsgálata is segítette a rejtély megoldásában.

Link másolása

Attila hun királyt gyakran emlegetik a történelem legveszedelmesebb hadvezérei között. Kr. u. 434-ben bekövetkezett hatalomra lépését követően a hunok ugyanis egyre jelentősebb fosztogatásokat végeztek a Római Birodalom keleti szárnyán, és nagyrészt nekik tulajdonítják Róma bukásának felgyorsítását is.

Egy új kutatás szerint azonban a támadásokat nem csupán a terület-, és pénzszerzés motiválta, hanem a változó klíma is – írja IFLScience alapján a 24.hu.

Dr. Susanne Hakenbeck szerint a források alapján az látszik, hogy kezdetben a római és a hun diplomácia jól működött, több kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttek. De a kapcsolat a 440-es évekre megromlott, és végül támadásohoz vezetett.

Ám a gondokat más is tetézhette. A tanulány szerzői úgy vélik, hogy

az időjárás is befolyásolta a kapcsolatokat. A tölgyfák évgyűrűit vizsgálva derült ki, hogy igen száraz időszak köszöntött be a közép-európai térségbe. Ekkor voltak a legpusztítóbb hun portyák

(a 447-es, 451-es és 452-es támadások).

Ezért a kutatók úgy vélik, hogy az erőszakos támadások oka a szélsőséges időjárás lehetett. A csontvázak vizsgálatából is az derült ki, hogy megváltozott az étkezési szokásuk. Ezért azt feltételezik, hogy a csoport egyes portyázásait az élelem és az állatállomány biztosítása érdekében indították. De ezek bizonyítása még hátra van.

A portál megjegyzi, hogy Attila a portyázások után jelentős földterületeket is követelt a rómaiaktól a Duna mellett. A szakértők szerint azért, hogy ezzel is növelje a földterületet, ahol élelmiszert termelhetnek.

A szárazság hatott a társadalomra is, mert a pásztorok ezt követően hagyták el a nyájakat és csatlakoztak a harcosokhoz.

Nyitókép: A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát – Ulpiano Checa festményén


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Felnyitották a Notre-Dame alatt talált rejtélyes szarkofágokat
Egyelőre azonban csak az egyik tetemet tudták beazonosítani.

Link másolása

Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.

Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.

Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.

Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.

A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.

A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.

A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.

Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk