A hajléktalan, aki nem tud sírni
A Szent István-bazilika előtt szóba elegyedett egy hajléktalannal és élete egyik legszebb ajándékát kapta, amit Facebook-oldalukon is megosztott.
Szeretnék adni nektek egy ajándékot, amit én is úgy kaptam.
Pár héttel ezelőtt a Bazilika előtt mentem éppen és szóbaelegyedtem egy emberrel aki ott üldögélt egy koszos matracon. Neki mást mért a Jóisten, mint nekem. Nehéz sorsa volt és a kerekek sem úgy forogtak a fejében, ahogy azt mások elvárják. Éhes volt és nevetgélt. Folyamatosan mosolygott. Kérdeztem tőle, hogy miért nevet állandóan?! Ő pedig nevetgélve és őszintén azt válaszolta, hogy ő nem tud sírni. Még soha sem sírt. Nem tud. Ahogy ránéztem az elgyötört arcra és azokra az alkoholtól vöröses, de őszinte szemekre, nekem sikerült elsírnom magamat. Mikor látta, hogy könnyezem, rám nézett és őszintén mondta, hogy sajnál engem. Ő engem! Ő, aki ott ült koszosan, éhesen, büdösen és teli szeretettel. Ekkor nem bírtam tovább ott maradni és hazáig sírtam.
Ma visszamentem hozzá és vittem neki kenyeret, kalácsot, vajat, almát és pénzt is. Leültem mellé a matracra és beszélgettem vele. Egy boldog emberrel beszélgettem, akiben semmi harag nem volt és nem hibáztatott senkit sem a sorsa miatt.
Ha kívánhatna valami csodát, mit kívánna? - kérdeztem tőle. - Hát, hogy megnézhesse a Hupikék törpikéket.
Elő vettem a telefonom és megnéztük együtt. Ott a matracon. Köszönöm neki.
Ott a Bazilika előtt. Egy ember, aki hiszi az Istent. Elmesélte, hogy gyermekkorában sokat járt templomba és most is imádkozik a Teremtőhöz. Azért teszi, 'mert a Teremtőhöz imádkozni kell'.
Úgy hívják ezt a csodálatos embert, hogy Nagy István. Nagy az Isten. Hálás vagyok, köszönöm. Én nem tudok sokat változtatni a világ dolgain, de talán ti igen. Én csak Józsi vagyok, a pék.
Sok szeretettel.
