A C-vitamin feltalálója, a világszerte elismert orvos, biokémikus, vagyis a Nobel-díjjal is kitüntetett Szent-Györgyi Albert, épp ma 118 évvel ezelőtt született.
A C-vitamin feltalálója, a világszerte elismert orvos, biokémikus, vagyis a Nobel-díjjal is kitüntetett Szent-Györgyi Albert, épp ma 118 évvel ezelőtt született.
Csomós Éva cikke
A nagynevű tudós csakúgy, mint sok elismert elme a világban, Budapesten született 1893. szeptember 16-án. A Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1917-ben szerzett orvosdoktori diplomát, majd Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat, a biológia, az éllettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai-kémia terén. Cambridge-ben kémiából szerezte meg második doktorátusát, majd egy évig az Egyesült Államokban dolgozott.
Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter hívására hazajött, s a szegedi tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzoraként folytatta a már korábban megkezdett kutatásait a biológiai oxidációs folyamatok mechanizmusával és az általa felfedezett C-vitaminnal kapcsolatban.
hirdetés
Ugyanis ő már az 1920-as évek végén talált egy ismeretlen anyagot a mellékvesében, amihez Szegeden olyan növényi forrást keresett, melyből nagyobb mennyiségben lehet kivonni hexuronsavat. Erre a célra a szegedi paradicsompaprika kiválóan meg is felelt. Így javaslatot tett arra, hogy a hexuronsavat a skorbut elleni hatásra utalva aszkorbinsavnak, vagyis C-vitaminnak nevezték el. Szegeden pedig a paprikából kiinduló C-vitamin gyártás módszerét is kidolgozták. Ez a nagyon jelentős felfedezés lehetővé tette, hogy az aszkorbinsav koncentrációt addig elképzelhetetlenül nagy mennyiségben állítsák elő, és mind biológiai, mind pedig kémiai szempontból sokoldalú kísérleteket végezzenek vele.
1937-ben fiziológiai, illetve orvostudományi Nobel-díjat kapott a "biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársavkatalízis vonatkozásában". Ő az egyetlen olyan magyar tudós, aki magyarországi tudományos tevékenységéért részesülhetett ebben a magas kitüntetésben. Tudományos munkásságát ugyanabban az évben itthon Corvin-koszorúval jutalmazták.
Nobel-díjra már 1934-ben is jelölték, akkor a kémiai területen, ám az a jelölés érvénytelen volt, mivel megosztva javasolták őmellette Haworthnak, Reichsteinnek és Karrernek is. A statútumok szerint pedig ezt a díjat egyszerre legfeljebb háromfelé lehet megosztani. Haworth és Karrer megosztva - ugyancsak 1937-ben – meg is kapták a kémiai, Reichstein pedig 1950-ben a fiziológiai Nobel-díjat.
Még szegedi évei alatt kezdett el az izommozgás biokémiájával foglalkozni. Ezen a területen a Nobel-díjjal értékelt munkájával egyenértékű eredményeket ért el.
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává először 1931-ben jelölték, de a szükséges támogatás híján ennek elnyerése egészen 1935-ig váratott magára, akkor is előbb a levelező, majd 1938-ban pedig a rendes tagságot kapta meg.
1945 és 1947 között a budapesti tudományegyetem orvos karának biokémia professzora volt, a magyar tudományos élet és az Akadémia újjászervezésébe is aktívan bekapcsolódott, de 1947 végén elhagyta az országot, és a Boston melletti Woods-Hole-ban etelpedett le, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatójaként, 1962 és 1971 között pedig a Darthmouth-i Egyetem professzoraként dolgozott.
Közel negyven évig élt Amerikában, főként az izomkutatás és a sejtszabályozás problémái foglalkoztatták, valamint igen jelentős rákkutatási tevékenységeket is folytatott. Több mint kétszáz tanulmány és számos jelentős könyv szerzőjeként jegyzik.
Kapcsolatait Magyarországgal mindig fenntartotta, az 1960-as évektől rendszeresen haza is látogatott. 1986. október 22-én halt meg Woods Hall-ban.
Élete, tudósi és emberi tevékenysége egyaránt az élet igenlését szolgálta.
Születésének 118. évfordulója alkalmából a Google keresőportáljóvoltából az olvasók a világ minden pontján magyar vonatkozású logót látnak.
A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.
A pesti éjszaka a Kádár-korban sem volt veszélytelenebb, mint az azóta eltelt időszakban. Az akkori sajtóban szerették azt a látszatot kelteni, hogy az országban szinte egyáltalán nem létezik bűnözés, ám ez messze állt a valóságtól. Az éjszakai élet hírhedt fellegváraiban akkor és később, a kilencvenes években is folyamatosak voltak a bűncselekmények. Cikkünkben most a három, talán legrosszabb hírnek örvendő szórakozó helyről, a Matrózbárról, A Halló bárról és a Nirvánáról emlékezünk meg részletesebben.
A három helyet már az elején könnyű két csoportra osztani, hiszen a Halló és a Nirvána elsősorban a vastag pénztárcájú külföldiekre szakosodott, míg a Vígmatróz soha nem tört ilyen babérokra.
Igaz éppen emiatt utóbbinak a problémái is mások voltak.
Vígmatróz
A Vígmatróz 1969-ben nyitott meg egy nagy múlttal rendelkező helyiségben, a Vígszínház mellett. Korábban ugyanis a szolid és nyugalmas Club Kávéház, illetve közvetlenül a matróz előtt a Vígszínház büféje működött itt. Az új hely azonban már a nyitásakor nyilvánvalóvá tette, hogy mostantól más időszámítás kezdődik: egy gyanús ügyletben ingyen jegyeket kínáltak a szomszédos színházba, bizonyos fogyasztás felett. A Vígszínház persze azonnal tiltakozott mondván, hogy náluk folyamatos a telt ház, és az új műintézmény csak ne akarjon ingyen vendégeket küldeni hozzájuk.
hirdetés
Az akciónak így hamar vége lett, ám valószínűleg nem igazán a teátrum rosszallása kapcsán. A tulajdonosok mintha csak észbe kaptak volna, a matróz nevéhez jobban illő célközönséget kezdtek begyűjteni.
A belépő nélküli discjockey estek és az olcsó alkohol csakhamar ide vonzotta a „kikötői” söpredéket Budapest utcáiról.
A csodás – görög éttermekre hajazó – beltérben hamar megkezdődött a részeg rajcsúrozás. A romlást jelezte, hogy 1973-ban már egy olyan 26 éves szállítómunkást vettek fel „portásként”, aki kétszer ült börtönben garázdaságért és nemi erőszakért. A „szakember” pedig csakhamar be is mutatkozott!
Fotó: Fortepan/Chuckyeager tumblr
Egy kapatos vendéget úgy dobott ki a matrózból, hogy túlzott buzgalmának köszönhetően a fiatal férfit életveszélyes állapotban szállították kórházba.
Amikor a nyolcvanas években már mindennaposak lettek a rendőrségi razziák és bent az asztalokra dőlve bejelentett lakcím nélkül (ma hajléktalannak mondanánk) emberek aludtak, látszott, hogy itt a vég.
A Vígmatróz nem érte meg a rendszerváltást. 1989-ben teljesen lerobbant állapotban zárt be, és egy év múlva egy INTERAG üzletház nyitott meg a helyén.
Hallo Bar
Egészen más pályát futott be a szintén 1969-ben megnyitott Halló Bár a Körút és a Király utca (akkor Lenin körút és Majakovszkij utca sarkán. Ez a műintézmény egy önkiszolgáló étterem emeleti bárjaként kezdte a pályafutását, ám ennek ellenére I. osztályú üzemnek alakították ki. Ez egyben azt is jelentette, hogy a célzott közönség nem igazán a magyarokból állt.
A bárban első pillanattól alig lehetett magyar szót hallani, ha mégis, akkor abban nem volt köszönet.
Ide a magyarok közül többnyire azok jártak, akik kétes módon – akár itt helyben – szerzett pénzükből mulatoztak. Csalók, sikkasztók rablók vadásztak itt csinos, pénzcentrikus lányokra vagy éppen külföldi balekokra. 1985-ben Paudits Béla színművész vette át a hely üzemeltetését és Halló Orfeumra keresztelte át. Igyekezett frivol, de színvonalas műsorral idecsábítani az embereket (itt lépett fel először Zámbó Jimmy is többek között). A színművész a tulajdonos vendéglátó vállalattól 10 százalékot kapott fáradozásaiért cserébe, ám két év múlva feladta a felesleges harcot.
1987-ben a bár újra Halló néven üzemelt és különleges újítást vezettek be. Az esti partikon „nyelvgyakorlás” címszó alatt csak olyanokat engedtek be, akik idegen nyelven beszéltek, így a magyarok szinte teljesen kiszorultak a falak közül (az orosz nyelv nem számított idegennek, és akkoriban jóformán csak azt oktattak Magyarországon).
Még ebben az évben történt, hogy egy anyuka a babakocsiját az utcán hátrahagyva, fényes nappal bekéredzkedett WC-re a bárba, ám mire kijött már csak az üres kocsit találta. A kéthónapos Horváth Renátát egy zavarodott dunakeszi nő egyszerűen kikapta a kocsiból és majd egy évig sajátjaként nevelte. Igen különös egybeesés, hogy az akkoriban óriási figyelmet kapott Farkas Helga elrablása 1991-ben szintén kapcsolódik a Halló bárhoz. A 18 éves lány apja, Farkas Imre volt akkor a hely tulajdonosa.
Ezek a helyek nemcsak balhékról voltak híresek, hanem a csodás belső tereikről is. A Tó-retró 2022-es, "Legszebb Kádár-kori enteriőrök" falinaptárában mindhárom beltér szerepel tovább rövid sztorikkal. Retrómániásoknak kiváló ajándék! További részletek, megrendelés ide kattintva.
A Halló mélyrepülése a kilencvenes évek második felében teljesedett ki, amikor a bár a török-szír ellentét közepében találta magát. Két éven belül egy majdnem halálos lövöldözést és egy életveszélyes verést jegyezhetett fel a Halló. A sértettek ráadásul mindkét esetben robbantással torolták meg a velük történteket (valószínűleg, hiszen ma sem világos, hogy mi történt abban az időszakban). Nem lehetett unalmas akkoriban a környék élete. A Halló étterem helyén 1991 óta az ország első Pizza Hutja működik, míg a bár ma más néven sztriptízbárként üzemel.
Nirvana
Két évvel az előző kettő után csatlakozott a felhozatalhoz a Berlin Étterem új bárja, a Nirvána az V. kerületi Szent István körút 13-ban (éppen szemben a Vígmatrózzal).
A hely több dologról is nevezetes volt. Egyrészt egy csodás csillárról, mely tízhavi átlagbérbe került (mintha ma 4 millió forint körül lenne az ára), másrészt a hatvanas évek után újra feltámasztott sztriptíz műfajról. Igen, ez sem a magyar vendégeket célozta...
Bár sokan nem így tippelnék, a hatvanas-hetvenes években (a prűd szocializmus idején) meghatározott keretek között nyugodtan lehetett sztriptízshowt tartani. Az egyetlen igazi kritérium az volt, hogy a hölgyeknek A kategóriás vagyis balett képzettségűnek kellett lennie. Ezt a feladatot a Nirvána Medveczky Ilonával oldotta meg, akit – ledér táncosnők kíséretében - fél év alatt több mint tízezren csodálhattak meg.
Nirvana Bar 1971., Fortepan/Bauer Sándor
A helynek nem voltak igazán hangos botrányai, többnyire néhány kifosztás, túlszámlázás, rablás és egy-két verekedés szerepelt a bűnlajstromban. A Hallóhoz hasonlóan ez a hely is a kilencvenes évek közepén züllött le végképp, amikor a vadkelet ide is elért.
A bandaháborúk ezt a helyet sem kímélték, így nem meglepő, hogy a portál üvegjeit idejekorán golyóállókra cserélték. Szükség is volt rá, hiszen 1997-ben itt is robbant egy jugoszláv kézigránát. Igaz abban az évben áprilisig 19 robbantás történt a fővárosban. A Nirvána helyén ma barbecue étterem működik.
Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es és 80-as évekre és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta csoporthoz!
A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.
Nemrégiben azt tudakoltam a Tó-retró Facebook követőitől, hogy emlékeznek-e még Buci Babára, és milyen érzelmeket őriznek a kis műanyag „tüneménnyel” kapcsolatban. A feltörő nosztalgia eleinte rózsaszín ködbe vonta a profilt, ám hamar felszínre törtek a sötétebb emlékek is. Több retróbarátunk számolt be álmatlan, átsírt éjszakákról amikor ő maga vagy gyermeke először találkozott a Bucival, és e traumán csak a förmedvény eltávolítása segített. Az általam post-Buci Baba szindrómának elnevezett tünetek pedig meglepően sok embernél aktiválódtak újra a magyar „Annabelle” (aki nem ismerné az eredeti Annabelle-t, egy horrorfilm címszereplő babája) említésére. Vajon miért siklott így vakvágányra a szépreményű baba sorsa mire hazánkba ért?
„Buci Baba vigyázz rám...” így szólt 1985-ben az unalomig ismert TV reklám egyik sora, ám az akkori gyerekek jó része nem értett teljesen egyet ezzel a felszólítással. Ők inkább azt szerették volna, ha valaki más vigyáz rájuk, amíg a baba a közelben van. Pedig 1985-ben a Skála Coop szinte biztosra ment a hazai forgalmazás megindításával, mivel addigra az eredeti Cabbage Patch Kid (káposztaföldi vagy káposztafej kölyök) Amerikában minden idők egyik legnagyobb hisztériáját indította el. Ott 1983-ban került piacra a baba eredetije, és noha a konkurencia mozgó, bepisilő, kacagó babáihoz mérten szinte kőkorszakinak minősült, mégis volt két újítása, amik miatt révbe tudott érni.
A baba neve arra utal, hogy Amerikában (és még jó néhány országban) a csecsemőket nem a „gólya hozza”, hanem káposztaföldeken „teremnek” a káposztafejekben.
A baba gyártója (Coleco Industries) zseniális ötlettel „valódi csecsemőként” adta el a termékeit, hiszen a szokásos kellékek mellé születési anyakönyvi kivonat társult. Emellett egy évvel a vásárlás után a tulajdonos születésnapi köszöntést kapott, melyhez mellékelték az adoptációs levelet(!) így gyerek (vagy ne szépítsük, sok felnőtt is) teljesen szülőnek érezhette magát. A teljes illúzióhoz még kellett a másik ötlet is, miszerint nem készült két azonos baba. A káposztafej babákat számítógép tervezte, mely folyamatosan változtatta a szemet, a hajat, a ruhát, arcformát és egyebeket, így mindenkinek „saját” gyermeke lehetett a szántóföldről. Nem csoda, ha mindent elsöprő hisztéria alakult ki!
Egy 1984-es káposztafej eredeti csomagolásban. Hááát...
hirdetés
A tavaszi bevezetést követően 1983 és 1984 karácsonyán az emberek szó szerint verekedtek a babákért. Akadt olyan kisváros, ahol egész éjszaka a bolt előtt aludtak az emberek, majd a reggeli nyitáskor kitört a zavargás. Több ezer fáradt, dühödt vásárló rohamozta meg az áruházat, ahol végül már baseball ütővel(!) kellett védekeznie a tulajdonosnak. A végeredmény egy lerombolt bolt, egy törött láb és négy kórházi ápolás lett. A babák ekkor 20 dollárba kerültek a polcokon és 50 dollárba a fekete piacon, de volt olyan, aki ennél is többet költött.
Sokan karácsony előtt kifizették a 657 dolláros jegyet és átrepültek Angliába, ahol készlet már igen, de hisztéria még nem volt. Az érdeklődés és a siker akkora volt, hogy Sophia Loren filmcsillagot paparazzók lencsevégre kapták, amikor a kedvenc káposztafejével együtt jelent meg egy üzleti vacsorán.
Persze az „élelmes” üzletemberek Amerikában is rendre megjelennek a kiváló ötleteikkel, és a káposztababa nekik igazi aránybányát rejtett. Többen is jelentkeztek az Egyesült Államok különböző rendőrörsein, hogy csúnyán átejtették őket. Egy cég ugyanis 34 dollár 95 centért hirdette a Cabbage Patch-t, ami hiába volt duplája a baba bolti árának, karácsony előtt rengetegen lecsaptak rá. Az már csak a csomag kibontásakor derült ki, hogy egy valódi káposztafejet (az igazi zöldséget) kaptak, mely nagyjából fél dollárba került. Nyilvánvaló, hogy az előre elutalt vételárat soha nem kapták vissza. Ilyen előzmények után érkezett meg a káposztafej baba Magyarországra.
A naptár 1985-öt mutatott, amikor a Skála úgy döntött, hogy a magyar gyerekek számára is elhozza a kánaánt, és forgalmazni kezdi a káposztafejet Buci Baba néven. Bár korábban a KERMI-nél két külföldi (egy nyugat-német és egy osztrák) változat minősítését is kérték, végül a polcra egy hazai gyártmány került. Az ok prózai: a cég nem akart és valószínűleg nem is tudott volna márkában vagy schillingben fizetni a játékokért. A probléma pedig itt kezdődött.
A Buci Babát ugyanis számítógép helyett „Anonymus Lajos” kisiparos és önjelölt műanyagszobrász tervezhette egy mintababa alapján, és az eredmény egyszerre volt rémisztő és lesújtó.
Bár az eredeti káposztafejeket is csak hunyorítva, félhomályban és komoly jóindulattal lehetett cukinak vagy még inkább szépnek nevezni, a Buci lazán múlta alul ezt a szintet is. Ahogyan már említettem az amerikai babák fejformája, vonásai darabonként változtak, és a Buci a legrosszabbat próbálta másolni, ráadásul azt is kevés sikerrel.
Az eredetileg pamutból készült vidám hajfürtöket itthon egy, a lámpa fényében bizarrul csillogó műanyagszál váltotta fel, amitől Buci inkább hasonlított egy vérszomjas nagymamára, semmint ölelgetni való kisdedre.
A helyzeten az sem segített, hogy a baba úgy került 300 forintba, hogy az átlagbér még a 6 ezret sem érte el, miközben a káposzta párhuzamot a születési- és adoptálási bizonylattal együtt kihagyták a képből. Így maradt egy ijesztő, jellegtelen ipari katasztrófa, ami nem is futott be nagy karriert (csupán amikor a vásárokban filléres gagyiként éledt újra). Az sem segített, hogy a Skála az akkoriban ritkaságszámba menő méretű reklámkampánnyal támogatta Bucit. Az unalomig ismert TV reklám mellett még egy Év játéka díjat is kiötlöttek a népszerűsítésére.
A Buci-baba reklámja
Utóbbira azonban bármelyik gyártó jelentkezhetett (3 ezer forintos nevezési díj mellett). Nem nehéz kitalálni, hogy a Buci elvérzett a megmérettetésen és a 21(!) induló között a dobogóra sem fért fel. Az első díjat a Kuckó játszóház nevű házikóforma gyereksátor nyerte el, a Buci pedig a káposztababák szerencsétlen sorsú, kommunista unokatestvéreként a feledés homályába süppedt...
Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es és 80-as évekre és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta csoporthoz!
Gorbacsov „repülőgép-anyahajóval próbált egy motorcsónak sebességével fordulni” – így szűnt meg a Szovjetunió
1991 karácsonyán levonták a sarló-kalapácsos lobogót a Kreml tornyáról, és Mihail Gorbacsov, aki hat éven át pártfőtitkárként, három éve pedig államfőként próbálta megmenteni a kommunista világbirodalmat, lemondott valamennyi tisztségéről.
Lassan már csak a mai negyvenen túliaknak lehetnek személyes emlékeik arról, hogy május 1-jén vagy a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusán a „megbonthatatlan magyar-szovjet barátságot” emlegették. Vannak, akik arra is emlékeznek, hogy az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmányban 35 ország állam- és kormányfői leszögezték, hogy „az európai határok sérthetetlenek”. Két nemzedéknek is kötelező volt a „Szojuz nyerusimij” kezdetű himnusz („Szövetségbe forrt szabad köztársaságok”), amely baráti körünk számára örökre összefonódott a moszkvai Izvesztyija Kupa nemzetközi jégkorong-torna fantasztikus küzdelmeivel. És bár a világ már túl volt Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár két csúcstalálkozóján,
1987. november 7-én még a korabeli magyar sajtó kötelező formulája szerint „erőt sugárzó díszszemlét” tartottak Moszkvában a Vörös téren a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulóján, amelyen a Kádár János vezette magyar küldöttség is részt vett. Kevesen gondolták volna akkor, hogy a Téli Palota ostromának háromnegyed évszázados jubileumán a Szovjetunió, mint államalakulat és vele együtt a kommunista világrendszer, már nem fog létezni.
Az első hivatalos bejelentés 1991. december 8-án a szovjet állami televízió este 21 órás híradójában, a Vremjában hangzott el, majd két héttel később, december 25-én levonták a sarló-kalapácsos lobogót a Kreml tornyáról, és Mihail Gorbacsov, aki hat éven át pártfőtitkárként, három éve pedig államfőként is próbálta megmenteni a 22 millió négyzetkilométeres, 294 millió lakosú világbirodalmat, lemondott valamennyi tisztségéről. Akkorra már végbementek a kelet-európai, Jalta óta a szovjet érdekszférába tartozó országokban a rendszerváltások, megvalósult a német újraegyesítés, június végén megszűnt a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), a szövetségi rendszer katonai és gazdasági szervezetei. És nem utolsósorban megindult a tagköztársaságok elszakadása. 1991. augusztusára már a három balti állam, Litvánia, Lettország és Észtország, valamint Ukrajna, Grúzia és Örményország is függetlenné vált.
A Szovjetunió alig 74 éves történelme is igazolta azt a történelmi tételt, hogy a nagy birodalmak kora lejárt. Az egyiptomi fáraók még több ezer évig uralkodtak, a római Imperium már csak 1200 évig állt fenn, a későbbieknek, még a legnagyobbaknak is, mint az oszmán vagy a Habsburg, legfeljebb 5-600 év jutott. A 20. század második felére felbomlott a 300 éves brit, és a 200 éves francia gyarmatbirodalom, a 400 éves spanyol már az 1800-as években széthullott. Az októberi forradalom, a nemes elvek egy jobb világot sejtettek, de a történelem – a külső intervenciótól a II. világháborúig – a geostratégiai viszonyok, a kétpólusú világrendszer más irányba vitték fejlődését, miközben az ország belső viszonyaira végzetesen rányomta bélyegét a sztálini hatalmi struktúra, amelyet soha nem tudott levetkőzni. A kegyelemdöfést éppen az adta meg a Szovjetuniónak, hogy Gorbacsov ezen akart túllépni. Csakhogy, ahogyan akkoriban a „kremlinológusok” mondták, egy repülőgép-anyahajóval próbált egy motorcsónak sebességével fordulni.
Amikor a szovjet hagyományokhoz képest szinte pimaszul fiatal, alig 54 éves Gorbacsovot 1985. márciusában megválasztották a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának, egy nemcsak biológiai értelemben, hanem gondolkodásmódjában is elöregedett párt- és állami vezetéssel, és súlyos társadalmi-gazdasági válsággal kellett szembenéznie.
A bajokat tetézte az értelmetlen, óriási pénzeket felemésztő, egyre több emberáldozattal járó afganisztáni háború, a 80-as évek elején új lendületet kapó hidegháború és fegyverkezési hajsza, a szovjet-amerikai kapcsolatok mélypontja. A legtöbbet éppen a Nyugathoz való viszony terén tehette, amelyet még az 1986. áprilisi csernobili nukleáris katasztrófa kezdeti kezelése is terhelt. Az „átláthatóság” (glasznoszty) és az „átalakítás” (peresztrojka) meghirdetése, Gorbacsov egyénisége, oldalán az igazi „First Lady-ként” mutatkozó feleségével, Rajszával, hamar népszerűvé tette az új szovjet vezetőt országa határain túl. Jó kapcsolatot épített ki Margaret Thatcher brit kormányfővel és Helmut Kohllal, és az első ciklusában „cowboy-tempót” diktáló Ronald Reagannel is sikerült szót értenie. Ennek eredménye volt az 1986. októberi reykjavíki csúcstalálkozó, majd az egy évvel később megkötött középhatótávolságú nukleáris egyezmény Moszkva és Washington között.
hirdetés
1988 döntő fordulatot hozott a Szovjetunió és a világ számára: februárban Gorbacsov bejelentette a szovjet haderők hazahívását Afganisztánból, és még ugyanebben az évben érvénytelenítette az 1968 óta élő „Brezsnyev-doktrinát”, amelyet a Varsói Szerződés csehszlovákiai intervenciója után hirdettek meg a tagállamok „korlátozott szuverenitásáról”, ezzel lemondva a belügyeikbe való szovjet beavatkozás jogáról.
Ez erősítette fel a régió kommunista rendszereinek reformmozgalmait, amelyek a következő két évben eljutottak a demokratikus rendszerváltásokig. Mindezekért érdemelte ki Mihail Gorbacsov 1990-ben a Nobel-békedíjat.
Hazájában viszont egyre szorultabb helyzetbe került: gazdasági-politikai reformjait (magánvállalkozások támogatása, a pártirányítás csökkentése a közéletben, szabadabb, kritikusabb sajtó, ellenzékiek amnesztiája) a konzervatív erők sokallták, a modernek viszont kevesellték. A pártfőtitkárnak, akit 1990. március 15-én megválasztottak a Szovjetunió elnökének, folyamatos küzdelmet kellett vívnia a pártállami apparátussal, amely egyfajta „állam volt az államban”, az óriási befolyással rendelkező hadsereggel, majd az egyre erősödő nacionalista törekvésekkel is. A nyitottság nyomán egyre többen döbbentek rá az ország valóságos helyzetére, sztrájkok kezdődtek a gyárakban, és emberek tízezrei vonultak az utcára Moszkvában és más városokban is. Balul sültek el az alkoholfogyasztás csökkentését célzó áremelések, tilalmak és korlátozások is: akárcsak annak idején Amerikában, itt is a fekete piac, a szervezett alvilág jött ki jól belőle, miközben az iszákosság mértéke nem csökkent.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tőkés világ vezetői, akik az 1991. júliusi londoni G7-csúcson tapsoltak Gorbacsov törekvéseinek, nem siettek túlságosan, hogy a remélt demokratizálási folyamat gazdasági alapjait segítsenek megerősíteni.
Gorbacsov 1990. novemberében nyilvánosságra hozta tervezetét a Szuverén Szovjet Köztársaságok Szövetségéről, amely új alapokra helyezte volna a Szovjetuniót, az 1991 márciusában rendezett népszavazáson azonban a 15-ből csak 9 tagköztársaság vett részt, a baltiak, Örményország, Grúzia és Moldova nem. Mivel a referendum közel 80%-os támogatottságot hozott, új államszerződés megkötését tervezték. Ezt akadályozta meg az augusztus 19-21-én zajlott moszkvai puccskísérlet, amelyet az SZKP és a hadsereg keményvonalas vezetői irányítottak. Gorbacsov három napra házi őrizetbe került a Krím-félszigeti nyaralójában, a hatalomátvételi kísérletet végül leverték a nyáron az Orosz Föderáció elnökének megválasztott Borisz Jelcin kemény fellépésének köszönhetően, akinek azonban már saját hatalma volt a legfontosabb. A puccskísérlet vezetői között ott volt Valentyin Pavlov kormányfő, Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetője, Dmitrij Jazov honvédelmi miniszter, Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök, az afganisztáni beavatkozás tervezője, Boris Pugo belügyminiszter. Ahromejev és Pugo öngyilkosok lettek, a többieket hazaárulás címén emeltek vádat, de 1994-ben valamennyien kegyelmet kaptak az immár Oroszország elnökévé avanzsált Jelcintől.
Az események innentől kezdve végleg felgyorsultak. A tagállamok egymás után jelentették be kilépésüket a Szovjetunióból, Gorbacsov augusztus 24-én lemondott az SZKP főtitkára címéről, a pártot pedig törvényen kívül helyezték. December 8-án az elnököt már kész tények elé állította az orosz, az ukrán és a belarusz elnök, amikor Bresztben bejelentették a 11 tagköztársaságot tömörítő Független Államok Közösségét, egyben a Szovjetunió megszűnését. Gorbacsov december 17-én állapodott meg Jelcinnel, majd december 25-én a Szovjetunió utolsó államfője leköszönt tisztségéről, és a kommunista szuperhatalom jogilag is megszűnt létezni. Vele megszűnt a kétpólusú világ, megszűnt a 2. világháború óta fennálló, igaz, harcállásban lévő atomfegyverek által fenntartott geopolitikai egyensúly. Földünk azóta még békétlenebb lett, Oroszország nemzetközi szereplése nem kevés aggodalomra ad okot, miközben koránt sincsen olyan súlya, mint a Szovjetuniónak. De ez már egy másik történet.
„Az elhagyatott, romos helyek vándorainak egy kultikus hely Inota. Egykori becsületes nevén November 7. hőerőmű” – meséli a Szeretlek Magyarországnak a fotós.
„Beérve a területre követtük a szén útját - amennyire lehetett - a szénfelhordón keresztül a kazán felé, és végül a kéményeknél fejeztük be a túrát.
A szénpor illata az erőmű "szelleme" végig velünk volt
a közel 8 órásra sikeredett túra alatt. Szinte minden részét sikerült feltérképeznünk, lefotóznunk az erőműnek, de ide nem lehet elégszer visszamenni” – vallotta be a fárasztó, de izgalmas fotóskaland után.
A ma már üresen kongó hatalmas terek, a mindenre rátapadt szénpor, a rejtélyes gépezeteket őrző csarnokok, az elárvult munkaállomások egy régi korról mesélnek. Arról a valaha November 7. hőerőműre keresztelt, de leginkább Inotai hőerőműként ismert helyről, amely az 1950-es években Magyarország egyik legnagyobb ipari beruházása volt.
A bezárás után megmaradt hely megmozgatta a filmesek fantáziáját is, a Szárnyas fejvadász 2049 című film egyes jeleneteit itt forgatták.
A hőerőműben dolgozók ötven éven át termelték az áramot, de a kor ikonikus erőművét végül 2001-ben bezárták, leszerelték.
hirdetés
A létesítmény cseh közreműködéssel készült, az 1949-es ötlettől az 1951. november 7-i próbaüzemig. Ekkor kapta meg hivatalos nevét is, majd december 6-án került a hazai elektromos hálózatba először az itt termelt áram.
A hőerőmű fejlesztése nem állt meg, újabb kazánokat vontak be, míg végül a teljesítménye elérte a 120 MW-ot, melyet hét gőzkazán és hat turbógenerátor biztosított.
A működése azonban nem volt zökkenőmentes, gondok voltak a berendezésekkel, majd a közeli bánya nyújtotta szén mennyiségével is, ezért végül vasúton hordtak ide további fűtőanyagot. 1975-re egy gázturbinás csúcserőművet is építettek, ezzel már 164 MW-ra nőtt a teljesítménye az erőműnek.
A környezetszennyezés is egyre inkább előtérbe került, és az 1980-as években már komoly gondot jelentett. Működése közben egy nap alatt 120 tonna kén-dioxidot bocsátott ki a levegőbe. Bár próbálták modernizálni, de végül az erőműre már nem volt igény, 1999-ben a Magyar Villamos Művek közölte, hogy nem hosszabbítja meg az erőművel a szerződést.
Egy ideig még jóval kisebb terheléssel folyt a munka, de végül 2001. december 30-án leállt a termelés, a berendezéseket leszerelték és az épületek egy részét elbontották. A veszélyessé vált 105 méter magas kéményt 2011-ben felrobbantották.
