A C-vitamin atyja
A C-vitamin feltalálója, a világszerte elismert orvos, biokémikus, vagyis a Nobel-díjjal is kitüntetett Szent-Györgyi Albert, épp ma 118 évvel ezelőtt született.
Csomós Éva cikke
A nagynevű tudós csakúgy, mint sok elismert elme a világban, Budapesten született 1893. szeptember 16-án. A Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1917-ben szerzett orvosdoktori diplomát, majd Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat, a biológia, az éllettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai-kémia terén. Cambridge-ben kémiából szerezte meg második doktorátusát, majd egy évig az Egyesült Államokban dolgozott.
Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter hívására hazajött, s a szegedi tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzoraként folytatta a már korábban megkezdett kutatásait a biológiai oxidációs folyamatok mechanizmusával és az általa felfedezett C-vitaminnal kapcsolatban.
Ugyanis ő már az 1920-as évek végén talált egy ismeretlen anyagot a mellékvesében, amihez Szegeden olyan növényi forrást keresett, melyből nagyobb mennyiségben lehet kivonni hexuronsavat. Erre a célra a szegedi paradicsompaprika kiválóan meg is felelt. Így javaslatot tett arra, hogy a hexuronsavat a skorbut elleni hatásra utalva aszkorbinsavnak, vagyis C-vitaminnak nevezték el. Szegeden pedig a paprikából kiinduló C-vitamin gyártás módszerét is kidolgozták. Ez a nagyon jelentős felfedezés lehetővé tette, hogy az aszkorbinsav koncentrációt addig elképzelhetetlenül nagy mennyiségben állítsák elő, és mind biológiai, mind pedig kémiai szempontból sokoldalú kísérleteket végezzenek vele.
1937-ben fiziológiai, illetve orvostudományi Nobel-díjat kapott a "biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársavkatalízis vonatkozásában". Ő az egyetlen olyan magyar tudós, aki magyarországi tudományos tevékenységéért részesülhetett ebben a magas kitüntetésben. Tudományos munkásságát ugyanabban az évben itthon Corvin-koszorúval jutalmazták.
Nobel-díjra már 1934-ben is jelölték, akkor a kémiai területen, ám az a jelölés érvénytelen volt, mivel megosztva javasolták őmellette Haworthnak, Reichsteinnek és Karrernek is. A statútumok szerint pedig ezt a díjat egyszerre legfeljebb háromfelé lehet megosztani. Haworth és Karrer megosztva - ugyancsak 1937-ben – meg is kapták a kémiai, Reichstein pedig 1950-ben a fiziológiai Nobel-díjat.
Még szegedi évei alatt kezdett el az izommozgás biokémiájával foglalkozni. Ezen a területen a Nobel-díjjal értékelt munkájával egyenértékű eredményeket ért el.
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává először 1931-ben jelölték, de a szükséges támogatás híján ennek elnyerése egészen 1935-ig váratott magára, akkor is előbb a levelező, majd 1938-ban pedig a rendes tagságot kapta meg.
1945 és 1947 között a budapesti tudományegyetem orvos karának biokémia professzora volt, a magyar tudományos élet és az Akadémia újjászervezésébe is aktívan bekapcsolódott, de 1947 végén elhagyta az országot, és a Boston melletti Woods-Hole-ban etelpedett le, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatójaként, 1962 és 1971 között pedig a Darthmouth-i Egyetem professzoraként dolgozott.
Közel negyven évig élt Amerikában, főként az izomkutatás és a sejtszabályozás problémái foglalkoztatták, valamint igen jelentős rákkutatási tevékenységeket is folytatott. Több mint kétszáz tanulmány és számos jelentős könyv szerzőjeként jegyzik.
Kapcsolatait Magyarországgal mindig fenntartotta, az 1960-as évektől rendszeresen haza is látogatott. 1986. október 22-én halt meg Woods Hall-ban.
Élete, tudósi és emberi tevékenysége egyaránt az élet igenlését szolgálta.
Születésének 118. évfordulója alkalmából a Google keresőportál jóvoltából az olvasók a világ minden pontján magyar vonatkozású logót látnak.
Csomós Éva cikkei:
Reklámvideó, katt: