88 éves lenne Maria Callas

Lassan már csak a mai negyvenen túliaknak lehetnek személyes emlékeik arról, hogy május 1-jén vagy a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusán a „megbonthatatlan magyar-szovjet barátságot” emlegették. Vannak, akik arra is emlékeznek, hogy az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmányban 35 ország állam- és kormányfői leszögezték, hogy „az európai határok sérthetetlenek”. Két nemzedéknek is kötelező volt a „Szojuz nyerusimij” kezdetű himnusz („Szövetségbe forrt szabad köztársaságok”), amely baráti körünk számára örökre összefonódott a moszkvai Izvesztyija Kupa nemzetközi jégkorong-torna fantasztikus küzdelmeivel. És bár a világ már túl volt Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár két csúcstalálkozóján,

Az első hivatalos bejelentés 1991. december 8-án a szovjet állami televízió este 21 órás híradójában, a Vremjában hangzott el, majd két héttel később, december 25-én levonták a sarló-kalapácsos lobogót a Kreml tornyáról, és Mihail Gorbacsov, aki hat éven át pártfőtitkárként, három éve pedig államfőként is próbálta megmenteni a 22 millió négyzetkilométeres, 294 millió lakosú világbirodalmat, lemondott valamennyi tisztségéről. Akkorra már végbementek a kelet-európai, Jalta óta a szovjet érdekszférába tartozó országokban a rendszerváltások, megvalósult a német újraegyesítés, június végén megszűnt a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), a szövetségi rendszer katonai és gazdasági szervezetei. És nem utolsósorban megindult a tagköztársaságok elszakadása. 1991. augusztusára már a három balti állam, Litvánia, Lettország és Észtország, valamint Ukrajna, Grúzia és Örményország is függetlenné vált.

A Szovjetunió alig 74 éves történelme is igazolta azt a történelmi tételt, hogy a nagy birodalmak kora lejárt. Az egyiptomi fáraók még több ezer évig uralkodtak, a római Imperium már csak 1200 évig állt fenn, a későbbieknek, még a legnagyobbaknak is, mint az oszmán vagy a Habsburg, legfeljebb 5-600 év jutott. A 20. század második felére felbomlott a 300 éves brit, és a 200 éves francia gyarmatbirodalom, a 400 éves spanyol már az 1800-as években széthullott. Az októberi forradalom, a nemes elvek egy jobb világot sejtettek, de a történelem – a külső intervenciótól a II. világháborúig – a geostratégiai viszonyok, a kétpólusú világrendszer más irányba vitték fejlődését, miközben az ország belső viszonyaira végzetesen rányomta bélyegét a sztálini hatalmi struktúra, amelyet soha nem tudott levetkőzni. A kegyelemdöfést éppen az adta meg a Szovjetuniónak, hogy Gorbacsov ezen akart túllépni. Csakhogy, ahogyan akkoriban a „kremlinológusok” mondták, egy repülőgép-anyahajóval próbált egy motorcsónak sebességével fordulni.

A bajokat tetézte az értelmetlen, óriási pénzeket felemésztő, egyre több emberáldozattal járó afganisztáni háború, a 80-as évek elején új lendületet kapó hidegháború és fegyverkezési hajsza, a szovjet-amerikai kapcsolatok mélypontja. A legtöbbet éppen a Nyugathoz való viszony terén tehette, amelyet még az 1986. áprilisi csernobili nukleáris katasztrófa kezdeti kezelése is terhelt. Az „átláthatóság” (glasznoszty) és az „átalakítás” (peresztrojka) meghirdetése, Gorbacsov egyénisége, oldalán az igazi „First Lady-ként” mutatkozó feleségével, Rajszával, hamar népszerűvé tette az új szovjet vezetőt országa határain túl. Jó kapcsolatot épített ki Margaret Thatcher brit kormányfővel és Helmut Kohllal, és az első ciklusában „cowboy-tempót” diktáló Ronald Reagannel is sikerült szót értenie. Ennek eredménye volt az 1986. októberi reykjavíki csúcstalálkozó, majd az egy évvel később megkötött középhatótávolságú nukleáris egyezmény Moszkva és Washington között.

Ez erősítette fel a régió kommunista rendszereinek reformmozgalmait, amelyek a következő két évben eljutottak a demokratikus rendszerváltásokig. Mindezekért érdemelte ki Mihail Gorbacsov 1990-ben a Nobel-békedíjat.

Hazájában viszont egyre szorultabb helyzetbe került: gazdasági-politikai reformjait (magánvállalkozások támogatása, a pártirányítás csökkentése a közéletben, szabadabb, kritikusabb sajtó, ellenzékiek amnesztiája) a konzervatív erők sokallták, a modernek viszont kevesellték. A pártfőtitkárnak, akit 1990. március 15-én megválasztottak a Szovjetunió elnökének, folyamatos küzdelmet kellett vívnia a pártállami apparátussal, amely egyfajta „állam volt az államban”, az óriási befolyással rendelkező hadsereggel, majd az egyre erősödő nacionalista törekvésekkel is. A nyitottság nyomán egyre többen döbbentek rá az ország valóságos helyzetére, sztrájkok kezdődtek a gyárakban, és emberek tízezrei vonultak az utcára Moszkvában és más városokban is. Balul sültek el az alkoholfogyasztás csökkentését célzó áremelések, tilalmak és korlátozások is: akárcsak annak idején Amerikában, itt is a fekete piac, a szervezett alvilág jött ki jól belőle, miközben az iszákosság mértéke nem csökkent.

Gorbacsov 1990. novemberében nyilvánosságra hozta tervezetét a Szuverén Szovjet Köztársaságok Szövetségéről, amely új alapokra helyezte volna a Szovjetuniót, az 1991 márciusában rendezett népszavazáson azonban a 15-ből csak 9 tagköztársaság vett részt, a baltiak, Örményország, Grúzia és Moldova nem. Mivel a referendum közel 80%-os támogatottságot hozott, új államszerződés megkötését tervezték. Ezt akadályozta meg az augusztus 19-21-én zajlott moszkvai puccskísérlet, amelyet az SZKP és a hadsereg keményvonalas vezetői irányítottak. Gorbacsov három napra házi őrizetbe került a Krím-félszigeti nyaralójában, a hatalomátvételi kísérletet végül leverték a nyáron az Orosz Föderáció elnökének megválasztott Borisz Jelcin kemény fellépésének köszönhetően, akinek azonban már saját hatalma volt a legfontosabb. A puccskísérlet vezetői között ott volt Valentyin Pavlov kormányfő, Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetője, Dmitrij Jazov honvédelmi miniszter, Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök, az afganisztáni beavatkozás tervezője, Boris Pugo belügyminiszter. Ahromejev és Pugo öngyilkosok lettek, a többieket hazaárulás címén emeltek vádat, de 1994-ben valamennyien kegyelmet kaptak az immár Oroszország elnökévé avanzsált Jelcintől.

Az események innentől kezdve végleg felgyorsultak. A tagállamok egymás után jelentették be kilépésüket a Szovjetunióból, Gorbacsov augusztus 24-én lemondott az SZKP főtitkára címéről, a pártot pedig törvényen kívül helyezték. December 8-án az elnököt már kész tények elé állította az orosz, az ukrán és a belarusz elnök, amikor Bresztben bejelentették a 11 tagköztársaságot tömörítő Független Államok Közösségét, egyben a Szovjetunió megszűnését. Gorbacsov december 17-én állapodott meg Jelcinnel, majd december 25-én a Szovjetunió utolsó államfője leköszönt tisztségéről, és a kommunista szuperhatalom jogilag is megszűnt létezni. Vele megszűnt a kétpólusú világ, megszűnt a 2. világháború óta fennálló, igaz, harcállásban lévő atomfegyverek által fenntartott geopolitikai egyensúly. Földünk azóta még békétlenebb lett, Oroszország nemzetközi szereplése nem kevés aggodalomra ad okot, miközben koránt sincsen olyan súlya, mint a Szovjetuniónak. De ez már egy másik történet.

„Az elhagyatott, romos helyek vándorainak egy kultikus hely Inota. Egykori becsületes nevén November 7. hőerőmű” – meséli a Szeretlek Magyarországnak a fotós.

„Beérve a területre követtük a szén útját - amennyire lehetett - a szénfelhordón keresztül a kazán felé, és végül a kéményeknél fejeztük be a túrát.

a közel 8 órásra sikeredett túra alatt. Szinte minden részét sikerült feltérképeznünk, lefotóznunk az erőműnek, de ide nem lehet elégszer visszamenni” – vallotta be a fárasztó, de izgalmas fotóskaland után.

A bezárás után megmaradt hely megmozgatta a filmesek fantáziáját is, a Szárnyas fejvadász 2049 című film egyes jeleneteit itt forgatták.

A hőerőműben dolgozók ötven éven át termelték az áramot, de a kor ikonikus erőművét végül 2001-ben bezárták, leszerelték.

A létesítmény cseh közreműködéssel készült, az 1949-es ötlettől az 1951. november 7-i próbaüzemig. Ekkor kapta meg hivatalos nevét is, majd december 6-án került a hazai elektromos hálózatba először az itt termelt áram.

A hőerőmű fejlesztése nem állt meg, újabb kazánokat vontak be, míg végül a teljesítménye elérte a 120 MW-ot, melyet hét gőzkazán és hat turbógenerátor biztosított.

A működése azonban nem volt zökkenőmentes, gondok voltak a berendezésekkel, majd a közeli bánya nyújtotta szén mennyiségével is, ezért végül vasúton hordtak ide további fűtőanyagot. 1975-re egy gázturbinás csúcserőművet is építettek, ezzel már 164 MW-ra nőtt a teljesítménye az erőműnek.

A környezetszennyezés is egyre inkább előtérbe került, és az 1980-as években már komoly gondot jelentett. Működése közben egy nap alatt 120 tonna kén-dioxidot bocsátott ki a levegőbe. Bár próbálták modernizálni, de végül az erőműre már nem volt igény, 1999-ben a Magyar Villamos Művek közölte, hogy nem hosszabbítja meg az erőművel a szerződést.

Egy ideig még jóval kisebb terheléssel folyt a munka, de végül 2001. december 30-án leállt a termelés, a berendezéseket leszerelték és az épületek egy részét elbontották. A veszélyessé vált 105 méter magas kéményt 2011-ben felrobbantották.