Ma lenne 88 éves a világ egyik legnagyobb operacsillaga, a görög származású világhírű díva: Maria Callas operaénekesnő.

Csomós Éva cikke

Csillogás és magány egyaránt szegélyezik életét. Mialatt énekesek ezrei cseréltek volna vele, ő eldobni készült viszontagságos életét. Magánélete voltaképp az egyedüllét története.

Amerikában született, de görög szülők gyermekeként, Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz néven. Apja belátta, hogy érvényesülni csak könnyebben kiejthető névvel lehet, így hamarosan Callasra változtatta. Eleinte nem örült, hogy lányai zenélni és énekelni tanulnak, ám amikor világossá vált számára, hogy mindkettejüknek csodálatra méltó tehetsége van, maga ismertette meg őket az operával. Operalemezeket vásárolt nekik és zongorázni taníttatta őket. A szülők hamarosan látták, Mariából párját ritkító énekesnő válhat, így számos rádióversenyre és zenei vetélkedőre is benevezték.

Tizennégy éves volt, amikor édesanyja visszaköltözött Görögországba, ahová ő is vele tartott. Az Athéni Konzervatóriumban tanult énekelni Maria Trivella, majd Elvira de Hidalgo énekesnők tanítványaként.

Először 1940 novemberében állt színpadra a Boccaccio című operettben az athéni Nemzeti Dalszínházban. Az első jelentős sikert pedig 1942-ben érte el, amikor Tosca szerepében mutatkozott be az athéni operában. Ezután olyan megbízások jöttek, mint Santuzza a Parasztbecsületből és Leonora a Fidelióból.

1945-ben visszatért Amerikába, hogy részt vegyen a New York-i Metropolitan Opera meghallgatásán. Sikerrel is járt, ugyanis Edward Johnson, az opera menedzsere Beethoven Fideliójának és Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét ajánlotta fel neki, ám ő elutasította a nem mindennapi ajánlatot. Egyrészt nem akarta angol nyelven énekelni a Fideliót, másrészt pedig úgy vélte, hogy egyénisége nem alkalmas arra, hogy a törékeny Pillangókisasszonyt hitelesen megjelenítse.

Így New Yorkban a színpadi csillogás helyett Sergio Failoni, a pesti Opera vezető karmesterének lánya mellett dolgozott baby-sitterként, de Failoni nem hagyta annyiban a dolgot, s a veronai opera intendánsának figyelmébe ajánlotta a tehetséges lányt.

1947-ben Olaszországba utazott, hogy Veronában a Giocondában mutatkozzon be. Verona azonban magánéletében is változást hozott, ugyanis ott ismerkedett meg a nála 30 évvel idősebb Giovanni Battista Meneghini téglagyárossal, akivel 1949. április 21-én össze is kötötte életét. Zenei fejlődésének irányítását a híres karnagy, Tullio Serafin vette kézbe, színészi képességeit pedig Lucchino Visconti bontakoztatta ki. Munkájuk meg is hozta gyümölcsét, Callas ugyanis sorra hódította meg Milánó, Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. A milánói Scalában 1950-ben az Aidával debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében is. 1952 júliusában exkluzív szerződést írt alá az EMI lemezkiadó céggel. Amerikában Normaként mutatkozott be, 1954-ben Chicagóban, 1956-ban a New York-i Metben.

De sikere nem volt felhőtlen. Sötét árnyékot vetett rá az az interjú, amit a Time magazin készített édesanyjával, akit az énekesnő gyermekkora megfosztásával vádolt. Utoljára 1950-ben találkoztak Mexikóban, amikor Callas megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba anyjával, s ezt az ígéretét haláláig be is tartotta. A Time magazin ebből kiindulva rideg, hálátlan lányként jellemezte Callast, akit a New York-i közönség meglehetősen hűvösen fogadott, de csodálatos hangjának azonban ők sem tudtak ellenállni.

Azonban nem csak ez volt az egyedüli botrány, mi a címlapokra emelte. 1958. január 2-án a Római Operaházban lépett föl a Norma gálaelőadásán, ahol jelen volt Olaszország akkori elnöke, Giovanni Gronchi is. Maria Callas azonban szilveszter éjjel egy divatos római szórakozóhelyen pezsgőzött, s a mulatozás miatt elment a hangja. Beugró énekesnőt nem találtak, s mivel az előadást kockázatos lett volna elhalasztani, de ő az orvosok javaslata ellenére mégis kiállt a színpadra. Az első felvonás végére a közönség fele gúnyos kiabálásba kezdett, míg a másik fele döbbent csendben ült. Maria a hátsó kijáraton távozott, az előadást megszakították.

1962-ben Párizsban telepedett le, élete utolsó éveit ott töltötte Giuseppe di Stefanó tenorral. Már egyre ritkábban énekelt. Lelkileg és idegileg is tönkrement. Utolsó operai fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte a londoni Covent Gardenben.

1969 júniusában Pier Paolo Pasolinivel közösen láttak neki a Medea című film elkészítéséhez. Akkor már alig tudott énekelni, de megfeszített erővel dolgozott, a film ennek ellenére mégsem aratott nagy sikert. Az egykori dívát altatószerek túladagolása miatt 1970-ben kórházba szállították, tettét öngyilkossági kísérletnek könyvelték el.

1977. szeptember 16-án halt meg, orvosi jelentések szerint idegösszeomlás következtében. Ám többen - közöttük Sergio Segalini zenekritikus, a művésznő egyik bizalmas barátja is - kételkedett ebben, s ők öngyilkosságra gyanakodtak.

A művésznő több mint negyven operaszerepet énekelt és húsz teljes operafelvételt hagyott maga után. Alakításaiban Bellini, Donizetti, Rossini, Cherubini rég elfelejtett operái születtek újjá.

Sass Sylvia operaénekesnő Leonard Bernstein javaslatára találkozott Callassal, méghozzá a világhírű díva párizsi lakásán, ahol öt órán át beszélgettek.

„ Bernstein titkársága mindent megszervezett, szállást, sofőrt, aki elvisz Callas lakására, és egy zongorakísérőt. Öt órát töltöttem nála, s még most is ott ülnék, ha a sofőr nem csenget, kérdezve, meddig várjon még” – mesélte Sass Sylvia.

[caption id="attachment_46749" align="alignnone" width="466" caption="Kútvölgyi Erzsébet a Mestrkurzusban"][/caption]

Maria Callas életéről Zeffirelli készített filmet, valamint Mesterkurzus címmel írt színdarabot Terence McNally, a sikeres színpadi és filmes szerző, mit 1996 novemberében nálunk is bemutatott a Pesti Színház, Callas szerepében Kútvölgyi Erzsébettel.

Csomós Éva többi cikke:

December végén a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti kutatásokat végzett Újlengyel középkori lelőhelyén, melynek során egy egyedülálló, közel 7000 darabos éremkincsleletre bukkantak, írja a múzeum a Facebook-oldalán.

Mint írják, a kétnapos mentőfeltárást Nagy Balázs, a múzeum numizmatikusa vezette a Közösségi Régészeti Egyesület önkénteseivel összefogásban. A kutatást az alapozta meg, hogy 2019-ben már előkerült innen egy közel 150 darabból álló, 1455-ben záródó éremlelet.

"A felszíni pénzek sűrűsödési irányát figyelembe véve a szakemberek egy 1x1 méteres aknát nyitottak meg, ebből került elő egy edény, aminek a hasát a pénzekkel együtt kitépte az eke. Ritkán figyelhető meg ilyen jól, hogy hogyan rombolja, bolygatja meg a mélyszántás a földben rejtőző emlékeket. A kincs esetében az eke pont kettétörte az érmeket tartalmazó edényt, és egy adott irányban elhúzta azokat, így követni lehetett a széthúzott, kupacokban heverő pénzeket. A széttört edényt nem lehetett egy darabban tartani, így a benne lévő érmeket a helyszínen felszedték" - számoltak be a feltárásról.

A legkorábbi érme egy Lucius Verus (161–169) ezüst denarius, továbbá egy tucat aquileiai denárt, illetve javában I. Mátyás (1458–1490), II. Ulászló (1490–1516), valamint II. Lajos (1516-1526) korabeli denárokat és obulusokat tartalmazott. A felszedés során I. Mátyás (1458–1490) korabeli aranyforintot is találtak. A mosás során figyeltek fel egy vatikáni denárra, ami II. Pius (1458–1464) pápa pénzkibocsátásából származik és igen ritka éremnek számít Magyarországon.

A szakemberek szerint a leletegyüttes korabeli összértéke körülbelül 74 aranyforinttal lehetett azonos, amin az akkori időben 7 lovat, ma pedig egy luxusautót lehetne vásárolni.

A régészek szerint a kincsek elrejtését okozó támadás az 1526. évi török pusztítással hozható összefüggésbe, pontosabban amikor a török had 1526-ban Ibrahim pasa vezetésével Budáról Szeged irányába haladt.

"Magyarországon a mohácsi csatát követő török pusztításhoz kapcsolódó, ilyen nagyságú kincsleletek ritkák. Pest megyében a késő középkorból ez a legnagyobb értékű éremkincs, ami eddig előkerült, így komoly kutatási eredménynek számít" - jegyezték meg a bejegyzésben.

A múzeum a lelőhely és a kincs felderítését szeretné tovább folytatni a következő időszakban.

Nem lenne túlzás, ha a 19. századi Londont egy nagy wc-ként jellemeznénk - írja kutatása előszavaként Judith Flanders angol történész, aki párhuzamot vont a nagy kolerajárvány és Covid-19 vírust megelőző időszak között.

Leginkább azért, mert 1856-ig nem is volt ilyen az angol fővárosban. London hulladékát és szennyvízét így a Temzébe engedték. Ez még akkor is szörnyű lenne, ha az ivóvizet nem innen nyerték volna, de így katasztrófához vezetett.

Nem kell orvosszakértőnek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi történt ezután. A városban elviselhetetlen lett a bűz, amit egészen addig nem oldottak meg, amíg nem tört ki egy tömeges halálos járvány, vagyis a kolera.

A kolera megjelenése után jó pár évbe telt az emberiségnek, mire rájött, hogy ez a szennyezett víz által terjedő betegség. Ez akkor történt meg, amikor John Snow bebizonyította, hogy egy szennyezett kút tíz nap alatt 500 ember halálát okozta. A betegséget azzal állította meg, hogy leszerelte egy kút fogantyúját, amit utána nem lehetett használni.

Akkoriban éppúgy, ahogy az az új betegségek kitörésénél azóta is lenni szokott, sokan spekulálni kezdtek, vagy összeesküvés-elméleteket gyártottak.

Mielőtt bárki is elítélné a 19 századi embereket, lássuk, mit állapított meg Judith Flanders történész a koronavírusjárvánnyal kapcsolatban. A párhuzam kísérteties.

A szakember egy korabeli jegyzőkönyvet idéz.

- olvasható a dokumentumban.

Just so we are all clear that nothing changes. This, on the 1832 cholera epidemic. pic.twitter.com/iAdEdabqBw— Judith Flanders (@JudithFlanders) December 26, 2020

A betegségtagadás nem csak a műveletlenekre volt igaz. A sunderlandi üzletemberek tanácsa szerint a kolera csak közönséges bélpanasz volt, és sokkal kevesebben haltak meg a járvány alatt, mint máskor békeidőkben.

Úgy tűnik – szerte a világon – a kolerára adott reakciók is ismerősek lehetnek. A londoni kolerajárványnak végül a parlament vetett véget, amikor elegük lett a bűzölgő Temzéből, és 18 nap alatt összegyűjtötték a pénzt egy új szennyvízelvezető rendszer kiépítésére.

1943. január 12-én kezdődött - a második világháborúban - a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban. A 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.

A magyar katonák kötelességtudatból és kitartásból jelesre vizsgáztak, életüket adták a hazáért, bajtársaikért, még úgy is, hogy nem volt sokuknak megfelelő fegyverzete, felszerelése és ruházata sem. Nemcsak az ellenséggel, hanem a -30 C-fokkal is meg kellett küzdeniük.

Két nap leforgása alatt a szovjetek teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, ezért visszavonulásba, illetve menekülésbe kezdtek. Másnap már a III. hadtestet támadta az ellenség, a német hadvezetés pedig továbbra sem küldte a felmentést és megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást. Január 15-én már pánik tört ki, a katonák eldobták fegyvereiket és visszavonultak.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. Az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, majd hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket pedig nem bántották. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak, keresve az utat vissza Magyarországra. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ehették.

A III. hadtesttel a németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak. Megtiltották, hogy az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba. Március 3-ig 2913 tiszt és 61.116 fő legénység érkezett be. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet.

Vitéz Bányai József a doni tragédiában vesztette életét. Édesanyjának írt szívszorító levelet.

Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető több zöld színű tábori lapot küldött haza feleségének és gyermekeinek. Két levelét sikerült cenzúrázatlanul - a szabadságra távozó ismerőseivel - elküldenie.

Feleségének szóló első levelében a útjukról és megérkezésükről írt:

„Drága Anyukám! Most feketén írok, nem tudom, eljut-e hozzád. Andrássi őrmesterrel találkoztunk Novij Oszkolban és megy haza szabadságra, megígérte, hogy elviszi. Ebben megírhatom a valódit. Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk.

Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán ha megérkezünk, jobb lesz. Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk.

Hogy vagytok, egészséges vagy-e már? És a gyerekek hogy vannak, jók-e? Mondd meg nekik, hogy én kérem, legyenek jók, tanuljanak szorgalmasan. Irénkének is írtam egy képeslapot Bjelgorodból. Tudod, hogy mennyire vagyok hozzátok? 2860 km-re. Ha ezt gyalog kellene megtenni, egy fél évre volna szükség, napi 10-15 km átlaggal. (…) Vigyázz te is magadra és a gyerekekre is! A segélyt megkapod-e? Pontosan írd meg, írjál meg mindent, csak amit most írtam, arról ne írjál. Isten veletek, sokszor csókollak benneteket és mindenkit. A viszontlátásra, szerető férjed: Józsi. Tábori szám: 233/111”

1942 decemberének közepén ismét lehetősége adódott egy cenzúrázatlan levél hazaküldésére. Ebben így írt:

„Drága Anyukám! Itt küldök egy kis csomagot a gyerekeknek, két doboz sajtot egy szabadságos katonától. Jánoshidai fiú, a neve Csapkó Mátyás honvéd. Tőle küldjél egy kis csomagot, ha majd jön vissza. (…)

(…) Drága Anyukám! Én jól vagyok, itt nincs semmi baj, csend van, messze vannak az oroszok hozzánk, csak vaktában lövöldöznek, mi is, ők is. Tehát ne aggódjál, vigyázok magamra, amennyire csak lehet, talán a tavasszal hazamegyek, ha nem is véglegesen, de szabadságra azt hiszem, ha a zászlóaljat váltják, én is megyek velük. Bár úgy lenne, még nem tudja senki (…) Egy kicsit hideg van, más bajunk nincs. Az étkezés az nem az elsőrangú, tehát nem úgy van, ahogyan mondják, milyen jó dolga van az első vonalbeli bakának. Ha nagy a hó, talán be sem jön a főtt étel, a száraz koszt meg elég kevés. Isten veletek, csókollak benneteket, a viszontlátásra! Szerető férjed: Jóska. A gyerekeket csókold meg helyettem.”

Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető 1943. január 26-án tűnt el (Kis) Nyikolajevka keleti térségében. Felesége és három gyermeke hiába várta haza évek hosszú során keresztül, több tízezer honvédhez és munkaszolgálatoshoz hasonlóan ő is ottmaradt a Don-kanyarban - írta a Felvidék.ma.

Rahó Etelka egyike volt azoknak a hősöknek, akik a II. világháborúban sebesült katonákat ápoltak és - sokszor gyalog - bejárták egész Kelet-Európát. Alakja egy Don-kanyarról szóló eposzban jelenik meg.

1799. január 8-án született Stand Károly, akit mi leginkább Petőfi A tintásüveg című versének hőseként ismerhetünk. Igen, ő az a Megyeri. Nevét szülőfaluja, a nyitrai Tótmegyer után vette fel. Fiatalkorában vándortársulatokkal járta az országot, de 1837-től a Pesti Magyar Színház társulatának lett tagja.

A Bizáncban játszódó tragédiában Megyeri Károly játszotta a hadvezér címszerepet, feleségét pedig Laborfalvi Róza alakította. Megyeri sokoldalú színész volt, leginkább komikusként ismerték, bár gyakran alakított intrikus szerepeket is, így például az első pesti Bánk bán bemutatóján, 1839-ban Biberach megformálója volt ugyanebben a színházban. Belizárként hősi szerepet vitt, és ebben is meggyőző alakítást nyújthatott, legalábbis a Honművész tudósítása szerint: „Megyeri ur (Belizár) ’s Lendvayné assz. (Irene) a’ harmadik felvonás végén zajos tapsok között hívatott elő”.

Az egyemeletes klasszicista épületet ifjabb Zitterbarth Mátyás tervezte, a klasszicista elvektől némileg eltérően domborművekkel, szoborfülkékkel a homlokzaton. Az építkezés 1835 szeptemberében kezdődött és szűk két év után be is fejeződött.

Az épületet 1873 és 76 között átépítették. A munka a kitűnő mester, Szkalnitzky Antal tervei alapján készült. A színház belső terei nem különösebben, de a külső nézet jelentősen megváltozott. A homlokzat monumentális portikuszt kapott és egy bérházat is felhúztak mellé, amelyet részben színészlakások foglaltak el, de díszletraktár és színiiskola is kapott itt helyet.

Ugyanebben az évben nyert pályázatot Tőry Emil és Pogány Móric Nemzeti Színház tervével, amit az előző teátrum helyére, a Grassalkovich-féle telekre álmodtak, de ez a háború, később pedig forgalmi okok miatt csak terv maradt.