MÚLT

85 éve számozzák a magyar utakat

Ha mindig érdekelt, hogy miért az M7 vezet a Balatonra, akkor itt az ideje, elmélyedni a magyar utak számmisztikájában.
Forrás: Tó-retró blog, Címkép: Mezőzombor 37-es (ekkor 34-es) főút, jobbra a leágazás Tokaj felé. 1939. Fortepan/Lissák Tivadar - szmo.hu
2020. szeptember 03.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Valószínűleg minden autót vezető vagy autóban utazó fejében megfordult már a kérdés, hogy vajon miképpen alakult ki a magyar utak számozásának rendszere. Ha máskor nem, az M7-esen a Balaton felé araszolva sokaknak jutott már eszébe Hofi Géza vicce, melyben azt tudakolja, hogy miért ez a neve az autópályának, és hol a többi hat? Bár azt gondolhatnánk, hogy az utak számozása ősidők óta kíséri a magyar automobilizmust, valójában

először 85 éve vezették be, majd a hatvanas évek közepén nyerte el mai, végleges logikáját.

Sajnos maga az ötlet nem a Kárpát-medencében látta meg a napvilágot, hanem a hitleri Németországban 1930-ban. Az ottani számozás a birodalmi utak rendszeréhez alkalmazkodott és valójában a náci autópályaépítési láz hívta életre. Abban az időben párhuzamosan az olaszok is fejlesztettek egy saját rendszert, ám az számok helyett ókori nevekkel (Via Flamini, Via Aurelia, stb.) illette a fontosabb utakat. A magyar kormány hosszas mérlegelés után végül a német minta mellett döntött, és röpke öt év alatt kidolgozta a hazai rendszert.

A mai 86-os és 7418-as út kereszteződése Belsősárd és Külsősárd között. 1941. Fortepan/Karabélyos Péter

A számozást elsősorban a hazánkba látogató külföldiek és – a szaporodó autóállomány következtében egyre nagyobb távokra utazó – hazai kirándulók igényei hívták életre. Ők egy ismeretlen helyen jóval könnyebben kiismerték magukat az egyértelmű számozásokat tartalmazó térképek segítségével, hiszen a kereszteződésnél leolvasták az út számát és az atlaszban már látták is, hogy mely városokat érhetnek el az adott útvonalon. Bár a számozást tartalmazó rendelet csak 1935. augusztus 1-én lépett életbe, valójában nem késtünk el semmivel. 1939-ben – rajtunk kívül - még mindig csak 3 ország, Németország, Franciaország és a Cseh-Szlovák Köztársaság használt számozásokat a térképein.

De hogyan is nézett ki a II. világháború előtt bevezetett rendszer?

Első körben a hazai utakat három kategóriába sorolták. Az I. kategóriába a határokon átmenő, nemzetközi érdekeltségű utak kerültek, 1 számjegyű, arab számos jelöléssel.

Ezeket útirányuk szerint, az óramutató járásának megfelelően számozták meg, a legfontosabb, Bécsbe vezetővel kezdve. Így ez lett az 1. számú főút, míg a 2-es a losonci, a 3-as a kassai, a 4-es az erdélyi, az 5-ös a Szeged – belgrádi, a 6-os az eszéki, a 7-es a Balaton – Varasdi és a 8-as a grazi út lett.

A további két kategóriába az ezekbe betorkolló és fontos nagyvárosok forgalmát odaszállító utakat (két számjegyű), valamint a helyi érdekű, csak közeli településeket összekötő (három számjegyű) hálózatot sorolták.

Jósvafő útelágazás a Jósvafő - Aggtelek közötti úton. 1943. Fortepan/Lissák Tivadar

A nyolc főút szektorokra osztotta az országot a térképen és az alsóbb rendű utak ez alapján kapták a számukat. Tehát az 1-es főúttól jobbra (az óramutató járásával megegyezően) található utak száma 1-essel kezdődött (11, 12, 111, stb.), egészen a 2-es főútig. Ott minden szám 2-vel kezdődött és így tovább. Így tehát mindenkinek világos volt, hogy az 1-essel kezdődő utakat az 1-es számú főút közelében, attól jobbra kell keresni. Ez a rendszer egyébként a mai napig érvényben van, bár 1966-ban – a megváltozott igények miatt – némileg változtattak a rendszeren.

1966 után...

Ekkor úgy módosult a felépítés, hogy az elsőrendű főutak országos jelentőségűek, és a nagyobb távolságú, illetve nemzetközi forgalmat szolgálják. Jelölésükre egy, illetve két jegyből álló számok szolgálnak. A másodrendű főutak az egyes nagyobb, vagy az idegenforgalmi szempontból jelentős helységek összekötését szolgálják, és forgalmuk lényegesen meghaladja az alsóbbrendű utak átlagos forgalmát. Jelölésük két, illetve három jegyből álló számmal történik. Tehát jól látható, hogy

ebben az időben már nagyobb fontosságot kapott az úton bonyolódó forgalom nagysága a számozás tekintetében.

Ez az újtípusú felfogás persze hozott magával néhány változást.

Budapest XI. Osztapenko szobor az M1-M7 közös szakaszánál, jobbra a Budaörsi út. 1968. Fortepan/UVATERV

Budaörs az M1-M7-es autópálya közös szakasza az elágazásnál. 1972. Fortepan/Urban Tamás

Az egyik legfontosabb és legszemléletesebb példa az 1-es főút esete. Az ugyanis korábban a Duna vonalát követte Győrön keresztül egészen a Dunakanyarig, majd magát a kanyart levágva Dorogon keresztül futott be Budapestre. Ám Tata és Tatabánya megnövekedett fontossága következtében 1966-tól a mai útvonal kapta az 1-es számot, míg a Dorogon áthaladó lett – a kevésbé kiemelt – 10-es. Ha ellenpéldát keresünk, akkor pedig megemlíthetjük a Hatvanból Salgótarján és a csehszlovák határ, Somoskőújfalu felé vezető utat, mely 3 számjegyűből 21-es főúttá lépett elő.

Legvégül érdemes még megemlíteni, hogy szintén 1966-ban lépett életbe az autópályák (illetve akkor még csak egy) jelölésének új rendje.

Bár az épülő balatoni sztrádát már korábban is megkülönböztették a többi úttól (VII. római számot kapott), az új rendelkezések szerint ez és minden olyan út, melyen csak motoros járművek közlekedhetnek(!) M jelölést és kiegészítő számot kapott. Ha eddig azt gondoltuk, hogy ez a „Magyar” szó rövidítése, akkor tévedtünk.

Az M ugyanis az angol „Motorway” (csak motorziált járműveknek épült út) szóból ered...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es és 80-as évekre és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta csoporthoz!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
Kiderült, miért lehettek ilyen kegyetlenek a hunok
A szakértőket a tölgyfák és a csontvázak vizsgálata is segítette a rejtély megoldásában.

Link másolása

Attila hun királyt gyakran emlegetik a történelem legveszedelmesebb hadvezérei között. Kr. u. 434-ben bekövetkezett hatalomra lépését követően a hunok ugyanis egyre jelentősebb fosztogatásokat végeztek a Római Birodalom keleti szárnyán, és nagyrészt nekik tulajdonítják Róma bukásának felgyorsítását is.

Egy új kutatás szerint azonban a támadásokat nem csupán a terület-, és pénzszerzés motiválta, hanem a változó klíma is – írja IFLScience alapján a 24.hu.

Dr. Susanne Hakenbeck szerint a források alapján az látszik, hogy kezdetben a római és a hun diplomácia jól működött, több kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttek. De a kapcsolat a 440-es évekre megromlott, és végül támadásohoz vezetett.

Ám a gondokat más is tetézhette. A tanulány szerzői úgy vélik, hogy

az időjárás is befolyásolta a kapcsolatokat. A tölgyfák évgyűrűit vizsgálva derült ki, hogy igen száraz időszak köszöntött be a közép-európai térségbe. Ekkor voltak a legpusztítóbb hun portyák

(a 447-es, 451-es és 452-es támadások).

Ezért a kutatók úgy vélik, hogy az erőszakos támadások oka a szélsőséges időjárás lehetett. A csontvázak vizsgálatából is az derült ki, hogy megváltozott az étkezési szokásuk. Ezért azt feltételezik, hogy a csoport egyes portyázásait az élelem és az állatállomány biztosítása érdekében indították. De ezek bizonyítása még hátra van.

A portál megjegyzi, hogy Attila a portyázások után jelentős földterületeket is követelt a rómaiaktól a Duna mellett. A szakértők szerint azért, hogy ezzel is növelje a földterületet, ahol élelmiszert termelhetnek.

A szárazság hatott a társadalomra is, mert a pásztorok ezt követően hagyták el a nyájakat és csatlakoztak a harcosokhoz.

Nyitókép: A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát – Ulpiano Checa festményén


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Felnyitották a Notre-Dame alatt talált rejtélyes szarkofágokat
Egyelőre azonban csak az egyik tetemet tudták beazonosítani.

Link másolása

Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.

Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.

Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.

Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.

A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.

A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.

A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.

Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk