Zenélt, utat keresett és álmodozott, hogy jobbak legyünk – 80 éve született John Lennon
Valószínűleg ösztönösen választottam 1968-ban, 12 évesen kedvencemnek a Beatles-ből John Lennont. Elvégre nem volt hozzá még elegendő zenei műveltségem, hogy tisztában legyek az ő muzsikusi értékeivel, a nagy lázadáshoz való viszonyát is éppen csak kapisgáltam, és még szemüvegem sem volt, hogy valamiféle sorsközösséget vállalhassak vele. Lehet, az volt benne számomra tudat alatt rokonszenves, hogy szinte nem láttam róla két egyforma fotót: az egyiken huncut kamaszos cipóarc villant ki a gombafej alól, máskor blazírt úriember-paródiának tűnt szögletes vörös bajuszával, megint máskor kissé riadt, eltévedt fiatalemberként pislogott ki szegényeknek való látüvege mögül. De láttam őt spirituálisan átszellemültnek, dühösnek, szerelmesen szelídnek, sőt, olyan keserű mosollyal is az arcán, mintha azt akarná mondani: az vagyok, aki vagyok, és mindenki tehet nekem egy szívességet.
Egyszerűen hihetetlen, hogy John Lennon ma lenne 80 éves. Ennél már csak az a hihetetlenebb, hogy ebből a 80-ból csak a felét élte meg, alig múlt 40, amikor elvették tőlünk.
De most nem a 20.század egyik legaljasabb merényletéről, nemzedékünk kiheverhetetlen gyászáról akarok írni. Hanem az élő John Lennonról, aki bennünk van, így jelenidőben, zenéjével, gondolataival, humorával, szenvedélyeivel, álmaival.
John Lennon egy van, és benne sokféle John Lennon. Az igazi, család nélkül felnőtt, liverpooli prolifiú, akiből lehet, hogy kültelki vagány, iszákos börtöntöltelék lett volna, ha nem kapja meg a számára egyetlen üdvözítő nevelést a rock and rolltól. A keménységgel álcázott sérülékeny lélek végig ott maradt benne, még a hangjában is. Hallgassuk csak meg az erősen önéletrajzi ihletésű Help! című Beatles-dalt, vagy a már-már „punkos” Run For Your Life-ot: a belülről táplálkozó elemi erőt is belengi a szorongás, a bizonytalanság fátyla. Nemcsak magánemberként és közszereplőként volt megrögzött polgárpukkasztó – jól ismert felkonferálása: „Az olcsó helyeken ülők tapsoljanak, a drága jegyek tulajdonosai csörgessék az ékszereiket” - de a Beatles pályafutásának legmeglepőbb zenei húzásai mögött is rendre ő volt.
Talán egyetlen kortárs brit zenész sem akadt akik ennyire beépítették volna drogos tapasztalataikat, mint a Beatles, és a legmaradandóbb darabokat – I’m Only Sleeping, Lucy in The Sky With Diamonds, Strawberry Fields Forever, Glass Onion – mind Lennon jegyzi. És ne hagyjuk ki az I Am The Walrust sem, amely az amúgy is totálisan „elszállt” Magical Mystery Tourt zárja, és amelynek értelmén máig vitatkoznak filológusok és pszichiáterek. De John palettája már a Beatles-ben is a szép szerelmes daloktól (Girl, In My Life) a hangkollázsokig (Revolution 9) a társasági élet leheletfinom metafórájától (Cry Baby Cry) a új dimenziók kereséséig (Across the Universe) terjedt.
És közben John Lennon gondolkodott és véleményt mondott. Két könyve, az In His Own Write (1964) és a Spaniard In The Work (1965) szinte a Monty Python előfutárának tekinthető abszurd, nonszensz humorával, és szófacsarásaival, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a hiteles fordítását bármely nyelvre.
A két kötet írásai és karikatúrái gyilkosan ironikus képet festenek a megcsontosodott konzervativizmusával és viktoriánus álszent erkölcseivel szembenézni kénytelen brit társadalomról.
Ne feledjük, 1963-ban bukott meg a tory Harold McMillan kormánya a hadügyminiszter John Profumo afférja miatt, miután az illető úr a londoni szovjet katonai attaséval osztozott egy Christine Keeler nevű örömlány bájain. Persze Lennonnak az utódról, a másik Haroldról, Wilsonról sem volt sokkal jobb véleménye, megválasztását „general erection”-nek nevezte. Az írás élete végéig mindennapi kenyere maradt: számos karcolata, visszaemlékezése jelent meg a 80-as évek közepén Skywriting By Word of Mouth címen, néhány éve magyarul is publikált levelei szintén izgalmas kordokumentumok.
Aztán 1966-ban jelent meg a „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” címen elhíresült Evening Standard-interjú a Beatles amerikai turnéjának beharangozásaként, mire a tengerentúli bigott keresztény közösségek máglyákat raktak az együttes lemezeiből és fotóiból. Az eset egyébként a bulvármédia manipulációjának iskolapéldája: Lennon ugyanis arról beszélt, hogy az egyházak nem törődnek a fiatalokkal, nem akarják őket megnyerni, így hát nem csoda, ha egy beat-zenekar népszerűbb lesz, mint Jézus Krisztus…
Az 1968-as világmozgalom rá is nagy hatást gyakorolt, de hamar rádöbbent, hogy az erőszak nem járható út, és a „forradalomból” nem lesz semmi, ha még a vezetőik sem tudják, hogy mit akarnak. Persze a Revolutiont is félreértették, megalkuvással vádolták Lennont – az idő mégis őt igazolta.
Nem kizárt, hogy a Beatles szétválásának egyik oka éppen John közéletisége volt, különösen a bandán belüli fő riválisa, Paul McCartney volt az, aki szigorúan távol tartotta magát a politikától és inkább hitt a hagyományos brit kispolgári értékekben.
Lennon azonban következetesen ment tovább a maga útján, oldalán immár élete szerelmével, Yoko Onóval, akiben nemcsak lelki-szellemi társát, szexuális partnerét és múzsáját találta meg, hanem a gyerekkora óta hiába keresett anyafigurát is.
Mindig volt valami csakazértis exhibicionizmus John és Yoko közös fellépéseiben, erotikus lemezeikben, kísérleti filmjeikben vagy bizarr demonstrációikban - ágyban a békéért Amsterdamban és Torontóban, zsákba bújás, a „Háborúnak vége” óriásplakátok a világ nagy fővárosaiban - hiszen nagyon nehezen fogadták el őket együtt: egyrészt felháborítónak találták, hogy egy „vágottszemű” nő feldúlja egy brit kedvenc házasságát, másrészt pedig John és Yoko külön-külön is besorolhatatlanok voltak, hát még együtt… Csakhogy Lennon szólókarrierjében éppen ez a nagyon különc és nagyon militáns korszaka jelentette a csúcspontot. Ekkor születnek a nagy békedalok – Give Peace A Chance, Imagine, Happy Xmas (The War Is Over) – az olyan politikai-társadalmi töltésű számok, mint a Working Class Hero, a Power To The People, a Woman Is The Nigger of The World.
De fénykorát élte a lírikus Lennon is, de több dalában is nyíltan beszélt súlyos alkohol-problémáiról (Cold Turkey, Whatever Gets You Thru the Night). Könyvtárnyit hordtak már össze a pár másfél évig tartó szakításáról – a teljes igazságot alighanem soha nem tudjuk meg - de szerelmük ezt is kibírta. 1975-ben – egy évvel a Lennont „halállistáján” tartó Richard Nixon elnök bukása után - megkapták az amerikai letelepedési jogot, megszületett közös gyermekük, Sean. A sztárságba belefáradt Lennon pedig végre élhette egy New York-i hétköznapi ember mindennapi életét.
Ki tudja, mi lett volna a sorsa, hogyha nem támad újra kedve zenélni, és Yokóval közös, szenvedélyes, mégis bölcsességgel teli lemezük, a Double Fantasy nyomán nem kerül újra az érdeklődés középpontjába? Lehet, hogy akkor nem talál rá egy tudathasadásos fiatalember, akinek beteges vágya, hogy „valaki legyen”, akár gyilkosság árán is, és nemcsak hírneve miatt választja ki Lennont, hanem azért is, mert ő volt potenciális célpontjai közül a legkönnyebben megközelíthető. John számára ugyanis az is hozzátartozott nehezen visszaszerzett szabadságához, hogy New York-ban szabadon járhatott-kelhetett anélkül, hogy rajongók és paparazzók rohamától kelljen félnie, mint hazájában és nem is tartott testőröket.
De végül is ő alkotó ember volt, az ihletnek nem lehet parancsolni, ha jönni akar és nagy öröm lehetett számára minden elvárás terhe nélkül újra lemezt készíteni.
És bár a Double Fantasy valódi értékelését sokáig elhomályosította a tragédia, ennyi év után elmondhatjuk, hogy több dalnak is méltó helye van a Lennon-életműben: a kisfiához írt Beautiful Boy, a gyönyörű szerelmi vallomás Woman, amelyben köszönetet mond Yokónak, aki „megértette a férfiban élő kisgyermeket”, vagy a Watching The Wheels, amelyben válaszol azoknak, akik irigylik megszenvedett belső békéjét.
John Lennon bízott abban, hogy egyszer előjön az emberek jobbik énje, de azért nem voltak illúziói. „Bár megváltoznátok” – énekli a Borsőrmester végén az A Day In The Life-ban, az önzés, az olcsó szenzáció-éhség tűpontos látleletében. Az Imagine-ben egy olyan világról beszél, ahol megszűnik mindaz, ami gúzsba köt mindenkit, megszűnik az „enyém-tiéd” átka, nem lesznek olyan eszmék, amelyekért ölni vagy meghalni kell. „Mondhatjátok, hogy álmodom/de nem vagyok magam”. A halála után megjelent Nobody Told Me azonban arra utal, hogy nagyon is tisztán látta, hogy olyan világot élünk, amelyben „mindig történik valami, s mégsem haladunk.”
„Minden rendben lesz a végén. Ha nincs minden rendben, akkor még nincs itt a vég” – ez egyike John Lennon legfontosabb mondatainak. Tartozunk neki annyival, hogy elhisszük neki.