Világhírű metálzenekarnak is készített klipet Gróf Balázs
Gróf Balázs neve sok helyről ismerős lehet: a legtöbben talán az elmúlt negyed század legnépszerűbb ingyenes programmagazinjában, az Est Lapokban találkoztak munkáival, ahova több, mint tíz éven át rajzolt hasonló, közéleti témájú képregényeket, mint amilyeneket jelenleg a 24.hu hírportál számára készít.
Emellett animációkat is gyártott tévéműsorokba, és rajzfilmes videoklipeket is készített olyan zenekaroknak, mint a Heaven Street Seven, a Magashegyi Underground, vagy mint a Blind Myself (utóbbit a 10 legjobb magyar klip közé is beválasztottuk). Legutóbbi felkérését pedig a legendás amerikai metálcsapattól, az Obituary-tól kapta. Természetesen ez is szóba kerül az alábbi interjúban, de szakmájának más részleteiről is beszélgettünk.
– Mikor és hogyan kezdtél el érdeklődni a rajzolás iránt?
– Gyerekként már azelőtt hatalmas film- és képregényőrült voltam, hogy megtanultam olvasni. 5-6 éves koromtól rendszeresen jártam moziba a szüleimmel, és a Pif Gadget című francia képregényújságot is elkezdték venni nekem (a Kockás ennek a lapnak volt a magyar kivonata). Nem számított, hogy milyen nyelvű, hiszen olvasni még magyarul se tudtam, de annyi azért lejött, hogy történeteket mesélnek el benne képekkel, és ez nagyon megtetszett. Ennek, illetve például a Csillagok háborújának a hatására egy idő után én is elkezdtem figurákat és történeteket rajzolni.
Később, általános iskolában nagy kedvencem lett az Indul a bakterház, nem is elsősorban a film, inkább az eredeti regény. Emlékeim szerint ez volt az első könyv, amit elolvastam. Kilenc-tízéves korom környékén pedig elhatároztam, hogy megcsinálom a saját képregényverziómat belőle. Egy egész nyarat töltöttem ezzel, és rendkívül élveztem. Középiskolában aztán kicsit háttérbe szorult a rajzolás, bár ez alatt is részt vettem egy iskolaújság készítésében, aminek a szerzői később megalapították az Est lapok első pécsi mutációját. Így kerültem be oda.
Gróf Balázs 1976-ban született Pécsen, máig ott él. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, rajz-vizuális nevelés szakon végzett. Első komolyabb képregényei 1996-ban jelentek meg, azóta is folyamatosan publikál, művei összesen már sok millió példányban láttak napvilágot.
A karikatúrákon és a képregényeken túl animációs rövidfilmek, illetve videoklipek készítésével is foglalkozik. Eddig nyolc klip kötődik a nevéhez, emellett 2012 óta ő felel a Rockmaraton fesztivál beharangozó kisfilmjeiért. Utóbbiak kapcsán alkotta meg Rockfater és Bőr Gyula figuráját, az azonos nevű pécsi rockerek alapján. Pólógrafikákat, illetve és könyv- és lemezborítókat is tervez.
– Tizenévesen zenéltél is, ez azóta teljesen kikopott az életedből?
– Komolyabb terveim sosem voltak vele. Elsős gimis koromban kaptam egy akusztikus gitárt a szüleimtől, és egy hónapig eljártam tanárhoz, de hamar azt éreztem, hogy nincs meg a kellő tehetségem és kitartásom. A legegyszerűbb akkordokat megtanultam, annyira viszont nem kötött le a dolog, hogy komolyabban elmélyedjek benne. Utána még próbálkoztam basszusgitárral is, mivel az egyszerűbbnek tűnt, ekkor csináltuk meg Babarci Bulcsúval (a TükeZoo frontembere, interjúnkért KATT IDE - a szerk.) a Gyurmaklub zenekart. Pár hónap után viszont itt is átadtam a terepet a nálam ügyesebbeknek.
Végül belekóstoltam a dobolásba, és ez az, amivel ha nagyon ritkán is, de a mai napig foglalkozom. Felléptem afféle session-zenészként a káoszban és performanszban utazó legendás punkzenekarral, a Burzsoá Nyugdíjasokkal. Néhány éve pedig hatalmas élmény és óriási megtiszteltetés volt, amikor az Európa Kiadó gitárosával, Kirschner Péterrel jammelhettem kicsit a próbatermükben. Péter a színpadon a magyar alternatív rock egyik legnagyobb szólógitárosa, civilben pedig egy nagyon kedves ember, aki egyszer úgy tíz éve rám írt, hogy megköszönje az Európa Kiadóról készített rajzomat, ami a Szigeten volt kirakva egy óriásplakáton. Addig csak a rajongója voltam, de remélem, azóta már a haverja is!
Részlet az említett jammelésből:
– Térjünk vissza a rajzoláshoz: mik voltak az első komolyabb megjelenési felületeid, és hogyan jött sorban utána a többi?
– Az Est Lapoknak először csak a pécsi verziójába rajzoltam, majd lassan egyéb megyeszékhelyeken megjelenőkbe is. Volt, ahol ugyanaz jelent meg, de gyakran kértek tőlem önálló sorozatokat az egyes mutációk szerkesztői. Ez még a 90-es évek végén volt, majd 2000-ben a Pesti Est akkori főszerkesztője, Galambos Attila is megkeresett. Akadtak felkéréseim, pl. zsűrizés egy könyvkiadó képregénypályázatán, vagy animációs munka Bozsik Yvette és Vajdai Vilmos színdarabjához, amit ennek a felületnek köszönhettem.
– Hogy néz ki egy átlagos napod?
– Ez nagyon változó, attól függ, mi a feladatom épp. Legutóbb például, amikor az Obituary-klipet készítettem, öt-hat hónapon át majdnem minden nap foglalkoztam vele valamennyit, a finisben már akár napi 10-12 órákat is. Az egész hetes alvásmegvonás és feszített tempó ugyanúgy megvan, mint a napokon át tartó pihenés.
Pólógrafika a Belga zenekarnak
– Hogy jött a karikatúrák és a képregények mellé a klipkészítés?
– Zenész haverjaim, vagyis a szigetvári Persona Non Grata tagjai kerestek meg először 2001-ben, hogy csinálhatnék nekik egy animációs klipet. Nagyon megtetszett az ötlet, csak az volt a gond, hogy akkor semmilyen eszköz nem volt a közelemben ehhez. Csináltam már egy gyurmafilmet Super 8-as kamerával évekkel korábban, de az is egy nehezen hozzáférhető kölcsön-stúdióban történt.
Saját számítógépem sem volt, éppen amiatt is vettem egyet végül, hogy elkészíthessem ezt a klipet. Nem fizettek érte semmit, de úgy gondoltam, hogy ezzel nincs is baj: legyen ez egy kísérlet számomra, ami által beletanulhatok a műfajba.
Talán nem sült el rosszul a dolog, ha végül ez a klip lehetett a diplomamunkám is az egyetemen. Ezután jött a Heaven Street Seven Dél-Amerikája. A basszusgitáros Németh Robival az egykori Wanted magazin idejéből való a barátságunk, ő zenéről írt, én pedig képregényeket rajzoltam ennek a zenei lapnak. A 2003-ban elkészült HS7-klip már jóval nagyobb reflektorfényt kapott, mint az elődje, a zenetévé is sokáig játszotta.
A Persona Non Grata – Minimal és a HS7 – Dél-Amerika klipje:
– Mennyivel több a munka egy klippel, mint a képregényekkel?
– Iszonyúan sok idő, főleg ha egyedül csinálja az ember, mint én. A korai klipjeim átlagosan egy év alatt készültek el, plusz-mínusz pár hónap. Most az Obituary-t próbáltam minél gyorsabban összehozni, ez fél év alatt megvolt, igaz, maga a szám is rövidebb. Közben persze más munkáim is mindig vannak, de ilyenkor azért ezzel foglalkozom legtöbbet.
– Úgy vettem észre, hogy inkább a keményebb zenét játszó együttesek keresnek meg téged, vegyük akár az Obituary-t, akár a Blind Myselfet, vagy a Junkiest. Jól összefér az animáció a punk-rock-metál műfajokkal?
– Ez érdekes kérdés, hazai értelemben vett popelőadónak még valóban sose csináltam klipet. Talán ByeAlexet kezdetben annak szánta a média, de neki is egy rockos számához csináltam egy dalszöveg-videót. Viszont most már az is meglepne, ha hazai rock/metál zenekartól jönne még felkérés. 2015-ben már mindenki a YouTube-ra gyárt klipeket, akár nulla forintból, telefonnal. A nagy többségnek se pénze, se ideje nincs arra, hogy befektessen egy rendesen kidolgozott, klasszikus animációból álló klipbe.
A magyar mainstream zenekarok többségének pedig – akik megengedhetnék maguknak anyagilag – nincs igényük kísérletezni animációval.
A mai legmenőbb előadók milliós nézettségű videói leginkább imidzsklipek, amikben a sztárok kifogástalanul, jól fésülten jelennek meg, gyönyörűen fényképezve. Nekik biztosan nincs szükségük egy elvont, absztrakt képre, amit egy animációs klip mutatna róluk.
Talán a rajongóik se értékelnék az ilyesmit. Amikor kijött a Blind Myself első animációs videója, még a Slipknot angol nyelvű fórumain is ment a hiszti amiatt, hogy egy ismeretlen magyar zenekar tréfálkozni merészelt a hatalmas Slipknottal – egy rajzfilmben.
Az említett Blind Myself-klip, amiben a Slipknot is megjelenik:
– 2008-ban készült el az előbb említett Blind-videó, amely az amerikai MTV Headbangers Ball című metálműsorának az év végi „legjobb klipek” listáján is elég jó helyezést ért el, pl. megelőztük vele a Motörhead és a Judas Priest akkori klipjeit. Ezt megelőzően már váltottam pár emailt John Tardy-val, az Obituary énekesével, aki nagyon jó arc, a rajongók leveleire ő maga szokott válaszolni. Elküldtem neki a Blind Myself-klipet, és legnagyobb meglepetésemre egyből megkérdezte, hogy mennyiért vállalnék egy ilyen videót nekik. Aztán végül a közös munka csak 2014-ben realizálódott, amikor öt év szünet után új albuma jött ki a zenekarnak, így egy ezen megjelenő új számhoz csináltuk meg a rajzfilmet.
A Violence című szám klipjét tényleg nyugodtan nevezhetjük rajzfilmnek, hiszen egy vicces, kerek sztorit, egy gyerekek által is nézhető mesét mond el, aminek a zenekar a főszereplője, és ők maguk is találták ki a történetet. Én csak pár poént raktam a storyline-hoz. A kész klip június 15-én jött ki YouTube-on, két héttel később Facebookon, és nem egészen három hónap alatt egymillió lejátszása lett. Ez, azt hiszem, egész jónak számít egy animációs kliptől, és olyan zenekartól, ami még metál mércével is extrém zenét játszik.
– Milyen visszajelzéseket kaptatok rá?
– A zenei és filmes szaklapok, blogok világszerte nagyon hízelgő szavakkal üdvözölték a művünket, legalább egy tucat különböző nyelven adtak róla hírt.
Nemrég egy hirtelen ötlettől vezérelve elküldtem a horror egyik legnagyobb (Wes Craven halála óta pedig talán az egyetlen) élő mesterének, John Carpenter amerikai filmrendezőnek. Egyáltalán nem számítottam válaszra, de ő mégis visszaírt, hogy a klip „nagyon vicces és szép munka”.
Nehéz megfogalmazni, mit éreztem, amikor megláttam a választ egy akkora királytól, mint Carpenter, még ha csak pár szót is váltottunk Facebook-chaten. Több filmjét is elő szoktam venni rendszeresen gyerekkorom óta, ilyen pl. A dolog, a Menekülés New Yorkból vagy A köd, de a Halloweent viszont tényleg minden évben legalább egyszer megnézem itthon, amióta kijött DVD-n, sőt, tavaly moziban is sikerült. Az Obituary-klipet pár hete válogatták be a bukaresti Anim’est Nemzetközi Animációs Filmfesztivál versenyébe, és tudom, ez naivan hangzik, de ha John Carpenternek tetszett a rajzfilmem, az nálam felér egy díjjal.
A függőségekről...
– Hol publikálsz képregényeket mostanában?
– Egy éve jelennek meg rajzaim és képregényeim a 24.hu (korábbi nevén Hír24) oldalon. Izgalmas dolog az online publikálás, főleg egy ilyen nagyon látogatott hírportál esetében. Bár a kommentek átfutását inkább nevezném szomorú, mint izgalmas élménynek.
Sok olvasó tévesen közelít a karikatúra műfajához: azt gondolják, hogy ha a Charlie Hebdo megrajzolja a vízbe fúlt menekült kisfiút, akkor magán a gyereken vagy a menekülteken gúnyolódik a lap. Fel se merül bennük, hogy
– Milyen kihívásokat látsz magad előtt, vannak-e esetleg álommelóid, például zenekari klipek terén?
– Legutóbb egy olyan világhírű zenekartól kaptam megbízást, aminek nagyon régi rajongója vagyok. Amikor elsős gimis voltam, három Obituary-poszter is kint volt a falamon, szóval a nekik gyártott klipet nevezhetjük olyan melónak, amiről nagyon sokáig csak álmodni mertem volna. Amúgy nem vagyok egy ábrándozó alkat: minden felkérésnek örülök, és amikor valaki elmeséli, hogy mekkora sikert aratott családi körben a rokonáról rendelt karikatúra, az pont ugyanakkora öröm nekem, mint amikor azok az amerikai zenészek nyilatkoznak elismerően a munkámról egy interjúban, akiknek az autogramjáért álltam sorba tizenhat évesen a Petőfi Csarnokban.
(Balázs hivatalos honlapját ITT TALÁLJÁTOK.)
Ha tetszett az interjú, oszd meg!