hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Szabó Balázs: A legmerészebb álmaimban szerepelt az, ahol most tartok

Koncertjeire hetekkel hamarabb elfogynak a jegyek, dalait százak éneklik teli torokból. Elmesélte, hogyan éli meg az óriási népszerűséget és mikor tud lazítani.

Link másolása

hirdetés

A Szabó Balázs Bandája jelenleg az egyik legnépszerűbb magyar együttes. A Facebookon 55 ezer fős rajongótáboruk van, de ami ennél is fontosabb: élőben legalább ennyire kíváncsiak rájuk az emberek, szinte minden fellépésük teltházas. Balázs viszont megmaradt ugyanannak a közvetlen és szerethető figurának, aki mindig is volt. Arról beszélgettünk, mit gondol a sztárságról, szigorúan keresztülviszi-e mindig az akaratát a zenekarban, és marad-e ideje mindezek mellett magánéletre. (Interjú: Láng Dávid, fotók: Nagy Márton)

– Ha jól számolom, négy éve költöztél Budapestre. Mennyire váltál azóta fővárosivá?

– Szerintem soha nem leszek igazi „budapesti”, de már jóval otthonosabban mozgok, mint az első években. Bátrabban elindulok a város olyan részeibe is, ahol még nem jártam, akár biciklivel is.

"
Alapvetően szeretek itt élni, főleg úgy, hogy erdőszéli albérletem van egy kis házi stúdióval, ahol akkor sem kell aggódnom a szomszédok miatt, ha az éjszaka közepén jut eszembe hegedülni.

Bár előtte laktam a belvárosban is, és az ottani állandó nyüzsgés sem volt ellenemre, de a természetközeliség még inkább kedvemre való. Most akár hajnalig tudok dolgozni az ötleteimen, ha épp úgy jön ki a lépés, nem zavar meg benne senki.

– Annak idején mindent egy lapra tettél fel, amikor eldöntötted, hogy itt szervezed újjá a zenekart. Voltak kétségeid?

hirdetés

– Valóban, úgy jöttem Budapestre, hogy lesz ami lesz. Az is benne volt a pakliban, hogy egy év után visszamegyek Kecskemétre bábszínésznek, vagy esetleg valami teljesen másba kezdek. Az, ami végül megvalósult (tehát hogy talpra áll a zenekar, jönnek a fellépések, és egyáltalán, sikerül egyről a kettőre jutnunk), a legmerészebb álmaimban szerepelt.

szbalazs9

Névjegy

Szabó Balázs 1978-ban született. A Hajdú-Bihar megyei Tetétlenben nőtt fel, a középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Gyerekkora óta zenél, hangszerein többnyire magától tanult meg játszani. A népzene és a bábszínészet is korán foglalkoztatni kezdte, először a Vojtina Bábszínházban, majd Pécsen a Bóbita Bábszínházban, később Kecskemétre kerülve az ottani Ciróka Bábszínházban játszott.

Szintén Kecskeméten ismerkedett meg Kőházy „FankaDeli” Ferenccel, akivel közösen megalapította a Suhancos együttest. 2005-től 2009-ig zenéltek együtt, két nagylemezt adtak ki, majd Balázs úgy döntött, külön utakon folytatja. Ezután hozta össze saját magáról elnevezett zenekarát, akikkel rövid időn belül nagyon sok rajongót szerzett.

A csapat felállása 2012 elején (rajta kívül) teljesen kicserélődött, de ez nem okozott nagy törést, az új tagokkal is hasonló lendülettel folytatta a munkát. Élet elvitelre című lemezük megjelenése után minden addiginál népszerűbbek lettek, az utóbbi egy-két évben szinte az összes nyári fesztiválra meghívták őket, és klubkoncertjeikre is tömegek kíváncsiak az egész országban – sőt, a határokon túl is.

– Meddig tartott ez a bizonytalanság, mikor kezdted el érezni, hogy bejöhet a számításod?

– Azért nehéz megfogni ezt a pontot, mert olyan típus vagyok, aki csak akkor nyugszik meg, ha valami már tényleg megtörtént. Inkább energiát adott, amikor láttam, hogy sorra kapjuk a koncertfelkéréseket, és az új dalokat is szereti a közönség. Az Élet elvitelre album megjelenése mindenképp egy ilyen kiugrási pont volt, belülről is, illetve már a Közelebb EP-n is lehetett érezni az előszelét. Az a kislemez eleve megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy tudok alkotni Budapesten is. Ez volt a legfőbb nyitott kérdés, hiszen abban biztos voltam, hogy rengeteg jó zenész van itt, a kérdés az volt, passzol-e ez az egész hozzám.

Most úgy állunk, hogy még mindig nem tudom, mi lesz hosszútávon, de költöznöm egyelőre biztosan nem kell... (mosolyog) A világ persze akkor sem érne véget, ha esetleg úgy alakulna. A mai napig gólyalábazom néha, vannak bábszínházi vendégszerepléseim is, szóval biztosan feltalálnám magam.

– Mennyire elevenen él benned az időszak, amikor zenélni kezdtél?

– A most futó Csöndkabát koncertek különösen visszahozzák ezeket az emlékeket, mivel végig akusztikus gitáron játszom, ahogy a pályám legelején is.

"
Jól megvoltam egymagam a jazz-klubok sarkában, zenekart sokáig nem is akartam magam köré.

Nagyon kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, néha hiányoznak is a csendes minikoncertek. Szóba is került, hogy újra megidézhetnénk ezeket a pillanatokat, de annyi nagyobb lélegzetű dolog zajlik most egyszerre, hogy idén aligha fog beleférni.

szbalazs8

szbalazs2

– A Suhancost ma hova helyezed el a karrieredben, mennyire jelentős pont az azóta elért sikereid tükrében?

– Mindenképp fontos, és az is marad, akárhová jut el a mostani kaland. Szívesen emlékszem vissza rá, egyrészt a dalokra, másrészt az ott elsajátított tudásra. Rengeteg mindent akkor tanultam meg: hangszerelési megoldásokat, kísérletezéseket, biztos pontokat az ötletezésben, egyszóval a saját hangom, ezek a mai napig elkísérnek. Abszolút nem úgy tekintek rá, mint egy lesajnált kezdeti szárnypróbálgatásra – szükségszerű volt ahhoz, hogy ott tarthassak, ahol most.

– Mekkora terhet rak rád a növekvő ismertség? Van olyan érzésed, hogy nagyobb a tétje a munkádnak?

– Néha azt gondolom, hogy nagyobb a tét és a felelősség, főleg azzal kapcsolatban, hogy az új dalokkal mennyire tudjuk megugrani a saját magunk által felállított szintet. Máskor viszont elengedem az egész „görcsöt” és úgy állok hozzá, hogy egyszerűen csak írni kell: azt, ami jön magától. Eddig sem hagytam, hogy nyakon csípjen a megfelelési kényszer, igyekszem a saját gondolataimat és elképzeléseimet megvalósítani.

Persze bízom benne, hogy egyre feljebb tudjuk rakni a lécet, hiszen a közönség elvárásai is joggal magasak. Szóval mondhatjuk, hogy van nyomás, de ha csak tehetem, igyekszem elhessegetni a fejem fölül.

"
A kísérletezéssel nem szeretnék felhagyni, szerintem kevesen jöttek ki jól abból, hogy ráálltak egy megbízható receptre, ami már bizonyított.

Még közel sem teljesült minden ábrándom hangszerelési megoldások terén, ezekről biztosan nem mondanék le pusztán amiatt, hogy hátha valakinek kevésbé fog tetszeni.

szbalazs1

– A sztárságnak tapasztalod látható jeleit? Szoktak például felismerni az utcán vagy boltban?

– Eleve nem hiszek a sztárságban, szerintem egy ilyen kis országban megfogalmazni is nehéz, hogy mit jelent.

"
Néha felismernek, néha rám köszönnek, bankban, postán, vagy villamoson. Ilyenkor én is legalább annyira zavarba jövök, mint aki vette a bátorságot, hogy megszólítson.

Szerencsére ez még bőven a jóleső kategória, messze vagyunk attól, hogy bármiben hátráltasson a mindennapjaim során. Ami most van, az sokkal inkább inspirál, mint feszélyez. Nem ismerem a másik végletet, de örülnék, ha hosszabb távon is így tudna maradni. Ezért is van, hogy a „bulvárt” szándékosan kizárom az életemből.

– Névadó frontemberként mekkora érvényesülési teret hagysz a többi tagnak a zenekarban?

– A főbb döntéseket ketten hozzuk a menedzserrel, aztán lépnek be a történetbe a többiek. Ami a dalszerzést illeti, az évek során megtanultam, hogy ilyen téren nem jó az egyértelmű demokráciára támaszkodni, kell hogy legyen valami előzetes vezérfonal. Az út fő csapásirányait én jelölöm ki, a többiek pedig becsatlakoznak, ahol tudnak, vagy akarnak. Persze meg is lepnek olykor, sokkal messzebb gondolják mint én, így aztán ebből a fúzióból születhetnek a remélhetőleg egyedi hangot megütő dalok. Elég nagy szoba ez mindannyiunknak... (nevet)

– A Bájoló már 3 millió lejátszás felett jár a YouTube-on. Gondoltad volna, hogy egy vers megzenésítése lesz az egyik legnépszerűbb dalod?

– Ez a vers szinte az egész eddigi pályámat végigkísérte, még Debrecenben született. A Suhancosba is úgy került, hogy egyszer megmutattam FankaDelinek, mondván van ez a dalom, nagyon szeretem, hozzunk ki belőle valamit közösen. Azóta már számtalan átirata született, pedig nem feltétlenül adtam volna esélyt rá. Annál kevésbé, hiszen nem a versek korát éljük, bár hála az égnek akadnak pozitív csalódások. Én nem is tudnék nem foglalkozni velük, szerintem hihetetlenül tömény esszenciáját adják az irodalomnak. Néha az az érzésem, miután elolvastam egy verset, hogy felért 16 oldalnyi novellával.

– A saját szövegeid értelmezhetőek versként, zene nélkül?

– Én nem tartom őket annak. Azt a luxust viszont soha nem engedném meg magamnak, hogy ne adjak át bennük gondolatokat és érzelmi töltetet, hiszen ez jelenti számomra az alkotás egyik lényegét. Sokáig nem is szerettem prózában visszaolvasni a soraimat. Most is inkább csak muszájból teszem, hiszen mielőtt lemezre kerül valami, óhatatlanul ellenőrizni kell, mennyire érthető és következetes, tanulom regulázni a saját soraimat. (mosolyog)

Ez még mindig messze van a klasszikus írói munkától, de kicsit azért át tudom érezni, mivel néz szembe mondjuk Grecsó Krisztián barátom, amikor az új könyvén dolgozik. Jól esik néha játszani ezzel, de persze teljesen más életút, mint amit én választottam.

– Ha már Krisztiánt említetted: az új lemezen is lesznek akár tőle, akár másoktól "kölcsönvett" szövegek? (Az Élet Elvitelre albumon a fenti kettőt írta ő – a szerk.)

– Jelen állás szerint nem, de még messze vagyunk a végétől, úgyhogy biztosat nem tudnék mondani. Ha találok olyan verset, ami jó értelemben borzongat és nem tudom nem elénekelni, úgyis rajta lesz. Tudatosan viszont nem keresgélek, hogy akkor most mindenképp választanom kell egy kortárs, vagy régebbi szöveget az albumra. A Pilinszky-, Radnóti-, Juhász Gyula-megzenésítések is véletlenszerűen születtek meg az évek során:

"
olvasgattam a verseket és egyszer csak azt vettem észre, hogy önkéntelenül éneklem őket. Van valamilyen belső hang, ami keringőre hívja a verset és engem is.

Olyan is előfordult, hogy ez egyszerűen nem volt meg: hiába tetszett nagyon az adott vers, nem tudtam jól elénekelni, így el kellett engednem.

Szezonnyitó koncert a Parkban

4 hónap kihagyás után április 28-án lép fel újra a zenekar Budapesten, méghozzá a legnagyobb szabadtéri szórakozóhely nyitóhétvégéjén. A nagy eseményre több meglepetéssel készülnek: vendégként ott lesz Sárik Péter és a Four Bones Quartet, velük együtt különleges hangszereléssel szólalnak meg a jól ismert slágerek. Egy dalpremierrel is készülnek, az Élet elvitelre megjelenése óta először bővítik a repertoárt.

További részletekért KATT IDE.

– Budapesti klubkoncertjeitekre egyre gyorsabban fogynak el a jegyek, a legutóbbi már egy hónappal előtte teltházas volt. Mi lehet ennek a folyománya?

– Az biztos, hogy nem szeretnénk elveszíteni a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, ezért nagyobb befogadóképességű helyekben ritkán gondolkodunk. Nagyon fontos számomra, hogy ugyanúgy egymás szemébe tudjunk nézni és váltani pár mondatot most is a koncertekre látogatókkal, mint régen, a legelején. Ezt persze nagyon nehéz tartani, főleg, ha ilyen ütemben növekszik az érdeklődés, és előfordul, hogy nem sikerül mindig minden kérésnek eleget tenni, de nagyon igyekszünk.

szbalazs5

– Rengeteg fellépésetek van, ehhez jön még a többi járulékos dolog. Marad időd ezek mellett magánéletre, amikor teljesen kikapcsolhatsz?

– A tavalyi és az idei év különösen sűrű ilyen szempontból, mert a zenekar mellett egy színházi darabon is dolgozom íróként, zeneszerzőként és rendezőként. Ez például lefoglal olyan napokat, amikor egyébként pihenhetnék. De azért ha csak tehetem, eljárok sportolni, és ahogy beköszönt a tavasz, egyre többször pattanok biciklire, ez is kikapcsol. Viszont

"
azt veszem észre, hogy ha akár csak fél napig lógatom a lábam, már elkezdek azon gondolkodni, hogyan tehetném hasznossá magam.

Eleve felkészültem rá, hogy ez a két év ilyen lesz, úgyhogy mindezt nem negatívan élem meg. Biztos eljön majd az idő, amikor pár dolgot letéve a nyakamból kicsit többet lazíthatok. Addig pedig örülök a feladatoknak, hiszen tényleg olyan ez az egész, mint amiről álmodoztam.

Ha tetszett az interjú, kattints a megosztásra!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: