hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Az átutazó tengeri szivacs – találkozás Sam Havadtoy-val

Belsőépítészként kezdte, folyamatosan kísérletező, világpolgár képzőművész vált belőle. És néhány napon belül három kiállítása is nyílt Magyarországon.

Link másolása

hirdetés

A Ludwig Múzeumban New York-i éveit mutatja be Huszárlépésben címmel, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban legújabb festményei és szobrai láthatóak, míg a Falk Miksa utcai Kálmán Makláry Fine Arts galériában legújabb szitanyomatait tekintheti meg a közönség.

Havadtoy, Yoko Ono egykori élettársa, a Ludwig Múzeumban tárlatvezetést is tartott újságíróknak még a megnyitó előtt. Ennek másnapján ültünk le beszélgetni budapesti otthonában.

-Az Ön élete igen sokfelé zajlott. London, Budapest, NewYork, Genova, Genf, Los Angeles… Hogyan hat Önre ez a soklakiság?

-Összeadódnak bennem ezek a helyszínek. Kicsit úgy érzem magam, mint a tengeri szivacs, ami kiválogatja a beszívott dolgokból a tápanyagokat, és a többit visszaengedi a tengerbe. Amikor valahová megyek, ott látok, tanulok, tapasztalok, és aztán ezek végül képekké, műtárgyakká válnak. Vagy énné.

-Huszárlépésben a címe a Ludwig Múzeumbeli kiállításának. Látjuk egyfelől a híres fehér sakktáblát, amit Yoko Ono alkotott és néhányat abból a sorozatból, amelyet Bobby Fischer Borisz Szpasszkij elleni első győztes világbajnoki játszmája ihletett.

hirdetés

-Gyerekkorunkban itt Magyarországon mindannyian megtanultunk sakkozni, mert nem volt sok játék. Választhattunk a malom, a Gazdálkodj okosan! és a sakk között. Amikor Yokóval elkezdtünk együttélni, Bobby Fischer írt neki egy kondoleáló levelet John Lennon halála miatt és ebben azt tanácsolta, hogy tanuljon meg sakkozni, mert az segít az élet problémáinak megoldásában. Ekkor kezdtünk el játszani, naponta három játszmát. Az évek során Yoko annyira megtanult sakkozni, hogy már kihívássá vált. Így aztán bárhová utaztunk, mindig vittük magunkkal a sakktáblát, repülőn, szállodában is játszottunk. Amikor szétváltak az útjaink, ez a mindennapos sakkozás vált a mi érzelmi kapcsolatunknak a jelképévé. Azért gondoltam, hogy megfestem Bobby Fischer első győztes játszmájának a 41 lépését, és mivel Yoko sakktáblája fehér volt, a fehér árnyalatait használtam minden lépésnél. Az ő fehér táblája arról szólt, hogy nincsenek ellenfelek, mind a két oldal egyforma.

-És melyikük győzött életük „sakkjátszmájában”?

-Kezdetben úgy éreztem, hogy a ő győzött, aztán úgy, hogy én – ma már nincsen jelentősége.

-Egy ilyen hosszú, szoros kapcsolatban nyilván már egymás gondolatát is ismerték.

-Az ember csak szeretné megismerni a másik gondolatait, de szerintem az emberek túl komplikáltak ahhoz, hogy minden gondolatukat kitaláljuk. Egy hosszú párkapcsolat lényege, hogy megismerje egymást, hogy ki mit és hogyan szeret, és megpróbáljanak az olyan törvények szerint élni, amelyek ezeket a dolgokat valóra válthatják.

-Különös egybeesés, hogy Ön 1971-ben disszidált Magyarországról, és a kiállításon látható egy régi magyar képeslap, amiből 1971-ben lett Yoko Ono ajándéka John Lennonnak. És ez az Imagine album éve is. Ön milyen embernek látta Lennont?

-Mindenekelőtt zseni volt, és mint zsenivel, nehéz volt vele boldogulni. Rapszodikus volt, bár az évek során aztán sokat higgadt. Az egyik furcsa példa, hogy 1972 karácsonyán John és Yoko rajtam keresztül vettek egymásnak ajándékot. Yoko azt a régi wurlitzert vette meg, amit én mutattam neki. Karácsony napján Yoko felhívott, hogy menjek át azonnal a Dakota-házba, és mutatott egy levelet, amit John írt neki: „Dobd ki a magyar gulyást, csaló”. Neki volt ugyanis egy gramofon-lemez gyűjteménye a 30-as évekből, amelyek kisebbek voltak, mint a wurlitzerbe valók, és a tű nem a lemezre, hanem mellé esett. És ennek alapján rögtön ítélkezett, én gazember lettem. Aztán amikor rájött, hogy mi a probléma rögtön kedves lett, kompenzálni akart. Tehát a végletek embere volt. Amikor berendeztem a tengerpari házukat, és nem volt benne elég víz, sétáltunk az utcán, és azt mondtam nekik: két megoldás van, egy óriás üvegtartály, vagy pedig fúrni kell egy kutat. Erre John azt mondta: „Csináld meg mind a kettőt, akkor biztosan lesz vízünk.” Volt Lennon életének egy időszaka, fia, Sean születése után, amikor azt mondta, hogy nem ír több dalt, hanem kenyeret akar sütni. Aztán egyszer megkérdeztem tőle: „Mikor sütsz kenyeret?”. Mire azt felelte: „Hagyjál már, két-három óráig tart egy kenyér megsütése. Tíz perc alatt megeszik és elfelejtik. Ennyi idő alatt írok egy dalt, amit örökké fognak hallgatni.” Ilyen a média: elkapnak egy mondatot, és szállóigévé válik.

-New York a 70-es években rendkívüli szellemi pezsgésben élt, a képzőművészetben, a zenében, a filmben, a költészetben. Andy Warhollal később közeli barátságba és munkakapcsolatba is került. Milyen emlékezetes találkozásai voltak még?

-Szinte mindenkivel összefutottam, akik akkoriban ott dolgoztak, a zenészek közül Bob Dylannel, David Bowie-val, Iggy Poppal, de ott találkoztam Robert Rauschenberggel, Keith Haringgel, André Kertésszel és Victor Vasarely-vel is. A házunk valóságos átjáróház volt. Egyszer volt egy vacsora, és Haring kérdezte, hogy elhozhatja-e egy barátnőjét, akinek most jött ki a lemeze. A vacsorára mindenki egyedül jött, kivéve ezt a hölgyet, akit nyolcan kísértek. Ez a hölgy volt Madonna. Mondtuk neki, hogy „sokra fogod venni, ha már most sokra tartod magad”. És sokra is vitte.

-Engem a kiállításon legjobban az Ajtók fogtak meg.

-Ezeket először Milánóban állítottam ki, a 14 ajtó Jézus 14 stációját szimbolizálja. Az ajtók úgy vannak beállítva, hogy egy irányba nyíljanak. Én mindig úgy magyarázom az életet, hogy annak termei vannak. Az emberek átmennek egy bizonyos számú termen. A legtöbben csak néhány ajtót nyitnak ki, aztán bemennek valahová, ott letelepednek, megnyugszanak, és így élik le az egész további életüket. Ez vonatkozik párkapcsolatra, otthonra, országra, városra. Én vannak emberek, akik állandóan mennek. Én az a típus vagyok, aki csak nyitogatja az ajtókat, és megy, megy, megy. Néha irigylem azokat, akiknek elég kinyitni két ajtót és megnyugszanak, de ez nem az én természetem. Az ajtókat egyébként mind itt találtam Budapesten, és azzal, hogy most itt állítottam ki őket, Nemes Attila kurátor egy másik kontextusban akarta feltárni, hogy a magyar emberek megpróbáltatásait, a háborúkat, a kommunizmust és egyéb „stációkat” jelentsék.

-Tökéletesen illeszkednek bele az Ön tárlatába a társművészek, Warhol, Haring, Kertész. Egészen különleges hatású a nagy fotográfus által készített női torzók párhuzamba állítása az Ön férfi torzóival.

-Ez a kurátor víziója volt, nem az enyém. Igazából nem az a fontos, hogy én együtt dolgoztam ezekkel a művészekkel, hanem az, hogy valamilyen módon az ő munkáikon keresztül léptem tovább, fedeztem fel új dolgokat, amelyeket aztán magamévá tettem és beépült az én stílusomba. Először nagyon féltem attól, hogy ez a koncepció kihasználja a másik művészt az én javamra, de amikor láttam a kész kiállítást, megnyugodtam.

-Jó néhány Disney-figurát is látunk, Pinocchiót, Mikiegeret az Ön „olvasatában”. A tárlatvezetésen azt mondta, hogy Disney „az amerikai identitás” jelképe. Tudjuk, hogy eme „amerikai identitás” mögött egy ultrakonzervatív ember állt, miközben az ő „édeskés” meséi az egész világot meghódították. Ön hogyan viszonyul Walt Disney-hez?

-Ha aszerint kellene ítélkezni alkotó emberek munkái felett, hogy milyen emberek voltak, nagy bajban lenne a művészvilág, mert nagyon sok olyan művész volt és van, aki magánemberként elfogadhatatlannak tűnik a társadalomban, mégis elfogadjuk azért, amit alkot. Walt Disney-t én azért hibáztatom, mert a Pinocchióból, ami egy nagyon fontos felnőtt történet, egy leegyszerűsített mesefigurát kreált. De zseniális üzletember volt, és halála után több mint 50 évvel is látható, hogy maradandó birodalmat épített fel. Én történeteket írok, ráfestem őket a vászonra, lefedem csipkével, és arra festek rá. A Disney-figurákra Arthur Schwarz beszélt rá a Tel-Aviv-i kiállításom alkalmából. Schwarz annak a Marcel Duchamp-nak szakértője, aki a „ready-made”-et, a kész tárgyak feldolgozását hozta be a kortárs művészetbe. A Disney-figurákhoz nekem már nem kell történetet kitalálnom, mert amikor befedem őket csipkével, a nézőnek rögtön előjönnek emlékek, események, gyerekkorból, felnőttkorból, amiket hozzá tud kötni ezekhez a tárgyakhoz. Ez egy leegyszerűsített párbeszéd a közönséggel.

-„Csak azért jöttem, hogy megérkezzem” – olvasható az egyik falon egy Andy Warhol-idézet. Önnek mit jelent megérkezni?

-E mondás mögött egy nagyon egyszerű történet húzódik: Andy megjelent egy fogadáson, hogy a paparazzók lefotózhassák, de magán az eseményen nem maradt ott. Ez jellemző volt rá. Én viszont átutazó vagyok, teremről teremre megyek. Még nem tudom, hogy mit jelent majd nekem, amikor megtalálom azt a helyet, ami az én bázisommá fog válni az életem hátralévő részére. Szerencsés vagyok, mert még 66 is évesen is tanulhatok valamit.

-Többször szóba került már a maradandóság kérdése. Hogyan lehet ma kiválni, nyomot hagyni azok közül, akiknek, megint Warhollal szólva, „15 perc hírnév” jutott?

-Amikor ezt Andy kijelentette, fiatal ember volt, valószínűleg ő sem gondolta végig. Vannak olyan mondások, amelyeket felkap a média és aztán ikonikussá válnak. A mai internetes világban valóban szinte mindenkinek lehetősége nyílik híressé válni. De hát ezt ő sem láthatta előre. Manapság rendkívül gyorsan lehet sikert elérni a különböző közösségi portálokon, de nem hiszem, hogy ezek közül bármi is maradandó lenne. De a maradandó művészeket sem biztos, hogy észreveszik. A világ nagy múzeumai, a Szépművészetitől a Louvre-ig, tele vannak a régi korok remekműveivel, és 90%-uk mellett az emberek elmennek. Erre a legjobb példa a Louvre, ahol mindenhol van egy kis Mona Lisa-jel, és a látogatók azt követik. Mire odaérnek, már azon morognak, hogy miért kellett ezért ennyire messzire jönni, a második reakció pedig: Ez? Ezért jöttem? Közben a múzeumban van 200 ezer műtárgy, amit érdemes megnézni. Hogy lehet olyant alkotni, amit 500 év után is megnéznek? Erre nincs válasz.

-A három magyarországi tárlat mellett mi foglalkoztatja a közeljövőben?

-Október közepén nyílik egy kiállításom Nápolyban, aztán tavasszal Rómában, közben egy bronz emlékművön dolgozom, amelynek elnyertem a pályázatát. Ez a pápa milánói szabadtéri miséjének tiszteletére készül, amelyen egymillió-kétszázezren vettek részt. Most „csak” ennyi.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: