KULT

Penélope Cruz szingli anyukaként is menő Almodóvar új filmjében

A Párhuzamos anyák Almodóvar újabb ódája a nőkhöz, akik egy férfiak nélküli világban keresik a boldogságot.

Link másolása

Ha egy olyan volumenű alkotó, mint Pedro Almodóvar, új filmet csinál, az mindig szenzációnak számít. Éljenezve várják a fesztiválok, egymás után nyeri a díjakat, mi, kritikusok pedig újra és újra megállapítjuk, hogy hiába telik az a rohadt idő, az európai mozi egyik legnagyobb mestere nem öregszik. Mondjuk ezt akkor is, ha egy-egy témaválasztása, narratív vagy formai megoldása nem a legsikerültebb. Legújabb mozija, a Párhuzamos anyák sem tökéletes, de átizzik rajta a saját hőseiért rajongó alkotó szenvedélye. Az alkotóé, aki végtelenül tiszteli a hivatását és ég a vágytól, hogy elmesélhessen nekünk egy újabb történetet és aki még mindig friss, meghökkentő, na meg hihetetlenül szellemes.

Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Almodóvar – de ugyanígy Tarantino vagy éppen Woody Allen – soron következő filmjét úgy nézné meg a szakma és a nagyközönség, hogy eltitkolnák előlük a rendező nevét.

Vajon mennyire lenne más a benyomásunk valamiről, ha nem lenne ott mellette támpontként és viszonyítási alapként egy kultikus alkotó addigi életműve, ha nem tudnánk elhelyezni egy sokszor méltatott művészi univerzumban?

Félreértés ne essék, nem arra akarok kilyukadni, hogy sznobok vagyunk (mert hát persze, hogy nem vagyunk azok), hanem arra, hogy egy Almodóvar-filmet képtelenség nem Almodóvar-filmként nézni. Aki látott már tőle több olyan mozit, ami megérintette, amit szeretett, annak öröm lesz bármi, amit ő csinál és ez fordítva is igaz. Akinek nem jönnek be a spanyol rendező merész témaválasztásai, sajátos történetvezetési sémái, műfaji játékai, hisztérikus és sokszor inkoherensen viselkedő hősei, filmjeinek egyedi hangulata, az valószínűleg messziről elkerüli a műveit.

Én az első csoportba tartozom, de nem célom meggyőzni senkit Almodóvar zsenialitásáról. Mert az számomra nyilvánvaló, olyan dolog, amiről felesleges többet beszélni. Mindezzel együtt nem osztom azok véleményét, akik szerint legújabb filmjével sikerült megugrania a Mindent anyámról által magasra tett lécet.

Mert igen, jó film a Párhuzamos anyák, egy profin összerakott, könnyedségében is szíven ütő, elgondolkodtató, ízig-vérig Almodóvar-mozi, de nem az életmű egyik legerősebbje, számomra legalábbis nem az.

Janis (Penélope Cruz) menő fotós Madridban. Amikor egy közös munka kapcsán megismerkedik Arturóval (Israel Elejalde), az ismert régésszel, megkéri a férfit, hogy segítsen neki elintézni egy ásatást a nagyszülei falujában. A helyiek szerint Franco katonái a spanyol polgárháború idején tucatnyi falubeli férfival végeztek, köztük Janis nagyapjával is, akik a mai napig egy feltáratlan tömegsírban fekszenek. A házasságban élő Arturót magával ragadja Janis tántoríthatatlan igazságkeresése, de női bájai iránt sem közömbös, ebből pedig teljesen logikusan következik, hogy egy szenvedélyes szexjelenet után legközelebb a szülőszobán találkozunk hősnőnkkel, természetesen Arturo nélkül.

De Janis nincs egyedül a vajúdóban, vele éppen egy időben szüli meg a kislányát a kamaszkorú Ana (Milena Smit), aki a negyvenes fotóssal ellentétben egyáltalán nem örül annak, hogy anya lesz. A két nő, akiket a közös szülésen, lányanyaságuk tényén és egy szerelmi csalódáson túl más nem köt össze, búcsúzóul telefonszámot cserélnek, aztán hónapokra elfelejtik egymást. Egy napon Ana mégis felhívja Janist, majd az első találkozást újabbak követik, az életük pedig egy ponton végérvényesen és visszafordíthatatlanul összefonódik.

Almodóvar imádja a szappanoperába illő történeteket. Utánozhatatlan abban, ahogyan átesztétizálja és magasművészetté emeli a bulvárt és ahogy már-már valóságshowkba illő figurákból megteremti a maga hőseit. A hőseit, akik éppen valamilyen képtelen helyzetbe csöppentek vagy egy banális tragédia elszenvedői. Akik egy félmosollyal fogadják a legnagyobb csapásokat, közben meg képesek óriási patáliát csapni bolhányi problémákból.

Sorsukat nézve a Párhuzamos anyák két főszereplője is megállná a helyét bármelyik végtelenre nyújtott szappanoperában, Almodóvar keze nyomán viszont Salamon király és a két anya bibliai történetének mélységesen humanista és női nézőpontú parafrázisaként is értelmezhető Janis és Ana meséje.

De sok minden más is beleíródik ebbe a látszólag egyszerű sztoriba. A férfiak által magukra hagyott nők és az apa nélkül felnőtt generációk magánya, a nemzedékeken átöröklődő traumák feldolgozási lehetőségei, a nők közötti szolidaritás megnyilvánulási formái, tetteink következményeinek felvállalása, morális dilemmák, a metoo, a gyereket vállaló nők karrier és család közötti fájdalmas lavírozása, a felnőttéválás, a nem klasszikus családi formák elfogadása és a szeretet, mint az élet egyetlen értelmes és értelmezhető célja mind-mind ott van Janis és Ana történetében.

Almodóvar két évtizeden át érlelte magában a Párhuzamos anyák forgatókönyvét. A szerepében most is a legtermészetesebben brillírozó Penélope Cruznak – kettőjüknek egyébként ez a nyolcadik közös filmje –, már 1999-ben, a Mindent anyámról forgatása idején mesélt az anyaság Don Quijotéjaként hivatkozott ötletéről, sőt, a tíz évvel később készült Megtört ölelésekben az akkor még nem létező film plakátja is feltűnt.

Mondhatni, a rögeszméjévé vált, hogy elkészítse ezt a mozit, de sokáig nem találta a kulcsot a történethez, a lényeget, ami összekötné a két fő cselekményszálat. A hosszú érlelési idő jót tett a filmnek, abszolút érezhető az átgondoltság és az is, hogy Almodóvar nagyon el akarta mesélni nekünk ezt a sztorit.

Vagyis ezt a két sztorit, mert kettő van, az egyik a szülőszobán találkozó két anya, a másik pedig a háborúban meggyilkolt férfiak és családjaik története. Egyértelmű a szándék, hogy az egyik a másikat hivatott erősíteni, mégis, a két szál egymásba fonásának mikéntje a Párhuzamos anyák mondhatni egyetlen gyenge pontja. Ami főleg azért furcsa, mert Almodóvar a párhuzamos cselekményszálak összedolgozásának mestere, most viszont valahogy billeg az építmény, nem jók az arányok, néha szinte olyan, mintha két különböző filmet néznénk, a reklámszünetben ide-oda kapcsolgatva.

Ugyanígy kicsit zavarosak Ana Janishoz fűződő érzései is, mert az egy dolog, hogy a szereplők nincsenek tisztában magukkal, de néha mintha maga a rendező sem tudná eldönteni, mit akarnak egymástól a hősei. Mindezzel együtt vagy ezeken túl erős és emlékezetes a Párhuzamos anyák, újabb fényes csillag Almodóvar égboltján és nagyon úgy tűnik, hogy messze nem az utolsó.

Párhuzamos anyák

Spanyol filmdráma, 2021, 123 perc,

Rendezte: Pedro Almodóvar

Főszereplők: Penélope Cruz, Milena Smit, Rossy de Palma, Aitana Sánchez-Gijón, Israel Elejalde

Hazai bemutató: 2022. január 27.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk