Nem tabu a bőrkabátos Hamlet és a metroszexuális Polonius
– Filmes irányban tanultál, és az első munkáid is inkább ehhez voltak köthetőek. Miért és hogyan tolódtál el a színház felé?
– Eredetileg színész akartam lenni, aztán úgy alakult, hogy a gimnáziumi filmfesztiválra készített egyik alkotásunkat, amiben szerepeltem, más lehetőség híján én is rendeztem meg. Már akkor megtetszett, hogy mennyire komplex dolog összehozni valamit, amiben a saját látásmódom érvényesül. Ehhez jött hozzá az irodalmi érdeklődésem: mindig is az átlagnál jobban vonzódtam a klasszikusokhoz, rengeteg ötletem volt arra vonatkozóan, egy-egy darab hogyan nézhetne ki, ha napjainkban játszódna.
Molière Tartuffe-je Parti Nagy Lajos átiratában különösen nagy hatással volt rám. Annyira kidolgozott elképzeléseim voltak a színpadra állításáról, hogy elhatároztam, összeszedem a színjátszásra kapható embereket a környezetemből. Össze is jött egy nagyon vegyes társaság különböző évfolyamokból, és megcsináltuk az előadást. Ettől annyira fellelkesültem, hogy bár még mindig filmes akartam lenni, a rákövetkező évben (amikor már nem jártam oda) megrendeztem a Dorian Gray-t is. Ez már saját átirat volt a regény és a film ötvözeteként. Utána pedig jött a Rómeó és Júlia, ami a Spirita Társulat megalakulását is jelentette.
– Innentől már csak ezzel foglalkoztál?
- Közben filmes munkáim is voltak, de fokozatosan rájöttem, hogy a filmezés technikai része – tehát például a hosszú átállások a forgatások alatt – eléggé lefáraszt. Ezért egy idő után már a tanulmányaim során is inkább csak a színészek rendezésében vettem részt, a többit rábíztam valaki másra, aki ilyen irányban volt kompetens. Ehhez képest egy darab próbái során csak az utolsó pár hétben jönnek be a technikai kérdések, előtte hónapokig a szereplők instruálásán van a hangsúly. És ez egyértelműen jóval közelebb áll hozzám.
Tehát a színészközpontúság volt az egyik ok, ami megfogott. A másik pedig, hogy egy egész estés filmet minimális költségvetésből megcsinálni szinte lehetetlen feladat. Vagy ha mégis lehetséges, hosszú évek munkája kell hozzá. Pályázni nagyon nehéz, szponzort szerezni úgyszintén. A színház esetében is komoly probléma a pénz és az erőforrások előteremtése, de a rendelkezésre álló játékidő-keret mégis sokkal nagyobb.
Egressy G. Tamás 1992-ben született Budapesten, édesapja Egressy Zoltán regény- és drámaíró. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK magyar- és a BKF mozgóképkultúra és médiaismeret szakán tanult. Színházi tevékenysége mellett dramaturgként és fordítóként dolgozik.
A Spirita Társulatot 2014-ben alapította, a kezdeti gimnáziumi előadások után tavaly a Bethlen Téri Színházban is bemutatkoztak. Az idei tavaszi évadban két darabjuk van műsoron: a Szophoklész műve nyomán készült "Antigoné 016" és a "Hamlet - Let That Mother*cker Burn" fantázianevű Shakespeare-újraértelmezés.
A társulat tagjai az idei évadban (Fotók: Schwendtner Bálint és Sebestyén Anna)
– A színházi ismereteidet tehát lényegében magadtól sajátítottad el?
– Tulajdonképpen igen, ilyen irányú képzésre nem jártam. De ahogy egyre inkább eltolódtam a színház felé, nagyon sok könyvet elolvastam a témában és nézőként is rengeteg darabot láttam. A filmes tanulmányaimat szintén sokszor tudom hasznosítani: eleve nagyon filmszerűen gondolkodom, ha a színpadi jelenetek ritmizálásásról, fényeléséről vagy vizuális stílusáról van szó.
– Nem a tiéd az első társulat, akik klasszikus darabokat adnak elő modern köntösben. Miben vagytok mások, mint a többiek?
– Valóban elég divatos ez a koncepció már évtizedek óta, nem is akarok úgy tenni, mintha mi találtuk volna fel a spanyolviaszt. Amiben pluszt tudunk nyújtani, az leginkább az egyedi szövegkezelés, és persze az életkorunk. Sokkal merészebben nyúlunk az eredeti művekhez, a szereplők többségét megfiatalítjuk.
A legjobb példa erre Polonius karaktere a Hamletből: az eredetiben ő egy reszketeg, szerencsétlen öregember, igazi generációs szakadék van közte és a főszereplő között. Nálunk ezzel szemben egy karrierista, törtető fiatal hivatalnok lett belőle, aki ráadásul magára vett egy nagyon extravagáns, már-már metroszexuális külsőt.
Pedig igazából normális családapa, de az érvényesülése érdekében szándékosan ezt a piperkőc, affektáló, tenyérbemászó figurát adja.
– Mennyire kell belenyúlni az eredeti szövegbe ahhoz, hogy ezek a változtatások átjöjjenek?
– A Hamlet és a Rómeó és Júlia esetében csak húztam rajta, hogy a hangsúlyok megfelelő helyen legyenek, de egyébként teljes egészében Nádasdy Ádám fordításait vettem alapul. Tehát hozzá nem írtam semmit, a zenés betéteket leszámítva. Az Antigonénál más a helyzet, mert abból egy saját átiratot állítottam színpadra, amiben új karakterek is szerepelnek a Szophoklész-műhöz képest. Viszont a fentiek ellenére fontos kiemelni, hogy az alapszellemiségnek sehol nem mondunk ellent: a sztori és a mondanivaló főbb vonalaiban mindenhol követi az eredetit.
Nádas Gábor Dávid Polonius szerepében (Fotó: Kalász Vivien)
– Vágták már a fejetekhez, hogy túlzásba estetek és a klasszikus művek meggyalázása, amit csináltok?
– Persze, erről nagyon sok anekdotát tudnék említeni, már a gimnáziumi bemutatók idejéből is. A Tartuffe-rendezésemhez például olyan plakátokat csináltunk, ahol a T betű helyén egy kereszt volt. Ezt az egyik tanár rendkívül zokon vette, mondván egy iskolában ilyet nem lehet. A Rómeó és Júlia után szintén voltak kisebb botrányok az Eötvösben, sőt a Bethlen Színházban is. Igaz, ebbe a darabba valóban belekerült egy merészebb megoldás: Párisz a kriptajelenetben nekrofil módon közeledik Júlia tetszhalott testéhez, és pont erre érkezik meg Rómeó, aki a helyzetet látván szétveri a fejét.
Ez azért kellett, mert én az egész Párisz-karaktert úgy építettem fel, hogy egy nagyon fura és ijesztő figura legyen, akivel valami nagyon nincs rendben. Rómeónak a koncepcióm szerint ezek a tulajdonságok segítettek benne. hogy könyörtelenül meggyilkolja.
Szóval szedjem össze magam és 22 éves fejjel ne csináljak ilyeneket, mert ez botrányos.
– És erre te?
– Megköszöntem a véleményét, de hozzátettem, hogy szerintem az ilyesmi bőven belefér a művészi szabadságba. Persze megértem, ha valakinél kicsapja a biztosítékot, nyugodtan lehet szidni is miatta, bocsánatot kérni viszont nem fogok. Más kérdés, ha szakmai jellegű hozzászólást kapok. Valaki például szóvá tette, hogy Hamlet a mi verziónkban nem reflexből szúr be a függöny mögé, ahol Polonius rejtőzik, hanem kirángatja onnan, jól megnézi magának és utána öli meg. Az illető szerint ezzel a lépéssel dramaturgiailag nagyon csúnya irányba vittük el Hamlet karakterét, ami teljesen ellentmond az eredeti műnek. Szerintem nem, de jellegét tekintve mindjárt más az ilyen kritika: erről már lehet építő jellegű vitát folyatni.
Ez és a következő kép: jelenetek a Hamletből (Fotó: Kalász Vivien)
Fotó: Gieszer Richárd
– Mi a helyzet a pozitív visszajelzésekkel, azok kiktől jönnek leginkább?
– Nyilván többnyire fiataloktól, illetve Nádasdy Ádámnak is nagyon tetszett a Rómeó és Júlia előadásunk. Persze általában a dicséretekkel is vigyázni kell: én eleve külön kezelem azokat, akiknek csak figyelemfelkeltő mai zenék és ruhák maradnak meg. Persze ennek is örülök, de sokkal jobban esik, ha a mögöttes munkát is átlátják és értékelik. Tehát azt, amire az egész újraértelmezés épül, a karakterek személyiségétől az egyes dalok kiválasztásáig, hangszereléséig és darabbeli elhelyezéséig. Elvégre ezeken a dolgokon minden alkalommal hosszú órákig ötletelünk a színészekkel.
– Hogy állt össze a társulat, milyen az amatőr és hivatásos színészek aránya?
– A kezdeti időkben eléggé meg volt kötve a kezem, hiszen csak arra a nagyjából húsz-huszonöt iskolatársamra támaszkodhattam, akiket érdekelt a színjátszás. Nyilván ügyeltem rá, hogy jól osszak szerepet, és sok remek emberrel dolgozhattam, de így is többször voltak kényszerű mellényúlásaim. Aztán idővel egyre több embert ismertem meg, akiknek már jóval több közük volt a profi színészethez. A régiek fokozatosan kikoptak, és a Hamletnél eljutottunk addig, hogy már kizárólag színészekkel dolgozhatunk. Érkeztek fiatalok a KoMod Színházból, a József Attila Színházból, a Kolibri Színházból, a Pesti Magyarból, és persze sok-sok színitanodából.
Az Antigoné esetében más a helyzet: ott a hivatásosak mellett maradt még néhány Eötvösös öregdiák is, viszont ők is mind nagyon tehetségesek és abszolút illik rájuk az adott szerep. A jövőt ezzel együtt én mindenképp a profi társulatban látom. Szerencsére már most vannak húzóneveink, akiket ismerhet máshonnan is a közönség. Görgényi Fruzsina, a Hamlet Színészkirálynője például Vastag Csaba partnere a nemrég bemutatott Grease-musicalben, a Claudiust alakító Gere Dénes pedig Veszprémben volt vezető színész, utána játszott a Vígszinházban, most pedig velünk is. Illetve a filmjeimben és – vetítés révén – a színpadi rendezéseimben is dolgozhattam már neves színészekkel, ilyen volt a Rómeó és Júliában Stohl András, mint a modern kori Shakespeare, illetve a Hamletben László Zsolt, mint Hamlet apjának szelleme.
A két jelenleg játszott előadás beharangozója:
– Anyagilag mennyire jövedelmező, amit csináltok?
– A Bethlen Színházas előadásokból már van kézzelfogható bevételünk, de ennek a legnagyobb része eddig elment a bérleti díjra és a technikai költségekre, így a színészek még egyszer sem kaphattak részesedést. Viszont mivel mindannyian játszanak más színházakban is, annyira talán nem elsődleges szempont ez számukra. Az itteni munkát inkább kihívásként fogják fel, valamint az is nagy hajtóerő szerintem, hogy hisznek benne.
Persze a meredekebb ötletekről előbb meg kell győznöm őket, de ha ez sikerül, onnantól mindannyian a személyes szívügyüknek tekintik az adott projektet.
A célom mindazonáltal az, hogy egy napon teljesen önfenntartóak lehessünk, és szerintem erre van is esély. Külön öröm nekem, hogy a profiljukon többen már most a Spirita Társulatot állították be munkahelyként.
– Édesapád hogy viszonyul a színházi munkáidhoz, ki szoktad kérni a véleményét?
– Beszélgetni persze szoktunk róla, de egyébként nem vesz részt a próbafolyamatokban és más téren sem szól bele abba, amit csinálok. Az igazat megvallva tőle elég távol állnak a nagyszabású külsőségek, irodalmilag abszolút realista, nem az ő világa a show meg a revü, ami az én rendezéseimet jellemzi. Ettől függetlenül alapvetően szimpatizál a tevékenységemmel, mindig eljön az előadásokra és utána elmondja a benyomásait.
Ez és a következő kép: jelenetek az Antigoné 016-ból (Fotó: Remes Zsófi)
– Előfordulhat, hogy egyszer majd az ő egyik darabját is megrendezed?
- Érdekes kérdés, pont mostanában került ez szóba közöttünk. Igaz, a társulat alakulóban lévő profiljába (tehát a klasszikusok modern átértelmezésébe) pont nem illik bele, de nem zárkózom el tőle. Mindenképp nagy levegő kell hozzá – részemről is, hogy alkalmazzam rá a saját látásmódomat, valamint részéről is, hogy áldását adja erre.
– Merre mentek tovább a következő évadban?
– Több ötletem is van, néhány színésszel már beszéltem is ezekről. Valószínű, hogy legalább az egyik bemutatónk ismét egy Shakespeare darab lesz, de mellette hosszabb távon már kortársakban is gondolkodom. Arról is tárgyalunk a színházzal, hogy a Hamlet maradjon műsoron, mert az eddigiek alapján nagyon nagy rá az érdeklődés: az első két előadás teltházzal ment le és a márciusira is alig van már jegy.
Hamlet - Let That Mother*cker Burn: március 18., április 15.
Antigoné 016: február 26., február 27., március 31., április 16.
Jegyvásárlás a színház oldalán: KATT IDE
Ha tetszett az interjú, oszd meg!