/kult/nem-egy-elefantcsonttoronyban-ulunk-bencsik-kovacs-zoltan-a-honeybeast-uj-lemezerol/
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

"Nem egy elefántcsonttoronyban ülünk" – Bencsik-Kovács Zoltán a Honeybeast új lemezéről

'Élet a Marson' címmel megjelent a Honeybeast ötödik nagylemeze, november 21-én pedig ismét nagy szimfonikus koncertre készülnek, ezúttal a Papp László Sportarénában. Az együttes alapítójával és dalszerzőjével beszélgettünk.
hirdetés

Még mielőtt bármilyen kérdéssel befolyásolnálak, szeretném, ha elmondanád, amit Te fontosnak tartasz az új albumról.

Az Élet a Marson sorrendben az ötödik albuma a zenekarnak, Zsófival a negyedik, és bár minden albummal kicsit elégedetlen vagyok, természetesen ezzel is, mégis megkockáztatom, hogy ez eddig a legjobb.

"
A dalok nagyon egységesek lettek, nem is nagyon érzem úgy, hogy lenne köztük gyengébb.

Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a közönség minél szélesebb rétegeit megtaláljuk a zenénkkel. Főleg a koncertlátogató, fesztiválokon aktív fiatalokat szeretnénk megcélozni, és ilyen értelemben fiatalosabb zenét próbáltunk csinálni. Szerintem ez sikerült, azzal együtt, hogy természetesen a dalok ugyanúgy Honeybeast dalok, mint a többi lemezen.

A Honeybeast dalaira a társadalomkritika, illetve a magánéleti problémák egyfajta sajátos, önironikus megközelítése volt a jellemző. Az új lemezen viszont mintha megjelenne egy új hang is, a politikus üzenet. Már rögtön az albumindító A lényeg-ben megjelenik valamilyen szinten. A Jönnek-ben pedig még hangsúlyosabb.

Azt nem gondolnám, hogy politikus...

hirdetés

Például ez a sor: „A szemedbe vigyoroghat, aki savaz Az utolsó lehelettel is odaszavaz Ahol éppen kicsinálják Ügyi mutyi pénzek, na mi a lényeg?” Vagy amikor a pirézeket emlegetitek...

A pirézek emlegetése is társadalomkritika. De lehet benne valami, amit mondasz. Azt gondolom, hogy annyira áthatja az életünket az, ami most van Magyarországon, hogy emellett nem lehet elmenni szó nélkül. Én semmilyen oldal felé nem húzok, ahogy a zenekar sem, de véleményem van az egészről, és ez jelenik meg ezekben a dalokban.

A Honeybeast szegedi zenekarként vonult be a köztudatba. Miért Budapest vs London? Miért nem Szeged?

Egyrészt, mert Budapest a főváros, és a Budapest vs London című dal nem kimondottan Budapestről és Londonról szól, hanem Magyarországról és Angliáról, ahová az elvándorlás folyik. Bár most halljuk, hogy vissza is sokan jönnek.

"
Budapest a metaforája valaminek.

De van egy másik oka is. Kaptunk egy felkérést, és ezért hirtelen írtam három Budapest dalt. Ezekből kettő jelent meg. Az egyiket az új albumunkra tettük fel, a másik a Budapest pályázat anyagában került lemezre, a harmadikat pedig egyelőre tartalékoljuk. Egyébként szegedi vagyok, és soha nem éltem huzamosabb ideig Budapesten, de ettől függetlenül van kapcsolatom a várossal, és kicsit ambivalens róla véleményem. Ebben a dalban ez jelenik meg.

Ha az ember végighallgatja a dalaidat, a legtöbből átjön valamiféle kiábrándultság, ami mondjuk A legnagyobb hősben vagy a Maradokban inkább ironikusan jelenik meg, de az Élet a Marsonban már-már elkeseredésnek érződik. Úgy is kezdődik, hogy „Elegem van” („Elegem van az egészből A bizarr Butaságból, a sok észből Néhány Meg nem értett zenészből – Nincs élet a Marson”)

Az irónia továbbra is megvan mindegyik dalban, de lehet benne valami, hogy az Élet a Marson esetében túlmegyünk kicsit ezen. Amikor a zenekar sikeres lett, akkor megváltozott az életünk.

Én nem huszonévesen kerültem bele ebbe a dologba, hanem negyvenévesen. Előtte is éltem, és az utóbbi időben olyan hajmeresztő dolgokat tapasztaltam meg, amelyeket korábban nem.

Valóban lehetséges, hogy az elkeseredés felerősödött, ezért érezheted úgy, hogy az új dalszövegek borúlátóbbak.

Említetted az új hangzást – ez mennyire belső igény volt, vagy mennyire a megfelelés vágya a zenefogyasztók és a rádiók elvárásainak?

Hű, de jó kérdés ez. A kettő nem zárja ki egymást. Mivel popzenéről van szó, és nem egy elefántcsonttoronyban ülünk, nyilván tudomásul kell venni, hogy mik a piaci igények, a közönség mit szeretne hallani. Ezek a dalok akármilyen módon megszólaltathatóak – egy szál gitáron, zongorakísérettel, ukulelével vagy csak acapellea. De 2018-ban vannak bizonyos követelmények.

Mint ahogy én sem huszármentében sétálok az utcán, hanem farmerben vagy pólóban, követem a divatot a világban és látom, hogy mi történik.

Sokakkal ellentétben én szeretem a mai, divatos popzenét. Valóban van egy olyan iránya, amely nagyon primitív tud lenni, de ugyanezt elmondhattuk a 90-es években is. Ugyanakkor vannak olyan előadók, akiktől hanyatt esek.

Régóta hiszek benne, hogy ha popzenével foglalkozik az ember, akkor nem zeneelméletben kell nagy dolgokat létrehozni, mindig ugyanaz a négy meg hat akkord van, meg az a néhány dallamfordulat - bár mondjuk a Honeybeast dallamfordulatai azért kicsit egyedibbek. Viszont nagyon fontos a hangzás. Vannak olyan együttesek, mint például a Rudimental, aminek a Waiting All Night című száma három akkord, de úgy szól, olyan elképesztő hangszerelési trükkök vannak benne, amik nekem nagyon tetszenek. Ráadásul a technika most már lehetővé teszi, hogy az ember akár egy notebookkal megcsinálja ezeket a trükköket. Vagy ott van a kedvencem, a Coldplay. Minden egyes lemezük után a rajongók ütötték őket, hogy mennyire elpoposodtak. Pedig a legutóbbi nagylemezük elképesztő. A dalokat, a hangzást, az egészet nagyon jól kitalálták.

Tehát ez egy belső igény, azzal együtt, hogy mint mondtam, szélesíteni akarjuk a rajongótábort. A kettő gyönyörűen találkozik, nincs ebben semmiféle kompromisszum.

Amikor dalokat írsz, gondolom, mint művész, önmagadat próbálod kifejezni, ugyanakkor nyilván bizonyos mértékig behatárolja a lehetőségeidet az, hogy Zsófi fogja elénekelni. Hogy sikerül feloldani ezt a látszólagos ellentmondást

Engem inspirál, hogy Zsófi énekli el a dalokat, mert csodákat látunk a stúdióban, amikor felénekli és hozzáteszi a saját, előadói értelmezését, és persze a hangját. Úgyhogy ez nekem csak pozitív értelemben kihívás, nagyon jó Zsófinak dalokat írni. Rengeteget fejlődött az utóbbi időben. Az Utazót szerintem senki más nem tudná az országban úgy elénekelni, mint ő. Ami pedig a dalok világát, a szövegeket illeti, mivel olyan dolgok foglalkoztatnak, amelyek körül vesznek minket, és azokban nagyon sok a közös nevező Zsófival. Egyébként rejtőzködő alkat vagyok, kicsit introvertált popzenész, úgyhogy számomra nagyon kényelmes, hogy más interpretálja ezeket az üzeneteket.

"
Szeretek más bőrébe bújni. Zsófival ez tökéletesen működik.

Volt olyan, hogy Zsófi azt mondta, bocs, de én ezt nem éneklem el?

Nem. Erős a rosta. Minden lemezre úgy készülök, hogy felveszek diktafonra körülbelül háromszáz ötletet. Ezek még nem komplett számok, van, amikor csak egy versszak, van amikor csak egy kulcsszó, egy dallam részletek, egy gitárriff. Ezekből állítok össze körülbelül harmincat, amiből aztán az a tíz dal lesz, ami a lemezre kerül. De még ezeket is tesztelem előtte családon, barátokon. Tehát sokat küzdök azért, hogy amit megmutatok a többieknek, az már vállalható legyen. Talán ez is az oka, hogy még nem volt ilyen.

Előfordul, hogy Zsófi hoz ötletet, impulzust, ihletet a dalokhoz?

Hogyne. Ezeket a dalokat eleve úgy találom ki, hogy jól álljanak Zsófival. Ismerem őt, tudom, mik történnek vele. Annyira benne él ezekben a dalokban, hogy némelyikből a végén önbeteljesítő jóslat lesz. Például Zsófi ugyebár egyedül él. Az Egyedül című dal többek között erről is szól, és benne van a dalban, hogy „élek a kutyámmal, hárman a magánnyal”. És pár nap múlva lett egy kutyával. Tehát szinte szimbiózisban él a dalokkal, és nekem külön személyes siker, hogy magáénak érzi. A közönségből is sokan azt hiszik, hogy Zsófi írja a dalokat, amit egyébként én nem nagyon bánok. De Zsófi mindig kedvesen elmondja, hogy köszöni, de nem ő írja, hanem én.

Hol kapható az album?

Fizikai formában csak bizonyos MOL kutakon lehet beszerezni, a Facebook-oldalunkon megtalálható a lista, hogy hol. Nagyon szép lett, és fontos elmondani, hogy a borító teljes egészében Zsófi munkája. Emellett pedig az összes digitális zenei szolgáltatótól le lehet tölteni.

Ősszel pedig ismét szimfonikus koncertre készültök, ezúttal a Papp László Sportarénában...

Igen, az a neve, hogy SympHONEY II. Azért II mert két éve volt már egy teltházas koncertünk az Erkel Színházban, azt utólag elneveztük I-nek. De azért is II, mert nyilván másmilyen lesz. Új dalok szerepelnek majd a programban, és az apparátus is nagyobb. Körülbelül 70 ember lesz a színpadon. Egy komplett szimfonikus zenekar, és a Honeybeastet is kibővítjük vokalistákkal, valamint lesz egy ütős fiatalember, akinek a neve egyelőre meglepetés. Az Aréna ma Magyarországon a csúcs. Akinek ott sikerül nézőszám szempontjából is sikeres koncertet csinálni, az „megérkezett”.

Még annyit feltétlenül szeretnék elmondani erről, hogy mostanában nagy divat szimfonikus zenekarokkal fellépni, ennek sokszor nem csak művészi okai vannak. Nálunk nem egészen erről van szó. Aki ismeri a Honeybeast-lemezeket, tudja, hogy nagyon sok helyen vannak a számainkban vonósok, és a szimfonikus zenekarihoz hasonló megoldások. Én magam is nagyon szeretem ezt a hangzást. Említettem, hogy bírom a kortárs popzenét, de egyébként általában klasszikus zenét hallgatok.

A SympHONEY turnénkon én magam hangszerelem, és én is vezénylem. Tanultam zenét, értek valamelyest hozzá.

Bár karmesterként nincs nagy gyakorlatom, de a Dohnányi zenekar zenészei azt mondták, hogy egész ügyes vagyok. Ez nekünk egy belső igény, és tényleg nem a divat, vagy az anyagi megfontolások számítanak, hanem úgy érezzük, hogy ez gazdagítja nem csak a dalaink hangzását, hanem a mondanivalónkat is. Három szimfónia-szerű részbe vannak beosztva a dalok, ezek folyamatosan mennek, tehát a koncerten összesen három megállás lesz, amikor szólunk a közönséghez. Az életkoromnál fogva rengeteg zenét hallgattam, és a klasszikus zenén túl a hetvenes évek progresszív rock zenéin is átrágtam magam, ilyenkor van lehetőség finomabb megoldásokat is megmutatni a közönségnek.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk