hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Nekem az éneklés már életvitelt jelent” – beszélgetés Bódy Magdival

Az énekesnő 50 éves jubileumi koncertjére készül, amelyet a Művészetek Palotájában tart.

Link másolása

hirdetés

A második dolog, ami eszembe jut Bódy Magdiról a hangja után, az a tekintete: egyszerre végtelenül nőies és gyermeki. Híresen apró termete csak ezek után következik. Tény, hogy az énekesnő egy két lábon járó apró energiabomba, és ebből fél évszázados pályával a háta mögött sem szándékozik engedni.

Alig hiszem el, hogy Magdika 50 éves jubileumi koncertjére készül, mint ahogyan azt sem, hogy közel 30 éve ismerjük egymást. Az óbudai Fő tér Esernyős Galériájának kávézójában beszélgetünk, pár lépésre sok remek nyári szabadtéri koncert színhelyétől, és nincs messze innen az egykori Radeberger söröző, ahol a 90-es években nagyszerű jazz kamaraestek egyik főszereplője volt örök barátjával, Szakcsi Lakatos Bélával együtt, vagy az Óbudai Társaskör, ahol szintén gyakori vendég.

A nagy eseményre november 24-én este 20 órától kerül sor a Művészetek Palotájában.

– A koncert úgy kezdődik, hogy Magdi énekli hétévesen a Zeneakadémián Süssmayr: A nagypapa névnapja című gyermekoperájának egyik szólóját. Aztán jön a Freedom együttes, és velük eléneklem régi dalaimat mai kiadásban. Utána következik a Generál és a Mikrolied, nagyon fontos korszaka volt az életemnek. A szünet után Szakcsi Lakatos Bélával ketten adjuk elő régi kedvenc jazz-darabjainkat, majd jön a nagyzenekar, sok-sok ember, egy nagy koncert a Stúdió 11-gyel, ennek vendége Majsai Gábor lesz. Már nagyon várom! – mondja nagy lelkesedéssel Bódy Magdi.

– Idézzük fel a múltat mozaik-szerűen. Te már a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusával bejártad a világot Amerikától Japánig.

hirdetés

– Amerikáról az jut eszembe először, hogy Lyndon B.Johnson elnöknek zongoráztunk Várszegi Évával négykezest, és énekeltünk is Bartók- és Kodály-műveket. Nagyon szép volt a Fehér Ház, de nekem egy kicsit „lelakottnak” tűnt. Aztán később olvastam, hogy Clintonék újították fel. A Gyermekkórus nagyon jó iskola volt, rengeteg mindent ott tanultam meg egy életre és adta meg az alapot ahhoz, hogy idáig eljussak.

– A klasszikus és népzenei felkészültség mellé aztán jöttek a korabeli pop-, rock- és soulzenék. Egyszer elárultad, hogy 14 évesen Aretha Franklin-dalokat játszottál az osztálytársaidnak.

– Aretha Franklint a Gyermekkórussal hallottam először Amerikában, és beleszerettem, később találkoztunk is, majd a Generállal már az ő dalait is elő tudtuk adni. A Respectet és a többit ma is imádom és éneklem a koncertjeimen. Aztán jöttek a magyar számok, a saját dalaim, mint az Akarom, hogy sírni láss, ami nagy sláger lett, vagy a Boldog napok, amit Novai Gabi írt nekem. Nagyon tanulságos volt a Generál-időszak is, amelyben elsőre sikerült összehozni azt a hangulatot, amit elképzeltünk. Hiszek abban, hogy ha valami elsőre sikerül, akkor annak folytatódnia kell. Öt évig voltunk együtt. Aztán következett a Mihály Gyuri segítségével létrehozott Bódy Magdi és együttese. Nagyon nagy sikerünk volt, szinte állandóan külföldre jártunk. Itthon is megjelent a nagylemezem, készült sok-sok tv-felvétel.

– Közben még a pantomim műfajba is belekóstoltál.

– Jártam a Konzervatórium jazz tanszakára, és mindig szerettem táncolni. Később Bergendy Pistitől kaptam egy fotót, amire nem is emlékeztem. Valamikor a 60-as években Budai Ifjúsági Parkban elmentem egy táncversenyre, amelynek nyertese táncolhatott a Bergendy Show-ban. Köllő Miklós akkoriban készült Bosch: Gyönyörök kertje című festményének pantomim-előadására, és ehhez élő zenekart akart. Bejött a jazz tanszakra, megcsinálták a zenekart, de kellett egy énekesnő is. Engem ajánlottak. Felvittek a várbeli próbaterembe, táncoltam, és Köllő azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, és ha megtanulok két hónap alatt pantomimozni, akkor engem visz magával. Így történt, hogy fejen állva is énekeltem. Az előadással bejártuk Spanyolországot, Franciaországot, ahol a pantomim legnagyobb művészével, Marcel Marceau-val léptünk fel.

– Nem mondható Rád, hogy ijedős lennél… és a Generál előtt még 1972-ben részese voltál egy különleges magyarországi ősbemutatónak, a Jézus Krisztus Szupersztárnak.

– Kár, hogy nem voltál ott, mert kíváncsi lettem volna a véleményedre… Miklós Tibi vitt el énekelni a Korong együttesbe. 16 éves voltam, a Közgazdasági Technikumba jártam, és Tibi barátnője is odajárt. Volt egy rendezvény, én felléptem a Mákvirág iskolai zenekarral, Tibi pedig édesanyámtól kért ki a Korong számára. Újpesten léptünk fel rendszeresen a Derkovits Művelődési Házban. Ezután írta meg Tibi a Jézus Krisztus Szupersztár szövegét magyarul, és én lettem benne Mária Magdolna.

– A Generál Mikrolied-vokálja már a Gyermekkórusban együtt volt.

– Várkonyi Matyi hallott a Korongban énekelni, és szólt, hogy csináljak egy vokáltriót. Szóltam Várszegi Évinek és Serényi Hédikének, a próbák is jól sikerültek, de amikor kiderült, hogy nem énekelhetek szólót, kiszálltam. Helyemet Herczku Mari vette át - ő is kórustag volt, hármasban Évivel nagyon jó barátnők is voltunk - így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra. De közben én felléptem a Táncdalfesztiválon a Hűvös szél című dallal, Vágó András és Szenes Iván szerzeményével. Azután szóltak nekem, hogy kell egy szólista, mert Erdős Péter akart csinálni egy Mikrolied-lemezt. Így visszamentem, Hédike viszont férjhez ment, és én maradtam.

– A Generál egészen különleges műhely volt: Novai Gábor, Karácsony James, Révész Sándor mind meghatározó alakjai lettek a magyar rocknak, Várkonyi Mátyás pedig létrehozta a Rockszínházat. És maradandó a Staféta című lemez is.

– Nagyon jó számokat írtak az akkor a levegőben lévő életérzésről, mi ezt elkaptuk és benne éltünk. Nagyon szerencsés időszak volt.

– A Bódy Magdi és együttese is kiváló zenészekből állt.

– Marschalkó Zoli volt a gitáros, Temesvári András, a „Pepó” a basszusgitáros, Aszalos Zoli a zongorista, és Debreceni Csaba, a „Buci” a dobos. Ott már nagyon ment a soulos, rhythm and bluesos hang, de a rockosabb is, mert akkor Suzy Quatro stílusa nagyon ment és tőle is játszottunk dalokat. Rengeteget turnéztunk az NDK-ban, ennek köszönhetően lett saját felszerelésünk. Aztán jött a KFT. Felvettünk egy nagylemeznyi anyagot, én is írtam számokat, ők is, de Erdős végül kihúzott engem belőle és csak a KFT-dalok jelentek meg.

Ez nagyon fájt nekem, ezután mentem el Kanadába. Az nagyon jót tett nekem: férjhez mentem, hét évig éltem Kanadában, majd átmentem New York-ba, az volt a szívem csücske.

– Szerepel a bakancslistámon…

– New York nem Amerika, egy egészen más közeg. Azt mondják, azóta már sokat változott, de amikor én ott éltem, az 1980-as, 90-es évek fordulóján nagyon működött. A nap 24 órájában lehetett nagyszerű zenészekkel találkozni. Rengeteg élménnyel, tanulással és egy nagylemezanyaggal jöttem haza, amit a Sony kiadott és amit a világhírű Special EFX együttessel vettem fel. Minden évben megrendezték a New Music fesztivált, ahol az összes zenész összegyűlt egy nagy hotelben. Itt találkoztam többek között Michael Breckerrel, Cindy Lauperrel, Madonnával, Michael Boltonnal, vele közös dalokat is terveztünk.

– Milyen volt az amerikai közönség?

– Nagyon befogadó! Én mindig bejelentettem, hogy Magyarországról jöttem, és akkor sokkal jobban figyeltek.

Úgy konferáltak fel, hogy „the Hungarian Rhapsody”. Egy basszusgitáros nevezett el így, és ő mondta nekem: „Magdika, a bluest át kell élni, csak nem kell belehalni. Sírni a közönségnek kell!”.

Rengeteget tanultam, de szinte mindenki segített. Volt két barátnőm, Mercedes és Héra, akik mindig velem voltak, mutatták az utat és vigyáztak rám. Máig tartjuk a kapcsolatot.

– Kint is tanítottál.

– Elmentem egy iskolába angolt tanulni. A kanadai férjemmel ugyanis addig németül társalogtam. Az iskola tele volt kínaiakkal, vietnamiakkal, mindössze négyen voltunk európaiak. A tanárunknak volt egy színésznő barátnője, és amikor elmondtam neki, hogy énekesnő vagyok, és tanítok is, felajánlotta, hogy tanítsak énekelni a színházban. Onnan hívtak az ottawai konzervatóriumba. Közben megalakítottam Magdi Body együttesét, rádiós versenyt is nyertünk az I Wanna Go című dalommal és ezután mindenfelé hívtak bennünket. A helyi Barrymore’s-ban léptem fel a legendás dobos, Buddy Rich zenekarával. Buddy azt mondta nekem: „Magdi, neked olyan hangod van, hogy mindig nagyzenekarral kell énekelned”. Shirley Bassey-hez, a Goldfinger előadójához hasonlított. Ezért is koncertezem sokat a Stúdió 11-gyel. Zenekarommal Tina Turner előtt is felléptünk.

– Azért kisegyüttessel is nagyon „meg tudsz szólalni”. Például Szakcsival.

– Van valami vibráció köztünk. Mellette felszabadulok, mert tudom, hogy ő mennyire stabil. Pedig ő mindig „szórakozik” velem. Nagyon jó a fülem, egy nagyzenekarból is kihallom azt a hangszert, amelyik nem jót játszik. Szakcsi ezt tudja, és néha olyan akkordokat is bejátszik, ami egyáltalán nem oda való, és akkor csak nézek rá, dalolok és mosolygunk. Mindig nagyon jól kijöttünk, Amerikában sokszor lakott nálam, és sokat dolgoztunk együtt.

– Végül mégis hazajöttél.

– Igen, Anyu miatt és nem is bántam meg. Volt még néhány szép évünk együtt.

– Jó pár éve kiköltöztél Budapestről.

– Ürömre mentem. Mindig vágytam arra, hogy kimenjek a nagyvárosból. Hat évig kerestem a megfelelő házat, miután Anyu beteg lett. Amikor ő meghalt, azt a házat eladtam, és felköltöztem az ürömi hegytetőre.

– Köztudott Rólad, hogy imádod a kutyákat.

– Kutya nélkül nem élet az élet! Mindig is volt kutyám és lesz is mindig. Imádom a lelküket, a tisztaságukat, a hűségüket, a kedvességüket. És ragaszkodom a máltai selyemhez. Mindenféle kutyát szeretek. A minap is megláttam egyet, vele szemeztem, aztán egyszer csak rám köszönt a gazdája, Bayer Ilona, őt először észre sem vettem…

– Téged mindig érdekelt a spiritualitás…

– Igen, a mai napig érdekel, figyelek minden jelre, de nagyon mélyen nem akarok beleszállni, mert láttam néhány olyan helyzetet, amikor éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek.

Nem hiszek például a jóslásokban, de abban igen, hogy figyeljük, hogyan történnek körülöttünk a dolgok, milyen út vezetett idáig, hogyan tudunk belőle jól kijönni.

Édesanyám mindig arra nevelt, hogy fogadjam el azt, ami van, de próbáljam belőle a legjobbat kihozni.

– Végül is a Te egész életed a saját döntéseidről szólt, nem hagytad, hogy a sorsod sodorjon magával, hanem mindig is nagyon határozott elképzeléseid voltak magadról.

– Igen, mindig meggondoltam, amibe belevágtam, és ha jónak találtam, csináltam. Sokszor fejest is ugrottam bizonyos dolgokba, de szerintem így volt jól.

– Az énekesi, zenészi pálya nem éppen kímélő életmóddal jár. Mi a titka, hogy így formában tartod magad és a hangodat?

– A technikát már megtanultam, a lelkemre kell nagyon vigyázni. Ha nagyon rossz dolgokat látok, vagy hallok, nem nézem tovább, sem tv-ben, sem könyvben, mert az engem rombol. Oda kell figyeljek arra is, hogy mi vesz körül, milyen társaságban vagyok, mit eszem. A testemre is, hogy ne hízzak el. Tornászom, hogy karban tartsam magam, jó energiákra van szükségem és tudnom kell, hogy honnan gyűjtsem össze.

Nekem az éneklés, az énektanítás már életvitelt jelent.

Tanítványaimnak mindig történeteket mesélek, amiket átéltem, vagy megtanultam, de mindenképpen szeretném mindezt továbbadni. Úgy kell élni, hogy megadd a testednek mindazt az energiát, és lelki harmóniát, amit kíván, hogy rendben legyél.

– 2010-ben Tolerancia-díjjal tüntettek ki.

– Amanda miatt kaptam, aki transzvesztita és nagyon jó lelkű ember. Sokat tesz azért, hogy elismerjék őket. Igyekeztem segíteni neki: ő meghívott különböző koncertekre és akkor ott voltam értük. Nevezhetjük toleranciának, de mindenképpen jó, ha elfogadod a másságot. Amerikában is elfogadtam a feketéket, sőt, ők befogadtak magukhoz a kórusokba és nagyon sokat tanultam tőlük. Ők mondták nekem, hogy én mindent el fogok tudni énekelni, mert én az Istennek énekelek és ott nincsenek határok…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: