VÁLASZOL: Kiss Tibi 2.
Kiss Tibi az egyik legnépszerűbb magyar énekes. A vele készült interjú második részében mesélt kultúráról, népszerűségről, a zenei kalandozásokról, közönségről és nem utolsó sorban Magyarországról.
Gerlachfalvy Réka interjúja
- Melyik a kedvenc számod?
- Nem tudnék egyet kiemelni, a húsz év alatt az ember nyilván nem egy számot szerez. Sokszor fordul elő, hogy egy dalt többféleképpen játszunk el, kétszer nem tudjuk ugyanúgy, még ha akarjuk, akkor sem.
- Van kimondott célközönség, akinek zenéltek?
- Nincs ilyen. Mindenki annyit fog fel és érez a zenénkből, amennyire szüksége van, amennyit a saját tapasztalatai, élete szerint be tud fogadni. Bizonyára nem azt jelenti egy ötéves kisgyereknek ugyanaz a dal, mint egy ötven vagy hetven éves embernek, vagy egy harmincöt évesnek. Nyilván az élmény attól is függ, hogy ki milyen társadalmi körből jött.
Fotó: Gálos Viktor
- Elmondható, hogy elég kulturált közönségetek van.
- Az átlag pop és rock zenekarhoz képest valóban kulturált közönségünk van, és nagyon örülünk neki, hogy ez így alakult. Pedig mi aztán nagyon nem voltunk kulturáltak, főleg az első időben, de tudod ez olyan paradox dolog. Az egyetemi közönségről is azt hinné az ember, hogy kulturált, pedig a nagy francokat, aki volt már egyetemi buliban, az tudja, hogy nehéz überelni, amit ott művelnek.
Azt gondolom, hogy a mi zenénk bizonyos érzelmi intelligenciával és bizonyos kulturáltsággal rendelkező közönségnek tud valamit mondani. Ez a zene olyan, ha az illető nincs bizonyos szinten, akkor lepattan róla, mint gumilabda a falról. Nyitottságot feltételez, de mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, nyilván amit mi ráöntünk az emberekre, az nem egyszerűen értelmezhető, vannak, akik idiótának is néznek emiatt. Na persze intelligens idiótának.
- A „Most múlik pontosan” című számotokat a Csík Zenekarnak köszönhetően szinte mindenki ismeri, milyen velük muzsikálni?
- Nagyon sok minden történt a zenekarral. Jót tett a zenekar ismertségének, hogy egy dalt kiemeltek és az gyakorlatilag túltett az eddigi dalok népszerűségén. Sok minden történt, azt gondolom, alapvetően vannak olyan együtthatások, amelyek jó dolgokat szülnek, mint ez a dal is, ezen keresztül eljuthat az ember a népzenéhez, vagy olyanokhoz, akik esetleg nem is hallgatnak népzenét. Vannak olyan kollaborációk, amelyek képesek hidakat teremteni különböző érdeklődési körű emberek között is, ez egy jó példája ennek. Ilyen volt az is, amikor színházat csináltunk, és a színház közönsége, valamint a pop-rock közönség között alakult ki egy híd. Vannak szerencsés dolgok, amelyek jól működnek, és vannak olyan kísérletek is, amelyek nem működnek jól, de megpróbáltuk őket. A Csík Zenekarral való együttműködés a jól sikerült dolgok közé tartozik, közös nevező, olyan, ami népszerűnek mondható.
- A Budapest Bár mit jelent számodra, hogy bírod a sok munkát?
- Nekem minden ilyen közös produkció egy zenei kirándulás. Amit nagyon szeretek a Budapest Bárban, hogy lehet tanulni itt is, általában az olyan helyeket szeretem, ahol van valami fölmarni való, jó értelemben. A tíz ember különben nagyon ritkán találkozna, talán szétszórva itt-ott egy fesztiválon, egy benzinkúton, emberileg kicsit olyan ez, mint egy mókus őrs.
Fotó: Budapest Bár
Zeneileg pedig nyitogatjuk az elménket, eleget tanultunk itt már mindannyian, és adott esetben mi is tudunk a roma zenészeknek újat mutatni. Csíknál is sok újat tanultam, ezek hasznos kollaborációk. Ugyanakkor önálló produkciók is. A másik az, hogy én a Quimbyben nagyon felelős szerepet töltök be, és sok olyan feladat adódik számomra, ami teljes embert kíván, itt pedig én csak egy alkatrész vagyok. Ahhoz képest, amit a Quimbyben csinálok, ez kikapcsolódás, szinte pihenés.
- Hogy érzed magad Magyarországon?
- Nyilván nagyon sokat lehetne panaszkodni, de nem a közönségre és nem a produkciókra. Hanem a köztes dolgokra, arra, hogy ennek az iparnak sincs - mint nagyon sok mindennek - infrastruktúrája, kevés az ember, aki ezzel igazándiból foglalkozik. A közönség nagyon örül, ha izgalmasat és színvonalasat kap, de nehézséget okoz, hogy nincsenek koncerttermek, nagyon kevés koncertszervezői vagy produceri támogatás van, ami ezt az iparágat egyébként a világban is működteti, ugyanakkor külföldön sincs kolbászból a kerítés.
Fotó: Budapest Bár
Speciális helyzet a miénk, ezzel kell valahol megbarátkozni. Itt kell élni! Kicsi koromtól foglalkozom azzal, amivel, és arra gondolok, ha valami miatt nem működik, akkor arról én tehetek. Hiszek abban, hogy ha valami nem működik az életemben, akkor nem a környezet a hibás. Ettől függetlenül lehet könnyebb és nehezebb az egész, valahol támogatják, valahol nem. Ez az ipar olyan dolgokkal van sújtva a kapitalizmus keretei között, hogy ugyanolyan körülmények között kell megélni, mint egy multinak, hiába szellemi dolgokkal árnyalt, akkor is ugyanannyiba kerülnek a hirdetések, ugyanannyi áfát kell befizetni, sőt! Most eltörölték a giccsadót, korábban még azzal is volt sújtva. Valójában azt is mondhatnám, hogy csoda, hogy működik. Nagyon sok energia kell hozzá, azt gondolom, hogy az első tizenvalahány évben mindenképp, azon a szinten gyakorlatilag bolondnak meg őrültnek kell lenni, hogy az ember csinálja. Ez az ipar csak befizet, és semmit nem kap vissza.
Fotó: Éder Vera
- Kulturálisan jól érzed magad?
- Jól, erről alapvetően azok a produkciók tehetnek, amit néha állami szinten csinálnak, nyilván amit a média művel, attól nem vagyok elájulva. Sok sebből vérző, még mindig nem bátor, amit az állam produkál, azt gyakorlatilag nevezhetném nullának, kirakat kultúrpolitika megy, vannak olyan intézményeink, amelyek milliárdokat el tudnak költeni úgy a kultúrára, hogy abból a közember semmit sem érez. Nincsenek közösségi terek, amely minimum minden nagyobb városba és megyeszékhelyre kellenének. Mi állandóan turnézunk, tudjuk mennyire nehéz leszervezni egy turnét, mert nincs hol játszani. Ilyen tekintetben azt gondolom, hogy ezt a kultúrát, amiben én élek, gyakorlatilag a misszionáriusok, a bolondok és a közönség tartják fenn. Nem a média, nem a kultúrpolitika. A médiának a másik hátránya, hogy nincs szakma, zenei újságírás. A könnyűzenei újságíró kevés, és aki ért is hozzá, az még kevesebb.
- Azért te mégis harcolsz!
- Igen, hogy jót is mondjak: az underground kultúra, és amit mi csinálunk, az mindig alulról szerveződő volt civilizáltabb helyeken is, ez mindig alulról jött, aztán valahogy kiverekedte magát, átküzdötte magát a szögesdrótokon és a vastag téglafalakon. Pont ezért nem szabad sírni, mert ez a feladat.
- Nagyon kedvelt személy vagy, mi ennek a titka?
- Valószínűleg ez a feladatom. Az emberek valamit kell, hogy kedveljenek, például azt, ahogy üvöltözök, vagy ahogy a húrokat tépem.