hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Müller Péter Sziámi: A rock n’ roll és a kisgyerekeim miatt nem tudom magam bácsinak érezni

70. születésnapja alkalmából beszélgettünk a magyar underground egyik legjelentősebb alakjával, akinek Bérczesi Róberttel közös új lemeze a jeles dátumra időzítve jelent meg.

Link másolása

hirdetés

Müller Péter Sziámi utoljára áprilisban, a páratlan jelentőségű Napidal Sziámival projekt célegyenesében mesélt az egy évig tartó játék tanulságairól és a lehetséges jövőképről.

Ez a téma természetesen most is szóba került, a beszélgetés fő apropóját viszont a napokban betöltött 70. születésnapja adta, aminek kapcsán elárulta azt is, foglalkoztatja-e az életkora és van-e még bármi a bakancslistáján.

– Hogyan értékelnéd ezt az évet a tavalyival összevetve?

– Ami a koncertezést illeti, nagyon ellentmondásosan alakult, mert ugyan sokkal többet játszottunk annál, mint amit a helyzetben reméltünk, viszont a bizonytalanság miatt elővételes jegyek kevésbé fogytak jól. Az A38 hajót mindig meg szoktuk tölteni, most mégis sokkal visszafogottabban indult az érdeklődés. Aggódtunk is emiatt, de szerencsére végül nagyon szép számú közönség gyűlt össze. Más helyszíneken előfordult, hogy jóval kevesebben jöttek el, de akadtak kellemes meglepetések is.

Szegeden például bezárt a JATE Klub, ezért B tervként a Városi Rock Klub nevű helyen léptünk fel, ami a többi fellépő műfajából kiindulva nagyon nem tűnt a mi terepünknek. Utólag mégis kiderült, hogy rajtunk voltak az egyik legtöbben az egész szezonban.

Az AndFriendsen kívül nagyon sokat jártam az országot Szakcsi Lakatos Bélával és a Romano Drommal is. Velük, Kovács Antalékkal a Felzárkózó Települések Program keretében, a kiváló roma művészeket összefogó L.O.R.C.A Alapítvánnyal együttműködve mentünk el az ország legelmaradottabb településeire, hogy zenés foglalkozásokat tartsunk gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezeken mindig született egy közös dal a jelenlévők ötletei alapján, amit aztán a zenekar el is játszott. Egyszerre volt jelen az elképesztő nyomor és kifosztottság, valamint a végtelen derű és öröm. A Nyírségtől Baranyáig 20-30 helyre jutottunk el csak idén, tavasszal pedig szeretnénk folytatni.

hirdetés

Összességében teljesen kiszámíthatatlan volt az év, a Covid előtti időkkel nem lehet összehasonlítani, a tavalyinál viszont mindenképp jobb a mérleg.

– Az áprilisban zárult Napidal Sziámival projektnek milyen volt az utóélete azóta?

– Csináltam egy hozzávetőleges statisztikát, amiből az derült ki, hogy több mint 1100 dal született, amelyekből majdnem 100 már az Artisjusnál is le van védve, vagy hamarosan jogosítható állapotba kerül. Összesen 200 körüli szerző szállt be a játékba, mindannyiukkal folyamatos kapcsolatban voltam addig, amíg a dalaik el nem érték a mindkettőnk által kívánt szintet.

A legjobbaknak egy lemeznyi is összegyűlt, ilyen például Schwenk András, aki mind a 366 ötletet kidolgozta, vagy Bérczesi Robi, akivel szintén már a 67. dal környékén tartunk, és a születésnapomra jelent meg az első közös albumunk Én meg az Ének: Napidalok címmel, amit sokan remekműnek vagy épp az évtized albumának neveznek – meghallgatva én is ilyesmit érzek, és hálás vagyok Robinak életem egyik legszebb születésnapi ajandékáért. (Beleértve a Jóember cimű dalhoz készült, máris közkedvetté vált videoklipet is.)

Már készül a következő klip is Robival, a gyerekeim anyukájához írt, Aki nem megy el című számhoz. Ideális társszerzőre akadtam benne, nagyon könnyen és örömmel dolgozunk együtt a következő, szintén napidalos, duettes lemezen. Sőt, most már a Napidalokon túllépve is folyik tovább a dalszerzés, ami azért jó, mert azoknál rendszerint a klasszikus pop-rock dalformához tartottam magam, így viszont sokkal öntörvényűbb is lehet a végeredmény.

Ez igazán fontos hozama a Napidalnak, de talán a legjelentősebb számomra mégis az, hogy az egész kezdeményezés körül mennyi ember összegyűlt. Zenekarok alakultak, régóta inaktív formációk álltak össze újra direkt emiatt. A Napidalosokból kialakult egy háló, sokan azóta is keresik egymást, ha szakmai tanácsra vagy közreműködésre van szükségük, klubszerűen összejárunk a játékból kinőtt Dalműhely tévéműsor felvételein, és azokon kívül is.

– Legutóbb említettél egy könnyűzenei oktatási programot is, ami erre a projektre épülne.

– A nagyszerű Póka Egonnal, Andrásik Remóval, Dr. Horvath Zita rektor asszonnyal és többekkel régi célunk volt, hogy elinduljon egy program, aminek a kifutása, hogy a középiskolákban tantárggyá válik a könnyűzene. Sikerült előrelépni ezen a téren is: augusztusban megalakult a Bartók Béla Zeneművészeti Kar a Miskolci Egyetemen. A cél az, hogy néhány év múlva kikerüljön innen egy évfolyamnyi tanár, akik aztán élére állhatnának a folyamatnak. Keressük annak a tárgynak a helyét, ami a Napidal mintájára a dalismeret, dalszerzés és -elemzés köré szerveződne.

Manapság mindenki a Spotify-on csüng, a fiataloknak külön listáik vannak a kedvenceikkel. A saját gyerekeimen is látom, hogy presztízskérdést csinálnak abból, hogy olyat mutassanak a többieknek, amit azok még nem ismernek. El tudok képzelni egy olyan tárgyat, ahol minden óra azzal kezdődik, hogy a tanár megkérdezi: találtatok valami jót? Hallgassuk meg!

Utána pedig elemeznék a szöveget, a zenét, az előadást. Ezt már addig is be lehetne építeni az irodalomtanítás tananyagába. A lényeg, hogy érdemes dalokkal foglalkozni, mert rengeteg mindent meg lehet tanulni rajtuk keresztül.

– Mit jelent számodra, hogy 70 éves lettél?

– Gyakorlatilag egy külön telefonközpontra lett volna szükség ahhoz, hogy minden köszöntést fogadni és viszonozni tudjak, de igyekeztem ezt magam megtenni. Szerintem hazudik, aki azt állítja, hogy ez nem esik jól neki. Megható visszaigazolása annak, hogy egész életemben azt kerestem, hogy jóban legyek az emberekkel és összehozzam őket egymással. Innen tudom, hogy mindez tényleg jelentett valamit nekik.

Egyébként maga a szám nem okozott semmilyen zökkenőt. Hiszek abban, hogy az ember valós kora nem annyi, ahány éve a Földön van a naptár szerint, ezt inkább az mutatja meg, milyen fizikai és szellemi állapotban van. Én jól alapoztam, elég sokat sportoltam és jógáztam fiatalabb koromban, de arra is vigyáztam, hogy ne szaladjak bele a túlzottan megfeszített élsportolásba. Vigyorogva szoktam idézni, amit egy váratlanul teltházas békéscsabai koncertünk után írt a helyi sajtó: „A 68 éves Müller Péter Sziámi mindenkit letáncolt”. Fogalmam sincs, mit jelent pontosan ez a kifejezés, de ha két éve ment, akkor minden bizonnyal még most is sikerülne…

– Apukád, Müller Péter író 85 éves lett szintén a napokban. Szoktatok beszélgetni az idő múlásáról és az öregedésről?

– Ő mindig azt mondogatja, „Petyókám, te még nem tudod, milyen ennyi idősnek lenni…” Szerencsére továbbra is fantasztikus formában van, hetente többször jár konditerembe, árad belőle az életszeretet és a derű. Lehet, hogy ez is hatott rám, de szerintem nem ez a fő alapja annak, hogy nem tudom magam bácsinak érezni. Sokkal inkább a rock n’ roll és az, hogy kisgyerekeim vannak.

Úgy jövök haza mindennap, hogy olyan korú gyerekek várnak itthon, akiknek az apukájuk nem 70 éves szokott lenni, hanem mondjuk 45.

Persze a nagyobbak mindig eszembe juttatják azt is, hogy azért korábban kezdtem ezt a dolgot: Máté fiam – aki kiváló dobos – révén például épp két napja született meg a negyedik unokám. Négy kislány, egyik fantasztikusabb, mint a másik.

– Van még bármi a bakancslistádon, akár valakivel közös munka, vagy olyan hely, ahová szeretnél eljutni?

– A bakancslistámon a folyamatosság van. Bejártam a világot, kipróbáltam rengeteg szakmát és szinte az összes lehetséges életformát, ilyen téren nincs hiányérzetem. Sosem voltam ambíciózus, nem konkrét célokat szerettem volna elérni, mindössze jól akartam érezni magam abban, amivel épp foglalkozom. Ebből a szempontból is kegy alatt vagyok: abból élek és azt csinálom, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek.

Nyilván szeretném megérni, hogy a gyerekeim révbe érnek, illetve minél több időt tölteni a szüleimmel, feleségemmel, az ő szüleivel és Julika testvéremmel, amíg csak lehet. Szeretnék valamikor egy közös lemezt Szakcsi Lakatos Bélával, ha már ennyit játszottunk együtt. Nagy ajándék az is, hogy több kései barátság is megadatott nekem, ilyen volt például Jávori Fegya vagy Cipő is, akivel együtt írtuk az utolsó dalát.

Vagy említhetném Kóbor Mecky-t, aki néhány éve egyszer csak megjelent egy A38-as koncertünkön, mondván, eljött megnézni bennünket. Nagy Omegás voltam gimis koromban, sokat jelentett nekem, hogy Trunkos András barátommal megtették ezt a gesztust. Benkő Laci szintén óriási idolom volt, vele, Szakcsival és Fegyával zenéltünk is együtt a Budapest Gold Starsban.

Aranyosi Péter barátom (le is csesztem érte) a Covid-osztály után frissen gyógyultan átbumlizott a városon, és beállított egy tortával meg egy üveg pezsgővel. Thuróczy Szabi is feljött a földszintről – ő whiskyvel, ezek még elfogyasztásra várnak. Mindezek fényében nem csoda, hogy csak a családi lényeg maradt a bakancslistámon…

– Mik lesznek a jövő éved sarokpontjai?

– Nehézkes és bizonytalan lett csomó minden, ami a járvány előtt úgy ment, mint kés a vajban. Jelenleg egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy a kultúra autonóm és szerves módon képes működni. Több szakmabeli ismerősöm ment el jobb híján kőművesnek vagy pizzafutárnak, hogy elkerülje az anyagi csődöt. Hozzájuk képest én még szerencsés vagyok, de leginkább a színdarabjaim jogdíjából tudtam eltartani a családot az utóbbi időben, amiket szerencsére itthon és külföldön is sokfelé játszanak, de a színház is létbizonytalanságban vergődik.

Ami viszont biztos: február 21-én a Müpában koncertezik az AndFriends a Danubia Szimfonikus Zenekar társaságában. Általában banálisnak éreztem az ilyen együttműködéseket, de amit ők csináltak korábban a Quimbyvel, az megfogott. Kirschner Péter barátom már dolgozik Ott Rezsővel az átiratokon és a hangszerelésen, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Nagy öröm, hogy most először ott leszünk a Kaláka Fesztiválon, az viszont legalább ennyire fáj, hogy az egyik kedvenc fesztiválom, a körmendi AlteRába sajnos nem bírta tovább. A többi dátum is egymás után körvonalazódik.

Mindezen felül megkerestek, hogy a Napidalokat adjuk ki könyv formában, kommentárokkal, anekdotákkal kísérve. Sokszor megdicsérnek, mennyire jó költő vagyok, ehhez képest eddig egyetlen „igazi” verseskötetem se jelent meg, „csak” a Dalszövegkönyveim, versek csak folyóiratokban és antológiákban. Jövőre ez is megváltozhat.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: