/kult/mi-neki-adtuk-volna-az-oscart-az-idei-mezony-legmegrazobb-filmje-a-metal-csendje/
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Mi neki adtuk volna az Oscart: az idei mezőny legmegrázóbb filmje - A metál csendje

A siket dobos története kiszámíthatatlan és megejtő, a földbe döngöl. Csodálatos film egy fájó lélek magára találásról.
hirdetés

Nagyon ritkán sikerül úgy filmet néznem, hogy nem tudom előre, mi lesz a sztori, most sikerült, és őrülten hálás vagyok érte. Sound of Metal, ezt a címet hallottam, és rettentően tetszett, mert nem is sejtettem, mit fogok látni, csak a líraian kemény cím húzott magához. És ilyen élmény volt végig az Amazon Prime Videon megtekinthető A metál hangja: húzott, húzott magával, egészen a végső, csendesen katartikus pillanataiig.

Koncertre készül egy páros, egy dobos és egy énekes csaj. Metál, hörgés, sikoly - akár szereti az ember a műfajt, akár nem, magával ragad a dobos tekintete, amiben már akkor ott van az elképesztő koncentráció mellett valami más is, csak ekkor még nem sejtjük, mi.

Riz Ahmed maga a nagybetűs Dobos, izmos, félmeztelen, széttetovált felsőtestével, fröcskölő izzadságával és  őserővel, a dühe szublimálásával, amivel igazi kőkemény heavy metált varázsol a fülünk-szemünk elé. A színész egyébként 6 hónapig tanult dobolni a forgatásra készülve, úgyhogy tényleg nem kispályázott.

Amúgy is alig ismerünk rá első pillanatban: hidrogénezett a haja, a mellkasára tetovált "Please Kill me" - kérlek, ölj meg - sejteti, hogy nem véletlenül választotta a kemény műfajt a karaktere, sérült művész, aki a zenében vezeti le életfeszültségét. Csak éppen meddig tudja, ez a kérdés.

Ahmed végre megkapta azt a szerepet, amit megérdemelt, komoly mellékszerepek (Éjjeli féreg) és egy kiemelkedő krimisorozat (Aznap éjjel) főszerepe után végre eljátszhatta élete eddigi legfontosabb karakterét. Kit érdekel, hogy nem kapott Oscart - amúgy méltó riválisa nyert, Anthony Hopkins, írtunk is a The Fatherről - , ha még csak 39 éves és előtte állhat egy szép karrier és az egész filmes világ, amit meghódíthat.

A brit-pakisztáni színész legközelebb már minden színész álomszerepét játssza, amiben minden benne van, amit az emberi természetről tudni kell, mert egy Shakespeare nevű fickó sok évszázaddal ezelőtt már mindent tudott is róla: Hamlet lesz egy modernizált Hamlet-filmadaptációban.

Szóval a dobos és énekesnő barátnője egy lakóautóban élnek, igazi szabad harcosok, turnéznak éppen. Csak aztán látjuk a következő koncertet, mely alatt Ruben (Ahmed) arca még fókuszáltabban riadt, majd ki is derül, miért: már alig hall. Elmegy egy fülspecialistához, aki azt mondja neki, hogy most kell visszafognia magát, mert folyamatosan romlik a hallása, és ha nem vigyáz, teljesen megsüketülhet. De Ruben végigdobolja magát a végzete felé a következő koncerten is, majd megtörténik, amit az orvos prognosztizált.

hirdetés

Hogy milyen lehet ez egy dobos számára? Ahmed ezt játssza el hibátlanul. Eleve tragédia elveszíteni egyik érzékszervünk észlelési képességét egy átlagember számára - és egy művésznek? Igen, Beethoven siketen írt zenét, amit belül hallott, de egy zenész? Innen indul Ruben karaktere, és már sejthetjük, amikor a rehabilitációs központba megérkezik, hogy nagy harc áll előtte. Szembe kell néznie a múltjával, a meg nem harcolt harcaival, meg kell tanulnia egyedül élni, a lány nélkül, és meg kell tanulnia azt, amire az élet talán nem véletlenül kényszerítette: csendben lenni. Érteni a csöndet.

Csodás utazás ez a film, egyszerre konkrét, logikus és közben mélyen érzékeny, sokrétegű, spirituális. Minden benne van, amit az életről egy fiatal, traumatizált embernek meg lehet tanulnia, és mindezt nem didaktikusan rágja a szánkba, hanem egy nagyon egyszerű történet által meséli el, úgy vezeti a főhős kezét egyik állomástól a másikig, és a nézőét is.

Külön figyelmet érdemel a hangutómunka (a film ebben a kategóriában Oscart is kapott, illetve a vágásért is): a dobos saját érzékelésének és nem hallásának állomásait, hang-szubjektívjét olykor mi is halljuk, egyértelműen azzal a céllal, hogy átéljük, milyen kirekesztő élmény lehet pl. töksiketen ácsorogni egy beszélgetős partin.

Eközben pedig elképesztő, hogy ez egy elsőfilm: Darius Marder legelső nagyjátékfilmes rendezése. Persze már róla is kiderült, hogy mit tud: ő írta a csodás Túl a fenyvesen című drámát 2012-ben. Nem baj, hogy nem siette el a dolgokat 2019-ig, amikor A metál csendje készült.

Egyszer hallottam egy megsiketült dobosról. Rémlett ez a sztori. A film története Derek Cianfrance befejezetlen dokufikciós filmjén, a Metalheaden alapul, melyben egy heavy metál duó dobos tagjának beszakad a dobhártyája, s alkalmazkodnia kell a csend világához. Itt kezdődött az akkor még forgatókönyvíró Marder és Cianfrance alkotói kapcsolata és ebből a drámai sztoriból termett a 11 évvel később elkészült A metál csendje. Tiszta szívből és drukkoló nézőként kívánok még sok közös munkát nekik.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk