KULT
A Rovatból

„Én legalább nem kamuzom tele az étert” – Little G Weevil az új lemezéről és életrajzi könyvéről

Az egyik leghíresebb magyar blueszenész két éve költözött haza Amerikából, azt is elmondta, bejöttek-e a számításai.

Link másolása

Little G Weevillel, azaz Szűcs Gáborral utoljára tavaly nyáron beszélgettünk a magyar könnyűzene megreformálási tervének kapcsán, aminek kidolgozásában ő is részt vett.

Közben saját karrierjét sem hanyagolta: bár koncertezni ő is csak korlátozottan tudott, év végén megjelent az új nagylemeze, valamint a nem mindennapi élettörténetét bemutató könyv is.

Ezekről mesél az alábbi interjúban, és persze arról is, hogyan élte meg a járványhelyzetet.

– Két éve költöztél vissza Magyarországra. Hogyan értékelnéd az azóta eltelt időszakot?

– Zenei szempontból mindenképpen rendkívül produktív volt az elmúlt két év. 2018 decemberében landoltam Atlantából, emlékszem, elég gyorsan kellett lakást találnom, mert februárban már egy spanyol, majd márciusban holland és belga turnékra kellett mennem. Az az év a helykeresésről, tervezgetésről szólt. Őszintén bevallom, még mindig fura itthon lenni, nem mindig találom a helyem, de biztos így kellett lennie, különben nem íródott volna 14 új, saját szerzemény, meg egy „szaftos” kis könyv.

– Hogy született a Play On lemez anyaga, mi inspirált a dalszerzésnél, szövegírásnál?

– Én valahogy állandóan tele vagyok ötletekkel, egyfolytában jár az agyam. Talán ezért sem unatkozom soha. Rengeteg dallamot, ritmust rögzítek jártamban-keltemben, amiket előszedek, mikor meló van. A gépemen aszerint csoportosítottam a zenei mappákat, milyen ötletet melyik formációnak szánnék. Mikor idő van, kinyitom a mappát, kiürítem a telefonom, végighallgatom, miket vettem fel az utolsó lemez óta. Majd elkezdek szelektálni. Magyarul, ha egy dallam vagy groove nem fog meg az első 20 másodpercben, az nem jó. Megy a kukába.

Két stílust viszek ugyebár, a tradicionális blues vonalat akusztikusan, az elektromos zenekarral pedig a kicsit modernebb, rhythm and blues, soul, funk vonalat. Mire a dalok zenei vázlatai elkészülnek, általában kiderül, miről szólnak majd a szövegek: ami foglalkoztat tudat alatt, illetve a direktebb hatások, az életemben zajló események, a világban történő szociális problémák, stb... Nálam mindig a muzsika inspirálja a szöveget és nem fordítva.

– Alig pár hónapja az akusztikus trióddal is kiadtál egy EP-t. Mi dönti el, melyik dalötletet melyik formációval valósítod meg?

– A zenei stílus és a hangszerelés. A tradicionális bluesdalok akkor igazán jók, ha már egyedül játszva is hatásosak. Akkor már a fejedben hallod a nagybőgőt, a harmonikát.

Így van ez a modernebb groove-oknál is: amikor az ember egyedül játszik, hozzáálmodja az orgonát, a dobot. Mint mikor a gyerek építi a legót. „Fúúúú, és akkor ide jön majd ez, oda majd az, jaj de jó lesz!”

Haha. Nagyjából ennyi.

– Mennyivel tette bonyolultabbá a felvételeket a járványhelyzet?

– Ne is kérdezd. A tízes skálán tizenkettővel.

– Hogyan éled meg a karantént, a koncertek elmaradását és az utazási korlátozásokat?

– Nézd, ha jól emlékszem, talán 1998 volt az utolsó év, amikor nem mentem külföldre. Mindig imádtam utazni, különböző kultúrákat megismerni, nekem ez lételemem, az emberi fejlődésem része. Otthon üldögélve eszembe jut, milyen szerencsés vagyok, hogy ennyi mindent láttam. És még, amit tartogat Mother Earth! Vigyázni kéne rá!

Tegnap pont találtam pár képet Tunéziából. Az akkori barátnőmnek egy tengerparti nyaralást adtam karácsonyra még 2003-ban. Mondván, tenger máshol is van, Afrikában vagyunk, gyerünk! A megérkezésünk utáni nap béreltem egy Peugeot 205-öst és keresztülpöfögtük Tunéziát különösebb terv nélkül. Mikor lement a Nap, béreltünk valahol egy szobát. Lementünk egészen az algír határig, a Szahara lábáig. Megkérdeztem egy berber srácot, megnézhetjük-e, hol élnek. Ugyanis a berberek évszázadok óta lefelé építkeznek, hatalmas kör alakban ásnak egy „gödröt” és azt alakítják ki elképesztő kézi technikával.

Egész emeletekről beszélek, csak lefelé. Megvan az udvar, az állatok helye, több szoba, konyha, fürdő és olyan tiszta minden, mint egy hotelben. A Csillagok Háborúja egyes jeleneteit ilyen földbe vájt barlangszerű lakásokban forgatták, tudod, ezek az alacsony kis helyiségek a filmben. Egy éjszakát mi is eltöltöttünk az egyik ilyen, a filmből ismert, ma már hotelszerű építményben. Ezeken nosztalgiázom karantén alatt, próbálom fenntartani a motivációt, ami fontos, ha nem akar megmakkanni az ember.

De ahogy Ripoff Raskolnikov is mondta, everything is temporary, tehát ennek a rémálomnak is vége lesz egyszer és remélem, hogy a vírus után egy békésebb, egységesebb, szolidárisabb emberiség jellemzi majd a 21. századot. Hiszen mindannyiunké ez a bolygó.

A lemez a Spotify-on IDE KATTINTVA hallgatható meg.

– Az új lemezen majdnem minden dalban közreműködik vendégénekes is. Hogy jött ez a koncepció és miért pont őket választottad?

– Én tradicionális blues arc vagyok, azt tanultam énekileg, az áll jól. Egy csomó zenei ötlet évekig üldögélt a mappáimban, mert éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő énekes a feladatra. Már a Something Poppin lemezen is szerettem volna vendégeket. Ha jó a szám, nem szabad kidobni, de csak azért, mert én írom, nem jelenti azt, hogy nekem kell énekelni. Énekelje az, aki az üzenetet jobban, szebben, hitelesebben tudja közvetíteni. Én mindig szerettem egy főhős mögött kísérni. Mármint, ha jó a főhős! Haha.

A lényeg, hogy olyan embert találjak, aki már a személyiségével is hasonló értékeket hordoz. Röviden, valahogy kell érezzek egyfajta spirituális kapcsot köztem és az adott előadó között. Így lesz meg az az érzelmi töltet, amit keresünk, és életre kel a muzsika.

Dionne Bennett, Ian Siegal, Jónás Vera, CéAnne, Mohamed Fatima, Gál Boogie Csaba, Andelic Jonathan, Fóris Rita, Sena Dagadu. Kiváló zenészek, csodás emberek, nagyon hálás vagyok nekik, hogy velük dolgozhattam! Szeretném, ha az országban minél több helyen be tudnánk mutatni ezt az albumot, a lemezen szereplő összes vendéggel, hiszen ez egy olyan, műfajában egyedülálló lemez és show, amit nem minden nap láthat a kedves közönség.

– Nemrég az életrajzi könyved is megjelent, aminek a címe ugyanaz (csak magyarul), a borítója pedig nagyon hasonló a lemezéhez. Mi az oka ennek?

– Bármit is hozzon a jövő, ezzel a könyvvel és lemezzel tulajdonképpen keretbe foglaltam az eddigi munkásságom. Szépen, csendben, de mégis stílusosan. Az élet egy film. A könyv pedig az életemről szól, a sztorija a jelenben ér véget, tehát az új album kvázi egy filmzene is. Ezért a hasonló borító. Nem tudom, lesz-e következő Little G Weevil album, de ha ez az utolsó, ezt így, javarészt magyarokkal kellett elkövetni. Az album és a könyv is ugyanazt a dolgot próbálja elmondani. Maradjon ez az indirekt közlési mód, nem szeretek mindent az utolsó szögig megmagyarázni. Mindenesetre te vagy az első újságíró, aki egyáltalán ezt felhozta és köszönöm a kérdést. Örülök, hogy valaki még figyel. :)

– Milyen volt felidézni és a nyilvánosság elé tárni több évtizednyi, sokszor nagyon személyes emléket?

– Sokszor fájdalmas, sokszor baromira mulatságos a múltban vájkálni. Egyébként annyi sztori van, hogy még egy könyvet lehetne írni belőlük. Ki is maradt jó pár, amit kicsit sajnálok. A nyilvánosság nem érdekel, a valóságshow-k, szelfik és a közösségi média korát éljük, én legalább nem kamuzom tele az étert. Semmi olyat nem tettem, amit ne vállalnék fel. Az ember változik, ahogy telnek az évek, nyilván ma, 43 évesen nem ugrálnék az autók tetején Memphis belvárosában két abszinttal a szervezetben, de az is megvolt. Sajnos kimaradt a könyvből.

Az állatkertes LSD-s partyt is elfelejtettem megemlíteni, ahogy kergettek a nem létező törpék, és sajnos a lappföldi kalandot is, mikor egy félreszervezés miatt a zenész, énekes akkori dobosommal, Frenkkel aludtunk egy franciaágyban. 15 cider után nem zártuk be az ajtót és arra ébredtünk, hogy egy finn arc fekszik közöttünk alsógatyában, rénszarvas aganccsal a fején.

– Mennyire vagy bizakodó a 2021-es évvel kapcsolatban? Tudsz előre tervezni?

– Bízom benne, hogy az emberek megveszik az említett Játssz tovább című könyvem és a Play On című új albumot. Ha így tesznek, talán tudok tervezni is, hiszen más bevételünk koncert híján jelenleg nincsen. Előre is köszi a támogatást az összes zenész nevében! Legyen boldog éve mindenkinek! Blues Fesztiváááááál!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk