hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

VÁLASZOL: Kapócs Zsóka

Kapócs Zsóka érzéki hangú, Karádyt megformáló díva. Ma este bohókás hajú, frivol, sikerre sóvárgó színésznő bőrébe bújva kabarézik majd a Tháliában Nini kamikáze című darabjában, s uralkodik mindkét nem táborán: humorával a nőkén, vonzerejével a férfiakén.

Link másolása

hirdetés

Kapócs Zsóka érzéki hangú, Karádyt megformáló díva. Ma este bohókás hajú, frivol, sikerre sóvárgó színésznő bőrébe bújva kabarézik majd a Tháliában Nini kamikáze című darabjában, s uralkodik mindkét nem táborán: humorával a nőkén, vonzerejével a férfiakén.

Csomós Éva interjúja

Kapócs Zsóka időutazásra visz bennünket a Thália kis színpadán, egészen a múlt századelőre, a francia sanzonok, német kuplék és magyar operettek kabaréra gyúrt világába, ahogy hatalmas parókában, elképesztő pillákkal, piros tűsarkúban állva esdeklőn kér: segítsük megmenteni az estjét.

Nagyszínpadra ígért show-ja díszletben-kellékben egyre kevesebbet remél, ám az elszánt színésznő mindent megtesz műsoráért, mi pedig mindent megteszünk érte. A siker nem is marad el: Nini boldog, Kapócs Zsóka derűje pedig mindent beragyog.

hirdetés

- Öreg, rutinos színészek szoktak évtizedek során összegyűjtött tapasztalattal monodrámára vállalkozni, akkor is hosszas gondolkodás után. Te pedig itt vagy, immár a másodikkal…

- Azt, hogy milyen nagy feladat ez a Nini-est, minél inkább megyek bele, annál jobban érzem. Mert ameddig csak a Karády-estem ment, nem volt vesztenivalóm. Ha buktam volna vele, az arra lett volna jó, hogy hagyjam az egész színészetet, és keressek más utat.


- Bukni is lehet úgy, hogy kifelé ne tűnjön fel…

- Azt azért észre veszed, ha buksz. Úgy voltam vele, hogy akkor viszont ne húzzuk vele tovább az időt, irány más utat keresni; de nem így csattant el. Mert eddig azt szoktam meg, hogy a Karády mellett játszottam az Egérfogóban, amik előtt szét izgulhattam magam, és amikor vége volt, baromi jó érzés töltött el. De most, hogy van a Hippolyt, a Cabiria éjszakái, vagy volt a Hajnali mellúszás, amik lelkileg nem igényelnek akkora felkészülést, jobban érzem a kis- és a nagy szerep közti különbségeket, s a nagynak a súlyát. És milyen furcsa, hogy a kiugrás, a nagy szerep volt előbb, és csak utána jöttek a kisebbek.

- Pedig a kis szerepek nehézsége abban rejlik, hogy kevesebb idő és lehetőség van a megmutatkozásra.

- Ez igaz, de a kis szerepnél csak a saját jelenetemre kell figyelni, a nagy előadásnál meg én építem fel az egészet. Nekem nagyon nagy megnyugvás, hogy a Cabiria éjszakái-ban amikor kimegyek a színpadra, úgy tudom maximálisan végezni a feladatom, hogy csak az én részemre enyém a felelősség, mert tudom, hogy ott Kecskés Karina feladata az, ami nekem a Niniben.

- A Nini egy fantasztikus erőpróba.

- Ahogy mondod! Kétszer játszom egy hónapban, de olyan komoly fizikai-lelki, és mindenféle felkészülést igényel, s annyira mozgat, hogy már napokkal előtte meg vagyok zavarodva. Borzasztóan kell figyelni, hogy végig tudjam énekelni, mert technikailag nagyon nehéz az, hogy hol éneklek, hol meg kiabálok. Hol mikrofonba, hol mikrofon nélkül. S egyáltalán nem mindegy, hogy hol képzem a hangom. Toldi Máriánál tanulok énekelni, és ezeket a váltásokat nagyon kell tudni, mert tényleg nagyon-nagy erőpróba.

- Ráadásul – úgy tűnik -, hogy a darab tele van improvizációval is, ami másféle összpontosítást igényel.

- Azzal, hogy minden alkalommal másféle közönség jön össze, tényleg olyan, mint egy halálugrás, mert soha nem tudod, hogy milyen lesz. Volt olyan, hogy a Karády-közönségem jött el, akik sok mindenre számítottak, de erre nem. S ilyenkor hiába érezném úgy, hogy meg kell őket győzni, s rátenni a játékra, több energiát beletenni – pedig így se kevés kell hozzá –, nem szabad megijedni, meg kell tanulni elfogadni, hogy ez most egy másféle közönség, akik így, a maguk módján szórakoznak jól.

- Csak nem kell minden alkalommal ennyire megküzdened…

- Van nagyon könnyű dolgom is. Amikor már az elején olyan tapsvihar fogad, ami fellazít. Mert nekem az nagyon nagy biztatás, ha érezhetem: nem harcba jöttem, hanem szeretnek, és rám kíváncsiak. S általában tényleg ezt érzem minden alkalommal. Pedig itt még magát a kabaré műfaját is meg kell szerettetni az emberekkel, vagyis dupla a kihívás.

- Nem is teketóriázol sokat, olyan eszközöket vetsz be, hogy nincs mese: a harmadik perctől imád a közönség.

- Az a lényeg, hogy elhitesd, a közönség nélkül nem megy a show. Mert nem is megy nélkülük. Ezt én nagyon emberi oldalról próbálom megközelíteni, és úgy, hogy mégis szórakoztassak vele. Hát így sikerült.

- Ninit úgy látom, hogy tényleg a színpad az élete, és ha most belebukik, akkor ő is belehal.

- Ez így is van, de ez nem csak Niniben, Zsókában is így van. A színházhoz való hozzáállásunk azonos. Ezért tudom olyan komolyan venni, miközben mégsem vehetem benne túl komolyan magam, mert akkor nem lesz jó az egész, viszont ha nem könnyed, az megint nem jó, mert… Látod? Amint elkezdek beszélni róla, egészen összegabalyodok. Ez a darab nagyon olyan, mint amilyen én is vagyok. Legbelül, titkon, ahol az ember már nem mutatja meg a dolgokat. Viszont nem szabad szégyellni azt, hogy neked ez az életed, hogy te ezért mindent-mindent megteszel.

- Már miért szégyellnéd?

- Mert sokszor jobban nézne ki, ha könnyedén, legyintve beszélnék arról, hogy „Á, csak egy önálló est, imádom, tök jó!” – mert így is lehetne. De én nem az vagyok, aki eljátszom magam: nekem tényleg ez az életem, és nem csak most. Én így is fogok megöregedni.


- Nini - Vági Bence rendezésében – teljesen a tied. Fel sem merül más.

- De ha a Karádyt megnézed, akkor is ezt gondolod, miközben a kettő teljesen különböző. Tudod, ez úgy van, hogy önálló estet akkor érdemes csinálni, ha valahol nagyon találkozik veled a feladat. Amúgy játszd el a rád osztott szerepeket, mert az is jó. De én ebben rengeteget tudok mondani, és nagyon sokat tudok adni.

- Ráadásul elég merészen.

- Legelőször magamat kellett leküzdenem. Amióta elkezdtem ezt a pályát, hatalmas gátat kellett átszakítanom, hogy színpadra merjek állni. Miután kiálltam, hogy csak magammal tudjak ott foglalkozni, hogy minél természetesebb tudjak lenni, és aztán felvállalni az önálló estet. Ráadásul annak a hatalmas gátnak az átszakítása és az önálló estem között összességében nyolc év telt el. A Nini pedig már a második önálló estem. S tudtam, hogy ha ezt akarom, akkor ezt a radikális lépést kell megtennem. Ha gyáva kiscsaj vagyok, akkor húzzam le magam a WC-n, ha viszont van itt keresnivalóm, akkor legyek határozott, vállaljak „halálugrásokat”, csak hogy a lelkem megnyugodjon, hogy nem vagyok lemaradva semmiről, hiába kerültem később erre a pályára. Én tanulni akarok. Tanulni viszont a leggyorsabb módon - azt gondolom -, így lehet. Hatalmas fába vágtam a fejszémet, de annyit tanultam a két önálló estemből, hogy azt elmondani nem tudom.

- És csakugyan úgy fest, hogy nem sikeres akarsz lenni, hanem valódi, szakmai kihívásokkal törődő színésznő. Sokan mindent megtesznek az országos ismertségért, te pedig könnyedén eldobva azt, vállaltad, hogy „csak” a színházjáró szűkebb közönség lásson.

- Tudatos volt ez a leépítés. Egy színésznő életében mindig nagy kérdés az, hogy hol vannak a szakmai határok. Én nem akarok a vízcsapból is folyni, főleg nem egy olyan kidurrantható lufival, amihez valójában semmi közöm sincs, mert megszabják, hogy mit kell mondani. Ha én nem mondhatom ki, amit gondolok - márpedig néha igen merész dolgokat gondolok -, az olyan, mintha egy zsákba akarnának beletuszkolni, képtelen vagyok benne jól működni. És erre a színészet által jöttem rá. Mert ott minden nap mindent újra kell kezdeni, soha nem pihenhetsz meg azzal, hogy „Ó, ezt már tudom!”. Dobd a kukába, amit tegnap csináltál, mert abból ma semmire nem tudsz támaszkodni, mindent újra kell kezdeni.

Csomós Éva: Nini álarca mögé bújva mutatod meg az igazi Zsókát a színpadon?

- Nagyon jól látod. Ott meg merem mutatni az igazi énemet, amit a civil életben már nem tennék meg. Mindig megpróbálnak úgy beállítani, mint egy „hideg szépség”-et, miközben fogalmuk sincs arról, hogy valójában milyen vagyok. Márpedig én egy csupa szív embernek tartom magam, és ha csak az lenne, amit beállítani próbálnak rólam, akkor nem mennék fel a színpadra, mert nem lenne mit mondanom. De nekem van mit mondanom, azt pedig ott szeretném elmondani, nem a különféle újságoknak, amikben nem hiszik el, hogy nekem erre, az ilyen típusú szereplésekre tényleg semmilyen szükségem nincs, sőt, nem is akarom. Én a színpadon mindent elmondok. Nevezhetjük Nininek vagy Karádynak, mindegy, mert csak nagyon kevesen látnak mögé. Pedig ez a lényeg.

Fotó: Vízkelety Márton, KNI, Nini Kabaréja a Facebook-oldalán

Tovább a Kultusz.com oldalára

Tetszett? Nézd meg a többi cikkünket is!



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: