hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Kovács Patrícia: Van, hogy dühből azt mondom, elég volt!

Az Eszenyi-ügyről és a Vígszínház társulatán belül lévő politikai törésvonalakról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy most nem Lady Machbetre van szüksége a közönségnek.

Link másolása

hirdetés

A népszerű színésznő 10 év után a Bella Figura című előadásban tért vissza a Vígszínház színpadára, ebből az alkalomból beszélgettünk. Patrícia felajánlotta, hogy tegeződjünk.

– Mindig is nagyon tiszteltem benned, hogy nemcsak remek színésznő vagy, de nem is félsz megszólalni. Szemben sok pályatársaddal, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy ő nem politizál, és inkább nem mond semmit.

Ezek a megszólalások tudatos, átgondolt dolgok, vagy egyszerűen olyan alkat vagy, aki kimondja, amit gondol, bármi is lesz adott esetben a következménye?

– Változó. Van, amikor lehetőségem van jól átgondolni, hogy mikor, mit fogok mondani, kinek, hányszor és milyen fórumon.

De van, hogy egy unalmas hétfő délelőtt történik valami a közéletben, felhúzom magam, és dühből azt mondom, elég volt, nem érdekel, mi lesz a következménye, meg kell szólalnom. Akad, aki megtehetné, hogy megszólal, de nem teszi, más pedig szívesen mondaná, de nem teheti. Nem szoktam ezzel kapcsolatban ítélkezni, én teszem a dolgomat.

hirdetés
Azt gondolom, megengedhetem magamnak, hogyha van valami, ami mellett nem mehetek el, akkor megszólalok.

– 10 év után visszatértél a Vígszínház társulatához. A színház nehéz időszakon van túl, hiszen nemcsak a Covidot kellett átvészelni, hanem a fennállásának talán két legnagyobb botrányát, a Marton ügyet és az Eszenyi ügyet. Milyen a hangulat most a színházban?

– Azt érzem, hogy a Vígszínház életébe békesség költözött. Az elmúlt években nagyon megcibálta az élet a társulatot. Nehéz helyzetben kellett szembesülni ezekkel a történésekkel, ami senkinek nem volt könnyű.

Mostanra mindenki megnyugodott. Egy ekkora társulatnak nehéz kezelnie ezeket a feszültségeket. Boldog felszabadultságot érzékelek, hogy most már nem kell ezekről beszélni.

Ez már a múlt, a jelenben élünk és a jövőre koncentrálunk.

– Az említett ügyek hatására változott valami a Vígszínházban, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő?

– A Vígszínház az elsők között hozta létre a saját etikai vizsgálóbizottságát és kidolgozott egy kódexet, ami arról szól, hogyan lehet megelőzni a problémákat illetve jelezni, ha valakit bántódás ér, hogy ezek az esetek ne ismétlődhessenek meg. Erős jogi háttér jár minden itt dolgozónak, ha bármiféle sérelem éri, és érdemben kivizsgálják a panaszokat.

Az új vezetés ezt nagyon komolyan veszi.

– Legkésőbb a Free SZFE ügye rámutatott, hogy óriási politikai-ideológiai törésvonal van a színházi szakmán belül. A Vígszínház társulatában nincsenek ebből feszültségek? Hisz minden oldalról találhatunk ott színművészeket.

– Azt érzem, hogy nincs politizálás a színházban. A szakma szeretete határozza meg a légkört.

Igen, vannak, akik nem értenek egyet, másra szavaznak, de ettől még a színpadon remekül együtt tudnak működni és nem viszik be a színpadra ezeket az ideológiai kérdéseket.

Egyébként már dolgoztam olyan színházban, a Jordán Tamás majd később Alföldi Róbert által vezetett Nemzeti Színházban, ahol rendkívül elgondolkodtató és egyébként lebilincselően szórakoztató beszélgetéseknek voltam tanúja. Blaskó Péter vagy Szarvas József egy Hollósi Frigyessel rendkívül lehengerlően, nagy-nagy szeretettel tudták zrikálni és győzködni egymást, utána pedig csodásan dolgoztak együtt a színpadon.

Ott értettem meg azt, hogy jól lehet együtt dolgozni attól még, hogy mást gondolunk a világban bizonyos dolgokról, ha tisztelettel, nyitottsággal fordulunk a másik felé.

Még inspiráló is lehet, ha olyan a közeg, hogy nem feltétlenül ért egyet mindenki a másikkal.

– A Bella Figura című darabban tértél vissza a Vígszínház színpadjára, erre a szerepre hívott el Rudolf Péter.

– Igen, először vendégnek hívott azzal a felkiáltással, hogy társulatot szeretne építeni, és nagyon szeretne engem visszahívni, de nézzük meg, hogy működik.

De lényegében, amikor tíz év után visszatértem és tavasszal elkezdtem próbálni, már éreztem, hogy szeretnék „hazatérni”. Mert bár szakmailag nagyon érdekes és izgalmas volt ez a szabadúszóként töltött tíz év, soha nem jöttem volna el a Vígszínházból, hogyha jól éreztem volna magamat az akkori vezetéssel.

– Azt említetted más interjúkban, hogy az egyik ok, amiért annak idején a távozás mellett döntöttél, az volt, hogy Eszenyi Enikő nem akart elengedni vendégjátékra…

– Ez volt az utolsó csepp a pohárban. De hangsúlyozom, nem azért jöttem el, mert nem akart elengedni. Azt tökéletesen meg tudtam volna érteni. Hanem, ahogy mondta.

Mondhatta volna, hogy rád itt van szükség, nagyon sok mindent lehetett volna mondani,

de az, hogy „Az enyém vagy, és azt csinálod, amit mondok”, az nem elfogadható válasz.

– Rudolf Péternél akkor ilyesmi nem merülhet fel.

– Rudi pontosan tudja, mit jelent egy színésznek forgatni, tévében dolgozni, vagy más színházi produkcióba elmenni dolgozni. Természetesen a társulat tagjaként én is a Vígszínház érdekeit tartom elsősorban szem előtt, de ha alkalom adtán el szeretnék menni, akkor biztosan meg tudjuk majd beszélni.

– A Bella Figura életközeli darab, egy egyszerű élethelyzet az alapja, majdhogynem olyan, mint egy helyzetgyakorlat. Ennek megfelelően nincsenek benne olyan nagyívű szerepek, mint mondjuk egy Shakespeare drámában.

Nem szerettél volna a visszatéréshez valami olyan szerepet, ami nagyobbat szól?

– Ez nem úgy van, hogy én ülök, és akkor elképzelem a nagy visszatérésemet, hogy legyen nagy lépcső, rajta vörösbársony, és uszályos ruhában szeretnék végiglejteni.

Arról nem beszélve, hogy megváltoztak a nézői igények. Akarhatnék én Lady Machbethetet játszani, de nem vagyok biztos benne, hogy most lenne erre igény.

Úgy látom, mostanában az emberek olyan előadásokat szeretnek látni, ami róluk szól. Hétköznapi, egyszerű helyzeteket. Amikor például olyan emberek ülnek le egy asztalhoz, akiknek nem kéne.

A nézők nagy része bármelyik szereplővel tud azonosulni, mert volt már hasonló helyzetben.

Egy ekkora színházban, amelynek népszínházi feladatokat kell ellátnia, figyelnie kell arra a műsorpolitikában, hogy a nézők mit szeretnének látni.

Örülök, ha egy ilyenben részt vehetek, és nem gondolkozom azon, hogy mit kellett volna ehelyett.

– Talán nem nagy spoiler, elmondható, hogy a darabbéli karaktered, Françoise a történet szerint egy étteremben összetalálkozik a legjobb barátnője férjével és annak szeretőjével, és ezzel nehéz erkölcsi dilemma elé kerül: megmondja, vagy ne mondja meg?

Hétköznapi helyzet, ha nem is feltétlenül érintettként, de mindannyian találkoztunk már hasonló dilemmákkal az életben. Ilyenkor az emberen végigfut, hogy én mit tennék ebben a helyzetben?

– Nem. Nyilván magunkból dolgozunk, de teljesen mindegy, hogy egyébként egy ilyen helyzetben én felhívnám-e a barátnőmet, hogy figyelj, a férjed itt van egy másik nővel.

Itt csak az a fontos, hogy a szerep mit csinál, annak az igazságát kell megtaláljam, hogy amit ő mond, azt miért mondja. Az a jó, ha olyan előadás születik, amiben mindenkinek megvan a saját maga igazsága, mert az életben így működünk.

Ezen belül, hogy Kovács Patrícia mit csinálna egy ilyen kellemetlen szituációban, az teljesen mindegy.

Nem is gondolkozom el rajta.

– Számomra nagyon izgalmas produkciód volt a Second Life. Színészek sokszor beszélnek arról, hogy pont az a jó a színészetben, hogy elbújhatnak a szerepben.

A Second Life ennek szöges ellentéte. Ez nagy merészségnek tűnik…

– A Second Life-ban csak Máté Gábor tanítványok szerepelnek. Mi ezzel a módszerrel dolgoztunk a főiskola első egy-két évében. Olyan jeleneteket kellett csinálni, ami bizonyos szempontból saját magunkról szól. Ez nem azt jelenti, hogy tételesen feldolgoztuk az önéletrajzunkat, de abból indultunk ki.

Orlai Tibor pedig azt mondta, ha már ilyen sokan vannak a színházában a Máté Gábor osztályokból, mi lenne, ha készítenénk egy ilyen előadást.

– Miben láthatunk még a közeljövőben?

– December elején lesz a Party című darab bemutatója Paczolay Béla rendezésében. A Pass Andrea által írt és rendezett Vándorkutya című kortárs darabban átvettem egy főszerepet a Vígszínház házi színpadán. Nagyon boldog vagyok, hogy megkaphattam ezt a szerepet, ebben a rendkívül izgalmas és különleges előadásban. A meglévő szerepeimet a Centrálban, az Orlainál és a Játékszínben megtartottam és folyamatosan dolgozom a SzínházTv háziasszonyaként, ahol színházi előadásokat streamelünk már több mint egy éve.

Missziónk, hogy eljuttassuk a magyar színházi kultúrát azokhoz is, akik lakóhelyük miatt vagy lehetőségeik hiányában nem tudják élőben élvezni előadásokat.

Fotó: Vígszínház - Juhász Éva, Dömölky Dániel, Gordon Eszter


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Retteghetnek az unokázós csalók – Megnéztük Az unokát
A Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmjében egy nyugdíjasokra leselkedő rém üti fel a fejét, avagy ilyen egy magyar bosszúdráma.

Link másolása

hirdetés

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

A pénz természetesen sosem kerül elő, ami marad, az csupán a szégyenérzet, amiért bedőltek a csalóknak.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

hirdetés
Ez is volt a film célja: az érzékenyítés. Hogy figyeljünk oda szüleinkre, nagyszüleinkre, és értessük meg velük, mit kell tenniük hasonló helyzetben.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

A fiatalabb generációból egyértelműen a Domát alakító Jászberényi Gábor viszi a pálmát, akivel Deák egy hazai filmekben ritkán látható filmes archetípust, az úgynevezett „villaint”, avagy főgonoszt hozta be a képletbe.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az elveszett lány - Dakota Johnson szenved az anyaszerepben, és nincs ezzel egyedül
A felelősség terhe és az emlékek súlya alatt Olivia Colman is összeroppan Az elveszett lányban.

Link másolása

hirdetés

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

tabudöngető. Persze, nem először láttuk filmben, milyen nehéz anyának lenni, de ilyen mélységekbe kevésnek sikerült lemenni úgy, hogy közben más szempontból is eredeti és provokatív.

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

hirdetés
Aztán egyszer elutazik egy konferenciára, ahol találkozik egy elismert professzorral (Gyllenhaal remek castingja saját férje, Peter Sarsgaard), akivel intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is egymásra kattannak.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A színészek csodásak, a lehengerlő Colman és Johnson mellett Ed Harris is, akit mindig üdítő látni, látszik, hogy olyasvalaki vezette őket, akinek ez a vérében van.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Legtöbbször szép vagy vonzó nőkkel kell azonosulnunk. Vagy legalábbis szép lelkűekkel.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Ilyen összetett női alakokat nem elégszer látunk. Összetett, de szerethető férfiakat, bűnös férfiakat annál régebb óta: kövér maffiózókat, akiket szeretünk, bukott férfiakat, akik visszatalálnak a jó útra, vicces, groteszk figurákat, akiket legszívesebben átölelnénk.

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Óriási rekordot döntött a Ne nézz fel!, Leonardo Dicaprio és Jennifer Lawrence új filmje a Netflixen
Még sosem néztek egy hét alatt annyian egy filmet, mint ezt.

Link másolása

hirdetés

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

December 27. és január 2. között összesen 152,29 millió órát néztek a felhasználók a filmből globálisan, ilyen magas számra pedig korábban még nem volt példa egyetlen produkciónál sem.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
„Végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam” – Visszatérés Roxfortba
Az első Harry Potter-film 20. évfordulóján a Warner úgy döntött, újra összehozza az alkotókat, és készítenek egy jó kis dokumentumfilmet.

Link másolása

hirdetés

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

a Harry Potter-könyveket faltam,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

Amikor véget ért a sorozat, nagy űrt hagyott maga után,

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

A Legendás állatok és megfigyelésük közepesen indult, és aztán borzalmasan folytatódott,

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

hirdetés

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Természetesen mindent próbálnak nosztalgia-szemüvegen keresztül mutatni.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

Harry és barátai vannak a fókuszban,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Megszólaltatták az összes film rendezőjét,

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minőségi munka, rengeteg utalással, odaillő jelenetek bevágásával.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

Természetesen a 90 perces hossz is behatárolta az interjúk mennyiségét,

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

a Visszatérés Roxfortba, rajongóként elképesztő élmény volt

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: