KULT
A Rovatból

Kovács András Péter: A rádiókabaré helyett ma már inkább egy jól sikerült YouTube-videóval lehet tömegeket megszólítani

A Momentán Társulat vendégeként lép fel az egyik legnépszerűbb stand upos, ennek apropóján a Dumaszínház elmúlt 20 évéről is beszélgettünk vele.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 06.


Link másolása

Június 10-12. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, aminek keretében egy teljes hétvégén át változatos improvizációs előadásokat láthat a közönség (a részletes programot itt lehet megnézni).

Péntek este egy Dumaszínházzal közös produkció is lesz, ahol a Momentán Társulat tagjai Beliczai Balázs mellett Kovács András Péterrel állnak színpadra.

Vele beszélgettünk az impró és a stand up összefonódásairól, illetve arról is, be lehet-e még futni újoncként ebben a műfajban.

– A Dumaszínház jövőre lesz 20 éves, te pedig szinte az első pillanattól tagja vagy. Milyen íve volt ennek a két évtizednek, honnan hová jutottatok el?

– Onnan indultunk, hogy egy kis budapesti kávézóban léptünk fel 50 ember előtt. Kerestük a saját hangunkat, mindenféle reklám és marketingtevékenység nélkül, szájhagyomány útján lettünk egyre népszerűbbek. Ma pedig az ország egyik legsikeresebb, legtöbb jegyet értékesítő társulata vagyunk, több száz vidéki helyszínnel és egy egész országot lefedő hálózattal.

– Ez mindenki közös érdeme, vagy vannak, akiknek kulcsszerepük volt benne?

– Nyilván vannak úgynevezett védjegyemberek, akik bevonzzák a közönséget, de mindössze 5-6 főre nem lehetne társulatot alapozni. A kevésbé népszerű, de attól még szintén tehetséges kollégáknak ugyanúgy érdeme és rengeteg munkája van benne, hogy itt tartunk.

Hihetetlenül profi a mögöttünk álló szervezői brigád is, és amiatt is nagyon szerencsések vagyunk, mert a Dumaszínház kiötlői annak idején nem a gyors meggazdagodást választották, hanem a lassú és kitartó építkezést. Ennek az eredménye, hogy még ma is létezünk.

Ha belegondolunk, 20 évvel ezelőtt milyen sztároktól volt hangos a média, hol vannak ők most, és hozzájuk képest hol tud szárnyalni a Dumaszínház, ez kizárólag azoknak köszönhető, akik hosszú távú szemlélettel álltak a szervezéshez.

– Könnyebb vagy nehezebb ma anyagot gyűjteni, mint a 2000-es évek elején volt? Mennyire változtak meg a források?

– Nem is a külső források változását érzékelem, hanem inkább a saját szemléletemét. Az ember nyilván abból tud viccet csinálni, ami még neki is ismeretlen, vagy ami őt is meglepetésként éri. Ahogy öregszünk és egyre bölcsebbek leszünk, egyre több dolgot értünk meg és ezzel párhuzamosan fogynak a meglepetések. Így pedig drasztikusan csökken azoknak a jelenségeknek a száma, amelyekből még ugyanakkora rácsodálkozással tudsz poénokat gyártani. Egyértelműen nehezíti a dolgunkat, hogy ennek ellenére kell egyre újabb és újabb területeket felfedeznünk.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki tartósan népszerű tudjon maradni ebben a műfajban?

– A folyamatos megújulás, ehhez pedig töltekezni és élni kell: hagyni, hogy megtörténjenek velünk is azok a dolgok, mint más emberekkel, a házasságtól a gyerekszülésen át a szeretteink elvesztéséig. Ezeket aztán ülepíteni kell, miközben megfelelő önismerettel állunk magunkhoz és a világhoz is.

– Bármilyen személyes témát az előadásaid részévé tudsz tenni, vagy létezik olyasmi, amihez inkább nem nyúlsz?

– Bármit, mert megtanultam, hogy minél mélyebb valami, annál általánosabb. Minél személyesebbnek gondolom, annál biztosabb, hogy másoknak is ezek a rejtett titkaik vagy aggodalmaik. Ezért aztán utat találok velük a közönséghez.

– A rokonaid vagy ismerőseid sosem bánják, hogy szóba hozod őket a színpadon?

– Igyekszem tapintattal és emberséggel viccelődni, akikről beszélek, ők sokkal inkább a szereplői, mint a céltáblái a poénoknak.

– A kiégés jeleit tapasztaltad már magadon?

– Igen, de ilyenkor le kell állni egy kicsit. A nyaraim például mindig arról szólnak, hogy behúzom a kéziféket és töltődöm: két hónapra elvonulok, így pihentetve az agyamat.

– Be lehet még újoncként kerülni ebbe a műfajba úgy, hogy valaki hasonló népszerűségre tesz szert, mint az általad is említett húzónevek?

– Van rá lehetőség, de nem azokkal a klasszikus eszközökkel, amelyekkel annak idején mi tettünk szert országos népszerűségre.

Hiába szerepel valaki a televízióban vagy a rádiókabaréban, nem azzal fog tömegeket megszólítani, hanem inkább egy jól sikerült YouTube vagy TikTok-videóval. Van is erre példa: Pottyondy Edina alig két évvel ezelőtt kezdett youtuber-karrierbe, ma pedig már színházakat tölt meg stand uposként. Nagyon sok szempontból kikerülte a szamárlétrát és a tanulási fázisokat, amelyeken mi átestünk, de úgy tűnik, nem is volt szüksége ezekre.

Akit szeret a közönség és át tud lendülni azon az egyensúlyi ponton, amelyen túl már exponenciálisan növekszik a népszerűsége, annak nyert ügye van.

– Eltérnek-e szerinted az emberek reakciói Budapest belvárosában, illetve egy vidéki kisvárosban? Van olyan poén, ami az egyik helyen működik, a másikon viszont jobb elkerülni?

– Azt veszem észre, hogy amint az egyének összeállnak közönséggé, létrejön egy olyan közös, kollektív tudat, ami mindenhol egyetemes. Ugyanaz a közönség ugyanazokon a dolgokon nevet Budapesten is, mint mondjuk Nyíregyházán vagy Lentiben. Legalábbis azok a dolgok, amikről én beszélek, nem olyan urbánus vagy vidéki témák, amelyek az egyik helyen meglepetést okoznak, a másikon viszont nem.

– A rendezvény típusán se múlik ez? Nincs különbség például egy dumaszínházas saját ested és egy céges buli között?

– Régen még lehetett, de szerencsére annyira szeretnek bennünket, hogy most már a céges rendezvényeken is felcsillannak a szemek, amikor mi jövünk. Az utóbbi pár évben nagyon pozitívak a tapasztalataim ezen a téren, persze meg is szűrjük, hogy mit vállalunk el. Szabadtéri családi napra például nem megyek, mert ott nincs meg az az atmoszféra, ami egy színházteremben, hasonló körülmények között viszont nagyon hasonló tud lenni a végeredmény.

– Mennyire vagy képben a Momentán Társulattal? Voltál már előadásukon, követed a tevékenységüket?

– Persze, fiatalabb koromban, amikor még ők és én is pályakezdők voltunk, rendszeresen látogattam az előadásaikat, rajtuk keresztül ismerkedtem meg az improvizáció műfajával és a főbb játékelemekkel. Ugyan nem ők tartották, de később mi, dumaszínházasok is részt vehettünk imprótréningeken, így megismerkedtünk a műfaj csínjával-bínjával. Azóta többször is volt szerencsém momentánosokkal egy színpadon állni, minden ilyen alkalmat nagyon élveztem.

– Mi az, amit át tudtál emelni az eszköztárukból?

– A legfontosabb szabály, hogy merj kockáztatni és bukni is, ha úgy adódik. Nekem ez mindig óriási bátorságot ad, amikor új anyaggal kísérletezek: sosem a biztosra megyek, merek kilépni a komfortzónámból.

Ha az ember új anyagot mond, minden alkalommal olyan, mintha egy teljesen más stand upos állna a színpadon. A nézők nyilván elnézőbbek vele, ha már ismerik és szeretik, de ettől még minden anyag kicsiszolása keserves és fájdalmas folyamat.

Ebben pedig nekem nagyon sok segítséget ad a tudat, hogy még ha elsőre nem is sikerül olyan jól, másnap el tudom mondani egy kicsit máshogy és talán jobban.

– Mit vársz a mostani, velük közös estétől? Mennyiben lesz nagyobb kihívás, mint a saját fellépéseid?

– Hosszú évek óta nem improvizáltam, ezért kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy mennyire macskásodtam el, másrészt arra, hogy a jelenlegi személyiségemmel és világfelfogásommal mi fog kisülni belőle. Ahogy az ember muzsikálni és máshogy muzsikál 20 és 40 évesen, úgy ebben is biztosan érezhető lesz a különbség.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk