/kult/john-bonham-bonzo-led-zeppelin-40-eve-halt-meg/
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Addig mennydörgött, mígnem villám csapott belé – 40 éve halt meg John Bonham, a Led Zeppelin dobosa

Pótolhatatlan volt a „kedves falusi bunkó”.
hirdetés

Teljes keresztneve a hírhedt kalózkapitányé és a traktorral versenyre kelő nagy erejű munkásé volt: John Henry. Morgan kapitányról rumot neveztek el, de John „Bonzo” Bonham a vodkát szerette, és az is vitte a sírba alig 32 évesen.

Tagbaszakadt, nagy természetű, harsány, ám alapvetően kedves dúvad volt. Igazi "falusi bunkónak” tartotta magát, még a barátai szerint is volt ebben valami. Vele született naturalizmusát vitte át dobolásába is, amelyről mennydörgések és ágyúlövések sírva kérhették volna a receptet.

Ha ő nincs, Led Zeppelin sincsen: pontosan az ő mindent elsöprő játéka kellett az egyszerre vérprofi muzsikus és misztikus alkotó Jimmy Page, a férfiasan érzékeny hurrikán Robert Plant és a fantáziadús bölcs John Paul Jones mellé. A zene elemi ösztöne - elvégre a legősibb ember alkotta hangszer egyik változatán játszott - az elemek zenei ösztöne testesült meg Bonzóban.

Bonham 1948. május 31-én született Birminghamben, és a közép-angliai nagyváros környéki bandákban kezdte pályafutását, miután nem óhajtott autószerelőként életfogytiglan fülig olajban fürdeni. 1967-ben egész jó kis bandába sikerült beütnie magát: a Band Of Joy énekese nem volt más, mint Robert Plant. Amikor a szőke aranytorkúnak híre ment Londonban is, Jimmy Page és a leendő menedzser, Peter Grant elmentek Plantért, majd a legenda szerint hosszasan könyörögtek a nagydarab Bonzónak, hogy tegye át székhelyét kicsit délebbre, a Led Zeppelinbe. A dobos habozott: úgy érezte, neki, éppen elég ez a helyi siker, jobban érzi magát a helyi ivócimborákkal, mint a rock-sztárok között, végül azonban – Grant 40 távirata után - Plant mégiscsak rávette őt.

A dobok mögött féktelenné vált. Esztelen püfölő, hangszergyilkos volt-e Bonzo? Erre az imázsra ő maga is rájátszott. Tény, hogy nem volt iskolázott muzsikus. Amikor egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy miben rejlik technikájának lényege, a maga keresetlenségével így válaszolt: "Felemelem jó magasra a kezemet, aztán nagy erővel leejtem". Ez ugyanolyan "költői túlzás" volt, mint a Zepet heavy-metál bandának nevezni. Hallgassuk csak meg, milyen apró finomságokat helyez el a Good Times, Bad Times-ban, micsoda "labirintus-atmoszférát" teremt a How Many More Times középrészében, milyen veszett váltásokra képes a Lemon Songban vagy Dazed and Confused 20-30 perces koncertváltozataiban? Vagy tudott-e még valaki olyan mesterien "késleltetni" a dobbal, mint ő tette azt a Living Loving Maid-ben, a Ramble Onban, a Black Dogban, a Four Sticks-ben? Melyik rockert nem veri ki a jeges veríték a Celebration Day és az In The Evening keresztütéseitől, a Whole Lotta Love elutasíthatatlanul követelőző belépéseitől, a Since I've Been Loving You blues-piramisépítésétől, amelyben eljut a normál, bár hangos szívveréstől a fuldokló csúcspontig?

hirdetés

Persze Bonzo akkor érezte magát igazán elemében, amikor az égzengést és a szökőárt hívhatta ki párbajra, mint a When The Levee Breaks-ben – a sorok írójának minden új otthon és minden új lemezjátszó akusztikai tesztje a IV. album záródarabja lassan fél évszázada - amikor nyolcezer méteres hegyek gleccsereit olvaszthatta, mint a Kashmirban, amikor egész harcmezők zaját nyomhatta el irtózatos pörgetéseivel, mint az Achilles' Last Standben, vagy egyszerűen csak a végzet vaskapuján dörömbölt, mint a Babe I'm Gonna Leave You-ban vagy a Carouselambrában.

Nehezen felejthetők a korai idők koncertőrületei, az As Long As I Have You vagy a Sick Again tüzérségi támadásai, hogy a Moby Dick néven ismert magánszámáról ne is beszéljünk, amikor lapáttenyereivel vert tengernyi hullámokat a bőrökön.

Lehet, hogy "primitívnek" tűnik, mégsem játszhatta volna senki más úgy a Rock and Roll dobnyitányát, mint ő, mert éppen e zene lényegét, újkori vérkeringésünk egyik vámszabad területét ragadta meg hatalmasra faragott "faágaival". És még annál is többet: magam is csak 20 éve jöttem rá, hogy ez az a ritmus, amibe egy repülőgép belekapaszkodik felszálláskor, hogy elkapja a légáramlatot.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk