A Művészetek Völgye szervezését néhány éve egy teljesen új, fiatal csapat vette át az alapító Márta Istvántól és kollégáitól. A fesztivál azóta rengeteget változott, de közben alapértékeit is megőrizte. A hagyományos programok mellett most már a legmenőbb könnyűzenei együttesek is fellépnek Kapolcson, a Brainstől a hiperkarmán át a 30Y-ig. Sőt, idén a világhírű Morcheeba két tagja zárja a nagyszínpad műsorát. A Nemzeti Színház pedig tíz napra Taliándörögdre költözik. A szervezői stáb vezetője, Oszkó-Jakab Natália elárulta, milyen út vezetett eddig és mit vár az idei évtől.

– Mi volt a benyomásod a Művészetek Völgyéről, amikor a szervezők élére kerültél?

– Azt hiszem, keresni sem kellett a hibákat, hiszen a 2013-as fesztivál 15 millió forintos hiánnyal zárt, tehát ennyi kifizetetlen számla maradt a végén. Ezt az összeget már a következő évre behozott bevételekből kellett fedezni, ami viszont egyből ott is hiányt okozott. Tehát a pénzügyi stabilitás megteremtése volt a legfontosabb kérdés, amivel foglalkoznunk kellett.

Fontos kiemelni, hogy Istvánék sem rosszul csinálták, amíg az ő kezükben volt a szervezés. De ők művészemberek, akik egyszerűen úgy szocializálódtak, hogy a kulturális rendezvények támogatása pusztán állami feladat. Nyilván nem volt elvárható részükről, hogy ennyi idő után szemléletet váltsanak és elkezdjenek más forrásokat felkutatni. Inkább mertek nagyot álmodni, ami az elején vitte is őket előre, hiszen az állam régebben tényleg többször alányúlt a fesztiválnak, ha túlcsúsztak a költségekkel. Mi viszont nem engedhettük meg magunknak, hogy pusztán erre építsünk.

– Hogyan kerestetek szponzorokat, mennyire voltak fogékonyak?

– Alapelvünk, hogy mindig igyekszünk kreatív megoldásokat keresni a szponzorainkkal.

Nem azt a módszert követjük, hogy "add ide a pénzt, cserébe pedig kitehetsz egy molinót", inkább mindenkit valamilyen aktivitásra ösztönzünk, amiből a fesztiválozók közvetlenül is profitálnak.

Tavaly ilyen volt például a Telekom által üzemeltetett elektromos taxi, ami néhány egyszerű kérdés megválaszolása után ingyen vitt át bárkit Kapolcsról Taliándörögdre. Hiszünk benne, hogy az ilyesminek sokkal több értelme van, mint egy hagyományos reklámnak.

– Sokan nehezményezték, amikor tavaly Kapolcson is lett nagyszínpad, mondván éppen ennek (és a tipikus fesztiválfellépő zenekaroknak) a hiánya adta a Völgy varázsát. Mit gondolsz erről?

– Amikor a húszas éveim végén járva bekerültem a szervezők közé, nagyon erősen azt éreztem, hogy idősebb a közönség nálam. Az átlagéletkor olyan 40-50 év körül volt. Persze lehet úgy is dönteni, hogy valaki csak erre a korosztályra alapoz egy fesztivált, de ebben az esetben számolni kell azzal, hogy nem lesz közönségutánpótlás. Ami szintén nem gond, ha eleve csak mondjuk tíz évig akarod az adott fesztivált csinálni, utána bezárod a kapukat.

Sokat tanakodtunk erről az idősebb stábtagokkal, és arra jutottunk, hogy szeretnénk tovább vinni a Művészetek Völgyét még sokáig. Ehhez viszont muszáj volt fiatalítani a közönséget, amit csak a könnyűzene behozásával lehetett elérni. Én például imádom az egyházi zenét is, de

egy huszonévesnek bármeddig magyarázhatod, milyen fantasztikus, nem fog az ország másik feléből ideutazni ezért, sőt még egy világhírű operaénekesért sem.

Tetszik vagy nem, ehhez igenis kellenek a mai jól menő együttesek. Ugyanakkor az egésznek lehet egy olyan pozitív hatása is, hogy hiába jön valaki egy adott zenekar miatt, többnyire már délután megérkezik Kapolcsra, ezért van ideje szétnézni. Így pedig simán odakeveredhet mondjuk egy komolyzenei koncertre, és ha megtetszik neki, jövőre talán már kifejezetten Rákász Gergely orgonaestje miatt tér majd vissza, merthogy milyen pozitív csalódás volt belehallgatni a Brains előtt.

– A nagyszínpad eléggé kiesik a többi kapolcsi programhelyszínhez képest. Hogy választottátok ki, hol legyen?

– A könnyűzenei helyszín évekig az óvoda udvarában volt Blue sPot Café néven, de 2014-ben ez gyakorlatilag már életveszélyesnek bizonyult, annyira túlnőtte magát.

A PASO koncertjén például teljes szélességében álltak még a főúton is az emberek, a biztonsági őröknek élőláncot kellett alkotniuk, hogy elengedhessék a forgalmat.

Ráadásul az utat időközben negyedrendűből másodrendűvé minősítették, így hiába korlátoztatjuk erre a tíz napra a kamionátvonulást, azért szoktak lenni külön engedélyes járművek.

Szóval ez a helyzet tarthatatlanná vált, muszáj volt másik helyet keresnünk, ahol rendes fesztiválkörülmények között léphetnek fel a nagy tömeget vonzó zenekarok. Azért esett a választásunk arra a legelőre, ahová végül került a színpad, mert már eleve körbe volt kerítve, nincs túl messze Kapolcs központjától, valamint a tűz- és katasztrófavédelmi előírásoknak is megfelelt. A hangerő is fontos szempont volt, ezért az iránya éppen ellentétes a faluval. Emellett azáltal, hogy kicsit tulajdonképpen el van rejtve, jobban megőrízhetjük a fesztivál udvaros jellegű összképét.

– A Quimbyt mennyire volt kifizetődő meghívni tavaly? Behozott annyi plusz embert, hogy megtérüljön a költsége?

– Igen, abszolút. Az utolsó vasárnap évek óta egyfajta mini küzdelem volt nekünk. Mindig próbáltunk egy valamennyire népszerű csapattal zárni, de közel sem volt rajtuk annyi ember, mint egyébként lehetett volna. Akárhogy próbáltunk változtatni rajta, olyankor már mindenki csomagolt, sőt sokan haza is mentek napközben, elég lehangoló összbenyomást keltett a falu. Ehhez képest

a tavalyi zárónap abszolút méltó volt a megelőző kilenchez: hatalmas tömeg gyűlt össze a Quimbyn, többen eleve miattuk jöttek le, nyoma sem volt a "szomorú vasárnap" hangulatnak.

– Idén még nagyobb dobásként a Morcheebát szerveztétek be utolsó fellépőnek. Miért pont őket választottátok?

– Abban biztosak voltunk, hogy ezúttal is csak egy extrán erős névvel hozhatjuk be az közönséget az utolsó napra, és úgy gondoltuk, ezúttal kipróbálunk egy külföldi fellépőt. Több booking céggel felvettük a kapcsolatot, akik egy sor szóba jöhető zenekart ajánlottak nekünk. Először az alapján szűkítettünk, ki turnézik egyébként is a közelben, hiszen nem utolsó szempont, hogy ne kelljen mondjuk Ausztráliából idereptetni. Ebből a körből aztán a Morcheeba lett végül a befutó, talán ők állnak legközelebb a fesztivál szellemiségéhez. Én személy szerint is nagyon szeretem őket, de persze nem ez volt a döntő tényező. Bízunk benne, hogy idén is a tavalyihoz hasonló tömeg gyűlik majd össze nekik köszönhetően.

– Hogy működik a munkamegosztás köztetek és az egyes udvarok szervezői között?

– Szeptemberben mindenki kap egy ütemtervet időpontokkal, hogy tudja, mikorra mit kell leadnia. Októberben össze szoktunk ülni mindenkivel átbeszélni az előző évi tapasztalatokat illetve az esetleges új ötleteket. November-decemberre már az összes udvargazda elkészít egy vázlatos tervet, ennek ismeretében elindítjuk a szponzorkeresést, februárra pedig gyakorlatilag összeáll a részletes program.

A központi e-mail címünkre is nagyon sok zenekari jelentkezést kapunk. Ezeket előszelektáljuk és akit elég színvonalasnak találunk, összekötjük annak az udvarnak a szervezőivel, ahová szerintünk legjobban illene. Egy-egy nagyobb fellépőt mi is szoktunk ajánlani, de nem ez a jellemző, hiszen

a Művészetek Völgye pont attól igazán erős, hogy megbízunk Gryllus Dániel, Lackfi János, Harcsa Veronika és a többiek ízlésében.

A könnyűzenei és a színházi színpad programja a kivétel, ezeket teljes egészében mi állítjuk össze.

– Van olyan színpad, amit te személy szerint hiányolsz a Völgyből?

– Említettem, hogy komolyzenei irányból jövök, tehát az opera műfaját például abszolút el tudnám képzelni. Szabadtéri előadások a csillagos ég alatt - ez nagyon tetszene. Nem bánnám, ha lenne valamilyen táncsátrunk, valamint szerintem az újcirkuszban is nagy potenciált van. Tavaly a tánccal próbálkoztunk a Klastromnál egy nap erejéig, de én egy külön ennek dedikált helyszínt is szívesen látnék.

– Elképzelhető, hogy a ma már nem résztvevő falvakból bevonjátok valamelyiket a mostani három mellé?

– Az egykori hatfalvas modellt a mostani közönségünket ismerve szerintem nem nagyon lehetne már megvalósítani. A nagy többség egyszerűen belátható távolságokat igényel, nem fognak átbuszozni több falut is egy-egy koncert vagy előadás miatt. Ez már a taliándörögdi Klastromnál is megmutatkozott előző évben, pedig ott azért jó néhány másik programhelyszín is volt a településen. Idén így a Klastrom ki is maradt, de a dörögdi választékot azért egy óvatos lépéssel tovább növeltük. Kíváncsian várjuk, vajon lesz-e rá kereslet, átmennek-e annyival többen emiatt. Ha igen, jövőre talán Vigántpetendre is több mindent szervezünk, hogy a növekvő látogatószám mellett az emberléptékűséget megtarthassuk.

– A helyi lakosokat mennyire vonjátok be a szervezés során?

– Minden hónapban tartunk úgynevezett falufórumot a három településen, ahol elmondjuk nekik az aktuális fejleményeket és ők is megoszthatják velünk a javaslataikat. A helyi termelők minden évben bemutatkozhatnak az Éltető Völgy udvarban, valamint a Kék abrosz mozgalmat is nagyon propagáljuk. Ennek keretében a fesztiválozók a falusiak háztáji főztjét kóstolhatják meg számos portánál, Kapolcson és Taliándörögdön egyaránt. Kisegítő munkákat is szoktak végezni nekünk, akinek van kedve vagy ideje munkát vállalni ebben a tíz napban, az biztosan talál magának lehetőséget. A programszervezés során szintén igyekszünk figyelembe venni a kéréseiket.

A Budapest Bár például tipikusan így került a fellépők közé: annyi helyi fiatal kérte tőlünk, hogy muszáj volt meghívnunk őket.

– Te részt tudsz venni a programokon a teendőid mellett?

– Sajnos ennyi helyszín mellett az a típus vagyok, aki nem nagyon tud ottmaradni végig sehol, de legalább mindenbe belehallgatok 10-15 percet. Szeretem, ha látják a többiek, hogy számíthatnak rám, ezért minden este megteszek legalább egy kört, az összes programhelyszínt érintve. Ilyenkor bárki hozzám fordulhat az udvarok szervezői közül, ha segítségre van szüksége. És ezt a kört akkor már igyekszem úgy összerakni, hogy az engem legjobban érdeklő produkciókra eljussak.

– Mennyire vagy bizakodó az idei évvel kapcsolatban? Sikerülhet felülmúlni tavalyi rekordközeli látogatottságot?

– A jegyelővételi adatok azt mutatják, hogy nagyobb az érdeklődés a tavalyinál. Persze ez csalóka is lehet, hiszen könnyen előfordulhat, hogy aki múltkor a helyszínen váltott jegyet, idén már előre megvásárolta. Én azért remélem, hogy ezúttal is sikeres és jó fesztivált zárunk, minél több elégedett látogatóval. A már említett emberléptékűség miatt azt azért nem kívánom, hogy mondjuk tízszer akkora tömeg legyen, a tavalyi nagyságrend éppen ideális volt.

Legfeljebb amiatt szurkolok, hogy a taliándörögdi plusz programok is szépen megteljenek. Ha sokan eleve a színházi választék miatt jönnének le, az szuper lenne. Ráadásul ezekből idén annyi van, hogy aki akar, délelőttől egészen késő estig találhat magának kedvére valót. Utána pedig, ha van kedve, még meghallgathat egy koncertet az Elevenkertben vagy a Kocsor Házban, tehát tényleg érdemes átmenni Kapolcsról.

Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel!

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.