hirdetés

KULT

Így emel fel és tesz tönkre Hollywood – Gary Oldman Oscar-gyanús David Fincher filmjében

Főhajtás az Aranypolgár forgatókönyvírója előtt. Amanda Seyfried is élete eddigi legjobb alakítását nyújtja a Netflix-moziban.
Szajki-Vörös Adél, fotó: Netflix - szmo.hu
2020. december 07.

hirdetés

Gyerekek, hallottatok már Orson Wellesről, minden idők egyik legnagyobb filmrendezőjéről? Aki nem, annak itt a lehetőség, ráadásul egészen furmányos módon mutatja be nekünk Wellest minden idők másik legnagyobb mai filmrendezője, David Fincher (Harcosok klubja, Zodiákus, A közösségi háló). Szerintem egy laikusnak nem ciki nem ismerni sem az Aranypolgárt, Welles második nagyjátékfilmjét, sem magát az író-színész-rendezőt - de nem is ettől a filmtől fogja megkedvelni Wellest. Viszont szerintem az Aranypolgárt talán igen és ezzel Fincher máris teljesített egy fontos küldetést.

Mert Fincher filmje ambiciózus, erőszakos, indulatos és csípőből alkotó csodagyereknek mutatja be Wellest, igazából olyannak, amilyennek később Hollywood megismerte, és a sors iróniája, hogy egy picit olyannak is, amilyennek ő maga ábrázolja az Aranypolgár főhősét: egy kíméletlen úthengernek.

Nála azonban Finchert jobban érdekelte a főhős, Mank, azaz Herman J. Mankiewitz, az Aranypolgár társírója, aki a film sztorija szerint gyakorlatilag maga írta a forgatókönyvet, a kreditet úgy kellett kikövetelnie magának, de így is megosztva nyerte a film egyetlen Oscarját Wellessel, a társ-forgatókönyvíróval, aki néha felhívta, mondott egy-két mondatot, de Fincher sztorijában kábé ennyit tett hozzá Mank életének főművéhez. Aki nem látta az Aranypolgárt, nézze meg, ma is teljesen működő, a korát meghaladó, lenyűgöző film.

Az 1930-as években járunk, Amerika, válság, nemrég váltott át az ipar a hangosfilmre (a forradalom rárímelhet a mai streaming-forradalomra és a mozik válságára is). Fincher a fekete-fehér képi világot és Welles világítási és beállítási - pl. a mélység-élességgel való játék - módszereire jellemző, ugyanakkor sokszor magára a korszak naiv vizualitására is reflektáló

"szerelmesfilmet" készített Hollywoodról, ami ha levél lenne, akkor olyan szerelmes levél, amiben minden szépségét és fájdalmát megírja a búcsúzó szerelmes.

hirdetés

Biztosan nem véletlenül nyilatkozott mostanában olyan keserűen Fincher bizonyos filmekről, például a Jokerről, mert ő maga most olyan mélyre ásta magát egy nagyon érzékeny témában, hogy mániákusan maximalista rendezőként úgy érezhette, ennél mélyebbre nem lehet menni, és ennél komolyabban nem lehet alkotni. Hogy valóban igazi komoly, nagyszabású és felejthetetlen alkotás a Mank, az tény.

És olyan színészi alakításokkal van tele, amire szintén szinte csak Fincher képes. Kíváncsi lennék, hogy vajon egy Netflix-produkcióban megcsinálhatta-e ugyanazt, amit pl. A közösségi háló nyitójelenetével, melyben Jesse Eisenberg és Rooney Mara beszélgetnek egymással, és több, mint kilencvenszer (!!) vette fel a "biztonság kedvéért" és a maximális teljesítményért az igencsak hosszú dialógból álló jelenetet. Fincherrel forgatni állítólag felér egy filmes iskola elvégzésével, mert mind a tárgyi világ, mind a teljes közeg, a zenék, és a legapróbb részletek a lehető legautentikusabban jelennek meg a filmjeiben. Így van ez a Mankben is.

Mank (Oldman, aki lenyűgöző) egy leépülőfélben lévő, alkoholista forgatókönyvíró, aki élete ajánlatát kapja: írjon egy forgatókönyvet az ifjú zseninek, Orson Wellesnek. Meg is írja, a first draft - az első változat - több, mint 300 oldal,

közben pedig próbál feleségétől távol, egy kedves fiatal ápoló személyzet (Lily Collins sem volt még ilyen jó, akárcsak Amanda Seyfried, aki Mank múzsáját alakítja) társaságában regenerálódni, bár igazából csak életben maradni, és alkotni valami maradandót. Mank a 90 napos határidőhöz képest Welles utasítására 60 napot kap - és ő csakazértis megírja ágyban fekve az Aranypolgárt.

Amiről eddig is tudtuk, hogy egy valós személy ihlette: William Randoph Hearst sajtómágnás, ráadásul a csodás feleségéhez fűződő viszonya, ellentmondásos személyisége és megalomán tettei, karrierje. Ez pedig nyilván nem feltétlenül tetszik a Hearsthöz közel állóknak, így megismerkedhetünk Hollywood piszkos oldalával is: a megfélemlítésekkel, az átverésekkel, a politikai érdekek összekapcsolódásával, kíméletlenségével, valamint azzal, amit a mai napig érezhet egy forgatókönyvíró, ha olyan helyzetbe kerül: hogy nincs önállósága, "udvari bolond".

Persze tehetsége van, és Mank ezt az egyet és a kitartását tudja arra használni, hogy megtartsa munkáját, pozícióját és életben maradjon. A többi maradjon a film titka, nézzétek meg. Megéri. Különösen Gary Oldman nagyjelenete miatt, ami egy csodás, arculcsapóan őszinte, tökrészeg monológ, aminek a végén elhányja magát egy díszes társaság előtt, majd közli, hogy feljött a hal is a borral.

A Fincherre oly jellemző fekete humor tehát itt is jelen van, különösen a Mank egészségi állapotával kapcsolatos jelenetekben, valamint a filmmel mint médiummal kapcsolatos kikacsintós reflexióiban:

sokszor elmegy a hang, a kép, felvillannak a régi fekete-fehér mozikból ismert cigaretta-égetett képhibák - a filmes önreflexió már a Harcosok klubjában is jellemző volt rá, csak ott máshogy használta ezeket a vagány képi poénokat -, látszanak a vetített hátterek stb.

És csodák csodája, mintha Hollywoodban lennénk, sikerül elérnie, hogy 2020-ban megnézzünk egy fekete-fehér filmet a Netflixen, egy olyan ember tragédiájáról, akit eddig nem is ismertünk, és egy eddig ismeretlen háttérsztoriról, ami nem nagy szám, "csak" egy ember drámája. Ezért mindenképp főhajtás neki. És még egy tény, ami a legárulkodóbb, hogy ez Fincher legszemélyesebb mozija: a forgatókönyvet apja, a 2003-ban elhunyt Jack Fincher írta, s filmográfiájában egyetlen film szerepel: a Mank.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk