Gryllus Dániel és Vilmos az egyik legismertebb zenész testvérpár Magyarországon. A Kaláka tagjaiként a mai napig országszerte koncerteznek, de önállóan is sok helyen találkozhat a nevükkel a közönség. Mindketten alapemberei a Művészetek Völgyének, ahol az egyik legnépszerűbb helyszín, a Kaláka Versudvar társ-házigazdáiként tíz napig szinte folyamatosan színpadon vannak. Az idei fesztivál kevesebb mint két hét múlva kezdődik, ennek apropóján beszélgettünk népzenéről, versmegzenésítésekről, az Égbőlpottyant mesékről és sok minden másról.

– Mi az első élményetek a Művészetek Völgyéből, mit jelent számotokra ez a fesztivál a többihez képest?

Vilmos: Én ott voltam már a legelső alkalommal is, mert Márta Istvánnal osztálytársak voltunk általános iskolában, és mellette jó barátok is. Magától értetődött, hogy amikor belefogott ebbe az új dologba, összeszedte a hozzá közel állókat, hogy csatlakozzanak. Persze akkor még sokkal kisebb léptékű volt az egész, alig egy-két színpad működött, aztán az idő múlásával annak is tanúja voltam, ahogy egyre inkább kinövi magát.

Dániel: Gyakorlatilag a második évtől kezdve már a Kaláka is játszott, hol ilyen, hol olyan helyszínen és felállásban. Egyszer még a legjobb előadás díját is elnyertük a „Hegyi beszéd” templomi koncertünkkel.

V: Játszottunk a templomban és még egy disznóól mellett is, varázslatos hangulata volt ezeknek a kis helyszíneknek. Aztán jött az érdekes fordulat, amikor udvarosodott a fesztivál, először létrejött a Palya-udvar, majd a Kaláka Versudvar és sorban a többi. Innentől sokkal izgalmasabb programokat láthatott a közönség, hiszen mindenki a saját kis világát sűrítette bele az udvarába. Ráadásul a központi szervezők válláról is sok terhet levett a váltás.

D: Ennek köszönhetően a fellépői kör is szélesedett, hiszen volt ugyan Márta Pistának elég széles rálátása kulturális életünk egészére, de az irodalommal és a költészettel Lackfi János és mi, a jazzel pedig Harcsa Veronika azért csak jobban képben van, hogy csak két példát említsek. Így csomó olyan produkció is odakerült, ami enélkül aligha kaphatott volna teret. Ráadásul a fesztivál karaktere ezzel alapvetően nem változott meg.

– A Kaláka Versudvar mennyivel lett kiforrottabb a fennállása óta?

V: Nagyjából azonos programmal működik azóta is, hiszen akkor mindjárt elég jól ki lett találva. Vannak egyrészt a különböző költészeti programok, improvizációs gyakorlatok Lackfi János vezetésével, illetve a zenés versimpró, ahol zenészek is bekapcsolódnak egy-egy vers és népdal újraértelmezésébe. A gyerekprogramok is már kezdettől fogva nagy teret kapnak, nagyjából ugyanabból a körből merítve. Ami viszont hangsúlyosabb lett, azok az esti programok. Egyre több olyan zenekart hívunk meg, akik valamilyen formában versekkel foglalkoznak. Régebben ezek szinte mind folkos-akusztikus stílusúak voltak, manapság viszont már sokkal eklektikusabb a mezőny. És még egy dolgot ki kell emelni: talán harmadik éve, hogy minden este a koncertek után közös népdaléneklést tartunk a közönséggel.

D: Ez Rosonczy Kovács Misi érdeme, aki összeállította a Felsütött a nap az égre című népdalkötetet, ennek alapján kezdtük el az éneklést a Kaláka-udvarban. Most már a karaoke-változata is megjelent, így még könnyebben bekapcsolódhat, aki szeretne. A szöveget képernyőről lehet olvasni, a kíséretet pedig autentikus népzenészek adják. Szerintem ez egy fantasztikus dolog, és bár nemrég jelent meg, már nagyon sokan szeretik.

– A Kaláka Fesztivált mennyire más jellegű kihívás megszervezni, mint a kapolcsi udvarotok programját?

D: Az utóbbiért nekünk főleg kulturális értelemben kell kiállnunk, a fesztiválért viszont minden tekintetben én és munkatársaim vagyunk felelősek, a finanszírozástól a helyszínek biztosításán át az adminisztrációs feladatokig. A Kaláka Egerben mára már összművészeti fesztivál, míg a versudvarban végig a költészet, a zene, és ezek együttélése a téma.

– A versmegzenésítéseknél a klasszikus, vagy a kortárs költészet áll közelebb hozzátok?

D: Szerintem nincsen ilyen vízválasztó.

V: Nyilván bizonyos műfajokkal azért ritkábban kísérletezünk, többnyire olyan verseket szoktunk elénekelni, amelyek kötött formában íródtak és rímelnek is. Van egy csomó olyan ága a kortárs költészetnek, például a hangköltészet, ami nekünk kevésbé testhezálló. A klasszikus vonalról viszont igyekszünk minél több költő verseit beépíteni a műsorunkba.

D: A könyvnyomtatás elterjedése előtt a költészet kizárólag énekelt formában jelent meg. Olyan versek születtek, amelyeket eleve eléneklésre szántak. A verseskötetek megjelenésével ez kicsit megváltozott.

Manapság viszont egyre inkább azt tapasztalom, hogy a középkorú és a fiatalabb költőgeneráció is kezd visszatérni az énekelhető formához.

Ez Kapolcson, a zenés versimpró során különösen kapóra jön, még egy lemezt is kiadtunk az eddigi legjobbakból Hej Kapolcsról fúj a szél címmel.

– A költészet mellett a népzene is kezdettől fogva a szívügyetek. Mit lehet tenni szerintetek azért, hogy a XXI. században is megmaradjon és meg tudja szólítani a fiatalokat?

D: Ez a megszólítás-dolog érdekes kérdés, hiszen régebben egyszerűen énekelték a dalokat, tanulták egymástól. Az utóbbi száz évben, a hangrögzítés megjelenésével viszont radikálisan megváltozott az egész.

Ma már sokkal kevésbé szájról szájra, inkább számítógépről számítógépre terjed a népzene.

Ezt a folyamatot például az említett karaoke-lemezünk is elősegítheti. Nem hiszem, hogy a műfaj megállt volna egy bizonyos statikus pozícióban, amit meg kell őrízni és kész. Megboldogult Halmos Béla barátom mondta mindig, hogy a hagyományt nem kell ápolni, mert nem beteg. A lényeg, hogy énekeljünk minél többet, akár a modern technika eszközeit is bevonva.

V: Mi azért nem nagyon mentünk a korszellem után, nagyjából ugyanazt játsszuk ugyanolyan stílusban, mint a megalakulásunk idején. Ehhez értünk és azt tapasztaltuk, hogy ezzel a hozzáállással, lelkülettel tudjuk megfogni az embereket. Persze mindig akadnak olyan dolgok, amelyek az ember útjába kerülnek. A Fishing on Orfű fesztiválon például a Rackajammel közösen léptünk fel, én pedig elektromos gitáron is játszottam, amire azért elég ritkán van példa. De ez sem a korszellem jegyében történt, sőt éppen ellenkezőleg: Ferenczi Gyuriéknak kezdettől szívügyük az amerikai stílusú blues és régi vágyuk volt, hogy kipróbáljak egy olyan elektromos gitárt, ami akkor készült, mikor az akusztikus és az erősített zene még épphogy csak kezdett elválni egymástól. Tehát lényegében ezzel is a gyökerekhez nyúltunk vissza.

Kaláka koncert a kaliforniai Tarzanában, idén áprilisban (teljes felvétel):

– Hogy emlékszel vissza azokra az évekre, amikor a tévében szerepeltél?

V: Nagyon szép időszak volt, különösen 1991 és '95 között, amikor az Égbőlpottyant mesékkel heti szinten jelen voltam a képernyőn. Persze utána még jó ideig ismételték, de új részek elkészítésére már nem kaptunk lehetőséget. A műsor koncepciójában az volt a legjobb, hogy direkt esti mesékre fókuszáltunk: olyanokra, amit a gyerek megnéz és meghallgat, ettől megnyugszik, majd elmegy aludni. Nem voltak bennük se konfliktusok, se nyitva hagyott kérdések, a lecsendesítésre helyeztük a hangsúlyt.

Én voltam ugyebár a zenei mindenes, egy bizonyos állandó mondatom, az "Á, dehogy!" pedig valósággal szállóigévé vált. Komoly országos ismertséget is köszönhettem neki,

arra is akadt példa, hogy az utcán utánam kiabálták: "Ott megy az á, dehogy bácsi!"

Erre az ismertségre építkezve tudtam aztán kiadni a lemezeimet és megmaradni a köztudatban.

Két rész az Égbőlpottyant mesékből:

– Vágytál vissza bármikor is a képernyőre?

V: Ez elsősorban nem vágyakozás kérdése, az akkor nagyon jó volt, most viszont más dolgokból tudok meríteni. Mindig akadt valami, ami tovább lökte a személyes ügyemet. De természetesen ha megkeresnének, hogy csináljunk újra valamit a televízióban, én személy szerint nagyon szívesen vállalnám. Nem feltétlenül ugyanazt, hiszen a környezet és mi se vagyunk már ugyanolyanok, de valamit biztosan ki tudnánk találni. Levente Péterrel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár már jó ideje nem dolgozunk együtt, a barátságunk viszont töretlen.

– Milyen élmény számotokra testvérekként egy zenekarban játszani? Mindig megtaláltátok a közös hangot, vagy akadnak időnként nézeteltérések kettőtök között?

D: Szerintem számunkra a zenekarban nagy előny, és a zenekar számára is az, hogy nagyon együtt vagyunk, zeneileg és gondolatilag is. Hogy vannak véleményeltérések az élet egyéb dolgaiban, az természetes, de a közös hangot megtalálni sose probléma.

V: Volt 15 olyan év is, amikor nem játszottunk egy zenekarban, de akkor is zenéltünk együtt: öt különböző lemezt vettünk fel közösen ebben az időszakban, és Dani persze muzsikál az összes akkori – és későbbi – gyereklemezemen is. Szóval a zenében nagyon egy húron pendülünk.

– Mit emelnétek ki a Kaláka Versudvar idei programjából?

D: Ami a mi dolgainkat illeti, nagyon örülök, hogy műsorra került a Kosztolányi estünk Máté Gáborral, a hagyományos József Attila-est keretében elhangzik a Ferenczi Gyuriékkal közösen készített lemezünk, az Ünnepi szonettkoszorú, vendégünk lesz Nyáry Krisztián, akivel az Így szerettek ők című könyve és a mi új Szeretlek című albumunk alapján állítjuk össze az est programját. Idén is lesz kívánságkoncert, amin a korábbi Kaláka tag Huzella Péter is velünk muzsikál. Meg persze kiváló gyerekprogramok, Lackfi Jani versimprói, népdaléneklés... Legszívesebben mindent kiemelnék.

V: Én annak is nagyon örülök, hogy Galkó Balázzsal idén is együtt "józsefattilázhatunk", meg annak, hogy a Rackákkal – és a Telecasterrel – eljátszhatom majd Kiss Anna verseire írott dalaimat. A gyerekkoncertek közt pedig ott lesznek egyik délelőtt a biciklizős dalok is. Ez a program itt – a sok éves kapolcsi hagyomány szerint – két részből áll: az első egy óra közös biciklizés a faluban, a második pedig egy óra közös éneklés a Kaláka Versudvarban.

Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel:

Csörög a telefon egy idős férfi vagy nő lakásában. Egy magát általában rendőrnek vagy más hivatalos személynek kiadó hang azt mondja, a hívott unokája közúti balesetet okozott, a sértett pedig hajlandó elállni a feljelentéstől egy bizonyos összeg fejében. Az aggódó nagyszülő azonnal magához kapja minden összekuporgatott pénzét (gyakran milliókat), amit készséggel átnyújt a nem sokkal később lakásához érő „kollégának”. Aztán kiderül, hogy az unoka jól van, és semmi nem volt igaz az egészből, az illető pedig futhat a pénze után. Csúnyán átverték.

Ez nem egy film sztorija, ez sajnos a valóság – az „unokázós” csalók jó ideje ténykednek Magyarországon is, és noha több ilyen szervezetet sikerült már kézre keríteni, továbbra is sokan próbálnak így pénzt kicsikarni a naiv és beteg idős emberekből.

Deák Kristóf író-rendező sajnos első kézből tapasztalta meg mindezt, hiszen az ő nagyszüleit is átverték e módszerrel, az alkotóban munkáló düh pedig arra sarkallta őt, hogy első mozis nagyjátékfilmje e témát járja körül. Így született meg Az unoka című bosszúsztori.

A történet szerint az unokázós csalók Rudi (Blahó Gergely) nagyapját (Jordán Tamás) pécézik ki, aki rengeteg pénzt, sőt, még régi, nagy becsben tartott karóráját is odaadja a lakásához érkező álrendőrnőnek. Papus (így hívja őt Rudi) persze összeomlik, miután kiderül az igazság, Rudi pedig elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi nagyapja óráját. Miután a rendőrségre nem igazán számíthat (hiszen számtalan ilyen esettel kell megbirkózniuk), civilként nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse az idős embereket kihasználó gazokat.

Kiváló alap egy izgalmas, akciókkal is felturbózott krimihez, Deák pedig a film első felében valóban brillírozik. Dühítő és drámai jelenetek sorjáznak a remek felütésben – amikor például Jordán Tamás hosszú perceken keresztül, kvázi sokkos állapotban próbál minden otthon található értéket összegyűjteni, az nehezen felejthető, ám annál inkább átélhető.

A tanulságot nem a film végén kapjuk meg, erről már az első 10-20 percben megbizonyosodhatunk. A történet további része pedig inkább a nyomozásról szól. Egy nagyapját tiszta szívből szerető, szelíd huszonéves férfi egyre elkeseredettebb küzdelméről, amelynek során megtalálja magában a bátorságot és az elszántságot.

Sajnos ez a szakasz a nagyon is valóságos alapot már egyre hihetetlenebb szituációkkal taszítja az olcsóbb, hollywoodias krimik birodalmába, a nagyon is átélhető és valódi drámát sugárzó nyitányból így később egy szimpla, kevésbé markáns bosszúsztori kerekedik. Persze mindez nem feledteti el a nézőkkel az eredeti célt: Az unoka megnézése után talán másképp tekintünk majd idős ismerőseinkre, rokonainkra.

A színészek tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen a filmben számos remek hazai művész feltűnik. Jordán Tamás például egészen elképesztő alakítást nyújt a szégyennel szembesülő Papus szerepében, és Pogány Judit is kiváló a főkolompos csaló mit sem sejtő édesanyjaként, az „átvert nyugdíjasok klubjának” tagjai közt pedig olyan magyar legendákat találhatunk, mint pl. Papp János, Mikó István, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Kertész Péter vagy Baranyi László.

Az egyébként kifejezetten tehetséges Döbrösi Laura (Félvilág, Aranyélet) talán most kevésbé tudott fogást találni a karakterén, és a főhős Blahó Gergely sem kapott egy kellően rétegzett karaktert, így főként aggodalmaskodó arckifejezéssel nyomozza végig a filmet, noha az kétségtelen, hogy szimpatikus, és lehet neki drukkolni.

Az unoka nem tipikus magyar film, erősen érződik rajta a nyugati hatás (persze a műfajiság nem ördögtől való), a hazai miliő és atmoszféra mégis kézzel tapintható, így magunkénak érezhetjük mindazt, ami a vásznon zajlik. Kár, hogy az egyre irreálisabb fordulatokon és a nehézkes finálén végül megcsúszik a mű, mindenesetre az is valami, hogy végül talpon marad.

Maggie Gyllenhaalt ha máskor nem, A titkárnő című film főszereplőjeként ismerhettük meg színésznőként még 2002-ben, miután 2001-ben testvérével, Jake Gyllenhaallal a címszerepben emlékezetes mellék-karakterként jelent meg a Donnie Darkóban. Egy mondatban csak két merész kultfilm, így indult a két testvér karrierje, akik azóta is hűek önmagukhoz. Bár mindketten tűntek fel szuperhősös franchise-ban, de leginkább kiváló ízlésükről és szofisztikált, érzékeny játékukról ismertek (és szerintem alulértékeltek, már ami az Oscar-díjat illeti, de még azt is el tudom róluk képzelni, nem zavarja őket, hogy "csak" jelölésük van).

Maggie Gyllenhaal első nagyjátékfilm-rendezése 2021 utolsó napján került fel a Netflixre, ez az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány (The Lost Daughter, nem simán lányt, hanem valakinek a lányát jelzi), és elég magasra tette a lécet. Nemcsak azért, mert jó a film, sok jó függetlenfilm készül. Hanem azért is, mert

Leda (Olivia Colman), a 48 éves főiskolai professzor egy görögországi üdülőhelyre érkezik a film jelenben játszódó idősíkjában. Egyedül utazik oda, láthatóan várakozással teli, ám egyszerre folyamatos emlékbetörései lesznek, melyeket diszkrét, finom montázsokkal mutat be felvillanó képekként a film. Vagy: konkrét flashbackekkel, melyben a fiatal anya Lédát (Jessie Buckley ismét fantasztikus, akárcsak mindig, amióta a Csernobilban beleszerettünk) látjuk, aki finoman szólva is küzd az anyasággal.

Két kislány édesanyja, de fiatal irodalomtudósként szüntelenül azért harcol, hogy dolgozhasson, mert szenvedélyesen érdekli a szakterülete. A férjével sem tökéletes a kapcsolata, többnyire Leda van a kislányokkal, és ebben az időben próbál valamire jutni a munkájával. Türelmetlen, sokszor alig képes kontrollálni az indulatait, szenved. Sokunknak ismerős.

S hogy mit keresnek ezek az emlékek a napfényes görögországi nyaraláson? Egy, az üdülőhelyre érkező család egyik tagja, egy fiatal anya (Dakota Johnson) triggereli Leda fejében a régről hordozott, súlyos traumát, bűntudatot és mindenféle kavargó érzelmeket, melyeket láthatóan még mindig nem tett rendbe magában. Johnson karaktere egy egyszerű lány, aki ugyanúgy tehernek érzi sokszor a rajta "lógó" gyermeket, ahogy Leda egykor a saját, szeretett lányaival kapcsolatban érezte.

A film zsigerien átadja, hogy mennyire fájdalmas az az érzés, amikor egy nő nem "született ősanya", hanem másfelé is jár a feje, mást is szeretne, másra is vágyna, mert nemcsak az anyaszerepben tud kiteljesedni - másra viszont nincs lehetősége a körülményei miatt.

A lányom karácsonyra ajándékba kapott egy gyermek-Bibliát, amit olvasunk. Azt kérdezte tőlem az Ószövetség első negyede tájékán, miért szerepel olyan kevés nő a képeken, és miért nincsenek fontos női szereplők. Megnyugtató választ kapott - hiszen vannak -, de elgondolkodtatott, hogy miért merült fel egy  gyermekben ez a kérdés. Amikor már a női jogokról beszéltünk az ő nyelvén, eszembe jutott, hogy ennek a komplex kérdéskörnek a része a film világa is.

Ezt a fajta karakterbéli komplexitást azonban, amit Gyllenhaal bevállalt Colmanével, kevés film teszi. Egy nő, akit néha értünk, néha sajnálunk, néha határozottan taszítónak érezzük, aki elveszett - mert ő is egy elveszett lány, ha úgy tetszik, Isten elveszett lánya - , aki nem találja a kiutat az élete és maga által teremtett örvényből, s aki tud szeretni, de nehezen tud adni, mert akinek nincs miből, mert talán magát sem szereti önmaga teljességében, mert talán őt sem szerették eléggé, az miből adjon...

Én Leda figuráját is legszívesebben átölelném, mert nem arról van szó, hogy nem szereti a gyermekeit, hanem mert képtelennek érzi magát a boldogságra, és vagy afelé, vagy afelől szalad, de nem találja a helyét. Forgatókönyvíróként, filmkritikusként és nőként kevés ennél fontosabb női problémát látok, aminek talán egyre szélesebb rés nyílik, hogy megmutatkozzon: a női gyengeséget, sokféleséget, esendőséget, az ősanyaság ellentétének bátor felvállalását, a női összeomlást, a nehézségeket, hogy nem mindig vagyunk szépek s szuperwomenek.

És azt is gondolom, a férfi gyengeségeket, a férfiak szülőséggel kapcsolatos jelenlegi nehézségeit, a családok válságait is kevés film ábrázolja mélységeiben. Van még hová fejlődni, és Az elveszett lány, minden hibájával és olykori - főleg vizuális - esetlenségével együtt ezt az utat tapossa ki éppen, amiért nagy taps jár neki.

Új csúcsot ért el a Ne nézz fel! című film a Netflixen: még soha nem néztek egyetlen filmet annyian egy hét alatt, mint Adam McKay szatíráját - írja a Deadline.

Sőt, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence új filmje már minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a Netflixen a Sandra Bullock-féle Madarak a dobozban (Bird Box) és a Dwayne Johson, Gal Gadot és Ryan Reynolds főszereplésével készült, szintén új Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) mögött. A Deadline szerint azonban a Ne nézz fel! olyan népszerű, hogy hamarosan simán beelőzheti mindkét "riválist", és ezzel újabb rekordot tudhat magáénak.

A film egy szatíra, amelyben a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence két csillagászt alakít, akik megpróbálják figyelmeztetni a világot arra, hogy egy olyan üstökös közelít, amely képes elpusztítani a bolygót. Csakhogy meglepetésükre az emberek nem igazán akarnak hinni nekik. Ez tulajdonképpen egy szándékos allegóriája a klímaválság elleni küzdelemnek: hiába figyelmeztetnek folyamatosan a tudósok arra, hogy egyre jobban pusztul a Föld, az emberiség nagy része nem veszi ezt komolyan, és nem akarnak tenni ellene.

Míg számos filmkritikus erősen bírálta a filmet, a klímatudósok és -aktivisták nem győzik dicsérni. Szerintük ugyanis ez a film képes lehet felnyitni az emberek szemét arra, hogy mi zajlik jelenleg a világban a klímaválság kapcsán.

Kritikánkat itt olvashatod el:

Nem fogok pártatlan szemlélőként írni, mert nem tudok. Én a Harry Potter-filmekkel és a Gyűrűk Ura-filmekkel nőttem fel. Mindkét filmes univerzum hatalmas hatással volt rám, de amíg Tolkien könyveit csak nagyon nehezen tudtam fiatal fejjel elolvasni,

magyarul és angolul is többször végigolvastam őket.

Fiatalkorom meghatározó eleme volt a varázsvilág, szinte a szereplőkkel együtt nőttem fel, a Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe csak egy hónappal fiatalabb nálam.

bár imádtam az utolsó részeket is, igazi rajongóként még több Harry Potter-tartalomra vágytam volna. Ezt a stúdió is pontosan tudta, mármint azt, hogy mekkora igény van még újabb történetekre J.K. Rowling világából, de sajnos az első próbálkozások felemásra sikeredtek.

a számítógépes játékok gyengék voltak, az új könyvet nem is olvastam, viszont ez a dokumentumfilm számomra telitalálat lett.

Rajongóként végre megkaptam azt, amire már több mint egy évtizede vágytam. Visszatértem a gyerekkoromba, még ha csak 90 percre is. A filmben megismerhetünk izgalmas háttérinformációkat, érdekességeket a színészek viszonyairól, megtudhatjuk, hogyan élték meg a sikert és a forgatásokat.

Egyértelműen átjön az érzés, hogy milyen lehetett 100 gyerekkel együtt dolgozni: kifejezetten nehéz. Megtudhatunk rengeteg extra információt a szereplőkről, a karakterekről, a színészek kiválasztásáról, és sok archív felvételt is láthatunk, köztük interjúkat a fiatal Daniel Radcliffe-fel, Emma Watsonnal és Rupert Grinttel. Gyakorlatilag ők viszik a hátukon a filmet,

ők interjúvolnak egy-egy színészt, emlékeznek vissza, milyen is volt a brit filmművészet krémjével együtt dolgozni. Megemlékeznek színészekről, akik nem lehetnek már velünk, kiemelve Alan Rickmant, Helen McCroryt és Richard Harrist. Igazi érzelmi hullámvasút egy rajongó számára.

Azoknak, akik nem ebben nőttek fel, nem tudom mit adhat a Visszatérés Roxfortba. Talán tényleg érdekes kulisszatitkokat a filmkészítésről, interjúkat olyan híres brit színészekkel, mint Robbie Coltrane, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes vagy Gary Oldman.

Chris Columbust, az azóta Oscar díjas Alfonso Cuarónt, Mike Newellt és David Yates-t. Az ő oldalukról is lebilincselő részleteket tudhattunk meg a forgatásokról, szórakoztató látni, melyik rendező hol kapcsolódott be a sorozatba, és hogy kezelte a fiatalokat. Míg Columbus gyerekként ismerte meg őket, addig Mike Newell elmeséli, hogyan törte el az egyik Weasley-iker a bordáját egy szerencsétlenül sikerült verekedési jelenet próbáján.

Nekem nagyon sokat jelent ez a kis összeröffenés, elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy ismét láthattam a csapatot együtt, ahogy visszavittek a varázslatokkal teli múltba.

Minden passzolt. Valószínűleg a Warnernek nagyon sok pénzbe került, de még így se szólaltattak meg sokakat. Gondolom, ebben közrejátszik a rengeteg időpont-egyeztetés, a járványidőszak, sokak már koruknál fogva nem tudnak forgatásokra utazni. Például nagyon hiányoltam Maggie Smith-t, de már ő is 87 éves.

de McGalagony professzor mellett Michael Gambon, David Thewlis és, J.K. Rowling is hiányzott - utóbbi még érthető is a jelenlegi médiabalhéi miatt. Ő csak archív felvételeken szólalt meg, ugyanakkor meghallgattam volna, milyen lehetett átvenni Dumbledore szerepét egy színészlegendától Michael Gambonnak.

Jó volt, de jobb lett volna még több. Jól összerakott, iparos munka

újra együtt látni gyerekkorom egyik meghatározó színészgárdáját. Köszönjük, hogy láthattuk. A dokumentumfilm elérhető az HBO Go kínálatában.