KULT
A Rovatból

Gerdesits Ferenc: Az emberek nagy részét csak a tartalmatlan, tömény baromság érdekli

A Quimby dobosával politikai korrektségről, szókimondásról és az intelligens humor visszaszorulásáról beszélgettünk saját zenekara, a Marlboro Man új lemezének apropóján.

Link másolása

Zene süketeknek címmel a közelmúltban jelent meg a Marlboro Man új nagylemeze, ami továbbviszi a zenekarra jellemző társadalomkritikus, kíméletlen őszinteséggel odamondó vonalat. Megkapják a magukét a diktátorok, a szervilis rendőrök, a vallás álarca mögé bújt képmutatók, az "elnyomásban önként és szívesen élő emberek", és még sokan mások.

Ennek kapcsán kérdeztük a dalszerző-frontember Gerdesits Ferencet, aki nem mellesleg 25 éve a Quimby dobosa is. Így természetesen szóba került a nemrég bemutatott Plusz-Mínusz koncertfilm fogadtatása, valamint az is, kitűzték-e már a következő nagyobb projektjüket.

– Miért szabadultál meg az emblematikus szakálladtól és váltottál bajuszra?

– Tulajdonképpen ez is emiatt a hülye járvány miatt történt. A feleségem mondta, hogy nagy szakáll esetén nem elég biztonságos a maszk, úgyhogy tavasszal levágtam. A következő kliphez, a Csúcsonhoz amúgy is "úriember" bajuszt terveztünk, olyan félig leborotváltat, mint amilyen annak a büdös tapló Lukasenkónak is van.

Aztán a Seggnyaló című szám videójában már Escobar-bajusz volt az image, de azt nem vállaltam a forgatás után, úgyhogy megborotválkoztam és rájöttem, hogy 11 éve nem láttam az arcomat. De megnyugodtam, nem vészes a változás, hogy mi lesz, az meg eldől majd. Most épp csemegebajusz. Szerintem jó szórakozás váltogatni az arcszőrzeteket, nem is értem, hogy mások miért nem teszik, némely ember jól tenné, ha inkább eltakarná a pofáját.

– Közel 30 éves zenekar a Marlboro Man. Milyen szakaszokra bontanád ezt, mik voltak a legjobb pillanatok és a legnagyobb hullámvölgyek?

– Valóban, idén szilveszterkor leszünk 30 évesek, és talán ezért, talán a kényszerű tétlenség miatt elég sokat gondolkodom a múlton. A járvány miatt kaptam egy ízelítőt, hogy milyen a nyugdíjas élet és nem mondhatom, hogy készen állok rá. Az első néhány évünk nagyon jó volt, nemcsak azért, mert fiatalok voltunk, hanem mert akkor még azon zenekarok közé tartoztunk, akik számítanak. Felléptünk a legtöbb fesztiválon, rendszeresen játszottunk budapesti klubokban, az FMK volt a törzshelyünk, egyszóval benne voltunk a sűrűjében. Jártunk vidékre is, de ott valamiért az egyértelműbb, "vonalasabb" rockzenét szerették, nem nagyon voltak vevők a szövegekre sem. Szántó Faszi szerint inkább csak féltek tőlem, de bevallom, nem gondoltam rá, hogy egy hadonászó, ugráló, lóhajú, szakállas, félrészeg ember, beszólós szövegekkel ijesztő lehet. Bár ki tudja?

Néhány év múlva a fő zeneszerző, Selmeci Basstard Péter kilépett, így az első két album után sokáig nem írtunk dalokat, nem készítettünk felvételeket. Tulajdonképpen csak jól akartuk érezni magunkat és ez sikerült is, sajnos nemigen voltak józan koncertjeink. 1995-ben pedig beszálltam a Quimbybe, és úgy gondoltam, hogy nekem inkább a dobolásra kéne koncentrálnom, minthogy ordítozzak a színpadon, ezért sajnos a Marlboro Man másodlagos lett.

Utólag azt mondom, hogy ez hatalmas hiba volt, a dobolás meg a Quimby persze oké, de sokkal tudatosabban kellett volna vinni a Marlboro Man-t is. Persze így is jól szórakoztunk, de a zenekar megsínylette. Nagyjából a felállás is mindegy volt, koncerteztünk hárman is, de előfordult, hogy heten álltunk színpadra.

Új anyag csak 2003-ban jött ki, majd folytatódott az önpusztítós, whiskygőzös időszak, úgy 2012-ig. Akkor megjelent az általam nagyon szeretett Kakasütés album, ezen ismét a Basstarddal dolgoztunk, de főleg ketten. Volt, aki el sem jött a próbákra, felvételekre és olyan is, aki meg sem hallgatta a kész anyagot. Így a felállás átalakult, olyan zenészek kerültek a zenekarba, akit el tudták és el is akarták játszani az új műsort, valamint nem az önpusztítás volt az elsődleges céljuk. Az újabb, progresszív számok viszont nem annyira jöttek be a rajongóknak, akik inkább továbbra is a régi, "mocskostrógeres" dalokra vágytak, úgyhogy azóta visszatértünk a suttyórock vonalhoz.

A teljes új album és az egyik friss klip róla:

– "A szövegek jól tükrözik azokat a dolgokat, eseményeket a közelebbi és távolabbi világból, amik felbasznak" – nyilatkoztad az új lemezről. Mondhatjuk, hogy gőzkieresztő szelep számodra a dalszerzés?

– Akár felfoghatjuk annak is, tényleg az inspirál, ha valami nagyon zavar vagy dühít. Kifejezetten jól esik a szövegek éneklése közben azokra gondolni, akik ezt kiváltották belőlem. Természetesen nem szeretném megnevezni ezeket az embereket, mert a hallgatók is nyilván rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal és meg kall adni nekik azt az örömöt, hogy a saját antihőseiket, "kövér patkányaikat" gyalázzák. A jelenlegi világ bőven tartogat témákat, a már-már idiótaságig elmenő politikai korrektségtől az életünkbe számomra teljesen elfogadhatatlan mértékben beleavatkozni kívánó vallásig. Eleve a korrektség és a politika összeférhetetlen, politikában nincs korrektség, mint ahogy korrekt politikus sem létezik. Ha egy politikus korrekt lenne, akkor fejbe lőné magát, tehát nem létezne. Tudom persze, hogy ez a kifejezés nem pont ezt jelenti, de akkor is irreális.

A 2000-es években erőltetett polkorrektségnek köszönhetjük szerintem azt a rengeteg kirekesztő, sérült balfaszt, akik ezeket a gátlástalan, emberi mivoltukból kifordult vezetőket megválasztják világszerte. És amíg a világ egyik részén például a gendersemleges wc-k létjogosultságáért vagy azok ellen megy a szájtépés, addig máshol a saját hatalmuktól és vélt nagyságuktól teljesen megrészegült, kicsit sem korrekt politikusok emberek millióit nyomják el, tiporják lábbal, és nemcsak a jogaikat.

Mindezt lehetőleg a vallás zászlaja alatt, mert az szent, felsőbbrendű, ajánlatos és a hagyományainkhoz tartozik. De meg ne merészeljük sérteni mások vallásos meggyőződését, hiszen a vallása előírásait megszegni, megsérteni és igazán szarházi emberként viselkedni, lopni, csalni, lenézni vagy elpusztítani a másikat csak neki van joga. A természet elpusztítása pedig valahogy elkerüli az egyházak figyelmét, pedig az ő logikájuk alapján Isten tökéletesen kivitelezett alkotásait tesszük tönkre. Majd meggyónjuk, ugye, és akkor már rendben van? Ártalmas ez, nagyon ártalmas.

– Nem érzed öncélúnak a dalokban megjelenő káromkodásokat és polgárpukkasztást?

– Nem érzem annak, mert a káromkodás nálam voltaképpen hangsúly. Olyankor azt gondolom, hogy egyszerűen semmi más nem illik a szöveg adott pontjára. Persze ha akarom, ezt el is tudom kerülni, például az Egyre lejjebb című előző lemezen összesen egyetlen káromkodás szerepel, az azt megelőző Kakasütésen se sokkal több. Most viszont úgy éreztem, nem kell elkerülni: azokon a pontokon, ahová káromkodás került, mindenhol helye is van.

A Marlboro Mannek valóban olyan a híre, hogy mennyire mocskos szájú, trágár zenekar, de szerintem ezt sokkal inkább a témák miatt gondolják, amikről énekelünk. Ezek olyan dolgok, amiket amúgy nyugodtan csinálhatsz, senki nem fog megbotránkozni, csak épp beszélni nem szabad róluk. Lehetsz egoista, bunkó, seggnyaló, kihasználhatsz másokat, de ezt ki is mondani, na az azért mégse járja!

– Hogy látod, veszik a lapot az emberek az ilyen témájú daloknál?

– Úgy látom, hogy már egyáltalán nem veszik a lapot. Az emberek nagy részét csak a teljesen színvonaltalan, tartalmatlan tömény baromság érdekli, bármi olyat mondasz, amihez tájékozottság, olvasottság, műveltség kellhet, azt már nem értik.

Pedig az intelligens humornál nincs jobb, a primitív humor, egymás seggbe rugdosása már a cirkuszi bohócoknál is avítt ügy, de szerintem a nagy többség nem vevő az agyas dolgokra. Az emberek ingerküszöbe már máshol van, csak a nagyon durva dolgok hatnak rájuk, a gondolkodás már ciki.

Amíg például olyan videókat imád a nép, ahol valaki zabál mindenféle kajákat („jajj, hát nem tök jó, megeszi, nézd, megeszi ezt is, jajjdejó, nézzük meg a következőt is, ott meg azt eszi meg, váááá!”), vagy a képernyő elé lehet kötni országokat és ezáltal bitang lóvét keresni azzal, hogy néhány otromba bunkót összezárnak és hónapokig nézik, mit is művelnek ezek a primitív szerencsétlenek egymással, akik persze marha büszkék magukra. A nép meg örül, hiszen közülünk való, azt' milyen sokra vitte. A jelenlegi szinten akár miniszterelnök is lehetne bármelyikből, a léc nincs túl magasan. Hát valahogy így látom.

– Az egyik fiad (Gerdesits Pál) klipet rendezett a Marlboro Mannek, a másik (Gerdesits Máté) pedig basszusgitárosként zenél veled időnként. Milyen a közös munka?

– A gyerekkel vagy általában családtagokkal mindig könnyebb dolgozni, legalábbis én így tapasztalom. Sokkal jobban értjük egymást, valószínűleg genetikailag egymásra vagyunk hangolódva, a gondolkodásunk is hasonló. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat kedveljük vagy épp nem kedveljük, ezáltal nem kell annyit magyarázni, mintha egy nem családtaggal dolgoznál.

Mindketten nagyon tehetségesek és nagyon komolyan is veszik, amit csinálnak, emellett alaposak is, tele vannak ötletekkel. Pali gitározik is, az 50. születésnapi koncerten játszottunk néhány dalt együtt, igazán remek és felemelő érzés volt! Egyébként Máté is gitározik a basszus mellett, hamarosan alakíthatunk egy gitártriót, ideje nekem is komolyabban gyakorolni. És van egy lányom is, rá is nagyon büszke vagyok. Vele sajnos nem lesz közös projektünk, hacsak el nem kezd valamilyen művészeti tevékenységet, ő ugyanis gyógypedagógus, én pedig irtózom a gyagyáktól – csak hogy polkorrekt legyek.

– Mennyiben más neked, amikor a dobok mögül előlépve frontemberként szerepelsz?



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk