hirdetés

KULT

Falat húzol, fallá leszel – 40 éve jelent meg a Pink Floyd The Wall-ja

Minden egy köpéssel kezdődött, és a rocktörténet egyik alapműve lett belőle.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 28.

hirdetés

1977. július 6-án Roger Waters, a Pink Floyd frontembere a montreali olimpiai stadionban elvesztette önuralmát, mert az első sorokban tomboló rajongók láthatóan nem értették zenéjük lényegét, és amikor egyikük át akart ugrani a nézőteret a színpadtól elválasztó korlátot, Waters nemes egyszerűséggel leköpte.

A Pink Floyd-átok szerint aki a zenekar élére állt, előbb-utóbb megőrül. A nemcsak a zenében, hanem a hallucinogén szerekkel önmagán is folyamatosan kísérletező alapító énekes-gitáros Syd Barrett körül 1968 után zárult be a „fal”. Utóda, Roger Waters 1973-tól, a The Dark Side Of The Moontól kezdte el lankadatlan kőműves-munkáját, és hat évvel később a The Wall-lal végezte be. Voltak ugyan a „progresszív-pszichedelikus-ipari-űrrock” alapbandájának jobb, újítóbb jellegű lemezei, mint például a kortárs kamaramuzsikával házasodó A Saucerful of Secrets (1968), az Atomheart Mother (1970), vagy a több dimenzióban lebegő Meddle (1971), rajta talán legszebb darabjukkal, az Echoeszal, volt sikeresebb is (a Dark Side 714 hétig volt egyfolytában jelen a Billboard 200-as listáján), de megrázóbb, egy korhangulatot és egy kisiklott nemzedék lelkivilágát jobban ábrázoló aligha.

A Floyd basszusgitáros-énekese figyelmes, jól nevelt közönséget akart, de ez az igénye megvalósíthatatlannak tűnt a 70-es évek stadionkoncertjeinek anarchiájában. Az amúgy akkor még pacifista hírében álló zenész ezzel a köpéssel a közönségtől való elidegenését fejezte ki.

Waters ezekben az években már egyre erősebb depresszióval küzdött, amelyet részben a zenekaron belüli feszültségek is erősítettek – a többieknek egyre kevésbé tetszett, hogy teljesen magához ragadta az irányítást, és kezdte teljesen elfojtani a társak kreativitását – és ezen a napon újabb falat emelt mögé köré, amely a szikrája lett egy aktualitását azóta sem vesztett, zenéjében és látványában mérföldkövet jelentő rock-operának, a The Wall-nak.

Roger úgy kezdte a munkát, hogy egy fehér téglafalat rajzolt fel egy papírlapra, és elkezdte megformálni alteregóját, Pinket, egy magába zárkózott rocksztárt, aki egy sereg lelki problémával küzd. Valóban traumatizálja őt apja halála, aki a brit hadsereg hadnagyaként 1944. februárjában esett el a dél-olaszországi Anziónál. Roger akkor mindössze fél éves volt. Eric Fletcher Waters halálának körülményeit fia csak 2013-ban tudta meg, amikor egy II.világháborús megemlékezés során a Monte Cassino-i temetőben találkozott apja egyik bajtársával, az akkor 93 éves Harry Schindlerrel. De legalább ennyire nyomasztja a rajta uralkodó anyával való kapcsolata, az elavult, egyszerre brutális és képmutató angol iskolarendszer, és nem tud a sikerrel sem mit kezdeni.

hirdetés

Éppen tíz évvel korábban a The Who a Tommy-val már hozzányúlt egyszer a hadiárvák témájához. De míg Pete Townshend, akinek kiinduló pontja a gyermekként elszenvedett szexuális erőszak volt, az elvetélt 1968-as világforradalomtól búcsúzott egy tragikus gyermekkorból kinőtt „hamis próféta” tündöklésével és bukásával, addig Waters főhőse csak úgy képes kitörni bezártságából, hogy engedi kibújni magából a gonoszt.

Tommy-t és Pinket egyaránt számtalanszor megalázzák, egyikük sem kap igazi törődést, de amíg Tommy afféle „tv-evangélistaként” kínál menekülést, addig Pink neonáci hordák élén a legsötétebb erőszakra uszít.

Feloldás nincs: Tommy magára marad, Pinket pedig arra ítéli a rémálomszerű bíróság, hogy lebontsa maga körül a falat – és ott áll védtelenül, jövőtlenül. „No future” - ahogy a punkok hirdették.

A politika, a hatalom kérdései mindig is Waters érdeklődésének középpontjában álltak – éppen 1977-ben jelent meg az Animals című Pink Floyd-album, amelynek alapja George Orwell Állatfarmja volt – de itt nem a politika volt az ihlet forrása, hanem saját belső meghasonlása. Kihívta maga ellen az egész világot, még együttesének tagjait is, akikkel vadul vitatkozott a lemez készítése alatt. Valójában a Wish You Were Here (1975) volt az utolsó olyan lemez, amelyből még mindegyik tag (Richard Wright billentyűs, David Gilmour gitár-ének, Nick Mason dob) egyenlő arányban kivette a részét. Az ellentétek odáig fajultak, hogy Waters kitette a zenekarból a társalapító Rick Wrightot, aki pedig kezdettől fogva meghatározó volt a Floyd hangzásában, végül mégis visszahívta, mint egyszerű fizetett stúdiózenészt.

Végül sikerült zenébe öntenie élete legsötétebb szakaszát, de éppen ezért zeneileg is szinte csak róla szólt. Abban a néhány dalban, amely a zenekar múltjára emlékeztet (Another Brick In The Wall part 1, Mother, Goodbye Blue Sky, Comfortably Numb, Nobody Home) is csak Gilmour éteri gitárja kap teret. Pszichedelia csak mutatóban maradt, az Is There Anybody Out There? című dalban. És ezeken túl?

Olyan viszolyogtató harci indulóban van részünk, mint a Waiting For The Worms, a tárgyalási zene (The Trial) Bertolt Brechtért és Kurt Weillért kiált, de elférne a Kabaréban is, a nyitó In The Flesh visszatérése a „nagygyűlés” női kórusával pedig olyan otrombán „szép”, mint az 1930-as évek „árja művészetének” alkotásai. De kínzóeszköznek is beillene a One of My Turns és főleg a fülsértően „hamis” Don,t Leave Me Now. És közben végig Waters „sírógörcs-közeli” hangja szól...

A The Wall ugyanakkor tartalmaz két top 10-en slágert is: erre a Floyd történetében addig csak kétszer volt példa, az Arnold Layne (1967) és a Money (1973) esetében. Most az Another Brick On The Wall part 2 és Run Like Hell jutott erre a sorsra. Az első amolyan örök brit téma: az iskolai erőszak, a tanárok szadizmusa. Lindsay Anderson erről 1968-ban már elkészítette ma is érvényes filmjét, Ha...(If...) címmel. Főhősünk az égbe kiáltja fájdalmát a frusztrált, otthon megmukkanni sem merő tanár gyűlöletes figurájával szemben, mielőtt átadja a terepet egy punkosan szögletes, primitív darabnak. Következik a rock-történet egyik legtöbbet idézett sora: „We don,t need no education/we don,t need no though control”. És a második strófában pedig jön a nem kevésbé nevezetes „gyermekkórus” cockney kiejtésével (edukájson) amely fényévekre van „a szende égi gyermekek karától”. A Run Like Hellben hasonló a döngölés, ott a háttérben a jajok és a nyögések ostinatója borzolja az idegeket, de mindez annyira hatásos, hogy a Pink Floyd még az 1995-ös Bells-turnén, 12 évvel Waters távozása után is ezzel zárta koncertjeit.

És a lemez csak a kezdet volt: 1980. áprilisában monumentális díszletek között, a brit légierő bombázóinak közreműködésével állították színpadra Londonban az Earl Court,s-ban a The Wallt. 1982-ben pedig Alan Parker vitte filmre a történetet, amelyhez Waters néhány, a lemezről lemaradt dalt is csatolt. Gerald Scarfe-nak a lemezborító belsejére készített rajzaiból morbid animációs betétek születtek, amelyek önálló „klipként” is megállták a helyüket.

Parker, aki képi világában merített a Tommy Ken Russell-féle filmes adaptációjából és legalább annyira Stanley Kubrick Mechanikus narancsából, az Another Brick 2 képsoraival (egyenmaszkos gyerekek menetelnek bele egy húsdarálóba, amelyből egyenkolbászként jönnek ki) beírta magát a zenés film és a klip történetébe egyaránt. A sokkhatást csak fokozta, hogy míg Russell világsztárokat hívott meg a Tommy-hoz, addig a The Wall szereplői jószerével ismeretlen arcok: a Pinket alakító Bob Geldofot, a Boomtown Rats punk-banda frontemberét, a Live Aid későbbi szervezőjét és a Brit Birodalom Lovagját akkor fedezte fel a nagyvilág.

A film 1988-as magyarországi bemutatójára mintegy „fanzine” formájában megjelent a teljes szövegkönyv, a Duna Film kiadásában, Sarodi Tibor magyar fordításában. És ha már annyiszor emlegettük a Tommy-t: a The Who rockoperájának filmjét később láthatta a magyar moziközönség, mint a The Wallt, amely így egy kicsit a hazai változások előszele is lehetett.

1980 tavaszán nyílt meg Budapesten a Vörösmarty téren a rózsaszínű tükörablakairól elhírhedett ORI-ház aljában egy lemezbolt, amelyet az első nap valósággal megrohamoztak a rock-zenerajongók. Elterjedt ugyanis, hogy megjelenik magyar licenszben a The Wall, méghozzá az eredeti borítóval. Csoda, hogy az akkori illetékesek nem találták „áthallásosnak” az albumot. A hír igaznak bizonyult és e sorok írója azóta ennek a példánynak boldog tulajdonosa.

Tíz évvel később, 1990-ben viszont már a magyar nézők is élőben követhették tv-ben és rádióban (sztereó-adásban) a The Wall előadását a berlini Potzdamer Platzról, ahová Waters, már a Floyd-tól függetlenül a „Fal” leomlását ünnepelni hívott olyan kiváló társakat, mint Van Morrison, Sinéad O,Connor, Joni Mitchell, Cindy Lauper, Marianne Faithfull, a The Band vagy a Scorpions, akik megírták a kelet-európai rendszerváltás himnuszát, a Winds of Change-t és a nagyszabású látványosság végén ugyanúgy leomlott hatalmas robajjal a díszletfal, mint egy évvel korábban a berliniek és a világ minden tájáról odasereglettek keze nyomán az igazi, amely 28 éven át osztotta ketté Európát.

De akkor már Waters és a többiek hét éve külön utakon jártak. A The Final Cut után nem volt többé közös témájuk, több évi pereskedés után végül Gilmour és Mason, majd a visszacsábított Wright vitte tovább a nevet. A The Wallt azonban mindannyian magukénak érezték: ezért jelent meg 2000-ben, 20 év késéssel az eredeti Earl,s Court-i koncertfelvétel.

2005. július 2-án a Pink Floyd Gilmour, Mason, Waters, Wright felállásban fellépett a Live8 londoni, a Hyde Parkban tartott koncertjén – Sir Bob Geldof hívására és a The Wallról a Comfortably Numbot játszották el.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk